2012. április 9., hétfő


A Szentírás emberei : Jób

            Jób a Szentírás egyik legtitokzatosabb embere. Nevén kívül alig tudunk róla többet. Nevének jelentését se tudjuk pontosan, ilyen jelentések lehetségesek: akit ellenségként kezelnek, a megkísértett, aki fellázad Isten ellen, vagy azt is jelentheti:hol van az Atya? Nem ismerjük születésének helyét, idejét sem. De a Szentírás mégis sokat elmond róla. Mindjárt az első róla szóló mondat szép bizonyságtétel. Feddhetetlen, igaz, istenfélő, bűnt-gyűlölő. Mit is jelentett ez? A feddhetetlenség nem bűntelenséget jelöl, hisz egy ember se az, hanem tökéletes, teljes odaszánást. Ő nem fél szívvel követte Istent, nem csak valamit adott magából Istennek, hanem teljességgel odaszánta magát az Ő szolgálatára. Amikor a Szentírás azt mondja, hogy valaki igaz, az az Istenhez való őszinte viszonyt akarja megjelölni. Az igaz ember helyesen vizonyul Istenhez és embertársához is. Az istenfélő és bűnt-gyűlölő fogalmak szorosan összetartoznak. Az istenfélelem gyakorlati megvalósulása a bűn gyűlölése és kerülése. Az istenfélelem a leginkább a bűnhöz való viszonyunkban mutatkozik meg. Aki féli az Istent az már nem lehet barát a bűnnel. Jó lenne egy kicsit ezeken a tulajdonságokon mélyebben is elgondolkozni. Hogy van ez a mi életünkben, felismerhetők-e a Jób lelki vonásai bennünk? Ezek nem velünk születettett dolgok, hanem Isten ajándékai a hívő ember életében. Ezekért lehet imádkozni és hálás szívvel el leht fogadni őket Isten kezéből.
            A keresztyén ember életében egy óriási kérdés a gyermeknevelés. Mi lesz a gyermekeinkkel? Hogyan lehet őket Istenhez vezetni? Ennek különösen három helye van: a család, az iskola és a gyülekezet. A nevelés fő letéteményesei a szülők, a tanítók, tanárok és a lelkipásztorok. De mindenek előtt és elsősorban a szülők feladata ez. Jób is tudta ezt, nagy gondja volt gyermekeinek lelki előmenetele. Különösen aggódott akkor, amikor gyermekei összegyültek különféle családi alkalmakat megünnepelni. Jób nem ellenezte ezeket az alkalmakat, de nagyon jól tudta, hogy ezek sok veszélyt és kísértést hordoznak magukban a gyeremekek számára.Az ilyen alkalmak sokszor Istentől mesze viszik a gyermekeinket, nagy a veszély, hogy ilyenkor minden fontosabb lesz, mint Isten. Az evés, ivás, érzéki örömök kerülhetnek a figyelem középpontjába. Egy-egy ilyen ünnep ünnep után magához hívatta gyermekeit és megszentelte őket. Hogy mit is kell ez alatt érteni, nem tudjuk pontosan. De azt feltételezhetjük, hogy ilyenkor beszélt gyermekeivel a bűn komolyságáról és az Isten nélküli élet ürességéről, értelmetlenségéről. És személy szerint mindegyik gyermekért áldozatot mutatott be. Talán azt látta, hogy a gyermekei nem látták be bűneiket, tévedéseiket, s ezért ő vitte azokat Isten elé. Ma azt mondanánk: közbenjárt Isten előtt gyermekeiért, komolyan imádkozott gyermekeiért. Ebben Jób minden szülőnek örök és követendő példát adott.
            Ha talán nem is tudunk sokat Jóbról, de azt minden bibliaolvasó ember tudja, hogy ő a Szentírás egyik legtöbbet szenvedett embere. Neki különösen is szembe kellett néznie azzal, hogy miért szenvedünk, mi a szenvedés értelme az életünkben? Jób se talált minden kérdésére választ, de egyet megtanult : a szenvedést alázattal elfogadni Isten kezéből, és még a legnagyobb veszteségben, gyermekei koporsója mellett is tudta áldani Istent. Jób a nagy szenvedésben megtanulta az élet egyik legnagyobb leckéjét: semmi se a miénk, semmihez se ragaszkodhatunk, semmit se tarhatunk meg a magunk számára. Isten rendelkezik mindennel az életünkben, Ő adhat és vehet, összetörhet és meggyógyíthat. Jób a legnagyobb szenvedében is tudja, hogy Isten az Úr az élete felett. Nem érti ő sem, hogy mi és miért történik, de tudja azt, hogy még az se értelmetlen, ami érthetetlen a számunkra. És ahol nem értjük Istent, ott imádhatjuk Őt. Ha ajándékait el is veszi tőlünk, Ő még mindig megmarad, amint a legnagyobb Ajándék. Az a nagyszerű a Jób életében, hogy miközben jóformán mindent elveszít megmarad a hite Istenben. Azt nem veszíti el. Jób ebben is örök példa számunkra: a legnagyobb szenvedében is megragadni Isten kezét, azt a kezet, amely a legnagyobb mélységekben is vezet minket.
            Ez a történet azt is megmutatja, hogy szenvedő embereket vígasztalni nem könnyű és egyszerű dolog.Jóbnak is vannak barátai, akik együtt éreznek vele, s akik próbálják vígasztalni őt ebben a nehéz helyzetben. Nagyon jól kezdik ezt a munkát, hisz napokig hallgatnak. Mit is mondhatnának egy ilyen szenvedést látva? Sokszor ez a legjobb: némán és tisztelettel megállani a felebarát szenvedése, gyásza előtt. A hallgatás egy szent művészet, amit mi elég nehezen tanulunk meg. Sajnos, amit jól kezdtek, azt rosszul folytatják. A hallgatás után egymás szájából kapkodják a szót és úgy beszélnek, mintha mindent pontosan értenének és mindenre meglene a naprakész megoldás. Vigyázzunk nagyon, hogy ne legyünk mi se nyomorult vigasztalók!
            Olyan mélység előtt állunk, amibe még betekinteni is nehéz. Hiszen Jób imádsága átkozódásba csap át. Egy adott ponton szenvedése olyan elviselhetetlenné válik, hogy megátkozza születése napját. Meg szeretne halni, nem akar tovább élni. De erre is igaz: aki közületek nem bűnös, az vesse rá az első követ. Lehet, hogy már mi is voltunk ilyen vagy ehhez hasonló mélységben. És ha még nem voltunk, akkor ezután lehetünk, juthatunk ilyen helyzetbe. A legnagyobb kegyelem azért még ebben a nagy mélységben is megadatik Jóbnak, s bár születése napját megátkozza, de nem Istent. Pedig felesége is erre búzdítja. De ezt Jób nem teszi meg. Még átkozódva is keresi Istent, kiált az élő Isten után. Az élettől búcsut akar venni, de Istentől nem. És ez a kegyelem nekünk is megadatik az ilyen vagy ehhez hasonló mélységekben. Isten őrizzen azonban attól, hogy idáig is eljussunk, Kálvin amikor ezt az igét magyarázza olyan szépen tanít:” Amikor Isten megteremtett bennünket, a képét véste ránk és ezzel abban a dicsőségben részesített, hogy minden teremtmény fölé emelkedjünk. Ebben mindig dicsőítenünk kell nevét, még ha életünk színültig tele is van bajjal. Ezért a hívő ember, ha értelmesen és józanul beszél, soha nem átkozza meg születésének napját, akármilyen rosszul menjen is neki. Isten gyermekei csak áldhatják születésük napját.” Egy biztos: a mi életünk is tele van miértekkel, amelyeket időről-időre meg is fogalmazunk és fel is teszünk . A leggyakoribb talán ez : ha Isten szeretet, akkor hogyan engedheti meg azt a sok gonoszságot, nyomorúságot, ami ebben a világban, vagy épp az én életemben van? A még nagyobb szenvedő, Jézus Krisztus is feltette a kereszten ezt a kérdést, s a megdöbbentő az, hogy nem jött rá válasz. Máskor mindig megnyílt az ég, máskor mindig válaszolt Isten, most nem. Nem mondta Isten a „miértre”, hogy „azért”. De később jött a nagy válasz: a feltámadás. Ez a végső válasz minden miértre.Ebben nyugodhatunk meg mi is.
            Különös, hogy amikor Isten végre megszólal, végre válaszol, a válasza tulajdonképpen kérdések sorozatából áll. Ilyeneket kérdez: hol voltál te, amikor én a világot teremtettem? Ki határozta meg ennek a világnak rendjét? Mintha azt kérdezné Isten: ki vagy te ó halandó ember, hogy engem felelősségre vonsz? Jóbnak és nekünk is meg kell tanulnunk egy nagy leckét: Istent nem lehet emberi mértékkel mérni. Isten mindent lát és mindent egyben lát. Mi csak egy részletét látjuk az életünknek, Ő az egészt látja. De a nagyszerű az, hogy mi ennyit tudhatunk. És eppen ezért egész életünket a maga szenvedéseivel és örömeivel, mélységeivel és magasságaival, miértjeivel és azértjeivel letehetjük az Ő kezébe. A Jób élete áldással fejeződik be, s mi tudjuk hogy ez az áldás maga az üdvösség. Ha ennyit tudunk és hiszünk, ez elég ahhoz, hogy a mai napon is, mi is magasztaljuk Őt.

Olvasandó igék: Jób  1,1.5.2O-21,  ,2,11, 3,1,  31,35 ,38,1, Ján.8,7

                                                                                                Lőrincz István

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése