A Szentírás emberei : Barnabás

          Pál apostol egyik legkedvesebb munkatársának a személye kerül itt figyelmünk középpontjába. Egy olyan ember, akinek Isten komolyan munkálkodott az életében Szentlelke által. Először akkor találkozunk vele, amikor nem sokkal a pünkösdi események után Barnabás  felajánlja vagyonát a jeruzsálemi gyülekezet szegényeinek a javára. Nem csak szivét és lelkét, hanem vagyonát is szívesen bocsátja az Isten rendelkezésére, országa előmenetelére. Mert Isten gyermeke sohasem áll önmagában, mindene amije van, az Úré is, és a gyülekezeté is. Krisztusnak nincsenek földi javai és mégis olyan gazdag, épp azért mert az övéi mindent a rendelkezésére bocsátanak. Bárcsak tudnánk mi is mindennel, amink van Istennek és felebarátainknak szolgálni.

            Barnabás Ciprusból származik, egy olyan sziget ez, ami abban az időben erkölcstelenségéről és bálványozásáról volt ismert. Zsidó ember volt, lévita, papi család leszármazottja. De ő ezt kárnak és szemétnek ítélte akkor, amikor Krisztust megismerte és a gyülekezet tagja lett. A gyülekezetben kapta a Barnabás nevet, ami azt jelenti : vígasztalás fia. Biztos, hogy nem véletlenül kapta ezt a nevet. Ez volt a legjellemzőbb és a legfontosabb szolgálata a gyülekezetben. Ezt látjuk majd abból is, amit a Szentírás elmond róla. Olyan ember volt aki a kellő időben a legtalálóbb szót tudta kimondani. Bizonyára hamar meglátta azt, ha valakinek bánata, keserüsége volt és úgy fordult és szólt hozzá, hogy az hamarosan megvígasztalódott. De nem csak emberi szavakkal, hanem az evangélium ígéretével vígasztalta meg azokat, akiknek erre oly nagy szükségük volt. Minden szavával és minden cselekedetével rámutatott a minden vígasztalás Istenére, aki minket is minden helyzetünkben megvigasztal, hogy a magunk rendjén mi is megvígasztalhassunk másokat. Mi is a vígasztalás fiai és leányai lehetünk, a családban,a gyülekezetben, a világban.

            Másodszor akkor találkozunk Barnabással, amikor Pált magához veszi annak megtérése után. Pál ekkor egy nagyon nehéz helyzetben volt. Hisz régi barátait elveszítette, a damaszkuszi gyülekezet szeretettel befogadta ugyan, miután Anániás meglátogatta, de onnan hamarosan menekülnie kellett. Az üldözőből egyszerre üldözött lett.  Ekkor Pál a jeruzsálemi gyülekezethez próbált csatlakozni, de ennek a tagjai bizalmatlanul fogadták, nem is csoda hisz nem sokkal azelőtt még véresen üldözte ezt a gyülekezetet. El tudjuk képzelni, hogy a gyülekezet arra is gondolt, hogy ez egy újabb ravasz fogás, hogy most aztán belülről mérjen halálos csapást a gyülekezetre. Akik közülünk megértük az ateista rezsim üldözését tudjuk, hogy ilyen cselek nem is voltak ritkák, amikor szekusok atyafiaknak adták ki magukat, sokszor bőröndnyi Bibliát is hoztak magukkal. Egy bölcs testvérünk ekkor arra kérte az egyiket, hogy olvassa fel a napi igéjét és imádkozzanak együtt. Ekkor lehullott az álarc. Ilyen időkben nem könnyü különbséget tenni az igazi testvér és a barátnak álcázott ellenség között. Mindkét fél magatartása érthető, persze ez most rendkivül fájhatott Pálnak, hisz a közmondás szavával élve két szék között a pad alatt volt. Barnabás azonban...másképpen cselekszik. A vígasztalás fia nem cáfol rá a nevére. Barnabás finom lelkével ráérez arra, hogy Pál megtérése igazi és nyugodtan be lehet fogadni a gyülekezetbe. Ahogy valaki mondotta : Barnabás olyan ember, aki másról hamarabb elhiszi, hogy az Isten gyermeke, mint saját magáról. Barnabásban itt valami Krisztus gyöngéd és befogadó szeretetéből tükröződik vissza. Bárcsak tudnánk mi is így befogadni egymást.

            Barnabást a jeruzsálemi gyülekezet Antiókhiába küldi. Ott már megalakult a gyülekezet és most munkatársakra van szükség. Amikor Barnabás megérkezik a gyülekezetbe örül, mert látja, hogy Isten Lelke komolyan munkálkodik ennek a gyülekezetnek a tagjaiban. Barnabás nem csak külső dolgokat lát, hanem mindenekelőtt Isten kegyelmét, ami erre a gyülekezetre gazdagon kiáradt. A kegyelem és az öröm az Isten országában elválaszthatatlanok egymástól. Milyen jó lenne, ha mi is annak örvendhetnénk, hogy Isten kegyelme ma is hatalmasan munkálkodik, hogy emberi életek változnak meg, hogy olyan emberek, akik eddig távol voltak Istentől és a gyülekezettől, közelvalókká lesznek. Barnabás egy józan ember és tudja, hogy a Sátán támadni fog, hogy ezeket a nemrég hitre jutott keresztyéneket Krisztustól eltávolítsa. Ezért állhatatosságra inti őket, a hitben való megmaradásra. Hányszor mi is szomorúan látjuk, hogy a kezdeti nagy felbuzdulás szalmalángnak bizonyul sok gyülekezeti tag életében. Amilyen hamar fellángolt a lelkesedés, éppen olyan hamar el is alszik a láng. Barnabás azért tudta így vígyasztalni a gyülekezetet, mert hittel és Szentlélekkel teljes férfiú volt. Nem önmagával volt tele. Aki önmagával van tele, az hamar megkeseredik és irígykedővé válik, de aki hittel és Szentlélekkel van tele, az a kegyelemnek örvend. A Szentlélek a jóság és a hit Lelke, az Istenben való bizalom Lelke. Barnabás szentül hiszi, hogy Isten ezt a gyülekezetet meg fogja tartani és meg fogja őrizni.

            Az is kedves vonása Barnabásnak, hogy Pált Antiókhiába hívja, hogy segítsen az egyre gyarapodó munkában. Pedig jól tudja, hogy Pál sokkal tehetségesebb ember, mint ő, de ő kész a második helyet is elfoglalni. Nem az ő dicsősége a fontos, hanem a gyülekezet előmenetele. Mennyire kellene ebben is tanulni tőle. Miután a gyülekezet imádkozik és bőjtöl a Szentlélek világossá teszi, hogy Pálnak és Barnabásnak Isten most egy még nagyobb feladatot készített: el kell indulni az evangéliummal olyan emberek felé, akik még soha nem hallották azt. Ütött a misszió nagy és döntő órája. De merre kell indulni? Isten Lelke ezt is megmutatja. Akit Isten ilyen munkára hív el, annak az irányt is megmutatja, kijelöli a szolgálat helyét. És milyen csodálatosak Isten útjai. Barnabás a misszió útja során először oda érkezik, ahonnan származott, ahol gyermek és ifjúkorát töltötte. Azoknak mondhatja el az evangéliumot, akikkel együtt nevelkedett. Nem is olyan könnyü szolgálat ez, hisz Jézus is megmondta, hogy senki se lehet próféta a maga hazájában. De a kivétel erősíti a szabályt, mert Barnabásnak megadatik, hogy saját hazájában próféta lehessen.

            Különös dolgok is történtek Barnabás életében. Egyszer istenként kezdték el tisztelni őket. A mi időnkben ez nem gyakran történne meg. De azért ez tetszik az embernek, simogatja a büszkeségünket. Vigyázzunk és utasítsunk el magunktól minden olyan tiszteletet, ami csak Istent illeti meg. Aztán a sok üldözés, szenvedés, amit főleg a saját népük részéről kell elszenvedjenek, s ezért ez még sokkal fájdalmasabb. De az a nagyszerü, hogy őket nem lehet megfélemlíteni, visszariasztani a feltett céljuktól. Ha egyik helyeről távozni kell, mennek a másik helyre. És mindenütt erősitik, bátorítják a híveket. Elmondják nekik, hogy sok nyomorúságon át kell nekünk az Isten országába bemenni. Legyen ez nekünk is vigasztalásul.

            Egyszer aztán nyoma vész Barnabásnak, mégpedig egy szomorú félreértés, viszály következtében. Pál nem hajlandó a második térítői útra János Márkot magával vinni, mivel ő az első útról a nehézségeket látva visszafordult. Barnabás könnyebben meg tudott bocsátani, Pál ebben a dologban hajthatatlan maradt. Kinek volt igaza? Ki tudja ezt megmondani? Mind a kettőjüknek tulajdonképpen. De egyiknek mégis engedni kellett volna, hisz nem volt üdvösség kérdése.De Isten még ebből is jót hozott ki, ahogy valaki mondta: Isten még a görbe vonalainkon is egyenesen tud írni. Ilyen kegyelmes Istenünk van nekünk.

Olvasandó igék : Ap.csel. 4,36, 9,27, 11,24, 13,4 ,14,12.22,  15,39

                                                                                                Lőrincz István