A Szentírás emberei : István

            István az első azoknak a sorában, akik hitbeli meggyőződésükért haltak meg. Ez nem egy mindennapi halál, hisz ő vértanúhalált szenved. Azt mondhatjuk, hogy kezében volt az a lehetőség is, hogy életben maradhasson. Egyetlen szavába került volna, hogy megtagadva meggyőződését döntő fordulatot adjon életének és ez nagyon érthető lett volna. Hisz az élethez mindenkinek joga van és senkitől sem lehet azt kívánni, hogy vértanú legyen. Szinte sajnáljuk őt, hisz Isten őt nagyon megáldotta, igen tehetséges ember volt, a fiatal gyülekezetnek ott Jeruzsálemben oly nagy szükség lett volna a szolgálatára.  Alig kezdte el áldásos szolgálatát és már íly hamar legyen ennek vége?  De a legsúlyosabb emberi érv az lehetne, hogy ő ezzel a magatartásával az ő hittársait is veszélybe sodorta. Mi ebben a helyzetben azt tanácsoltuk volna neki : légy nagyon óvatos, légy nagyon megfontolt! De ő nem így tesz, hanem hűséges marad mindhalálig meggyőződéséhez és ez életébe kerül. De még nem mondtuk el azt, hogy a döntő és szép dolog az ő halálában az, hogy ő hitben hal meg, úgy mehet el, hogy utolsó erejével is belekapaszkodik megfeszített és feltámadott Krisztusába. Ez egy üdvösséges halál, amit mindnyájan kívánhatunk a magunk számára is.

            Annak ellenére, hogy István hősiesen hal meg, vértanú halállal dicsőiti meg Urát, világosan kell látnunk azt, hogy itt nem ő áll a középpontban, nem róla van szó elsősorban, hanem egy ügyről. Az igaz, hogy ő az első vértanú, hogy nagy dolog így meghalni, de mégis nagy hiba lett a későbbi századokban, hogy a mártírokat rivaldafénybe állították, hogy belőlük hősöket, sőt még ennél is többet, érdemszerző szenteket formáltak. Érdekes, hogy a Biblia egészen másképp vélekedik erről, az is feltűnő, hogy nagyon szűkszavú , amikor róluk van szó. Nem véletlen, hogy a Szentírás egyetlen szót sem említ az apostolok vértanúságáról, jóllehet azt feltételezzük, hogy János kivételével, mind így, erőszakos-vértanú halállal haltak meg. Jakab halálát egyetlen mondat őrzi. István halálát részletsen leírja a Szentírás, de ennek oka van. Bár jó látni azt, hogy ötvenhárom vers őrzi István bizonyságtételét és mindössze néhány vers szól a haláláról. Azért olyan részletes a tudósítás, mert itt Isten harcát látjuk az ő választott népéért, Izraelért. Izrael nagypénteken elutasította a Messiást, de Isten nem szűnik meg Izraelért harcolni. István történetében épp Istennek ezt a népéért folytatott szenvedélyes harcát szemlélhetjük. Itt Krisztus újra találkozik Istvánban az Ő bíráival és azokkal, akik Őt keresztre feszítették. A nagy kérdés ez: meg fogja ölni Izrael Krisztus után annak a követőit is? Vagy megtér és elfogadja a kegyelmet? István egész perében ez a lélegzetelállító kérdés feszűl: megtér avagy még inkább megkeményedik Izrael?

            Hogy itt István teljességgel az Isten eszköze, az két dologból is kitűnik. Az egyik az, hogy arca úgy ragyogott, mint egy angyalnak az arca. Az ő arcának ragyogása a feltámadott Krisztus dicsőségének visszatűkröződése. Ez a ragyogás végleg meg kellene győzze Izraelt arról, hogy Krisztus él. A másik jel, hogy itt Isten küzd Izraelért, az maga István beszéde. Micsoda beszéd ez! István egyszerűen elmeséli Izrael egész történetét, a kezdetektől az akkori óráig.  Ezt a beszédet úgy mondja el, hogy valósággal kényszeríti őket a döntésre. Ez az egyszerű szavakkal elmondott történet eleven szén Izrael vezetőinek a fején, ami Krisztus felé „égeti” őket. Ez a beszéd olyan, amiben nem lehet csak kívülálló, szemlélődő maradni. Világosan kell látnunk, hogy amikor Izraelről van szó, az mindig minket is érint. Izrael a mi testvérünk, és ami őket illeti, az minket is illet. Amit itt István elmond a süket fülekről, megkeményedett szívről, próféták meggyilkolásáról, az aranyborjú körüli táncról, és hogy emellett kínosan igyekeztek a látszatot megtartani, ez a mi hitünk fundamentumát is érinti. Az ő szemük nem nyílt meg, vajon a miénk megnyílik? Ők nem vették észre, hogy ütött a döntés órája, mi vajon észrevesszük-e?  Harmincöt évvel az István beszéde után a jeruzsálemi templom leromboltatott, nem maradt kő kövön. Nem figyelmezteti-e ez a mi nemzedékünket is arra, hogy ha meg nem tér, mi is leromboltatunk?

            István beszédében a dicsőség Istenéről beszél, vádlói pedig a törvény, a betűk Istenében hisznek, egy olyan Istenben, aki felett ők rendelkeznek, legalábbis ők úgy gondolják. Isten az, aki dicsőséges dolgokat cselekszik, akkor és most is. Beszél Józsefről is, akit testvérei irigyeltek, gyűlöltek, eladtak, de aki csodálatos módon a szabadítójuk lett. Ha ezek a vádlók értenének, akkor kellene lássák ebben a történetben is Jézust, aki megvetettként, kitaszítottként lett népének Szabadítója és Megváltója. A Mózes története szintén Jézusról beszél, hisz ő Isten szabadításának és irgalmának a megtestesítője. Ő az, aki megmenti azt a népet, amely nem akar menekülni, azt a népet, amely egyfolytában lázadozik és zúgolódik ellene, amely a törvényre aranyborjú körüli tánccal válaszol. Ha Mózes a törvény embere lett volna, akkor vége lett volna a népnek. Beszél végül Salamonról, aki templomot építhetett az Úrnak, amiben Isten lakozott ugyan, de sohasem volt annak a foglya. A próféták mind arról tettek bizonyságot, hogy Isten nagyobb a templomnál.

            A beszéd utolsó része nagyon nyiltan és direkt módon szól a hallgatókhoz. Annyira egyenes beszéd ez, hogy itt dönteni kell. Nem kíméli hallgatóit, hisz körülmetéletleneknek nevezi őket. Nyilván, nem testük körülmetéletlen, hanem a fülük és a szivük. Megmondja nekik, hogy nem jobbak, mint atyáik. Ők ellenállnak a Szentléleknek, de Isten még most is kinyújtja kezét ennek a népnek. Isten nem mond le rólatok, rólunk, ez István beszédének a lényege és megrázó üzenete. Még van lehetőség a megtérésre, a segítő kéz elfogadására. Most egy döntő pillant van : Izrael még megragadhatja Isten mentő kezét, ami felé nyul. De Izrael nem tér meg, elutasítják, félretolják a mentő kezet. Istvánt megkövezik. Arcája most is ragyog az Isten dicsőségétől. Miközben hullanak rá a kövek, látja Jézus szembe jönni vele, aki feláll az Atya mellől, hogy hozzá siessen, hogy fogadja az első vértanút. Utolsó szavaival éppúgy mint Jézus Atyjának ajánlja lelkét és imádkozik gyilkosaiért. Halálában is hű marad Mesteréhez és hű marad Izraelhez, népéhez is.

             Az áment már nem tudja István kimondani. De a kivégzésnél ott van egy különös ember, egy későbbi tanítvány. Most még helyesli István kivégzését. De az István kivégzése nagy hatással van erre az emberre. Ott láthatta azt meg, hogy mit jelent hinni, hogy a hit erőt ad a legnagyobb szenvedést és a halált is elhordozni. Láthatott egy embert, akiben érthetetlen szeretet volt azok iránt, akik gyűlölték őt, egy embert, akinek a halál órájában is volt reménysége és öröme. Saulus, a későbbi Pál ekkor érezhette meg először azt, hogy ennek az embernek van valamije, ami neki nincs, ami belőle teljességgel hiányzik: a lélek belső derűje és békessége.  Még akkor is, ha rögtön nem jutott döntésre, de ez nagy mértékben készítgette szívében a damaszkuszi utat és azt, ami a további életében történt. István hangja itt elnémult, élete idejekorán befejeződött. De az a Pál, aki kivégzésénél jelen volt, nemsokára hatványozott erővel folytatja István igehirdetését ott, ahol ő abbahagyta. Ő hirdeti aztán hatalmas erővel, a kereszt evangéliumát, amely Istennek ereje,mindazok számára, akik hisznek, legyenek azok zsidók vagy pogányok. Az áment Pál apostol se mondta ki és azóta se mondta ki senki és mi sem fogjuk kimondani. Az ámen kimondását Isten a maga számára tartotta fenn és ez akkor lesz, amikor a pogányok teljessége bemegy és Izrael is megtér majd Jézus Krisztushoz. Mert ő nem mondott le népéről, nem mond le ma sem egyetlen emberről sem.

Olvasandó ige. Ap.csel.7,1-59

                                                                                                            Lőrincz István