A Szentírás
emberei : Jób
Jób a Szentírás egyik
legtitokzatosabb embere. Nevén kívül alig tudunk róla többet. Nevének
jelentését se tudjuk pontosan, ilyen jelentések lehetségesek: akit ellenségként
kezelnek, a megkísértett, aki fellázad Isten ellen, vagy azt is jelentheti:hol
van az Atya? Nem ismerjük születésének helyét, idejét sem. De a Szentírás mégis
sokat elmond róla. Mindjárt az első róla szóló mondat szép bizonyságtétel.
Feddhetetlen, igaz, istenfélő, bűnt-gyűlölő. Mit is jelentett ez? A
feddhetetlenség nem bűntelenséget jelöl, hisz egy ember se az, hanem tökéletes,
teljes odaszánást. Ő nem fél szívvel követte Istent, nem csak valamit adott
magából Istennek, hanem teljességgel odaszánta magát az Ő szolgálatára. Amikor
a Szentírás azt mondja, hogy valaki igaz, az az Istenhez való őszinte viszonyt
akarja megjelölni. Az igaz ember helyesen vizonyul Istenhez és embertársához
is. Az istenfélő és bűnt-gyűlölő fogalmak szorosan összetartoznak. Az
istenfélelem gyakorlati megvalósulása a bűn gyűlölése és kerülése. Az
istenfélelem a leginkább a bűnhöz való viszonyunkban mutatkozik meg. Aki féli
az Istent az már nem lehet barát a bűnnel. Jó lenne egy kicsit ezeken a
tulajdonságokon mélyebben is elgondolkozni. Hogy van ez a mi életünkben,
felismerhetők-e a Jób lelki vonásai bennünk? Ezek nem velünk születettett
dolgok, hanem Isten ajándékai a hívő ember életében. Ezekért lehet imádkozni és
hálás szívvel el leht fogadni őket Isten kezéből.
A keresztyén ember
életében egy óriási kérdés a gyermeknevelés. Mi lesz a gyermekeinkkel? Hogyan
lehet őket Istenhez vezetni? Ennek különösen három helye van: a család, az iskola
és a gyülekezet. A nevelés fő letéteményesei a szülők, a tanítók, tanárok és a
lelkipásztorok. De mindenek előtt és elsősorban a szülők feladata ez. Jób is
tudta ezt, nagy gondja volt gyermekeinek lelki előmenetele. Különösen aggódott
akkor, amikor gyermekei összegyültek különféle családi alkalmakat megünnepelni.
Jób nem ellenezte ezeket az alkalmakat, de nagyon jól tudta, hogy ezek sok
veszélyt és kísértést hordoznak magukban a gyeremekek számára.Az ilyen alkalmak
sokszor Istentől mesze viszik a gyermekeinket, nagy a veszély, hogy ilyenkor
minden fontosabb lesz, mint Isten. Az evés, ivás, érzéki örömök kerülhetnek a
figyelem középpontjába. Egy-egy ilyen ünnep ünnep után magához hívatta
gyermekeit és megszentelte őket. Hogy mit is kell ez alatt érteni, nem tudjuk
pontosan. De azt feltételezhetjük, hogy ilyenkor beszélt gyermekeivel a bűn
komolyságáról és az Isten nélküli élet ürességéről, értelmetlenségéről. És
személy szerint mindegyik gyermekért áldozatot mutatott be. Talán azt látta,
hogy a gyermekei nem látták be bűneiket, tévedéseiket, s ezért ő vitte azokat
Isten elé. Ma azt mondanánk: közbenjárt Isten előtt gyermekeiért, komolyan imádkozott
gyermekeiért. Ebben Jób minden szülőnek örök és követendő példát adott.
Ha talán nem is tudunk
sokat Jóbról, de azt minden bibliaolvasó ember tudja, hogy ő a Szentírás egyik
legtöbbet szenvedett embere. Neki különösen is szembe kellett néznie azzal,
hogy miért szenvedünk, mi a szenvedés értelme az életünkben? Jób se talált
minden kérdésére választ, de egyet megtanult : a szenvedést alázattal elfogadni
Isten kezéből, és még a legnagyobb veszteségben, gyermekei koporsója mellett is
tudta áldani Istent. Jób a nagy szenvedésben megtanulta az élet egyik
legnagyobb leckéjét: semmi se a miénk, semmihez se ragaszkodhatunk, semmit se
tarhatunk meg a magunk számára. Isten rendelkezik mindennel az életünkben, Ő
adhat és vehet, összetörhet és meggyógyíthat. Jób a legnagyobb szenvedében is
tudja, hogy Isten az Úr az élete felett. Nem érti ő sem, hogy mi és miért
történik, de tudja azt, hogy még az se értelmetlen, ami érthetetlen a
számunkra. És ahol nem értjük Istent, ott imádhatjuk Őt. Ha ajándékait el is
veszi tőlünk, Ő még mindig megmarad, amint a legnagyobb Ajándék. Az a nagyszerű
a Jób életében, hogy miközben jóformán mindent elveszít megmarad a hite
Istenben. Azt nem veszíti el. Jób ebben is örök példa számunkra: a legnagyobb
szenvedében is megragadni Isten kezét, azt a kezet, amely a legnagyobb
mélységekben is vezet minket.
Ez a történet azt is
megmutatja, hogy szenvedő embereket vígasztalni nem könnyű és egyszerű dolog.Jóbnak
is vannak barátai, akik együtt éreznek vele, s akik próbálják vígasztalni őt
ebben a nehéz helyzetben. Nagyon jól kezdik ezt a munkát, hisz napokig hallgatnak.
Mit is mondhatnának egy ilyen szenvedést látva? Sokszor ez a legjobb: némán és
tisztelettel megállani a felebarát szenvedése, gyásza előtt. A hallgatás egy
szent művészet, amit mi elég nehezen tanulunk meg. Sajnos, amit jól kezdtek,
azt rosszul folytatják. A hallgatás után egymás szájából kapkodják a szót és
úgy beszélnek, mintha mindent pontosan értenének és mindenre meglene a
naprakész megoldás. Vigyázzunk nagyon, hogy ne legyünk mi se nyomorult
vigasztalók!
Olyan mélység előtt
állunk, amibe még betekinteni is nehéz. Hiszen Jób imádsága átkozódásba csap
át. Egy adott ponton szenvedése olyan elviselhetetlenné válik, hogy megátkozza
születése napját. Meg szeretne halni, nem akar tovább élni. De erre is igaz:
aki közületek nem bűnös, az vesse rá az első követ. Lehet, hogy már mi is
voltunk ilyen vagy ehhez hasonló mélységben. És ha még nem voltunk, akkor
ezután lehetünk, juthatunk ilyen helyzetbe. A legnagyobb kegyelem azért még
ebben a nagy mélységben is megadatik Jóbnak, s bár születése napját megátkozza,
de nem Istent. Pedig felesége is erre búzdítja. De ezt Jób nem teszi meg. Még
átkozódva is keresi Istent, kiált az élő Isten után. Az élettől búcsut akar
venni, de Istentől nem. És ez a kegyelem nekünk is megadatik az ilyen vagy
ehhez hasonló mélységekben. Isten őrizzen azonban attól, hogy idáig is
eljussunk, Kálvin amikor ezt az igét magyarázza olyan szépen tanít:” Amikor
Isten megteremtett bennünket, a képét véste ránk és ezzel abban a dicsőségben
részesített, hogy minden teremtmény fölé emelkedjünk. Ebben mindig dicsőítenünk
kell nevét, még ha életünk színültig tele is van bajjal. Ezért a hívő ember, ha
értelmesen és józanul beszél, soha nem átkozza meg születésének napját,
akármilyen rosszul menjen is neki. Isten gyermekei csak áldhatják születésük
napját.” Egy biztos: a mi életünk is tele van miértekkel, amelyeket időről-időre
meg is fogalmazunk és fel is teszünk . A leggyakoribb talán ez : ha Isten
szeretet, akkor hogyan engedheti meg azt a sok gonoszságot, nyomorúságot, ami
ebben a világban, vagy épp az én életemben van? A még nagyobb szenvedő, Jézus
Krisztus is feltette a kereszten ezt a kérdést, s a megdöbbentő az, hogy nem
jött rá válasz. Máskor mindig megnyílt az ég, máskor mindig válaszolt Isten,
most nem. Nem mondta Isten a „miértre”, hogy „azért”. De később jött a nagy
válasz: a feltámadás. Ez a végső válasz minden miértre.Ebben nyugodhatunk meg
mi is.
Különös, hogy amikor Isten
végre megszólal, végre válaszol, a válasza tulajdonképpen kérdések sorozatából
áll. Ilyeneket kérdez: hol voltál te, amikor én a világot teremtettem? Ki
határozta meg ennek a világnak rendjét? Mintha azt kérdezné Isten: ki vagy te ó
halandó ember, hogy engem felelősségre vonsz? Jóbnak és nekünk is meg kell
tanulnunk egy nagy leckét: Istent nem lehet emberi mértékkel mérni. Isten
mindent lát és mindent egyben lát. Mi csak egy részletét látjuk az életünknek,
Ő az egészt látja. De a nagyszerű az, hogy mi ennyit tudhatunk. És eppen ezért
egész életünket a maga szenvedéseivel és örömeivel, mélységeivel és
magasságaival, miértjeivel és azértjeivel letehetjük az Ő kezébe. A Jób élete
áldással fejeződik be, s mi tudjuk hogy ez az áldás maga az üdvösség. Ha ennyit
tudunk és hiszünk, ez elég ahhoz, hogy a mai napon is, mi is magasztaljuk Őt.
Olvasandó igék: Jób 1,1.5.2O-21,
,2,11, 3,1, 31,35 ,38,1, Ján.8,7
Lőrincz
István
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése