A Szentírás emberei: Ezékiel

Ezékiel azt a feladatot kapta, hogy egy fogságban, tehát nagy szenvedésben levő népet vigasztaljon. Ő, aki papi családban született, erre nem volt felkészülve. Talán gondolta, hogy nehéz feladat vár rá az életben, de hogy épp ennyire súlyos terhet kap, azt nem is sejtett. Meg hát ő nem is prófétának készült, hisz az apja örökébe kart lépni és a papi szolgálatra készült. De a körülmények egészen másképpen alakultak. Népének életében eljött egy szörnyű esemény: a Babilonba való elhurcoltatás. És Ezékiel, a papfiú, egyszer csak fogságban találja magát. Ő is, mint a vele levők tele lehetett keserűséggel. Telve vágyakkal, tervekkel, ifjú emberként fogságba kerülni. Hát itt aztán vége a karriernek, vége lehet még az életnek is. Még akik Jeruzsálemben maradtak, ők még reménykedhettek, de akik Babilonba vitetnek, azoknak bizonyára minden reményt fel kell adni.

            De az Úrnál sem reménytelen ember, sem reménytelen helyzet nincs. Isten jön Ezékielhez egy látomás formájában. Egy nagyon megragadó kép az, amit ő most lát. Vihar, villámlás és dörgés következnek sorban. Van egy trónus, ami kerekeken gurul, és amit lelkes állatok toltak ide s tova. A kerekeken levő szemek mindent figyelnek. Ez a látomás azt láttatja Ezékiellel és népével, hogy Isten jelen van Babilonban is, nem csak Jeruzsálemben. És mindeneket ő hordoz, és mindent Ő vezet a történelemben is.

            Lehet, hogy sokszor mi is úgy vagyunk, mint Ezékiel. Megvolt az elképzelésünk az életről, a szolgálatról, s arról is, hogy hol akartunk szolgálni. De minden olyan másképp alakult, terveink dugába dőltek, meghiúsultak. Ilyenkor talán mi is lázadoztunk: hol van Isten? Miért engedte ezt meg az életünkben? Úgy érezhettük sokszor, hogy Isten elhagyott és elfeledkezett rólunk. De később talán megláttuk, hogy Isten máshol is meg tudott áldani és fel tudott használni. Isten egy áldott embere azt mondta: Isten csak ott nem tud megáldani, ahol nem vagyunk. Ezékielt Isten általában „embernek fiának” szólítja, s már ezzel is azt fejezi ki, hogy mi csak emberek vagyunk, Ő az Isten, aki szabadon rendelkezik velünk, és oda helyez, ahova kar. Annál csodálatosabb, hogy Isten mégis fel akar használni minket, az Ő világot átfogó munkájában. Ezékielt is elhívja Isten, hogy ott a fogságban hirdesse az Ő igéjét. Nem volt ezt könnyű elvégezni, hiszen egy nagyon megkesere4dett s ebben megkeményedett népnek kellett igét hirdetnie. De az ő feladata az volt, hogy mondja az igét, a többit pedig az Úrra kellett bíznia. Isten egy újabb látomással bátorította. Egy olyan tekercset kap, amelyik mindkét oldalán be van írva és ezt meg kell ennie. Csodák csodája, a tekercs édessé válik a szájában.

            Nyilván, hogy ennek a látomásnak jelképes értelme van. Mi  nem kell Bibliát reggelizzünk, vagy ebédeljünk, ez a kép azt kívánja nekünk elmondani, hogy az ige ne maradjon olyan valami, ami rajtunk kívül marad, hanem legyen olyan, mint ami belénk kerül és átjár minket. Isten igéje a mi lelki eledelünk, a mi lelki táplálékunk kell, hogy legyen. És az ige mindig édes végül, mert javunkat és üdvösségünket munkálja.

            Egy napon Ezékiel házába Júda vénei érkeznek és megbeszélik vele a nép állapotát. Úgy tűnik, hogy tele vannak bizakodással, már nem lehet sok hátra és a nép ismét vissza fog térni ősei földjére. De a helyzet nem ilyen rózsás, mert Ezékiel egy látomásban megtekintheti népének lelki nyomorúságát. Már a templom bejáratánál ott van egy utálatos bálványkép, s így mindenki, aki csak a templomba lépett el kellett mennie mellette. Továbbá látja, hogy hetven vén áldozatot mutat be bálványképeknek, asszonyok siratnak egy másik pogány istenséget, mások megint a Nap előtt hajlongnak. Csoda ezek után, ha Isten haragszik és nem fordítja el népe romlását? Ez az ige Isten népét komoly önvizsgálatra indítja ma is. Hisz mennyi mindent megtűrünk mi is, ami Isten akaratával ellenkezik. Hányszor visszaélünk Isten nevével, hányszor cáfoljuk meg életünkkel azt, amit a templomban olyan szépen megvallunk, hogy mi Isten gyermekei vagyunk. Van miért megalázkodnunk és bűnbánatot tartanunk.

            Ezékielnek sokszor kemény ítéletet kell hirdetni. Hirdetnie kell, hogy Isten ítélete feltartózhatatlanul közeledik, hogy betelt a Júda vétkének pohara. De Isten nem csak a bálványozást és hitetlenséget látja, hanem észreveszi azokat is, akik nem futnak együtt a romlás árjában, hanem mélyen meg vannak szomorodva és sóhajtoznak népük romlása felett. Ezért nem csak öldöklő angyalok jönnek az ítéletet végrehajtani, hanem előttük jön egy férfi, akinél íróeszköz van, és aki egy jegyet tesz mindazok homlokára, akik sóhajtoznak a romlás miatt. Ez a jel menedék lesz az ítélet idején, akiken ez a jel lesz, azok biztonságban lesznek. Isten reánk is elhelyezett egy ilyen jelet, amikor a keresztség vize a homlokunkra hullott. Ez a jel a Jézus keresztjére emlékeztet minket, ami az egyetlen menedék számunkra az ítéletben. De ez a jel nem csak megvéd majd az ítéletben, hanem most elkötelez minket egy Istennek odaszánt életre.

Ezékielnek nem csak prófétaként, hanem magánemberként is súlyosan szenved, hisz Isten elveszi szemei gyönyörűségét, egyszer csak hirtelen meghal a kedves társ, a felesége. Elveszti azt a társat, aki jóban és rosszban, itt a fogság nyomorúságában is szüntelen vele volt, aki annyiszor megvigasztalta és megerősítette őt. Micsoda csapás! Ilyenkor jönnek a fájdalmas miértek. Miért kellett Istennek elvennie társam, mivel érdemeltem én ezt ki? Hisz olyan hűségesen szolgáltam Istenemet. De Ezékiel nem kérdez, még a törvény által megengedett gyászszertartásokat sem végzi el, mert Isten ezt parancsolja neki. De Ezékiel magatartása azt kell kiábrázolja, hogy a nép se gyászolja Jeruzsálemet, az elvesztett szülőföldet. Ezékielnek és a népnek és persze nekünk is azt kell megtanulni, hogy sok mindent elveszíthetünk: szülőföldünket, szeretteinket, de Istent nem veszíthetjük el, Ő megmarad a legfőbb jóként a mi számunkra. Jézus akkor is Atyjának tudta szólítani Istent, amikor Ő mindent, az életet is elvette tőle. Nagy lecke ez a mi számunkra, de ezt nekünk is meg kell tanulni.

            Ezékielnek még azt a fájdalmat is át kellett élnie, hogy népének pásztorai méltatlannak bizonyultak, nem tudták úgy vezetni a nyájukat, ahogy kellett volna. Nem kis fájdalom ez számára. De ez a tapasztalat is csak azt mutatja, hogy emberekben lehetetlen a mi reménységünk, ahogy egy énekünk mondja. Sokszor csalódunk még lelkipásztorokban, presbiterekben is és ez nem könnyű fájdalom. De Ezékiel már látja azt a Jó Pásztort, akiben nem kell csalódni, akiben a juhok minden körülmények között bízhatnak, aki megy a századik juh után is, amely eltévelyedett, hogy azt hazahozza és újra a nyájhoz vigye. Emberekben csalódhatunk, de Benne soha. Rá nézzünk hát szüntelen!

            Ezékiel a reménység prófétája, aki látja Istennek azt a Lelkét, aki megeleveníti a száradt csontokat, aki életet támaszt ott, ahol most a halál uralkodik. Jó lenne, ha Ezékielnek ez a csodálatos látomása nekünk is új hitet és reményt adna. Isten helyre tudja állítani azt, amit mi emberek elrontottunk, új életet tud adni ott, ahol most a bűn uralkodik és mindent tönkre tett. Merjünk hinni ebben a saját életünkre nézve, de gyülekezeteinkre és népünkre nézve is. Imádkozzunk buzgón lelki ébredésért, megújulásért. Isten meghallgatja a mi imádságunkat, mert ezt Ő megígérte.

Olvasandó igék:Ezék.1,3,  3,3,  8,15,  9,4, 24,16,  34,23,  37,14

                                                                                                            Lőrincz István