2012. április 9., hétfő


Igehirdetési sorozat  húsvét nagyhetére
 Jézus szenvedésének tárgyai
(Wilhelm Busch gondolatainak felhasználásával)

1 Nap. A Kardok  Text. Mát. 26,47.51-52

            Isten kegyelméből folytatjuk azt az igehirdetési sorozatot, amit tavaly kezdtünk el Jézus szenvedésének a tárgyairól. Ha még vissza tudunk valamennyire emlékezni tavaly beszéltünk a szelencéről, amit a bűnös asszony eltört, amivel megkente Őt és amiről Jézus azt mondta, hogy temetésére nézve tette, aztán a harminc ezüst pénzről, amiért Júdás elárulta, majd a kötényről, amit Jézus felkötött, amikor megmosta a tanítványok lábát, beszéltünk két tálról is, az egyik az, amiben Jézus megmosta a tanítványok lábát, a másik pedig az, amiből mártottak az utolsó vacsora alkalmával, végül a falat kenyérről, amit Jézus Júdásnak odanyújtott.
            Ezt a bűnbánati hetet a kardokról szóló igehirdetéssel kezdjük, amikkel a Jézus ellen felvonuló sereg felfegyverkezett. A kard végigkíséri az egész világtörténelmet. Mennyi fájdalmat okozott ez az eszköz, hiszen a régebbi századokban, mielőtt a lőszert, puskát, bombát feltalálták volna ez volt a legfontosabb támadó fegyver, amivel ezrek, sőt százezrek életét oltották ki a háborúkban. Ma már csak egy sportág őrzi az emlékét, a kardvívás,de ez nem azért van, mert az ember lemondott volna az erőszakról, vérontásról, hanem azért, mert sokkal hatékonyabb fegyvereket találtak ki egymás elpusztítására. A kard nem hiányzik Jézus szenvedésének történetéből sem. Lelki szemeink előtt ott áll ez a jelenet  a Gecsemáné kertjében. A fáklyák fénye megvilágítja az emberek sötét arcát. Látjuk amint felfegyverzett sereg nyomul előre Jézus felé, hogy elfogják őt. A fáklyák fényénél látjuk megvillanni a kardokat is. Az teszi még izgalmasabbá ezt a jelenetet, hogy a tanítványok kezében is kard van. Istenem, mi fog itt történni? Mi lesz ebből, egy véres összecsapás, halálhörgés? Lássuk meg, hogy mi történik itt, s mi mit tanulhatunk ebből.
            Az első, amit láthatunk az, hogy a kardok nevetségessé válnak. Van itt ebben az elfogatási jelenetben egy irónikus pillanat. Jézus megáll e különös, állig felfegyverzett sereg előtt és azt mondja: mint valami latorra úgy jöttetek fegyverekkel és fustélyokkal, hogy megfogjatok engem? Nyilvánvaló, hogy Jézus azt akarja mondani, hogy ez az egész nagy felvonulás, erődemonstráció hiábavaló, hisz Jézus semmi ellenállást nem fejt ki, bárányként engedi magát megkötöztetni, letartóztatni Nincs szükség semmi erőszakra vele szemben. Miért? Azért, mert neki szenvedni kell és Ő igent mondott a szenvedésre, az áldozatra. Ő a védtelen Bárány, aki hordozza a világ bűnét. Ekkor a katonák zavarodottan hüvelyébe dugják kardjukat, mert világosan megértették, hogy Jézus kész a szenvedésre, kész a halálra.
            De most lássuk a másik kardot, ami a Péter kezében van. Péter azt teszi, amit az egyház nagyon sokszor tett még történelme folyamán: karddal próbálja megoltalmazni és előmozdítani a Jézus, az Isten országának ügyét. Jézus ekkor keményen és határozottan rászól Péterre: tedd hüvelyébe kardod. Erre most Péter jön zavarba. Most neki kell megtanulnia, hogy Jézust és az Ő ügyét nem kell erővel és hatalommal megvédeni. Ez nem kis lecke sem a Jézus ellenségei, sem Péter számára. Mert ez a világ a hatalom és az erőszak bűvöletében él. Az emberek, az országok és a nemzetek is mind erre törekszenek. Jézus azonban más, Ő egészen más, Ő is igénybe vehetné a hatalmat, Atyja hatalmát, kérhetne tizenkét légió angyalt, hogy megsemmisítse az ellenséget, de neki nem kell ilyen hatalom. Ez egy egészen új dolog a történelemben, ilyen még nem volt, ez valami hallatlan, elképesztő, hihetetlen. Jézus önként vállalja a halált, a szenvedést s ezért a kard felesleges, de ugyanakkor nevetséges is. De miért megy Jézus ezen a különleges, egészen új úton? Azért, mert Őt az emberi lélek érdekli, Ő a lélek üdvösségét akarja. Ezt pedig karddal nem lehet elérni. Sajnos a kard vagy más fegyverek csörgése azóta se némult el, a különbség csak az, hogy most nem kardok csörögnek, hanem bombázó repülő gépek, és robbanó rakéták zaja hangzik. És ebben a zajban ott áll az ember a maga boldogtalanságával, a maga csalódottságával, halálfélelmével, terhelt lelkiismeretével. Ott áll és vágyik valami másra, vágyik Istenre, a megváltásra. Jézust ezt az embert látja ott a Gecsemáné kertjében maga előtt, lát téged és engem. Ő ezért nem vesz részt a kardok hatalmi harcában. Jézus azt mondja: én segíteni akarok nektek kereszthalálom által. De felteheti valaki a kérdést: hogy lehet a golgotai kereszt számomra segítség és szabadulás? Hát úgy, hogy a golgotai kereszt a bűnbocsánatot hirdeti. Mert a mi legnagyobb nyomorúságunk, hogy bűnösök vagyunk és bűnben élünk. Ezért a bűnbocsánatra nagyobb szükségünk van, mint a mindennapi kenyérre. Mert látjátok testvéreim, ezt nevezi a Szentírás megváltásnak. És Jézus a megváltást csak kard nélkül tudta elvégezni, hogy végre megszabaduljunk a kard, az erőszak bűvöletétől. Jézus ezzel örökre a szívünkbe akarta írni: ha mi még mindig emberi hatalmat, tekintélyt keresünk, erőszakra támaszkodunk, akkor megtagadtuk Megváltónkat. Mi is a kereszt útját kell  járjuk, és így  követjük Jézust.
            A különös az, hogy a Biblia beszél egy olyan Jézusról is, akinek szájából éles, kétélű kard jön ki. János látja így a Pátmosz szigetén a megdicsőült Jézust. De ez a kard nem más, mint az ige kardja. Jézus igéjével akarja legyőzni, uralma alá hajtani ezt a világot. Szájának beszédével akarja legyőzni és meggyőzni ellenségeit. Ezzel győzte le Saulust is a damaszkuszi úton és ezzel győzött le minket is. Az ige a mi áldott fegyverünk, amivel harcolnunk kell. Mi hisszük, hogy ez a kard fog most is és az idők végén is győzedelmeskedni.

2 Nap.  A fustélyok, a botok Text. Mát.26,47

Miután tegnap a kardokról beszéltünk, ma este foglalkozzunk azokkal a botokkal, amikkel a Jézust elfogni jövő tömeg felfegyverkezett. Az első kérdés, hogy valóban botok voltak-e ezek? Az igében ez áll: egy nagy sereg jött botokkal és kardokkal felfegyverkezve. Két csoport ember jött tulajdonképpen Jézust elfogni. Az egyik csoport a katonákból állott, ők voltak nyilván kardokkal felfegyverkezve, a másik csoport a főpap szolgáiból verbuváltak, akik botokat hoztak magukkal. A kérdés az, hogy miféle botok voltak ezek?  Ha az eredeti szöveget megvizsgáljuk, akkor ott azt a szót találjuk: fa. Valószínű tehát, hogy fadarabokról van szó, ki mit kapott kézbe, egyesek dorongokkal, mások kerítésből kitépett lécekkel, esetleg épp karókkal indultak ebbe a különös harcba. Mindenképp olyan fadarabok voltak ezek, amikkel verekedni, valakit komolyan ütlegelni lehetett. Milyen rettenetes már maga a tény: Isten elküldi a világba azt, aki maga a szeretet és az ember agyon akarja ütni azt. Érdekes, hogy a Septuagintában, az Ószövetség görög fordításában ugyanaz a szó található a paradicsomi fa megnevezésére is, amiről az első emberpár szakított Isten határozott parancsa ellenére. Ezzel a szóval a pusztai vándorlásnál is találkozunk, ott azt a póznát jelzi, amire Mózes kitűzte a rézkígyót, de a keresztfára is ez a szó van használva. Hogyan értsük tehát ezt az igét? Azt mondhatjuk összegezve, hogy a bűn fájától nem tud szabadulni az ember, s mégis szíve a kereszt fája után kiált, mert onnan jön számára a szabadulás, megváltás, békesség.
            E durva férfiakban, akik dorongokkal vannak felfegyverkezve, látjuk a mindenkori ember képét: süket az Isten szava iránt, meg van kötözve a bűn által és engedetlen. De a szívében mégis kiált: Megváltó szabadíts meg minket! Mert térjünk csak vissza a Gecsemáné kertbe. Ott áll a botokkal-dorongokkal felfegyverzett sereg és velük szemben Jézus. Két egészen különböző világ áll itt egymással szemben. Amikor a festők ezt a jelenetet megfestik nagyon sötét és eltorzult arcokat szoktak általában festeni. Pedig mindenkinek az arcát oda lehetne festeni, mert ez a mi világunk, ezek mi vagyunk, ez az erősek világa, az a világ ahol olyan megszokottá, magától értetődővé vált a brutalitás. Én úgy tudom, hogy ma a világon minden percben két embert gyilkolnak meg, ez naponta majdnem háromezer ember. Igen, ilyen az Isten nélküli világ. De beszéljünk magunkról személyesen. Talán mi azt mondjuk, hogy mi nem vagyunk ilyenek, mi kultúremberek vagyunk. Mi nem járunk bottal, senkit nem akarunk leütni, meggyilkolni. De vajon nem vagyunk-e mégis erőszakoskodók, hányszor ütünk szavainkkal, tekintetünkkel, hátsó gondolatainkkal.
És ezzel szemben ott áll Jézus. Benne eljött Isten csodálatos országa. Ezért nála minden egészen más. Ő engedi magát megkötözni, Ő meg akar halni e  vad emberekért is. Meg akar halni, mert látja hogy milyen nyomorultak, milyen mélységben vannak, hogy meg vannak kötözve bűneikben, önzésükben, nem tudnak szabadulni indulataiktól. Jézus meg akarja szabadítani őket, hogy ne a dorong, hanem a szeretet uralkodjon felettük. Hát nem lenyűgöző a Jézus szeretete? Nem szeretnénk-e mi is ezt a szeretetet hordozni? De akkor a „botos” seregből át kell állnunk Jézus mellé, akkor el kell dobjuk botjainkat és a szeretet embereivé kell válnunk. Akkor Jézus fog lakni bennünk a maga szeretetével. Akkor soha nem fogunk a bothoz nyúlni, akkor minden dolgunk szeretetben megy majd végbe.
            El tudjuk képzelni, hogyan hívták össze ezt a csapatot a főpap udvarában? Valaki elkiáltotta magát: mindenki jöjjön ide! S ekkor kiadták a parancsot: gyerünk, hisz ma este el kell fognunk Jézust. De vigyázzatok, ez veszélyes vállalkozás lehet. Neki sok követője és nagy hatalma van. Ezért fegyverkezzetek fel, ahogy tudtok. Így vették ezek az emberek kezükbe a botokat, léceket, ki mit kapott épp abban a pillanatban. De amikor oda értek és Jézus eléjük jött, s kinyújtotta a kezét, hogy megkötözzék, akkor ezek az emberek nagyot nézhettek, nagyon meglepődhettek. Hisz megláthatták, hogy a botjaik teljesen feleslegesek voltak. A botokat nyugodtan el lehetett dobni. Jézus itt is úgy bizonyítja meg magát, mint a Békesség Fejedelme. Ő ma is az. Ő ma is békességet munkál. Először is megbékéltet minket Istennel. Elveszi a bűn-akadályt az útból. Amikor belép az életünkbe, akkor ott békesség támad. Boldogok a békességre igyekezők, mert ők Isten fiainak mondatnak. Tegyük le hát a botokat és engedjük, hogy az Ő békessége áradjon be az életünkbe.

3 Nap A Fáklyák Text.Ján 18,3

          A villamos áram korában már szinte el se tudjuk képzelni a sötétséget. Legalábbis azt nem, hogy azt mi ne tudnánk szétoszlatni. Hisz már kicsiny falvakban is jól kivilágított utcákon járhatunk. Ha mégis egy sötét helyre kellene menni, ahol nincs villany, akkor sokféle lámpa áll rendelkezésünkre. Kétezer évvel ezelőtt ez egészen másképp volt. Amikor az elfogató csapat bevonult, benyomult a Gecsemáné kertbe, ott nagy sötétség volt, valamivel világítani kellett. Ezért fáklyákat hoztak magukkal, egyik kezükben tartották a botot vagy a kardot, a másikban a fáklyát vagy valami más lámpást. El tudjuk képzelni ezt a jelenetet, amikor a fáklyák fénye egyszerre csak mindent megvilágított, egyszerre még félelmetesebb lett minden, hisz az arcokon látszott a vad indulat, s a fegyverek éle is megcsillant a fényben. Ezek a fáklyák tulajdonképpen a hátteret adják, és   ilyenként fontos szerepük lesz a szenvedéstörténetben. Úgy fogalmazhatnánk, hogy fények lesznek a sötétség szolgálatában. Képzeljük még egyszer magunk elé ezt a jelenetet. Jézus koromsötétben  van tanítványaival, beszélget és imádkozik velük. Egyszerre csak világosság lesz, hisz a fáklyás sereg betör a kertbe. És Jézus paradox módon azt mondja, hogy ez a sötétség órája. Mintha azt akarná mondani: a ti fáklyáitok nem teszik fényesebbé ezt a világot, hanem még jobban elsötétítik azt. Amikor itt Jézus a sötétségről beszél, nyilván képes beszédet használ. Azt akarja mondani, hogy Isten a világosság forrása, hogy Ő a világ világossága, és hogy ezen kivűl nincs csak sötétség. Egy olyan élet, amiben nincs ott a Szentháromság Isten csak sötét lehet. A ti fényeitek a sötétség szolgálatában állnak. De gondolhatunk itt más fényekre is. A felvilágosodás korában, amikor az emberek az értelem világosságát dicsőítették és megvetették a bibliai Kijelentés világosságát, azt hitték most már eljött a menny a földre, de nem jött el. Aztán jöttek a természettudományos felfedezések, jött a technika, de mi lett ennek is a vége? Hát az, hogy az embernek félnie kell a saját felfedezéseitől, az jött ,hogy az értelem által alkotott dolgok a sötétséget szolgálják. De még úgymond a hit világossága is állhat a sötétség szolgálatában, ha azt rosszul értelmezzük. Gondoljunk csak itt a korinthusi keresztyénekre, akik súlyos bűnökben éltek, de ha valaki megkérdezte őket, akkor azzal védekeztek: hát Jézus megbocsátja bűneinket, Ő azért halt meg. Látjuk, hogy a bűnbocsánatról szóló tanítást is lehet a sötétség szolgálatába állítani. De térjünk még egyszer vissza a történethez. A sereg elindult a Gecsemáné felé, hogy elfogják Jézust. Azt gondolják, azt feltételezik, hogy Jézus a sötétben megpróbál egy sűrű bokorban elrejtőzni, s ezért viszik a fáklyákat, lámpákat, hogy fel tudják ott majd kutatni a rejtekhelyét, s így el tudják Őt fogni.
            Tényleg így volt? Sokáig kellett Őt keresgélni? Ó nem, nagyon hamar megtalálták. De hogyan találták meg? Mert meg megtalálás és megtalálás között óriási különbség lehet. Nézzük csak a pásztorokat a karácsonyi történetben. Nekik az hirdettetett, hogy született néktek ma a Megtartó, később pedig azt olvassuk, hogy elindultak, elmentek Betlehembe és megtalálták a kisdedet. Ezért magasztalták és dicsőítették Istent. Harminc évvel később András izgatottan fut oda Péterhez és mondja: megtaláltuk a Messiást. Hány ember tesz azóta is boldogan bizonyságot: megtaláltam Jézust. Most tegyük fel a kérdést: megtalálták-e ezek a katonák, szolgák  s vezetőik így Jézust? Megtalálták-e mint Megváltójukat, Szabadítójukat? Ó nem, Ő rejtve maradt a szemeik előtt. A fáklyák fénye nem volt elegendő a Jézus megtalálásához. Ehhez egy más világosságra van szükség, a Szentlélek világosságára,  aki nem a külső sötétséget, hanem szívünk belső sötétségét oszlatja szét. Pál apostol mond majd egy fontos igét: senki sem mondhatja Úrnak Jézust, csak Szentlélek által. Bárcsak világítana meg ez minket, hogy igazán megtaláljuk Jézust. Egy csodálatos jelenet ez. Ott állnak ezek a sötét emberek fáklyáikkal. Velük szemben ott áll Jézus, neki nincs fáklyája. Ő maga a Fáklya. Sőt ennél sokkal több, a világ világossága. Két fényhordozó ember áll egymással szemben. Ott vannak először az elfogók a maguk fáklyáival. Ők nem tudták a világot fényesebbé tenni. Ők minket embereket jelképeznek, akik magunktól nem tudjuk ezt a világot széppé, tökéletessé, világossá és tisztává tenni. Pedig minden rendszer, ideológia, a tudomány is úgy gondolta, hogy ő majd világosságot támaszt és áraszt ebben a világban. A világ sötétségben élt és még mindig él.
De ott áll velük szemben az, aki maga a világ világossága. Aki Őt befogadja, annak lesz igazi világossága. Ez a világosság először is leleplez bennem minden sötétséget, minden bűnt. De ez a világosság megmutatja Isten szeretetét is, aki Fiát adta értünk. Ebben a fényben megértem a kereszt értelmét. Ebben a fényben meglátom Őt, az élő, feltámadott Urat s az életem világosságban való élet lesz.

4 Nap A levágott fül Text.Luk.22,50-51

          Naponta hallunk emberi tragédiákról, szerencsétlenségek, földrengések, háborúk, vérengzések áldozatairól. Bemondja a rádió, televízió, megírják az újságok, hogy hányan haltak meg ezekben, vagy hányan sebesültek meg. Ez a világ egy véres csatatér, mondta egyszer találóan  valaki. Az is igaz, hogy ezek felett olyan gyorsan napirendre tér a világ, mert mindig új események jönnek, a régebbiek feledésbe mennek. De erről a levágott fülről, amíg világ lesz mindig fognak emlékezni. Mert ez is hozzátartozik a Jézus szenvedéstörténetéhez. S ha hozzátartozik, akkor ennek is üzenete van számunkra. Ez is Jézus szenvedésének egyik tárgya, ha eléggé különös is, hisz előbb még élő része volt Málkus testének, de levágva már tárggyá lett, így és ezért foglalkozunk most vele.
            Az első üzenet az, hogy mi sebeket okozunk egymásnak, Jézus azonban gyógyít. Újra azt kell tegyük, amit az előző estéken is tettük, hogy magunk elé kell idézzük azt a jelenetet, amikor ez a vad horda-sereg betör a Gecsemáné kertbe, hogy ott elfogják Jézust. A tanítványok mind megijednek, de van egy kivétel: Péter. Ő nem fogja tétlenül nézni, hogy megfogják Mesterét, előrántja kardját és már csap is. Egy ifjú szolgálója a főpapnak felordít, vér kezd ömleni, és egy fülcimpa zuhan a földre. Micsoda bátorság ez Péter részéről, micsoda hősies lélek ő, az apostolok vezére. De Jézus nem dicséri meg tettéért, sőt sokkal inkább megdorgálja őt. Mintha látnánk ekkor is Péter zavarodottságát, amint megvonja vállát, és azt mondja: de Uram én jót akartam, elvégre én meg akartalak védelmezni Téged. De Jézus tekintetében ez van: ó Péter, te csak sebezni tudsz. Milyen sokszor van ez így a mi életünkben is. Hányszor volt úgy, hogy mi is jót akartunk, talán épp mi is meg akartuk védeni Jézust és az Ő ügyét, de nem ez sikerült, hanem megsebeztünk embereket, megsebeztük valakinek a szívét.
            Péter különben nem csak most sebzett, hanem később is. Egyszer együtt evett pogányokból lett keresztyénekkel, de amikor zsidókból lett keresztyének is érkeztek, akkor otthagyta a pogányokból lett keresztyéneket, mennyire megsérthette őket ezzel. Vagy a feltámadás után, amikor Jézus beszél arról, hogy milyen halállal dicsőíti meg majd Mesterét, ő Jánosra néz, és azt kérdi: hát ezzel meg mi lesz? Mennyire megbánthatta ezzel János érzékeny szívét. Igen, így van ez ma is és velünk is. Sokszor nem akarunk mi bántani, talán épp javítani akarunk egy emberen, de mégis sebet ejtünk, mégis vérző szív marad szavaink vagy cselekedeteink nyomában. De jó, hogy ezt meglátjuk és belátjuk, mert akkor vágyakozunk Jézushoz hasonlatosakká lenni, aki nem sebzett, hanem gyógyított. A Málkus megyógyított füle is erről beszél. Mert miután Péter megsebez, Jézus meggyógyítja az okozott sebet. Itt láthatjuk meg azt, hogy miért is jött Jézus ebbe a világba: hogy meggyógyítsa azokat a sebeket, amiket mi okoztunk egymásnak. Hogy meggyógyítson megsebzett kapcsolatokat, életeket. A nagyszerű az, hogy Jézus nem csak a testet tudja meggyógyítani, hanem meg tudja a sebzett lelket és a sebzett lelkiismeretet is gyógyítani. Mert mennyire megsebeztük mi a lelkiismeretünket sokféle bűnünk és engedetlenségünk által. Sokszor kétségbe esünk önmagunk romlása felett. De olyan jó, hogy Jézus meggyógyítja a megsebzett lelkiismeretet a bűnbocsánat által.
            Mert itt mindenki dühös, ideges, még a tanítványok is, de Jézus ebben a pillanatban is a vérző fűlü Málkust látja, és azonnal meggyógyítja őt. Egy sötét világban, ahol mindenki tele van haraggal, feszültséggel, gyűlölettel Jézus irgalmasan lehajol egy vérző emberhez és begyógyítja sebét. Egy kis darab menny van ott most a Gecsemáné kertben Jézus irgalmas szeretete által. Ebben a szörnyű világban van valaki, aki nem sebeket ejt, hanem sebeket gyógyít, aki nem gyűlöli, és megsemmisíteni akarja az ellenségeit, hanem szereti azokat.
Ennek a jelenetnek van még egy mélyebb értelme is. Jézus az egész szenvedéstörténetben féltve vigyáz arra, hogy senki más vére ne folyon, hanem csak az övé. Ő elutasítja a vérontást, és azonnal meggyógyítja Málkus fülét. Miért vigyáz Jézus annyira arra, hogy csak az Ő vére hulljon? Azért, mert Nagypénteken a Golgotán Isten ítéletet tartott a bűn felett. És itt két lehetőség volt: vagy nekünk kellett volna bűnhődni, mert mi mindnyájan vétkeztünk, és bűnösök vagyunk, vagy pedig a bűntelen Isten Fia feláldozza magát a kereszten hordozva mindnyájunk bűnét, úgy hogy elhordozza Isten bűn ellen való rettenetes haragját, és vérével megbékít minket az Atyával. Mi tudjuk, hogy ez a második történt meg. Ezért utasítja el Péter kardját és hősiességét. Ezért gyógyítja meg Málkus fülét. Mintha azt akarná mondani: ezt én tudom megtenni és senki más.
            Végül tegyük fel a kérdést: hát olyan fontos volt ez a fülcimpa? Ha a háborúban történt volna ez, akkor azt mondták volna: még örüljön, hogy nem történt nagyobb baj, még örüljön, hogy nem kezét vagy lábát vagy szemét veszítette el. Ó ez nem olyan nagy veszély, mondjuk mi. Van egy legenda is, miszerint Málkus panaszkodik az Úrnak, hogy ezt az ő nevetséges esetét annyit beszélik az emberek, nem lehetne ezt kivenni a szenvedéstörténetből? Jézus erre azt válaszolja: hát nem látod, hogy engem is kikacagnak, ezt a gyalázatot neked is hordozni kell. Látjuk ebből is, hogy az Úr nem úgy gondolkodik, mint mi emberek sokszor. Jézus számára a fül igenis egy nagyon fontos testrész. Hányszor olvassuk az Újszövetségben, hogy akinek van füle a hallásra, az hallja! Azt is mondja az Írás, hogy a hit hallásból van, de ahhoz hogy halljunk, fülre van szükségünk. Mi meg kell halljuk azt, hogy Isten szeret minket, megváltott és hív szent hívással az Ő szolgálatába. Ez a történet azt a figyelmeztetést akarja a szívünkbe írni, hogy nekünk van fülünk, és mégis olyan restek vagyunk a hallásra, olyan sokszor más felé fordítjuk fülünket és nem az ige felé. Fülünknek gyógyulásra van szüksége, Jézus ezt akarja megtenni.

5 Nap Tűz a főpap udvarában Text.Ján.18,18

Tüzet rakni, ki ne szeretné ezt? Visszaemlékszünk gyermekkorunkra, hogy mennyire szerettünk tüzet rakni A tűznek megvan a maga varázsa, félelmetes és vonzó is egyszerre. A lángok félelemmel és ámulattal töltenek el bennünket. A régi görögök úgy képzelték el, hogy a tűz az istenek kiváltságos tulajdona. De a hősies Prométheusz ellopta tőlük a tüzet és elhozta az emberekhez. Ezzel azt akarták kifejezni, hogy a tűz isteni ajándék, de ugyanakkor bűn is tapad hozzá. Ez épp így érvényes arra a tűzre is, amiről most itt ebben az igében olvasunk. Eredetileg egy ártatlan tűz volt, amit a főpap udvarában gyújtottak meg a szolgák, akiket odarendeltek, hogy mialatt a késő éjszakába nyúló kihallgatás tartott ne fázzanak meg a hűvös éjszakában. S mégis valami különös tűz volt ez, ami kétezer év távlatából is foglalkoztat minket.
            Ha Jézust nem hallgatták volna ki, akkor ezt a tüzet soha
Se gyújtották volna meg. Ez a tűz arról a nyugtalanságról tesz bizonyságot, amit Jézus hozott ebbe a világba. MERT Jézus mondta:azért jöttem, hogy e világra tüzet bocsássak, és mit akarok, ha az immár meggerjedett(Luk.12,49) Mert Jézus nemcsak nyugalmat hozott ebbe a világba, hanem valami olyasmit is, ami nyugtalanítja az embereket. Ha Jézus nem lett volna, akkor ezek a szolgák nyugodtan alhattak volna. Ha nem lenne Jézus, akkor az emberek nyugodtan végeznék a dolgukat, de így valami nyugtalanítja őket: talán mégis van ítélet, talán mégis van örök élet és számonkérés? Talán mégis csak meg kell állani Isten ítélő széke előtt. Ha Jézus nem lett volna, akkor József a Mária férje is nyugodtan aludhatott volna azon az éjszakán, de az Úr angyala felköltötte és azt mondta neki: vedd a gyermeket és annak anyját és menekülj Egyiptomba, mert Heródes a gyermek életére tör. Így József lett az első, aki Jézus miatt el kellett hagyja hazáját és nyugtalan lett a szíve. Pál apostol is nyugodtan aludt volna azon az éjszakán, ha előtte való nap Jézus nem állta volna útját Damaszkusz felé tartva, úgy hogy álmatlan éjszakákon átgyötrődött, és könyörgött Istenhez. Ha Jézus nem élne, akkor minden ember a bűn álmát aludná, de így ők vallják, hogy Jézus felébresztette őket, és új életre vezette. Jézus ma is nyugtalanítja az embereket és ez egy jó nyugtalanság, mert utána nagy áldás jöhet.
            Ez a tűz ott a főpap udvarában rávilágított Péternek az arcára. Ezt a tüzet és annak lángját Péter egy életen át sem tudta elfelejteni. De vajon miért ment Péter ehhez a tűzhöz? Hisz már leleplezték, egy szolgálóleány észrevette és rá is kérdezett, hogy ő is a Jézus tanítványa-e? Péter csak mormogott egyet, valami ilyesmit: szó se lehet róla és el is tűnt a sötétben. Ekkor ment a tűzhöz, pedig jól tudta, hogy mire számíthat ott. Akkor pedig miért ment oda? Mintha maga az ördög bújt volna a tűzbe,mintha hívta volna: gyere ide Péter, ne félj annyira, ne stresszeld magad, elvégre a Mestered megmondta, hogy ti vagytok a földnek sója ezért keveredj csak nyugodtan a többiek közé, ne félj tőlük, meg látod itt olyan kellemesen meleg van, meg itt sok minden hallhatsz a Mesteredről. És Péter jött és tagadott és csúfosan elbukott.
            Sok olyan ördögi tűz ég ebben a világban, aminél Isten gyermekei el szoktak bukni. Vigyázzunk ezért nagyon, hogy milyen tűzhöz megyünk melegedni. Ezek a tüzek nagyon szépek és csábítóak lehetnek, első látásra ártatlannak tűnnek, de aztán kiderül róluk, hogy mégsem azok. A világi tüzektől minket csak egy belső tűz, a Szentlélek tüze tud megőrizni. Ha Isten ezt meggyújtja bennünk, akkor az meg tud védelmezni és oltalmazni minket más gonosz tüzektől.
            A különös az, hogy nem csak a Sátán lehet ott a tűzben, hanem Isten is. Gondoljunk csak a Mózes elhívásának a történetére, amikor is Isten egy égő csipkebokorban jelent meg Mózesnek. Ebben a tűzben tehát maga Isten volt. De abban a tűzben is, ahol Péter melegedett. Péternek az életében meg kellett történjen valami, ő meg kellett lássa, hogy mi is van az ő szívében. Ő eddig mindig azt gondolta magáról, hogy ő egy bátor, hősies tanítvány, aki ha kell kész meghalni Jézusért. Ő azt gondolta, ha mindenki más elhagyja is Jézust, ő akkor is mindvégig ki fog tartani mellette. Péter nem ismerte a saját szívét. De most itt a tűznél Isten bemutatta őt saját magának. És mit kellett meglátnia e szívben? Hát azt, hogy tele volt félelemmel, hitetlenséggel, hazugsággal és nyugtalansággal. Átkozódva mondja: nem ismerem ezt az embert.
            Így van ez ma is. Isten tüze belevilágít a mi szívünkbe és meglátjuk annak teljes romlottságát. Péter ott a tűz mellett értette meg a kereszt titkát. Megtanulta a nagy leckét, hogy nem a saját erejéből lesz ő Isten gyermeke, hanem a Megváltó halála és vére által. Ettől a tűztől egyenes út vezet pünkösdig, amikor Péterre is száll a kettős tüzes nyelv, és az teljesen átformálja őt, a tagadóból hitvalló lesz. Ez a mi életünkben is meg kell történjen.


6 Nap. A főpap megszaggatott ruhája Text.Mát.26,65.

Mindnyájunknak vannak, lehetnek gyermekkorunkból olyan emlékeink, hogy elszakítottuk a ruhánkat. Féltünk is ilyenkor szüleink színe elé kerülni. Hát még akkor, ha nem vigyáztunk, vagy épp szántszándékkal szakítottuk el azt, mert mérgesek voltunk, vagy így akartunk szüleinken valamiért bosszút állni. De itt nem egy gyerek szakítja el a ruháját, hanem egy élemedett korban levő férfi, egy vezető személyiség, a nép vallási vezetője, a főpap. Ez bizony nem egy szerencsétlen véletlen, hanem egy nagyon is tudatos cselekvés, megérdemli, hogy figyelmünkkel most e felé forduljunk.
            Ez a jelent a Jézus megfeszítése előtti este történt. Miután Jézust elfogták, megkötözték, a főtanács elé állítják kihallgatás végett. Síri csendben a főpap emelkedik szólásra és kérdezi Jézustól: az élő Istenre kényszerítelek téged, hogy mondd meg nékünk, ha Te vagy –é a Krisztus az Istennek Fia? Jézus szemtől szembe áll a főpappal, Izrael népének legfontosabb és legtiszteltebb vezetőjével. Jézus megszólal, és azt mondja: te mondád. Mostantól fogva meglátjátok az Embernek Fiát ülni az Istennek hatalmas jobbján és eljőnni az égnek felhőiben. Ekkor a főpap felháborodva megszaggatja ruháját és így kiált: káromlást szólott, méltó a halálra. A megszaggatott ruhadarabok azt hirdetik í. Ez a főpap megértette, hogy Jézus valami hatalmasat mondott magáról. Ő azt gondolhatta magában: ha ez a Jézus igazat mond, akkor én ezt nem értem, hát hogy lehetséges az, hogy Isten egy ilyen megbilincselt, tehetetlen emberben jött el hozzánk? Ha ennek a Jézusnak igaza van, akkor azt jelenti, hogy minden vallásnak vége van, hisz maga Isten jött el hozzánk erre a földre. Ha ennek a Jézusnak igaza van, akkor a római császár, Heródes s a magam hatalmának is vége, hisz akkor az Övé itt minden hatalom. A főpap tudja, hogy itt csak két lehetőség van: vagy halálra ítéli Jézust, vagy pedig hisz benne, leborul és az egész tanáccsal együtt meghódol előtte. Amikor az első keresztyének később a Jézusról szóló örömüzenetet kivitték a világba, szintén így érezték az emberek: vagy lemondanak minden erőszakról, vagy pedig befogadják Jézust.
            De mi van ma, hogy történik ez közöttünk? Ma sajnos a közömbösség világát éljük, amikor már semmi se ráz meg, semmin se csodálkozunk, az egyház üzenete sem mozgatja meg az embereket, Ma senki se szaggatja meg a ruháját. Az emberek nagy része egy langyos nemtörődömségben szunnyad. Pedig ez ma is így van: vagy megöljük Jézust a szívünkben, vagy pedig leborulunk Előtte, hiszünk Benne, magunkat átadjuk Neki és imádjuk Őt. Ha valakit az igehirdetés nem is rázna fel, akkor kiáltson nekünk a megszaggatott ruha:Jézus az Isten Fia, s Ő minket egy kikerülhetetlen döntés elé állít.
            A főpap megszaggatta a ruháját. Nagyon fontos azt látni, tudni, hogy ez nem egy mindennapi, viselő ruhája volt, hanem a hivatali ruhája,az a ruha, amivel a főpap bement a szentek szentjébe évente egyszer, hogy ott elvégezze az engesztelés áldozatát. Azt a ruhát, amiről a Mózes törvénye meghagyta, hogy soha nem szabad szétszaggatni. (3Móz.21,10) És ő most mégis megtette. Valahogy olyan volt ez, mint amikor iskolás korunkban rosszul oldottuk meg a számtanpéldát, s a tanár vette a piros ceruzáját, s az egészet áthúzta. Ez a mozdulat tulajdonképpen azt jelentette, hogy az egész papi tiszt megszűnt. Különben az is csoda, hogy meg tudta szaggatni, hisz nagyon erős anyagból és nagyon kemény varrással készült ez el, talán Isten ereje is segítette ebben, hisz valóban megszűnt az ószövetségi papság szerepe és hivatala. Ha mi Isten gyermekei akarunk lenni, akkor minden attól függ, hogy megértjük-e azt, ami itt történik. Az tudja megérteni, aki felfogta már, hogy nekünk valóban szükségünk van főpapra, áldozatra és engesztelésre. Nem elég az, ha valaki azt mondja: talán csak van egy Isten, hisz érzem ezt magamban is. Meg valakiben csak kell higgyen az ember. De több nekem már nem kell, legyen Isten boldog, hogy egyáltalán hiszek benne. Nem ez nem elég, nekünk ennél sokkal többre van szükségünk, nekünk engesztelésre, megbékélésre van szükségünk, mert bűnösök vagyunk. És ehhez pedig Főpapra és áldozatra van szükség.
            Ebben a jelenetben két főpap áll egymással szemben, az egyik ember, a másik Isten szerinti. Igen ez egy lélegzetelállító jelenet, amikor is az ószövetségi-emberi és az újszövetségi-isteni főpap áll egymással szemben. És ebben a pillanatban az ószövetségi főpap megszaggatja ruháját, annak jeléül, hogy erre a papságra már nincs szükség. A megszaggatott ruha azt jelenti, hogy most már csak a Jézus papsága van érvényben. Ő ami Főpapunk, aki megy a Golgotára, hogy ott az egyszeri és tökéletes, a végérvényes áldozatot bemutassa. Az oltár a kereszt lesz és a Bárány Ő maga. Más Közbenjáróra, emberi áldozatokra nincs már szükség, mert a mi egyetlenegy Főpapunk meghalt értünk.
            Ó, ez a szép főpapi ruha. Milyen büszkén hordta ezt a mindenkori főpap, azt gondolván, hogy ez tetszik Istennek és embernek egyaránt. De kérdezzük csak meg: nem hasonlítunk mi ebben a főpaphoz? Nem hordunk mi is büszkén egy ruhát, amit a Biblia önigazultságnak nevez? Hány ember gondolja azt, hogy ő egy nagyon jó, becsületes, derék ember, elvégre nem gyilkolt, nem követett el más súlyos bűnöket sem. De ez a ruha csak a mi szemünkben lehet szép és becses, Isten igéje ezt egy szennyes, bemocskolt ruhának nevez, már az ószövetségi próféta vallja, hogy minden mi igazságunk olyan, mint a megfertőztetett ruha. Ezt a ruhát nyugodtan szaggasd csak szét. Ezt a ruhát nyugodtan dobd le magadról, s amikor mezítelenül ott állsz szegény bűnösként az Isten előtt, akkor Jézustól kapsz egy új ruhát, a Jézus igazságának tiszta ruháját, amit Ő a kereszt kínjával szerzett meg nekünk. Mert mi egykor az ítéletben csak ezzel a ruhával tudunk csak megállani Isten színe előtt. Akkor együtt mondjuk Ésaiással: örvendezvén örvendezek az Úrban, örüljön lelkem az én Istenemben,mert az üdvnek ruháival öltöztetett fel engem és az igazság palástjával vett engemet körül. Ezzel az örömmel ünnepeljünk holnap és egész életünkben.

                                                                                              Lőrincz István

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése