Aki elhallgatja nevét

„Kiméne azért e beszéd aa atyafiak közé, hogy az a tanítvány nem hal meg, pedig Jézus nem mondta neki, hogy nem hal meg.”(Ján.21,23)

Vannak olyan emberek, akik különféle meggondolásból, különböző helyzetekben elhallgatják a nevüket. Sokszor magasrangú tisztviselők, sokszor államférfiak. A legtöbbször valamilyen kényes ügyről nyilatkoznak és talán a legtöbb esteben a félelem az oka nevük elhallgatásának. A média az ilyeneket névtelenül nyilatkozóknak szokta nevezni.
De az is megtörténhet, hogy jóllehet az illető nem nevezi meg a nevét, de mindabból, amit mond, és ahogyan azt mondja, szinte bizonyosra lehet tudni, hogy tőle származott az információ. Nem nevezi meg nevét, de mégis egészen bizonyosan lehet következtetni a személyére. Pontosan ez a helyzet Jánossal, a negyedik evangélium irójával. Nem nevezi meg nevét, de mindnyájan tudjuk, hogy róla van szó.
Húsvét után vagyunk. Jézus a Genezáret tavának a partján találkozik tanitványaival. Étkezés után egy felejthetetlen beszélgetés zajlik le Péter és Jézus között. Péter nagyon elbukott, de Jézus ezzel a beszélgetéssel visszaemeli őt a tanítványok sorába, divatos szóval ma azt mondanánk: Jézus rehabilitálja Pétert. Ő hűtlen lett, de Jézus hű maradt hozzá. Péter mindent megtett azért, hogy végleg elvesszen, de Jézus mindent megtesz azért, hogy ő örökre megmaradjon. Péter leírja Jézust, de Jézus nem írja le Pétert. Péter nagyot zuhan, de nem a semmiben köt ki, hanem Jézus átszegzett kezeibe esik és ez számára a kegyelem, a megtartatás. Hiszen húsvét azt jelenti, hogy a halálból van feltámadás, egy végzetesen elrontott élet is csodálatosan feltámadhat az Ő kezében. Milyen jó lenne, ha ezt nem felejtenénk el soha. Ha ez így van, akkor nincs reménytelen élet, nincs olyan mélység, amiből Ő ne tudna felhozni, kihozni minket. Mert, ami Péterrel megtörtént, az ma veled is megtörténhet.
Jézus ezen az emlékezetes alkalmon arról is kezd beszélni, hogy mi fog a jövőben tanítványaira várni. Hisz azért nem ment még fel az Atyához, hogy a tanítványokat felkészítse mindarra, ami vár rájuk. És ez nem lesz könnyü. Hiszen Péter azt kell hallja, hogy majd mások fogják őt felövezni, oda fogják vinni, ahova nem akarja. Péter ebből hamar megérti, hogy földi élete vértanúsággal fog végződni, tehát halálával fogja Jézust megdicsőiteni. Bizonyára nem lehetett ezt könnyü feldolgozni. Hisz szenvedni azt még tudunk, de meghalni Jézusért, ez már minden emberi erőt felülmúl. Miközben Péter a mondottakon gondolkozik megpillantja Jánost, azt a tanítványt, akit Jézus szeretett, aki keblén nyugodott a páska vacsora alkalmával. Péter egyszer csak vele kezd el foglalkozni. Ilyen gondolatok fordulhattak meg fejében: hát igen, nekem ilyen nehéz úton kell járnom, de vajon mi lesz a többi tanítvány sorsa. Vajon mindenkinek ez lesz az útja? Vagy például ez a János, aki a Mester kedvence volt egész életében könnyebb sorsot, könnyebb véget fog kapni?
Ne ítéljük el gyorsan Pétert. Hisz mi is hányszor így viselkedünk. Hányszor hasonlítgatjuk magunkat másokhoz! Ebből a hasonlítgatásból a legtöbbször az jön ki, hogy a másiknak jobb dolga van, mint nekem. Nekem annyi bajom, keresztem van, bezzeg az a másik, neki olyan flottul megy az élet, nincsen annyi baja, keresztje mint nekem. Vajon engem miért próbál annyit Isten, miközben a másik mentesül a próbák alól? Az ilyen gondolatok aztán teljességgel megkeserítik az életünket, irígyek, rosszmájuak leszünk. Nem jó ez a magatartás. Jézus is tudja ezt, és nem is hagyja dorgáló szó nélkül Péternek ezt az okoskodását. Ahogy máskor is tette, most is helyére teszi a dolgokat. Azt mondja Péternek: te foglalkozz csak a magad dolgával, azzal az úttal, amelyen neked kell járni, azzal a küldetéssel, ami neked adatott.Ne azzal foglalkozz, hogy mi lesz Jánossal, vagy mmi lesz a többi apostoltársaddal. Ha én azt akarom, hogy ő életben maradjon, ha neki nem kell a mártirium útját járni, mi közöd van hozzá?  Miután ezeket a kemény szavakat elmondja, még hozzáteszi: te kövess engem. Te arra figyelj, hogy én téged személy szerint merre akarlak vezetni, ez legyen számodra az egyedül fontos dolog.
Jézus minden tanítványával más-más utat jár be. Mindegyiket más-más úton vezeti. Az egyik útja nem a másiké. Így van ez a mi életünkben is. Az egyik makkegészségesen éli le az életét, a másik egy életen át betegeskedik. Az egyiknek szép családja van, gyermekek veszik körül, a másik nem tud családot alapítani és egyedül éli le az életét. Az egyik késő öregkort ér meg, a másik fiatalon távozik az élők sorából. Az egyik elvesziti korán szeretteit, a másik megéri még az aranylakodalmát is. Az egyik ember magas poziciót tölt be a társadalomban, az egyházban, a másik névtelen ember marad. Az egyiknek mindene megvan, sikeres üzletember lesz, a másik egy életen át anyagi gondokkal küszködik. Ilyenkor nagyon könnyen irigykedünk egymásra, és nagyon sokszor Istent kezdjük el vádolni: miért adta meg a másiknak, azt amit tőlem megtagadott? Isten ekkor nekünk is azt mondja: mi közöd hozzá? Én mindenkivel más utat járok, neked nem az a dolgod, hogy másokkal foglalkozz, hanem az hogy engedelmesen kövess engem.
A fontos azt meglátnunk, hogy itt két apostolról van szó. Mind a kettőt megszólította és elhívta az Úr. Mind a ketten feladatot kaptak tőle, de más-más feladatot. Nem az a fontos, hogy ők egymásra nézegessenek, hanem, hogy az Úrra nézzenek. Mind a ketten nagy szolgálatot kaptak az Úrtól és nekik ezt a szolgálatot el kell végezniük.
Nagyon hangsúlyos ebben az igében, hogy Jézus adja a szolgálatot, Ő jelöli ki az útat, Ő ad erőt a feladat teljesítésére és mindenben Ő fog megdicsőülni. Ő fog megdicsőülni abban, ahogy Péter vállalja a halált, a vértanúságot, bizonyára ott és akkor erre volt a legnagyobb szükség. Péter vértanúsága óriási bátorítás, vígasztalás lehetett a római keresztyének számára, akikre nagyon nehéz idők közelítettek el. Az ő helytállása századokon át ragyogott a mártírok hosszú sora előtt. Jánosnak azonban életben kell maradni, neki a száműzetést kell vállani a Pátmósz szigetére, hogy ot csodálatos látomásokat, kijelentéseket kaphasson, amely majd minden idők, minden keresztyéne számára fog vigasztalást és erőforrást jelenteni. Ő kell a végső dolgokat meglássa és megjelentse.
Emberileg lehet mérlegelni, hogy melyik volt a fontosabb és lényegesebb, de ez nem Istentől való. Isten szemében minden gyermeke egyformán drága, mindenkinek a szolgálata nélkülözhetetlen a maga helyén és idejében. A mi feladatunk nem az, hogy méricskéljünk, hanem az, hogy azt amit az Úr reánk bízott végezzük el hűségesen.
Ezért minden nap imádságos lélekkel induljunk el: Utaid Uram mutasd meg. Légy te az én vezérem. Taníts meg arra. Hogy az a legjobb út, amelyen Te vezetsz engem, legyen az rózsás vagy tövises. Uram olyan jó nekem tudni, hogyTe nem tévedsz, hogy Te jobban tudod, hogy mit kell adjál nekem. Köszönöm, hogy minden Te utad kegyelem és hűség a téged félők iránt. És köszönöm, hogy tudhatom azt, hogy Te mindennel az én javamat és üdvösségemet fogod szolgálni. Add, hogy egy pillanatig se kételkedjem a Te szeretetedben. Köszönöm, hogy egyszer majd az örökkévalóságban mindent meg fogok érteni, majd mindenért magasztalni foglak. Segits, hegy ne nézzek se jobbra, se balra, hanem csak előre, hogy járhassak a Te utaidon. Ámen.

Kérdések

1. Mi a különbség Péter és János élete és jelleme között? Próbáld jellemezni őket!
2. Miben látjuk a kegyelmet mindkettőjük életében kibontakozni?
3. Jónak tartod-e azt, hogy János elhallgatta nevét? Te mit tettél volna helyette?
4. El tudod-e fogadni azt az útat, azt a feladatot, amit az Úr épp neked adott?
5. Mi a „hasonlítgatás” legjobb ellenszere?

Lőrincz István