A Szentírás emberei : Ákán

            Régi történet ez, de ma is nagyon tanulságos, Isten sok mindenre tanít belőle. A honfoglalás idején játszódik a történet. Isten népe csodálatos módon, kardcsapás nélkül elfoglalja Jerikót. A hadi zsákmányt mindenestől az Úrnak kellett szentelni, valószínü Isten már a jeruzsálemi templom építésére gondol ekkor. Egy Ákán nevü ember azonban nem tudott ellenállni a kísértésnek, s néhány szép holmit, ami neki nagyon megtetszett, elrejtett a sátrába. Ő úgy gondolta, hogy ezt senki nem látta, senki se fogja megtudni, az élet megy tovább. De nem így történt, hiszen az ő büne rettenetes bajt hozott az egész népre. Ai városának ostromakor Izrael népe csúfos vereséget szenvedett. Józsúé Istenhez megy keserüségével, szomorúságával, ekkor Isten megmondja a vereség okát, hogy valaki meglopta Istent. Sorsvetés útján kiderült, hogy ki volt a tettes, Ákánnak és családjának halállal kellett fizetni e tettért. Ez a történet dióhéjban s most próbáljunk néhány üzenetet is megérteni belőle.

            Az első üzenetet , hogy a bün nem egy kis dolog, nem egy elhanyagolható kérdés, hanem egy rettenetes dolog. Nem lehet játszani vele. Nem lehet félvállról venni. Pedig hányszor így gondoljuk. Nem vesszük komolyan. Csak egy jó hecc, gondoljuk sokszor. Mosolygunk, amikor a kisgyermek elmondja az első káromkodást, amit valahol, valakitől megtanult. Isten nem mosolyog büneink felett, hanem rettenetesen haragszik azokra. Jó lenne ezt örökre megjegyezni. Azt is látjuk ebben a történetben, hogy az egyén büne egy egész közösség életére hatással van. Az Ákán büne az Izrael büne is. Ákánt nem lehet Izraeltől elválasztani. Egy embert bajt és romlást hozhat egy egész közösségre, veszélybe sodorhat egy egész népet. A bün egy közösségbe mindig egy emberen, egy személyen keresztül hatol be, mégpedig a leggyengébb, a legkísérthetőbb emberen keresztül. Szoktuk használni a lánc képét. Egy lánc mindig ott szakad el, ahol a leggyengébb szem van. Nehogy azt gondoljuk hát, hogy a bün magánügy, privát kérdés. Nehogy azt gondoljuk, hogy csak magunkért vagyunk felelősek, s bününkkel csak magunknak ártunk. Minden ember egyfajta ajtó abban a közösségben ahol él, s ezen az ajtón vagy áldás vagy átok áramlik be. Gondolkozzunk el komolyan azon, hogy mi milyen ajtók vagyunk a családunk, baráti körünk, gyülekezetünk, népünk számára? Isten azért adott törvényeket, parancsolatokat, hogy megóvjon minket a büntől. Ezek a parancsolatok nem azért vannak, hogy akadályozzák szabadságunkat, hanem hogy megőrizzenek a büntől. Ezeket át lehet lépni, meg lehet szegni, de akkor jön a zuhanás, a tragédia. Isten nam azért adott parancsolatokat, mintha neki kedve telne a parancsolgatásban, hanem azért, hogy megóvjon minket a veszedelmektől.

            Azt is megtanuljuk ebből a történetből, hogy a bün sohasem egy elmosódott, általános valami, hanem nagyon is konkrét, megnevezhető dolog. Isten nem egy olyan orvoshoz hasonlítható, aki azt mndja nekünk, hogy mi betegek vagyunk, baj van velünk, hanem azt is megmondja, hogy mi a betegségünk, hogy hol van a fertőző góc vagy a daganat a mi testünkben. Isten nem csak azt mondja, hogy bünös vagy, hanem azt is megmondja, hogy mi a bünöd. Amikor valaki őszintén és igazán megáll Isten előtt, ott lehetetlen, hogy ne értse meg, hogy hol és mi a baj az ő életében. Isten velünk nagyon világosan, félreérthetetlenül beszél. Isten itt is pontosan megmondja, hogy mi volt a bün. Elvettek a nekem szentelt dolgokból, loptak és hazudtak. Ákán meglopta Istent. Mi vajon nem loptuk-e meg Istent sokszor és sokféleképpen? Mert mi egészen Isten tulajdona vagyunk. Ő drága áron vásárolt meg minket. De látszik-e ez a mi életünkben? Az Övé-e a kezünk, a szemünk, a szívünk, az eszünk, a családunk, házasságunk, pénzünk, időnk,erőnk. Gondolkozzunk el ezeken.

            Ezek után feltevődik a kérdés: de mit tehetünk, ha már elkövettünk valami bünt, van-e még megoldás? Ebből a történetből ezt is megtanulhatjuk. Isten itt azt is megmondja, hogy ha kivetik maguk közül a bünt, akkor újra velük lesz és megsegitit őket. De ehhez határozott és gyors beavatkozásra, cselekvésre van szükség. Itt már nem lehet halogatni a dolgokat. Itt most nem lehet azt mondani: még alszunk rá egyet, majd meglátjuk, hanem most azonnal kell cselekedni. Nagy áldás az, amikor valaki már eljut idáig, hogy igy nem mehet tovább az élete, hogy most valaminek történnie kell, hogy most már végre le kell számolni azzal a bünnel, amit Isten megmutatott. Nem elég csak elítélni a bünt, nem elég mondogatni : hát igen, ilyen gyarlók és esendők vagyunk, hanem a bünt ki kell vetni, el kell vetni az életünkből. És ne gondoljuk, hogy csak az Ószövetség ilyen kemény ebben a tekintetben, mert mit mond Jézus a Hegyi Beszédben? Ha a mi szemünk vagy kezünk megbotránkoztat, akkor vágjuk le azt, vájjuk ki. Persze nem öncsonkításra szólít itt fel Jézus, hanem arra, hogy ne türjük meg a bünt az életünkben.

            Józsué másnap reggel felkel és hozzáfog mindannak a megcselekvéséhez, amit Isten mondott. Józsué itt az Isten iránti gyors engedelmesség szép példája, bárcsak mi is tudnánk mindig és ilyen gyorsan engedelmeskedni. Képzeljük el Ákán lelkiállapotát is azon az éjszakán, azon a reggelen. Hogy megbánhatta már, amit cselekedett, hogy megfizetett azért a néhány földi kincsért! Belátta, hogy nem érte meg vétkezni, de sajnos már késő volt. Milyen nagy baj az, ha mindig csak azután látjuk a bün nagyságát, miután már elkövettük, milyen jó lenne azt előre látni és nem elkövetni. Ákán számára talán még lett volna menekvés, ha azon az emlékezetes reggelen odaborult vola Józsué és egyben Isten elé és megvallotta volna bünét. Persze ez nem könnyü dolog.Megértjük ebben Ákánt, mert talán mi is voltunk hasonló helyzetben. De mégis áldott pillanat ez, itt kezdődik a gyógyulás. De ő nem tette, megvárta azt a pillanatot, az ítélet pillanatát, amikor már késő volt.

            Az utolsó kérdés, a legsúlyosabb kérdés, ami itt feltevődik, hogy miért kellett Ákánnak és egész családjának ilyen kegyetlen halállal meghalnia? Miért nem volt számára bocsánat? Erre a kérdésre nagyon nehéz válaszolni.Egyedül Isten teheti meg, Neki van egyedül joga ehhez. Isten nem cselekszik recept szerint, hisz az Ószövetségben is vannak esetek, gondoljunk itt  például Mirjámra, amikor Isten megbocsátott, nem kellett a vétkezőnek meghalni és vannak olyan esetek az Újszövetségben is, gondoljunk itt Anániás és Safira történetére, amikor nekik is meg kellett halni. Isten szuverén Úr, mi nem szabhatjuk meg Neki, hogy mikor és mit cselekedjen. Nekünk nem azért van esélyünk a bocsánatra, mert Isten most enyhébben ítél a bün fölött, mint régen, hanem azért mert Jézus Krisztus átvállalta a mi büneink büntetését. Valaki már belehalt az ítéletbe helyettünk. Jézus átokká lett a kereszten mi érettünk. Az Újszövetség már tele van olyan történetekkel, amelyekben Jézus megbocsát a bünösöknek és azt mondja : eredj el és többé ne vétkezzél. Amikor valaki megvallja vétkét, akkor a Krisztus vérének megbocsátó ereje, a bünbocsánat kegyelme árad szét az életében. Isten szeretete éppen ott gyógyít, éppen azt gyógyítja, ami beteg volt, ami fájt, ahol sokféle sebből vérzett az életünk. Isten épp azáltal tesz minket áldott emberekké, hogy megbocsátja büneinket, hogy megszabadít minket büneink terhétől, emlékétől, fájdalmától, vádjától és hatalmától. Isten szent akarata, hogy mi szent életben járjunk, hogy mi engedelmeskedjünk parancsolatainak és ez lehetséges, mert Jézus Krisztus épp ezért jött, ezért szenvedett, ezért halt meg. Erről fogunk nemsokára a bőjti időszakban emlékezni.

Olvasandó igék: Józsué 7,1-26, 2Sám.12,7a, Zsolt.32,1-5, Mát.5,29-3O, Ján.8,11, 1Ján.1,9

                                                                                                Lőrincz stván