Jézus és a zsidók. Igehirdetési sorozat húsvét nagyhetére

1. Nap. Kajafás, mint főpap Text. Ján.11,50

Ennek a nagyhétnek témája : Jézus és a zsidók. A tavaly Jézus és a rómaiak címmel tartottunk igehirdetési sorozatot, az idén úgy gondoltam, hogy hadd foglalkozzunk azzal a szereppel, amit a saját népe, vagyis a zsidók játszottak szenvedésének történetében. A mai estén Kajafás, a főpap áll figyelmünk középpontjában. Ő itt úgy jelenik meg, mint a ki prófétai módon szól a Krisztus szenvedéséről. Hogyan értsük ezt? Hisz itt nagyon is nyilvánvaló, hogy Kajafás a maga érdekét keresi és tanácsbeli társainak az érdekét. Ő az akkori egyházi vezetőség szószólója, aki minden áron meg akarja őrizni magas pozicióját. Hisz Kajafás és társai Jézus fellépésében és abban, hogy a nép szereti őt és hallgat rá, a saját poziciójának veszélyeztetését látja. Úgy látja, hogy most már elérkezett az a pillanat, amikor valamit tenni kell. Itt már nem lehet habozni, nem lehet tétlenül szemlélni az események alakulását. Ezért Kajafás nagy sietséggel összehivja a Szanhedrint, a Nagy Tanácsot és ezen a gyülésen ő elnököl. Nagy az általános zavarodottság, mindenki csak néz egymásra, s ebben a pillanatban megszólal Kajafás, mint aki látja és tudja, hogy most ebben a helyzetben mit lehet és mit kell cselekedni.

          Ez a megoldás nagyon egyszerű. Jobb, hogy egy haljon meg, vagyis Jézus Krisztus. Hisz ha nem ez történik, akkor itt esetleg egy nagy népmozgalom indul el, aminek beláthatatlan következményei lesznek, esetleg az, hogy azt majd fegyverrel kell vérbe fojtani és ennek a nép is meg vezetői is áldozatul eshetnek. Ezt Kajafás szószerint így nem mondja ki, de mindenki érzi, hogy ez áll gondolata mögött. Nyilvánvaló az is, hogy Kajafás elsősorban nem a nép, hanem saját maga biztonságáért és megmaradásáért aggódik.

          Kajafás nem a jogot és igazságosságot tarja szem előtt, hanem azt, hogy mi válik neki és társainak javára. Kajafás a pillanatnyi haszonnak az embere. Ezt ma opportunizmusnak szoktuk idegen szóval nevezni. Ha arról van szó, hogy az „egy” és a „több” között kell választani, akkor nem nehéz a döntés. Jobb, hogy egy haljon meg, mint hogy sokan elvesszenek. Kajafás itt az emberi önzés szabályát, törvényét fogalmazza meg. A Kajafás magatartása leleplezi a mi emberi természetünk nyomorúságát. Ilyenek vagyunk mi emberek, mindig csak a magunk javát tartjuk szem előtt, lényeg az, hogy mi boldoguljunk, hogy másokkal mi történik, az már nem számít.     

          Ebben nincs is semmi különös, a különös az, hogy János evangélista Kajafásnak ezt a mondatát próféciaként fogja fel és annak is nevezi. Hogyan lehetséges ez? Hogy lehet egy ilyen önző magatartás megfogalmazása isteni prófécia? Itt azzal a titokkal állunk szemben, amivel a Szentírásban több helyen is találkozunk, hogy az ember sokszor bűnös és önző gondolata egybeesik az Isten akaratával. Ahogy egyszer egy nagy igehirdető megfogalmazta : Isten még a mi görbe vonalaink által is egyenesen tud írni. Sokszor keresztezi egymást az ember gondolata és Isten cselekvése. Itt is ez történik : egy számunkra titokzatos módon az emberi önzés és az isteni megtartatás egybeesnek. Hiszen valóban ennek kellett megtörténnie, Jézusnak meg kellett halnia a sokak helyett, mi helyettünk. És Jézus ezt felvállalta, mégpedig önként, Ő az a pásztor, aki éleét adja juhaiért. Amit Kajafás mond az hamis s mégis igaz lesz. Igaz lesz, mert így van ez eldöntve az Isten üdvtervében. Ez a szó egy nagyon is önző, a maga javát és megtartását kereső szívből jött, de mégis az Isten önzetlen  , szerető szívének a gondolatát fogalmazza meg. Jézus meghalt a Kajfás szava szerint, de az Isten szava szerint is. Ez az a titok, amit mi nem tudunk megérteni, csak hittel elfogadni.

          Végül próbáljunk egy gyakorlati üzenetet is megfogalmazni ebből az igéből. A mi önzésünk a halált jelenti. A Jézus önzetlensége, halált is vállaló szeretete és áldozatkészsége az életet, az örökéletet jelenti a mi számunkra. Jézus ebben is a mi helyünkre állt. Ő elfogadja azt, hogy Kajafás és a Főtanács őt halálra ítéli. Ő meghal sokakért, meghal azért, hogy mi már ne legyünk, ne maradjunk ilyen önző, csak a magunk javát és érdekét kereső emberek, hanem legyünk krisztusi emberekké, akik készek leszünk másokért, s ha kell mások helyett is áldozatot vállani.

2. Nap. Júdás, a farizeusok és az irástudók Text. Ján.18,3

          Micsoda tarka társaság ez, amely jön hogy letartóztassa Jézust! Júdás halad a menet élén. Hisz őt nevezi meg itt elsőnek a Szentírás. Ő nem csak elárulta Jézust a farizeusoknak és egyházi vezetőknek, hanem most itt azt a kommandós csapatot is vezeti, amely azért jön, hogy letartóztassa Jézust.  Milyen emberekből áll ez a kommandós brigád? Ott van a katonák egy csoportja. Nem tudjuk pontosan, hogy milyen katonákról is van szó. Lehet, hogy a templomőrségből való katonák ezek, de az is lehetséges, hogy olyan római katonákról van szó, akiket a főpap és társai felfogadtak ennek a feladatnak az elvégzésére. Ez tűnik valószinűbbenk, hisz a zsidók  nem akarták a római hatóságokat kihagyni ebből az egész történésből. Ez  túl kockázatos lett volna a számukra. Nyilván, hogy ebben a tarka társaságban ott voltak a főpap személyes szolgái, testőrei is, azok az emberek, akik a Nagy Tanács, a Szanhedrin szolgálatában állottak.  És végül ott vannak a farizeusok, hogyan is hiányozhatnának épp ők ennél a fontos mozzanatnál? Hogy hányan voltak, ezt nem tudjuk pontosan, de az biztos, hogy őket nagyon érdekelte a dolog, már rég várták ezt a számukra oly óhajtott pillanatot. Ez az elfogató sereg azután indul meg, hogy Kajafás kimondja, hogy jobb hogy egy ember haljon meg, úgy ahogy azt már a tegnap este is hallottuk. Ez a kijelentés Jézus számára a halálos ítéletet jelentette. Nos egy ilyen nagy és népes sereg indul el Jézus elfogására. S hogy az evangélista még azt is feljegyzi, hogy kardokkal, fustélyokkal, fáklyákkal indulnak el, szinte azt érezteti, hogy milyen nevetséges ez a hatalmas készülődés, ez az óriási apparátus. Úgy indulnak el Jézus ellen, mintha egy veszedelmes rablóvezért akarnának elfogni, akit állig felfegyverzett emberei a végsőkig védelmezni akarnák.

          De milyen megalázó ez a Jézus számára is, hogy őt egy ekkora sereg jön letartóztatni, így felfegyverkezve, így megszervezve. Ez is azt mutatja, hogy sem Júdás sem a főpap, sem az irástudók, sem a farizeusok nem értették meg a Jézus igehirdetését, küldetését, akkor tudhatták volna, hogy Jézus nem fog emberi módon ellenállni,  nem fog erőszakra erőszakkal válaszolni. De Jézus vállalta ezt a megaláztatást is. Ő ezt is elhordozta.

          Amikor az elfogató csapat megérkezik Jézushoz, kiderül hogy itt nem ők az urai a helyzetnek, hanem Jézus. Mert bár állig fel vannak fegyverkezve, elég Jézusnak egyetlen kérdése, hogy mind a földre essenek. Itt nyilvánvalóvá válik, hogy az ember még fegyverekkel a kezében is fél, s Jézus fegyverek nélkül is Úr és szeret. Itt a nyers erőszak áll a teljes odaadással szemben. Jézus már kész az elfogatásra. Az elfogatást megelőző percekben ő már mindent megbeszélt az Atyával, ő már mindent megtusakodott imádságban. Ő most már kész arra, hogy elinduljon a szenvedés utján. Őt már el lehet fogni, mert ő már kiszolgáltatta magát az Atya akaratának, ami most itt szintén egybeesik ennek a seregnek az akaratával.

          Az, hogy Júdás volt a csapat élén még külön fájdalmat okozhatott Jézusnak. Milyen rettenetes volt látni azt a csapat élén, aki három éven át ott volt tanítványként mellette. Úgy látszik, hogy Júdás ezáltal is naggyá akart lenni, ő akart az első lenni ebben a szomorú eseménysorban. De ezt a történetet is Jézus uralja. Itt nem Júdás vagy a főpap, vagy mások állanak a középpontban, hanem Jézus. Jézus megmutatja, hogy az emberek fegyverei feleslegesek. A szeretet sokkal többet  meg tud tenni, el tud végezni, mint bármely emberi módszer, fegyver.

          A mai estén magasztosuljon fel a Jézus személye előttünk.  Ma nekünk is azt mondja : én itt vagyok és kész vagyok segíteni, megváltani, megújítani, megszentelni az életedet. Számunkra a kérdés így tevődik fel a mai estén : szemben állok-e Jézussal, az Ő ellenségeinek a seregében vagyok-e, vagy pedig kész vagyok meghajolni előtte, átadom magam neki?

3.Nap A megszaggatott ruha Text.Máté 26,65

A főpap a gyász és döbbenet jeleként, kifejezéseként szaggatja meg hivatali öltözetét, ruháját. Ez a képmutatás cselekedete volt. A megszaggatott ruha után már semmi más nem következhetett, mint a halálos ítélet kimondása, ezt a Nagy Tanácsnak, illetve az elnöklő főpapnak kellett kimondani. Amint már mondottuk, a főpap Jézus feletti szomorúsága nagyon erőltetett és képmutató volt. Nyilvánvaló volt, hogy a Jézus kihallgatása ide fog kilyukadni. Ez a cselekedet megkönnyítette a bírák dolgát is, hisz már tovább nem kellett kínlódni a vádak keresésén, végre ki lehetett mondani a halálos ítéletet.

          Az istenkáromlás bűne volt a legsúlyosabb, amit Izraelben el lehetett képzelni, amivel egy zsidó embert vádolni lehetett. Ez nem kisebb bűn volt, mint szembeszállni az élő Istennel, mai nyelven fogalmazva : merényletet követni el Isten ellen. Az istenkáromlás bűne nem csak azt jelentette, hogy valaki elutasította Istent, hanem azt is hogy semmissé, semmivé nyilvánította. Ez nem kisebb bűn volt, mint a „jó és igaz” Istent gonosszá nyílvánitani, hatalmát tehetetlenségnek mondani, szeretetét gyűlöletnek minősíteni. Az istenkáromlás tulajdonképpen azt jelentette, hogy az istenkáromló személy mindent a feje tetejére állított, megfordított. Tulajdonképpen arról volt szó ennél a bűnnél, hogy az ember állt az Isten helyébe, ő  nagyon is tudatosan szembefordult Istennel. Az istenkáromlónak azt vetették szemére, hogy pont azt teszi Istennel szemben, ami megengedhetetlen, azt nem adja meg neki, amit Ő megérdemel, amire neki joga van, hogy nem adja meg neki a méltán és jogosan kijáró tiszteletet, imádatot és szeretetet, hogy ő gonosz módon megveti és lebecsüli Istent.

          A főpap szerint Jézus most ezt a bűnt követte el. Pedig a főpap is nagyon jól tudta, hogy Jézus ilyesmit nem tett. Senki nem beszélt nagyobb tisztelettel és szeretettel Istenről,mint Ő. Nem csak szavaival, hanem sokkal inkább cselekedeteivel mutatta ezt meg. Akkor miért ez a rettenetes vád Jézus ellen?  Hát egyszerűen azért, mert a zsidók meg akartak szabadulni Tőle. Ők megbotránkoztak azon, hogy Jézus Isten Fiának nevezte magát. Ez elviselhetetlen volt számukra. Hogy ez a názáreti rabbi az Isten Fia, a Messiás lenne, ezt ők nem tudták elfogadni. S most bár ők is érzik, hogy ez a vád teljesen jogtalan és hamis, mégis ezzel vádolják meg Jézust. Ők nagyon is jól tudják, hogy Jézus szavai, cselekedetei nem istenkáromlás volt, hanem a legszebb hitvallás és bizonyságtétel Istenről, most a főpap a legszebb hitvallásból legsúlyosabb vádat formál, egy olyan vádat, amiről nagyon jól tudta, hogy égbekiáltó hazugság és igazságtalanság.

          Próbáljuk most azt megvizsgálni, hogy mit üzen ez az ige a mi számunkra. Mert itt is nagyon nagy a veszély, hogy mi azt mondjuk : hála Istennek ezt a bűnt mi nem követtük el, mert nem káromoltuk Istent. Nagyon vigyázzunk, mert nem csak a csúnya és ocsmány káromkodás hordozza ezt a bűnt magában. Tulajdonképpen minden bűn istenkáromlás. Mert minden engedetlenség elutasítása és megtagadása Istennek. Az is, amikor mi úgy gondoljuk, hogy még Istennél is jobban tudjuk a dolgokat. Amikor az Isten szavát feleslegesnek és szükségtelennek tartjuk. Ilyenkor mi is mindig Isten bölcsessége és jósága ellen fordulunk és megtagadjuk őt.

          A mai estének az az örömüzenete, hogy Jézus ezt a vádat is magára vette, nem mentette fel magát e vád alól. Pedig el lehet képzelni, hogy ebben a pillanatban mi játszódhatott le a lelkében. Hogy Ő, aki oly forrón szerette az Atyát, mint senki más, most azt kell hallja, hogy káromolja Őt. Azzal, hogy ezt a vádat is elfogadja, a halálos ítéletet fogadja el, hisz nagyon jól tudta, hogy ez mit von maga után. Magára veszi azt a bűntetést, amit Ádám és Éva kapott ott a Paradicsomban.

          De ennek a pernek a menetét is az Atya irányítja. Ennek így kellett lennie, Jézusnak ezt is magára kellet vállania- értünk. Ő meghal értünk istenkáromlókért, hogy a bűnök eme legrettenetesebbikétől is megváltson minket. Áldott legyen ezért szent neve!

4. Nap Pofok a Jézus arcán Text: Máté 26,68

Jézust mindent lehetséges módon kicsúfolták. Itt arra próbálják rávenni, hogy prófétáljon. Nyilvánvaló, hogy ezzel az Ő prófétai küldetését és működését akarják nevetségessé tenni. Erre a legmegalázóbb módot eszelik ki. Egyik professzorunk mondta nekünk : az ember semmiben sem volt olyan találékony, mint hogy a felebarátját, embertársát kínozza és kigúnyolja. Jézus szemét bekötik egy kendővel, azután arcon verik, pofokat adnak neki, sőt az is valószínű hogy öklözik az arcát. Ez nem csak megaláztatást, hanem súlyos testi fájdalmat is okoz Jézusnak. S ezek után jön a csúfolódó kihívás : prófétáldd meg, hogy ki ütött arcon. Elvégre te próféta vagy és akkor kell tudnod, hogy ki vert arcon.

          Dehát mit segítene az, ha Jézus valóban megmondaná, hogy ki verte Őt arcon? Akkor ezt a bűnt is egyetlen ember, vagy néhány ember nyakába lehetne varrni, mások pedig feloldozva érezhetnék magukat? Jézus nem mond neveket, azért hogy itt is mindenki a maga nevét helyettesíthesse be. Mert miről is van itt szó?Jézus valóban a Próféta. Az a Próféta, akit évezredek óta vártak, aki Isten nevében beszélt, aki teljesen és tökéletesen kijelentette Istent ennek a világnak. Ő nem úgy beszélt, prófétált, mint az irástudók, hanem úgy, mint akinek hatalma van, és ezt mindenki meg is érezte. Az emberek elámultak próféciáin, érezték, hogy a mögött a hatalmas és szerető Isten valósága áll.

          Most ezek az emberek, akik minden kétséget kizáróan zsidók voltak, ezt a prófétai küldetést teszik nevetségessé. Ezek az emberek, most azt akarják bebizonyítani, hogy Jézus nem igazi próféta. Úgy gondolják, ha Jézus nem tudja kitalálni, hogy ki ütötte meg őt, akkor azt is nyugodtan mondhatják, hogy akkor minden eddig mondott szava és próféciája is hamis, hitel nélküli, ezért nem kell hinni abban.

          Jézus ezt a szenvedést is magára veszi, ezt is érettünk teszi, akik nagyon sokszor nem vesszük komolyan az Ő szavát, prófétai küldetését. Mert mi a mi legfontosabb küldetésünk ebben a világban? Hát az, hogy Jézus szavát komolyan vegyük és azt másoknak is tovább adjuk. Vajon mi megtesszük-e ezt? Hányszor nem mertük Jézus szavait prófétai módon felvállani? Hányszor nevettünk együtt ezzel a világgal, ott ahol próféti szomorúsággal kellett volna bizonyságot tegyünk róla?

          A mai estén alázzuk meg magunkat. Mert komolyan csak a magát egészen megalázó ember figyelhet Jézus szavára. Tudjunk minden emberi szótól megüresedni, hogy helye lehessen bennünk az Ő szavának. Ragadjunk meg minden alkalmat, arra hogy a nagy Prófétára hallgassunk. És ne szégyelljük Őt megvallani az emberek előtt, sokszor istentelen csúfolódó emberek előtt sem. Tudjuk prófétai küldetésünket igazán betölteni. Meg lehetünk győződve arról, hogy ez a prófétai szolgálat nem lesz hiábavaló, meg lesz az áldott gyümölcse.

5.Nap Jézus vagy Barabbás Text:Máté  27:21

A Nagypénteken a Pilátus palotája előtt összegyűlt tömegnek ez a nagy kérdése, mondhatnánk úgy is   dilemmája, hogy kit válasszon : Jézust vagy Barabbást. Ennek a választásnak nem kicsi a tétje, hisz akit nem választanak, az menthetetlenül el kell induljon a kereszt , a kivégzés felé. Akit azonban választani fognak, az már pár pillanat múlva szabad lesz. Ezt a választást, ezt a döntést az előzte meg, hogy már előbb mind a két embert halálra ítélték. Itt két halálraítélt, két halálos bűnös kellett választani. Az egyik azonban most a nép döntése által egy óriási esélyt kapott : szabaddá lenni. Ez a választás Pilátus ötlete volt, aki mindent elkövet azért, hogy Jézust felmentse, hisz többször is azt olvassuk, hogy Pilátus belátta Jézus ártatlanságát, hogy ő semmi halálra méltó dolgot nem cselekedett. A különös és érthetetlen, hogy ennek ellenére mégis halálra ítélta Jézust. Most azonban támad még  egy  ötlete, ami által megmenthetné Jézust. Mintha játszadozna Jézussal. Kimondja ártatlanságát, halálta ítéli, aztán meg újra fel akarja menteni. Vajon miért tette ezt Pilátus ? Együttérzésből, részvétből? Talán ez is igaz valamelyest. De talán még inkább azért, hogy megnyugtassa lelkiismeretét. Ő érezte lelkében, hogy nem jól cselekedett. Tudatában volt annak, hogy vétkezett az igazság ellen. Hogy most ezt a hibáját kijavítsa, van még egyetlen lehetősége, hogy megkérdezze a népet. Ettől reméli Jézus felmentését, de hiába, a nép Barabbást választja. Barabbást épp az ellentéte Jézusnak. Barabbás az erőszak embere, Jézus a szeretetet hirdeti. Barabbás azt mondja, hogy az ellenséget ki kell irtani, Jézus azt mondja, hogy az ellenséget szeretni kell. Barabbás az, aki odaüt, visszaüt, Jézus pedig az, aki eltűri az ütlegelést. Barabbás megöl másokat, Jézus meghal másokért. Különös dolog, hogy a világ rengeteget szenvedett a Barabbások miatt és mégis mindig Barabbást választja. Nem tudja és nem akarja elfogadni a Jézus lelkületét, mert az idegen tőle, nem meri kipróbálni, hogy a szelídség mennyivel nagyobb hatalom, mint az erőszak, az alázattal többre lehet jutni, mint mások megalázásával, hogy a türelem sokkal többet ér, mint a bosszú.

          Jézus vállalja a keresztet, vállalja ezt a tömeget, amely Őt nem akarja vállalni, s a mai estén azt kell meglátnunk, hogy Jézus minket is ki akar szabadítani a barabbási lelkületből, jézusi emberré akar formálni minket. A mai estén az ige minket kérdez : kit választassz, Barabbást vagy pedig Jézust. Az ember itt is megpróbál alkudozni, a megalkuvás útját választja és azt mondja : mind a kettőt, Barabbást is, meg Jézust is, de ez nem lehetséges, mert aki mind a kettőt akarja választani, az végül is Barabbást választja. Ha nem merek és nem akarok egészen Jézus mellé állani, akkor Barabbás maradok. Pilátus példájából is látjuk, hogy nem maradhatunk semlegesek, a semlegesség döntés Barabbás mellett.

          Az utolsó kérdés : hogyan lehet hát Jézust választani? Először is alázattal be kell vallanom, hogy én barabbási lelkületü ember vagyok. De hiszem azt, hogy ez a lelkület a Jézus Krisztus keresztjén halálra ítéltetett. Azután pedig hittel belekapaszkodom abba, hogy Jézus azért halt meg, hogy én is szabaddá váljak a barabbási lelkülettől. Ezek után kérem, hogy Jézus hozza rendbe az életemet, teremtsen újjá engem. Ezt a döntést nem lehet halasztani, ezt ma kell megtennem, vagy ha már megtettem, akkor ma kell megerősítenem. Jézus engem választott, válasszam ma én is Őt.

6. Nap. Király vagy császár Text: Ján 19,15

          A zsidó népnek hosszú és hányatott történelme alatt sok- sok királya volt. Nagyon jól tudjuk mindnyájan, hogy Sámuel idejében hogyan kért a nép prófétájától királyt, és hogyan lett Saul Izrael népének első királya. Azt is nagyon jól tudjuk, hogy Saul nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, engedetlen lett Isten szavával szemben, ezért Isten elvetette őt, és helyette Dávidot választotta királlyá. De azt is tudjuk, hogy a Dávid házának adatott egy ígéret : hogy abból származik majd az igazi Király, Jézus Krisztus. A próféták igehirdetésében újra és újra előbukkan a gondolat, hogy a Dávid házából származik majd a Messiás Király. Dávid minden gyarlósága ellenére messiási vonásokat hordoz magában.

          A Szentírás történeti könyveiből azt is tudjuk, hogy a Dávid utáni királyok legtöbbike nagyon megromlott, eltávolodtak Istentől és az Ő törvényétől, ahogy az egyik próféta fogalmaz Dávid sátora leomlott, vagyis megromlott. A Jézus születésekor a Dávid dicsőségéből már semmi sem maradt. Minden csillogása elhalványult. Maga a király csak egy bábu lett a rómaiak kezében, s már nem a király szava a döntő, hanem a római császár az úr Izrael országa felett, aki helytartóján keresztül gyakorolja a hatalmát ebben az időben. A rómaiak nem is kell igazából féljenek az izraeli királyoktól, a Heródesek dinasztiájától.

          Mindezt azért kellett elmondanunk, mert csak így érthetjük meg a felolvasott igét, amikor is a zsidók azt mondják, hogy nem királyunk van, hanem császárunk. Ezzel a zsidók az adott helyzetbe való teljes belenyugvásukat fejezi ki. Itt nem a Heródesek uralkodnak, itt a császár parancsol, neki kell mindenben engedelmeskedni. Azt is látnunk kell, hogy milyen sajátos helyzetben hangzik el ez a mondat. Ez a helyzet sokban hasonlít ahhoz, amiről a tegnap este beszélgettünk, amikor a népnek Barabbás és Jézus között kellett választani. Most is választani kell, mégpedig a császár és a király között. De nem akármilyen király, hanem a zsidók Királya, azaz Jézus és a császár között. Ebben az üdvtörténeti szempontból döntő pillanatban a zsidók újra rosszul választanak, csak most épp fordítva , úgy hogy Jézust nem választják. Az imént Pilátus palotája előtt Jézust választották- a halálra, most a császárt választják, ami Jézus számára szintén a halált jelenti. A két döntés szoros kapcsolatban áll egymással, ugyanannak a lelkületnek két különböző oldalát mutatják meg.

          A zsidók azáltal, hogy a császárt választják, tulajdonképpen a saját történelmüket tagadják meg, veszik semmibe. Ők mindazt megtagadják ezzel a döntéssel, amit Isten a múltban tett értük és mondott nekik. Ők megtagadják ezzel Istent és tulajdonképpen a saját létjogosultságukat kérdőjelezik meg, hisz ez a nép épp azért létezett, mert Isten az Ő szövetségébe fogadta őket, királyokat, prófétákat adott nekik, akik által őket a jó úton akarta vezetni és megtartani. Mi ennek az oka? Hát épp annak a kegyelemnek a megtagadása, amiről ez a Király, vagyis Jézus bizonyságot tett. Ők teljesen félreismerték azt, amit Jézus épp értük tett. Ők csak valamiféle földi hatalmat és dicsőséget akarnak helyreállítani. Mivel Jézus nem azt hozta el, amit ők nagyon is emberi módon vártak, ezért most elfordulnak Tőle. Nyilván az a gondolat áll e mögött, hogy ők választották volna Jézust, de csak akkor ha Jézus emberi eszközökkel, fegyverekkel, hadsereggel a császár ellen fordul és legyőzi azt.  Mivelhogy Ő egy egészen más országot, királyságot képvisel, ezért elfordulnak Tőle. Megdöbbentő ez a történet, hisz a zsidók épp azt a Királyt vetik el, akiben minden prófécia beteljesedett. Ők azt a császárt választják, aki nem akar Istenről hallani, aki magát kiáltotta ki Istennek.

          Szinte irónikus ebben a történetben, hogy Pilátus, a római császár helytartója jobban ismeri a zsidók történelmét, mint ők maguk. Hisz ő azt iratja a kereszt fölé : a Názáreti Jézus, a Zsidók Királya. Jézus valóban Király, de nem úgy, ahogyan azt a saját népe elképzelte. A kereszten magára veszi népének teljes hitetlenségét, elfordulását. Jézus ezáltal beteljesíti azt, amit ő maga mondott a samáriai asszonynak : mert az üdvösség a zsidók közül támadt.

          Ma nagyszombat van. Ez az este különben is a teljes csend, a megalázkodás alkalma. Ilyenkor mélyen magunkba kell szállnunk és a mai estén hadd gondolkozzunk el azon, hogy mit is jelent az Ő királysága, az Ő uralma a mi életünkben. Gondolkozzunk el azon és kérdezzük meg magunktól, hogy meghódoltunk-e már igazán Ő előtte, ha igen ez milyen következményekkel járt a mi életünkben el egészen a halálunk órájáig. S hadd virradjunk holnap azzal a boldog hittel és meggyőződéssel : boldogok vagyunk, hogy ennek a Királynak, az Élet Fejedelmének alattvalói lehetünk.

                                                                   Lőrincz István