A Szentírás emberei : Dienes, az areopagita

            Erről az emberről nevén kívül nem sokat tudunk, csak annyit, hogy athéni polgár volt, az ottani tanács egyik tagja. De annál többet tudunk városáról és annak kultúrájáról, műveltségéről, történelméről. Amikor Pál ide érkezik, nagyon is tisztában van azzal, hogy hol is van és kikkel beszélget. Az athéni emberek büszkék voltak mindarra, ami őket körülvette, a múltjukra, a jelenükre. Itt a keresztyénség és a görög kúltura találkozik egymással. Athén az akkori világban az emberi csúcsteljesítmények fellegvára volt. Három dologra voltak az athéniek különösképpen büszkék.

            Az első a hősi tettek. A görögök a tett emberei voltak, olyan emberek, akik készek voltak hazájukért, népükért életüket is odaadni. Nagy hősöket adott ez a nép, gondoljunk csak Nagy Sándorra, a dicső hadvezérre, vagy Heraklészra, Herkulesre, nem kevésbé a spártai katonák példás és fegyelmezett életére. Nem véletlen az sem, hogy a „politika” szavunk is a görög nyelvből származik. És most ez a Pál azt hirdeti ezeknek az embereknek, akik büszkék csodásabbnál csodásabb hőseikre, hogy nekik egy Megváltóra van szükségük és ez a Megváltó egy zsidó ember, akit az általuk megvetett kereszthalállal végeztek ki.

            A második dolog, amire az athéniek büszkék voltak, az az értelem, a gondolkodás, a filozófia. Micsoda nevek sorakoznak itt is: Homérosz, Aiszkülosz, Szofoklész, Euripidész, Szokrátesz, Plátón és Arisztotelész, hogy csak a legismertebbeket említsük. Az sem véletlen, hogy a „filozófia” szavunk is a görög nyelvből származik. És most Pál ezek utódainak azt hirdeti, hogy Jézus Krisztus az igazság. Pál nem egy újabb igazságot hirdet a sok után, hanem az egyetlent, az egyedülállót.

             A harmadik dicsősége Athénnak a művészet volt. Ők mesterei voltak annak, hogy a tetteket, a gondolatokat ki is ábrázolják Gondoljunk csak az Akropoliszra, a Parthenonra, arra templomra, aminek kilenvvennyolc ötven méter magas márványoszlopa volt. Athénben minden ablak, kapu, sőt még a járdakövei is mind művészeti alkotások voltak. Az se véletlen, hogy a poézis, tehnika és muzsika szavak is görög eredetüek. S a szépségeknek, műalkotásoknak ebben a paradicsomában Pál egy olyan Megváltót hirdet, akinek nem volt alakja és ékessége, útált és emberektől elhagyott, fájdalmak férfia és betegség ismerője. Annyira megvetett volt, hogy az emberek arcukat is elrejtették előle.

            Ezek után azt kérdezhetnénk: mit keres itt Pál egyáltalán? Nem eleve kudarcra ítélt vállalkozás egy ilyen helyen hirdetni az evangéliumot? Pálban is ott voltak ezek a kérdések, sőt azt is tudjuk, hogy háborgó lélekkel volt ott látva a sok bálványszobrot, amit a különböző isteneknek emeltek. Mi bántotta ennyire Pált? Hát nem más, mint az emberimádat, az emberi tetteknek, gondolatoknak, művészi alkotásoknak az imádása. Az athéniek az embernek isteni magasságokba való emelkedését, szárnyalását imádták és hirdették. Pál azonban nem azt hirdeti, hogy az ember fel tud szállni isteni magasságokba, hanem azt, hogy Isten Jézus Krisztusban leszállt az ember mélységébe, az ember bűnének, elesettségének, kárhozatának mélységébe. Pál nem az emberi szellem és alkotások halhatatlanságát, hanem Krisztus feltámadását hirdeti. Pál azt hirdeti, hogy az ember bár nagy dolgokra képes, alapjában véve nyomorúlt, szegény, kegyelemre és megváltásra szoruló. Azt hirdeti nekik, hogy ők nagyon sok mindent tudhatnak és ismerhetnek, de a legfontosabbat, az élő Istent és az Ő Fiát Jézus Krisztust nem ismerik Pál nem csak háborog, hanem szánakozik is e város és lakosai felett, akik azt hiszik, hogy mindent tudnak, de nem veszik észre, hogy végzetes tudatlanságban szenvednek.

            Pál a piactérre siet, ma úgy mondanánk a főtérre, ahol két filozófiasi irányzat híveivel kezd el beszélgetni. Az egyik filozófiai iskola az epikureusok főleg a babonaság elleni harcban tűntek ki, míg a sztoikusok a kicsapongás és az erkölcsi romlás elleni hacban jeleskedtek. Egy zseniális fogással egy istenszoborhoz-oltárhoz kapcsolódik, amelyen ez állt: az ismeretlen istennek. Nos Pál azt az igaz és élő Istent hirdeti nekik, akit ők nem ismernek, de meg kellene ismerniük és akit imádniuk kellene. Pál három dolgot mond el erről az Istenről.

            Az első, hogy Ő a Teremtő. Nem csak teremtő gondolat, hanem az az Isten, aki ezt a világot semmiből teremtette. Az Isten egységébél az egész emberi nemzetség egységét vezeti le, Isten minden népnek a teremtője, Ő szabta meg mindegyik lakozási helyét és életének idejét is. A népek és országok tehát nem halhatatlanok, ahogy azt a görögök hirdették. Ez azt jelenti, hogy nincsenek kivételezett, magasabb rangú népek. Tudjuk azt, hogy a görögök a világot két részre osztották, egyikhez tartoztak ők, s az összes többit egyszerűen barbárnak nevezték. Ez az Isten nincs távol tőlünk, gondot visel rólunk, nem lakik emberi kézzel csinált templomokban. Ennek az Istennek nincs szüksége az emberre, sokkal inkább az embernek van szüksége Istenre.

            A második dolog, amit Pál elmond, hogy Isten az Úr. Vagyis az övé az uralom és Ő parancsol mindenkinek. Ez az Úr egyrészt megbocsát, elnézi a tudatlanság idejét, de most parancsolja még az athénieknek is, hogy térjenek meg. Ez számukra azt jelentette, hogy meg kell alázkodni, be kell látni, hogy eddig tudatlanságban éltek, de ezután hajlandók Isten előtt meghajolni és Őt imádni.

            A harmadik dolog, amiről Pál az athéniaknak beszél az, hogy Isten az ítélet Istene. Ő nemcsak Teremtő, nem csak Úr, hanem Bíró is. Nagyon veszélyes dolog Istennel szembehelyezkedni. Ő egy olyan Isten, aki nem csúfoltatik meg. Isten rendelt egy napot, amikor az egész világot s benne Athént is megítéli, és ezt egy férfiú által teszi, akit előbb feltámasztott a halálból. Ahogy a feltámadásról kezd beszélni, azonnal félbeszakítják, csoda hogy eddig ezt még nem tették meg. Egyesek csúfolódni kezdenek, mások udvariasabbak és elnapolják a Pállal való beszélgetést. Erre azonban soha többé nem került sor, hiszen Pál rövid tartózkodás után tovább utazott és legalábbis tudomásunk szerint soha többé nem járt Athénban. Gyülekezetet se alapított, nem írt levelet se az athéni gyülekezetnek. Pált valószínüleg nem lepte meg a dolgok ilyettén való alakulása. Ő ismerte Jézus szavát, hogy a gazdagok nehezen mennek be az Isten országába. És az athéniek nagyon gazdagok voltak, nem csak aranyban és ezüstben, hanem amint láttuk, hőstettekben, hősökben, gondolkodásban, művészetben, tudományban. Azért döbbenetesen időszerű ez az ige, mert a mi korunk nagyon is „athéni”. Az ember hihetelenül büszke önmagára és teljesítményeire. Az ember imádja önmagát, a sztárokat, az anyagiakat. Egy ilyen gazdag világban élünk és kell hirdetnünk az evangéliumot. De épp ez a Dienes nevű ember hitre jutása mutatja, hogy Istennek mindenütt van népe. Itt megtörténik a csoda, hogy a tudomány, művészet és kúltura városában is vannak üdvösségre választottak, hogy Istennek vannak gyermekei és lesznek is az akadémikusok, tudósok, költők, írók és művészek, sőt még a filozófusok között is. Ezért ez a történet és ez az ember és társai ott Athénben bátorítást és biztatást jelentenek arra nézve, hogy az evangéliumot mindenütt hirdetni kell és az soha nem lesz hiábavaló. Lehet, hogy nem lesznek mindenütt sokan, de gyülekezet mindenütt lesz, amíg világ lesz. Pál innen Korinthusba megy és ott már sok népe volt az Úrnak. Ott már tömegek szíve nyílt meg az evangélium előtt. Az Isten ügye nem egy vesztett ügy, az Isten jó vetése még ilyen köves és sziklás talajon is, mint amilyen az athéni gyökeret ver és gyümölcsöt terem. Legyen áldott ezért az Ő neve!

Olvasandó igék: És.53,2-3, Mt.19,23.26, Ap.csel.17,16-34

                                                                                                Lőrincz István