Aki mutatja az utat

„Akkor elkülde kettőt az ő tanitványai közül és monda nékik: menjetek el a városba és egy ember jön előtökbe, aki egy korsó vizet visz, kövessétek őt.”(Márk 14,31)

Az úgynevezett bőjti hetekben vagyunk. Ekkor különösen is a szenvedő Jézus felé fordul a figyelmünk, a Fájdalmak Embere áll előttünk, az Ő szenvedésében az   evangélium szive bontakozik ki előttünk. Ő kész volt önmagát adni érettünk, a mi megtartatásunkért. Ez a szenvedéstörténet legapróbb részleteiben is meglátszik. A Páska ünnepe közeledik. A tanitványok megkérdezik a Mestert: hol akarod elfogyasztani a vacsorát? Az Úr azonnal válaszol erre a kérdésre és részletesen megmondja nekik, hogyan fogják megtalálni azt a helyet, azt a termet, ahol a páskavacsorát el kell késziteni. Ez a következőképpen fog történni: a városba menet találkozni fognak egy ismeretlen emberrel, aki vizzel telt korsót visz a fején. Nekik nem kell mást tenni, mint követni ezt az embert és el is jutnak ahhoz a helyhez, teremhez, ahol el fogják fogyasztani a páskabárányt. Igy is történt, Péter és János találkoznak ezzel az emberrel és követik őt.  Bizonyára maguk is csodálkoznak mindezen, nagyon különösnek tartják, de mégis engedelmeskednek a parancsnak és igy találják meg a termet. A korsót vivő ember egyszer csak megáll egy ház előtt , a tanitványok máris tudják, hogy ide kell jöjjenek, ez az a hely, ahol Mesterükkel együtt el fogják tölteni az utolsó estét és el fogják fogyasztani őseik szokása szerint a páskavacsorát.
Mi rendkivül kiváncsiak lennénk arra, hogy ki is volt ez az ember. Vajon Jézus szélesebb tanitványi köréből lett volna, vagy valaki más, aki ismerte Jézust? Sokan az irásmagyarázók közül arra is gondolnak, hogy maga Márk lett volna ez az ember, aki az evangéliumot megirta. A ház ebben az esetben nem lenne más, mint a Márk édesanyjának a háza. Ezek mind csak találgatások maradnak, az igazság az, hogy nem tudjuk, hogy ki is volt ez az ember valójában. Ő is a Szentirás névtelen szereplőinek sorába tartozik, akiről semmi közelebbit nem tudunk, még a nevét sem jegyezte fel a Szentirás. Vajon miért nem jegyeztetett fel az ő neve, miért nem tudunk róla semmi pontosabbat? Bizonyára azért, mert ebben a történetben nem ő a fontos, hanem Jézus a fontos. Ez az ember mégis egy óriási szolgálatot végzett azáltal, hogy mutatta a páskavacsora felé vezető utat. Hiszen ez a vacsora is beletartozik a megváltás művébe, ez az utolsó este nagyon drága a mi számunkra, hisz ezen az estén szerezte a mi drága Urunk és Megváltónk az Úrvacsorát.
Ebben a történetben is Jézus királyi mivolta látszik meg. Hisz Ő itt is Királyként parancsol embereknek, sőt még az állatoknak is. Hisz ezt megelőzően egy szamárnak adott parancsot, hogy majd az legyen a bevonulás eszköze. Most itt egy embernek parancsol, aki könnyen meglehet, hogy nem is volt Jézus tanitványa, de aki egy adott ponton egy nagyon fontos szolgálatot végez el, ami nélkül nem lenne teljes a váltság, az üdvösség munkája. Ez a névtelen ember nem tehet mást mint engedelmeskedik a királyi parancsnak és elvezeti ezt a két tanitványt a célhoz. A tanitványok meg csak csodálkoznak, hogy Isten igy vezeti az eseményeket, igy kapcsol be ismeretlen és idegen embereket az Ő szolgálatába. Mind a szamárcsikó elküldése, mint ennek az embernek az engedelmessége az Ő királyi tisztéhez tartozik, annak megvalósulása.
Ezek után azonban főpapi tiszte kerül előtérbe .A szamárcsikón való bevonulás egy nyilvános esemény volt, ez a vacsora azonban tanitányaival való meghitt  közösségben zajlik le. A Főpap önmagát fogja feláldozni ezért a bűnös világért, ezen az estén az ószövetségi Páskaünnepből újszövetségi Úrvacsora lesz. Harminchárom évvel ezelőtt József és Mária szintén helyet keresett, ahol megszülethessen Dávid Fia, a világ Megváltója. Most ennek a Megváltónak ismét helyre van szüksége, ahol együtt lehessen a tanitványokkal, és ezt a helyet most az Úr pontosan megmutatja nekik. Ő mindent csodálatosan irányit, embereket és eseményeket, Ő szervez itt mindent, Ő munkálkodik ennek az ismeretlen, névtelen embernek az életében, és annak az életében is akié a terem, s aki helyet ad ennek az üdvtörténeti eseménynek.
Milyen csodálatos minden ebben az eseménysorban, mindennek megvan a maga helye és szerepe. Itt mindenkinek engedelmeskednie kell, mert az Ember Fiának szenvedni és meghalni kell, mert másképp nem szerezhetett volna számunkra üdvösséget.
Ennek az embernek, aki mutatta az utat kész prédikáció az élete. Ez az ember is Jézus készségéről és szeretetéről prédikál nekünk, aki igy vállata a szenvedést, aki mindent ilyen szép rendben elvégzett a mi üdvösségünkért. Ez a történet arról is prédikál, hogy Jézus mennyire szeretett együtt lenni a tanitványokkal, hiszen kivánva kivánta a páskavacsorát velük elfogyasztani. Ez az ige arról is beszél, hogy Krisztus mindent az Ő tanitványaiért, vagyis érettünk tett. Amit Ő szenvedése árán megszerzett azt Ő nem tartotta meg magának, hanem szétosztotta közöttünk. Bizonyságot tesz ez a történet arról is, hogy valóban neki adatott minden hatalom mennyen és földön, Ő rendelkezik emberrel és állattal egyaránt, a körülményeknek is Ő a hatalmas és parancsoló Ura. Ez az ige azt is üzeni nekünk, hogy az életben nincsenek véletlenek, akkor sem volt és most sincs. Mindennek megvam a maga helye és szerepe az üdvösségünk történetében. Mi nem mindig értjük azt meg, hogy Isten hogyan használ fel embereket és eseményeket a mi életünkban, mint ahogy a tanitványok sem értették mindig azt, hogy mit és miért kell cselekedni. Nekik csak egyet kellett megérteni és nekünk sem kell mást tenni : bizzuk rá életünket az Ő vezetésére, higyjük azt, hogy Ő mindent jól cselekedett. Ahol nem is értjük Őt, ott is tanuljunk meg meghajolni és engedelmeskedni, vagy ahogyan nagyon találóan mondta valaki: ahol nem értjük Istent, ott tanuljuk meg Őt imádni. Milyen jó lenne, ha mi is megértenénk egy egész életre ennek a történetnek a mondanivalóját: jó hallgatni az Úrra, jó küvetni az Ő tanácsát, jó engedelmeskedni az Ő rendeléseinek.
Ez az ember, aki mutatta az utat legyen példa a mi számunkra. Bárcsak mi is lehetnénk ilyen vezetők mások életében. Ez az ember nem kocsmába, nem lebújba, nem bűnbarlangba, nem olyan helyre vezette a tanitványokat, ahol Isten nevét gyalázták és káromolták, hanem olyan helyre, ahol az Úr drága ajándékokat osztogatott az övéinek. Mi is vezetők vagyunk, valahová vezetjük egymást. Puszta létünk, cselekedeteink  mind- mind vezetnek embereket valahová. Emberek vesznek körül a családban, a munkahelyen, a gyülekezetben, akik tanácstalanok, nem tudják, hogy merre menjenek, merre induljanak, minket figyelnek, tőlünk várnak valamilyen eligazitást. Nem kell sokat beszélni, ime ez az ember meg se szólalt, mert csendes, de határozott járása jó irányba vezette az apostolokat. Nekünk se kell sokat beszélni, de egész életünk, magatartásunk hadd legyen útjelző tábla mások számára. Kövessük csendben az Urat, a Fájdalmak Emberét,  aki örök példát hagyott számunkra. Ha mi Őt követjük, ennek meglesznek az áldott gyümölcsei. Reménységünk lehet afelől, hogy másokat is Istenhez vezethetünk.
Ez az ember csak ennyit tett, többet nem hallunk róla az evangéliumban. De nem is kellett többet tennie. Csak két embert vezetett el a célhoz, de ebben áldás lett élete minden idők számára. Ha mi csak egyetlen embert tudnánk elvezetni Jézushoz, életünk nem lenne haszontalan élet, sőt gazdag élet lenne.
Kérdések
1. Miért szentelnek az evangéliumok olyan nagy teret Jézus szenvedésének a leirására?
2. Mi a különbség az ószövetségi páska és az Úrvacsora között?
3. Mit tehetünk akkor, ha nem értjük meg Isten parancsait?
4. Hogyan mutathatjuk másoknak a Jézushoz vezető utat?

Lőrincz István