A Szentirás emberei :Jakab, a Zebedeus fia

            Ezekben a napokban talán mindnyájan kimentünk vagy kimegyünk a temetőbe, hogy megálljunk szeretteink sírja mellett, hogy emlékezzünk rájuk, hogy hálát adjunk értük. Érdekes, hogy a Szentírás nem sokat foglalkozik ezzel a kérdéssel, az apostolok közül csak egyetlen apostolnak a haláláról tudósít, s ez épp Jakab, a Zebedeus fia. Mintha ezzel is azt akarná üzenni, hogy nem a halál körülményei a fontosak, nem az, hogy mennyit élt valaki, hanem az, hogy hogyan élt,  kit követett, kiben hitt. Most a halottak napja táján is ez legyen nekünk is a fontos. Ez a kérdés foglalkoztasson ott a sírok mellett állva is.

            Jakab nevével először az elhívása történetében találkozunk. Ő épp foglalkozását, a halászatot űzi apjával és testvérével, Jánossal és Péterrel együtt. Valószínü, hogy egy közös vállalkozásuk volt, ebben dolgoztak. Valószínű, hogy ezen a reggelen is, amikor Jézus megszólította őket épp erről beszélgettek. Mert előtte való éjjel a halászat nagyon rosszul sikerült, nem fogtak semmit. De azon a felejthetetlen reggelen Jézus csodát tett és két hajónyi halat vonszoltak a partra. Meg kellett lássák, hogy milyen tehetetlen emberek ők, de milyen hatalmas Megváltójuk van. Milyen jó ezt nekünk is tudni. Mert annyi emberi gyengeség és gyarlóság van a mi életünkben is. Sokszor annyit kinlódunk és mi sem “fogunk” semmit. Úgy érezzük, hogy hiábavaló minden emberi erőfeszítés, munka. De Jézus minket is hív, minket is meg tud ajándékozni kegyelmének csodáival.

            Amikor Jézus elhívta Jakabot és a többi tanítványt, még nem tudták, hogy mi is vár rájuk tulajdonképpen. Ők egyszerüen otthagyták a hálót, a régi mesterségüket és követték azt a Jézust, aki reggel még nem tudta, hogy este hova fogja fejét lehajtani. Mi azt mondhatnánk, hogy Jakab nem gondolta eléggé át a dolgokat, hisz otthagyott egy emberileg biztos jövendőt, felcserélve azt egy teljességgel bizonytalannal. Jakab minden hidat feléget maga mögött, nincs visszaút. Isten országa elközelített, indulni kell, mától fogva emberhalásszá kell lennie. És ez nem egy biztos “foglalkozás” . Nincs biztosíték a sikerre, de mégis van és ez maga Jézus és az Ő szava. Isten gyermekei ma is erre építenek. Ezért mernek ma is emberek elindulni misszióba is idegen országokba, mert tudják azt, hogy aki elhívta őket, annak van hatalma gondoskodni is róluk. Emberi bizonyosság nincs, de van isteni elhívás, van isteni szó és ez elég. Akik engedelmeskedtek Jézus hívó szavának, azok mind megtapasztalták ezt.

            Ma is nagyon sok ember van, főleg faluhelyen, akik valamilyen melléknevet hordoznak. Ezek a melléknevek nagyon sokszor egy régi ősnek valamilyen tulajdonságára, jellemvonására utaltak. Sokszor nem a leghízelgőbbek ezek  a melléknevek. Így történt ez Jakabbal és testvérével Jánossal is, akiknek Jézus a Boanerges, vagyis a „Mennydörgés fiai“ melléknevet adta. Ez első hallásra nem egy kellemesen hangzó név. Vajon miért adta nekik Jézus épp ezt a nevet? Azért mert olyan lobbanékony természetük volt? Nagyon hamar „felkapták a vizet“? Ez is lehet, de ennél több volt ebben. Jézus ezzel egy új létformát is adományozott nekik. Simonból Péter lesz, Jakab és János a Mennydörgés fiai lesznek, mert Isten gyermekei egy szent lobbanékonyságot, egy szent tüzet kell hordozzanak magukban ebben a világban. A mennydörgés minket az Isten haragjéára, ítéletére emlékeztet. Hát nem szent feladata ez minden tanítványnak, nem kell-e nekünk szent tűzzel figyelmeztetni, inteni ezt a világot? Nem kell-e nekünk felháborodnunk, amikor azt látjuk, hogy Isten dicsőségét az emberek sárba tapossák, amikor szent törvényét semmibe veszik? Nem kell-e figyelmeztetnünk az embereket arra, hogy ha nem hisznek és meg nem térnek, akkor az Isten haragja marad rajtuk? Bárcsak hordozhatnánk ezt a szent tüzet mi is magunkban!

            A Jakab és testvére János szívében tehát szent tűz lobogott. De azt minden ember jól tudja, hogy a tűzzel nem lehet felelőtlenül bánni, a tűzzel nem lehet játszani. Ha ezt nem vesszük figyelembe, akkor nagy szerencsétlenségek történhetnek. Ez történt Jakabbal és Jánossal is. Jézus épp útban van Jeruzsálembe és egy samaritánus faluban akar megszállni. De ez a falu nem akarja Jézust befogadni. Milyen felháborító istentelenség, gondolják a testvérek. Hát egy ilyen falu csak azt érdemelheti, hogy tűz által eltöröltessék a Föld színéről. Persze azért előbb megkérdezik Jézustól, jóllehet szinte biztosak abban, hogy Jézus igenlő választ fog adni, hiszen ennek még biblikus megalapozottsága is van, hisz annak idején Illés is tűzet kért a király embereire. De Jézus a legnagyobb megdöbbenésükre nem engedi meg ezt, sőt ellenkezőleg, megdorgálja őket, mondván hogy nem tudják, hogy minémű lélek van bennük.

            Komoly lecke ez a mi számunkra is. Ne legyünk olyan türelmetlenek a hitetlen emberekkel szemben. Ne kérjük azonnal Isten ítéletét rájuk. Mert Jézus nem elveszíteni akarja az embereket, hanem megtartani. Ilyen esetben ne Illés legyen a példaképünk, hanem Ábrahám, aki a végsőkig közbenjárt az istentelen Sodoma és Gomora lakosaiért. A mi legnagyobb örömünk ne az legyen, ha Isten megbűnteti a gonoszokat, hanem az, hogy a gonoszok megtérnek az Úrhoz. Mi ezért imádkozzunk és ezért dolgozzunk.

            Minden szülő büszke a maga gyermekeire és úgy gondolja, hogy neki vannak a legjobb gyermekei. Így volt ez Saloménál, a fiúk anyjánál is. Ő azzal a kéréssel érkezik Jézushoz, hogy ha majd nemsokára az Isten országa beteljesedik, akkor a fiai a legjobb helyeket kapják meg abban, Jézus jobb és bal oldalán. Nem lehet ezt egy édesanyától rossz néven venni, hisz melyik szülő nem szeretné azt, hogy gyermeke minél előbbre jusson? Meg ezt a kérést lehet egy másik oldalról is értelmezni, éspedig úgy, hogy az édesanyjuk azt akarta, hogy minél közelebb legyenek gyermekei Jézushoz. Akkor pedig egy nagyon jó dolgot kért gyermekei számára. Nehéz dolog ezt eldönteni. Mindenestre annyit mondhatunk csak, hogy az Isten országában ne legyen tülekedés a jobb vagy kevésbé jobb helyekért. Ne legyen az, hogy az egyik megveti, lenézi a másikat. Tudjuk elfogadni azt a helyet és feladatot, amit  Isten nekünk adott. Az Ő országában még a legutolsó hely, a legkisebb feladat is óriási megtiszteltetés. Jézus végül is nagyon megtisztelő helyet adott Jakabnak, hisz testvérével Jánossal és Péterrel együtt ahhoz a belső körhöz tartozhatott, akik olyan dolgokban részesülhettek, ami a többi tanítványnak nem adatott meg. Ők hárman voltak a megdicsőülés hegyén, Jairus leányának feltámasztásakor és ők hárman voltak Jézus tusakodásának tanui a Gecsemáné kertjében. Ez nem az ő érdemük volt, ez kegyelem volt számukra. De kérni lehet, törekedni szabad nekünk is arra, hogy minél közelebb kerülhessünk az Úrhoz, minél mélyebben ismerhessük meg Isten országának a titkait. De ha mi közelebb is lehetünk mint mások, vagy többet ismerhetünk az Isten titkaiból, ez nem tehet minket gőgösekké, sőt annál inkább alázatban kell járnunk.

            S most térjünk vissza oda, ahonnan elindultunk. Jakab nem természetes halállal halt meg. Ő mártír lett, Heródes lefejeztette. Ő Istent nem csak életével, hanem halálával is megdicsőítette. És ez nagy dolog. Ez is egy nagy kegyelem. Ahogy az elején mondottuk, ezekben a napokban sokat foglalkozunk halottainkkal és önkéntelenül is sokat gondolunk a magunk halálára is. Adjunk hálát a sírok mellett azért, ha a mi szeretteink életükkel és halálukkal Istent dicsőíthették, és kérjük ezt a kegyelmet a magunk számára is. Hogy majd egyszer utódaink a mi sírunk mellet is tudjanak hálát adni Jézust követő, Istent magasztaló életünkért.

Olvasandó igék:1Móz.18,22-32,  Mát. 20,20, 26,37, Márk.1,19, 3,17, Luk.5,10, 9,55, Ap.csel.12,2

                                                                                    Lőrincz István