A Szentírás emberei : Dávid, mint zsoltáros

          Dávid a Szentírás azon emberei közé tartozik, akik nem csak életükkel, cselekedeteikkel, hanem műveikkel, írásaikkal is beírták nevüket szivünkbe. Dávid neve elválaszthatatlan azoktól a zsoltároktól, amelyek a legkülönfélébb élethelyzetekben születtek és adhatnak nekünk is bátorítást és vígasztalást. Tekintsünk be néhány zsoltár gazdagságába, szépségébe.

            A 4. zsoltár egy esti ének. Talán késő éjjel született meg a szívében.. Elalvás előtt a zsoltáros még visszatekint a mögötte lévő, már-már eltelt napra. Sok minden történt ezen. Egyik nehézség, baj jött a másik után. Ahelyett, hogy segítséget, támogatást kapott volna az emberektől, azoktól is sebeket kapott, akiktől ezt egyáltalán nem várta volna. Jöttek a csúfolódók, a nagyotmondók, s ez elkeserítette Dávid szívét. De most ezzel a keserűséggel térjen álomra? Nem, ő nem maradhat az embereknél s a saját keserűségénél, most is felnéz Istenre. S abban a pillanatban mélységes öröm tör fel a szívéből. Mert ellenségeinek van búzájuk és boruk, neki pedig van egy csodálatos, szabadító Istene. Nekünk is lehetnek olyan napjaink, amikor emberileg semmi okunk se volt az örömre, de mi egy ilyen napnak az estéjén is örvendezhetünk és hálát adhatunk Istennek. Így minden este lelki békével feküdhetünk le és hajthatjuk álomra fejünket.

            Olvastam, hogy egy család elveszítette az egyik gyermekét. A sírkőre a 23. zsoltár első versét írták : az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Nemsokára meghalt a második gyermek is, ekkor tovább írták a sírkőre a zsoltárt: füves legelőkön nyugtat engem, a harmadik gyermek halálakor ezt írták : lelkemet megvídámitja, s amikor a negyedik gyermek is meghalt ezt: még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek. Igen, nem véletlenül hasonlította valaki ezt a zsoltárt a csalogány énekéhez, ő a legsötétebb éjszakában is énekelni tud. Mérhetetlen vígasztalás, bátorítás van ebben a zsoltárban. Ez a zsoltár annyi embernek adott csodálatos erőt az életben és a halál pillanatában. Jó lenne szavait kívülről is megtanulni, naponta elmondogatni. Jó lenne ezt a zsoltárt nekünk is minden veszteségben, bánatban, gyászban, próbában nem egy sírkőre, de szívünk hústábláira írni. Nekünk annál is inkább lehet ezt tennünk, mert tudjuk, hogy a Jó Pásztor már eljött és életét adta értünk, juhaiért.

            A hívő ember egy napot se élhet Isten jelenléte nélkül. De lehetnek olyan napok, amikor úgy érezzük, hogy Isten is elhagyott minket. De ilyenkor is meg lehet Istent szólítani. Ha nincs örömöm, hálám, akkor sírjam el keserűségemet neki, öntsem ki panaszos szívemet előtte. A 32.zsoltár erre bíztat minket. Mondjuk el őszintén Istennek azt, amiben vagyunk, ahogyan itt Dávid is elmondja. Ilyenkor azt is meglátjuk, hogy bizony mi megérdemeljük Isten fenyítéseit, bűntetéseit, mert bűnös emberek vagyunk. Az úrvacsoránál olyan könnyen valljuk, hogy : bűntetést, halált és kárhozatot érdemlünk, de tudjuk-e ezt akkor is kimondani, amikor egy súlyos próba alatt vagyunk? Alázzuk meg ilyenkor magunkat és lássuk meg, hogy mi kegyelemre szorult bűnösök vagyunk. Ha ezt tesszük, mi is megtapasztalhatjuk azt, amit Dávid is megtapasztalt : a bűnbocsánat édességeét és hogy van tovább. Fel lehet kelni és tovább lehet menni új kegyelemmel, új erővel.

            Amint az elején mondottuk, sok zsoltár egy valóságos élethelyzetben született. Sok helyen a zsoltár első versében meg is van ez nevezve, mint a 34. zsoltárban is. Ezt a zsoltárt Dávid akkor írta, amikor Isten csodálatos szabadítást adott neki a filiszteusok városából, Gáthból. Ő oda Saul haragja elől menekült, gondolva, hogy ott nagyobb biztonságban lesz. Abimélek, a város király azonban azonnal megérzi, hogy itt ellenségről van szó, bezáratja a város kapuit, Dávid végveszélyben van. Ekkor cselhez folyamodik, őrültnek tetteti magát, így szabadul meg csodával határos módon. Ha Dávid egy hitetlen ember lenne, akkor ezek után büszkén mondaná : jól tuljártam a filiszteusok eszén, rászedtem őket, mert én minden helyzetben kivágom magam. De Dávid és vele együtt minden hívő ember még ilyen helyzetekben is, amikot nagyon ügyesnek bizonyult, nem önmagát dicsőiti, hanem egyedül Istent.. Ő tud adott esetben okossá , ravasszá is tenni. Mi mindenért Őt kell magasztaljuk.

            A 65.zsoltár Isten kiválasztó kegyelméről beszél. Ez a tan ne legyen botránkozás kövévé, hanem az Isten imádásának oltárává, mondotta Kálvin, akinek születéséért, életéért az elmult napokban adtunk hálát Istennek. A zsoltáros telve van ámulattal, csodálattal. Magasztalja és imádja Istent, aki olyan csodálatos világot teremtett és aki üdvösségre választott el minket. A zsoltáros tudta és mi is nagyon jól tudjuk, hogy ez a kiválasztás nem a mi érdemünk. Ez egyedül Isten kegyelme, egyedül Isten műve. Mi azt is tudjuk, hogy a kiválasztásunk tükre Jézus Krisztus. Ő azért lett elvetett, azért lett elhagyott, hogy mi választottak lehessünk. Kiválasztottnak lenni azonban nem csak ajándék, hanem feladat is. Isten arra váalsztott el minket, hogy itt szent életben járva legyünk az Ő dicsőségének magasztalására.

            Van egy kedves virágunk, neve : nefelejts. Hát a 103.zsoltár is ilyen. Figyelmeztet minket, hogy ne felejtsük el Isten jótéteményeit. Sokszor szoktuk ezt idézni olyan esetekben, amikor Isten valakit egy nagy próbából, betegségből hoz ki. Megszámlálhatatlanok Isten jótettei, amelyekben egy élten át részesít minket. Gondolhatunk itt sok emberi dologra : egészség, család, munka, de azt se felejtsük el, hogy Isten legnagyobb jótette mégis az, hogy megbocsátja minden bűneinket. Mi hajlamosak vagyunk erről megfeledkezni. Mi sokkal inkább azt jegyezzük meg, amit az ember alkot, vagy amit épp mi alkottunk. Vagy sokszor azt, amit emberek tettek velünk, és azokból is legtöbbször csak a rossz dolgokat őrizzük meg emlékezetünkben. A megemlékezés Isten jótetteiről azért is fontos, mert miközben Isten múltban elvégzett cselekedeteire gondolunk, az Ő segítsége, kegyelme a jelenben is valóságossá válik. Találóan mondotta valaki : Isten jótetteire emlékezni olyan, mint amikor a méhecske rászáll a virágra és onna kiszívja az édes nektárt. Az ilyen emlékezés megédesíti az életünket és hálássá teszi a szívünket.

            Az életünk egyik legnagyobb ajándéka az, hogy nem vagyunk egyedül, hogy vannak szeretteink, van családunk, vannak barátaink, és mindenekelőtt az, hogy vannak lelki testvéreink is, akik szeretnek minket és akiket mi is szerethetünk. Erről szól a 133.zsoltár is. Tulajdonképpen egy vándorének, amit Izrael fiai a templom felé haladva énekeltek, míg mentek a siralom völgyén. Óriási ajándék, hogy mi ezt az életet olyan testvérekkel járhatjuk végig, akik Krisztusban lettek azzá számunkra. Akikkel nem csak a vér, közös nyelv, szokások, hanem az élő Istenbe vetett hit köt egybe. Ez egy csodálatos család, óriási család, amibe Isten Krisztus váltsága által helyezett. Ezáltal rendkívüli módon meggazdagodik az életünk. Az igaz, hogy Isten gyermekei se bűntelenek, bennük is vannak emberi gyarlóságok, hiányosságok. De éltükben ott munkálkodik Isten kegyelme, és jó rácsodálkozni arra, hogy Isten egy-egy életben mi mindent tudott kimunkálni, kiformálni. És ehhez a családhoz nem csak a most élők tartoznak, ebben a családban ott vannak az előttünk jártak, ott vannak a tanítványok, a reformátorok, hitvalló őseink, szüleink, és ott vannak az utánunk jövő nemzedékek is. Nincs áldottab közösség ezen a világon, mint Isten gyermekeinek a közössége. Legyünk ennek mi is élő tagjai!.

Olvasandó igék. Zsolt 4,8, 23,1-4, 32,5, 34,7,  65,5  103,2,  133,1

                                                                                                Lőrincz István