A névtelen emmausi tanitvány


„És ime azok közül ketten mennek vala ugyanazon napon egy faluba, melynek neve vala Emmaus,… az egyik neve Kleofás.” (luk.24,13.18)


Húsvét az élet ünnepe, ANNAK az ünnepe, aki halott volt, de feltámadott, aki visszatért az élők közé. Már halála előtt világosan megmondta: én élek, ti is élni fogtok.
Húsvét reggelén már él, már kijött a sirból, és azonnal munkába áll, reggeltől-estig munkálkodik azon, hogy az élet, a feltámadás üzenetét elvigye azokhoz, akik lelkileg halottak voltak, mert azt gondolták, hogy egy halott Megváltójuk van. De Ő már nem halott, Ő él és ezért az övéinek is élni kell, az övéinek is meg kell elevenedni. Az evangéliumokban sok történet van feljegyezve erről a napról, mindnyájan jól ismerjük gyermekkorunk óta ezeket. Milyen izgalmas történet ez. Hogy mozgásba jön minden! Mindenki fut, siet, hogy meggyőződhessen a világtörténelem legnagyobb eseményéről. Egy történet sincs olyan részletesen és olyan kedvesen leirva, mint az emmausi tanitványok története. Megragadóan, elevenen meséli el ezt nekünk Lukács evangélista. Mintha csak most történt volna, annyira valóságos és élethű ez a történet. Tudjuk, hogy két emmausi tanitvány volt, de nagyon különös az, hogy mig az egyik nevét feljegyezte az Irás, hogy Kleofásnak hivták, addig a másik neve ismeretlen marad számunkra. Kettőjük közül az egyik igy beletartozik a Szentirás névtelen szereplőinek nagyon gazdag és nagyon tarka közösségébe. Feltesszük magunkban a kérdést: vajon miért van ez igy? Vajon ő jelentéktelenebb ember lett volna? Nem volt olyan közismert az emmausi gyülekezetben? Ő lett volna a fiatalabbik és ezért hallgatja el Lukács a nevét? Ezekre a kérdésekre nem ad választ az evangélium. Azt sem tudjuk, hogy vér szerinti testvérek voltak-e, vagy csak jó barátok voltak? Azt sem tudjuk, hogy miért csak ők ketten mentek Jeruzsálembe és majd onnan hazafelé ezen az emlékezetes napon. Az is feltünő, hogy kettejük közül csak az egyik szólal meg az egész történetben, éspedig akkor, amikor a különös idegen megkérdezi tőlük,hogy miért olyan szomorú az arcuk? Ekkor ő igy válaszol: csak te vagy-é jövevény Jeruzsálemben, és nem tudod, minémű dolgok lettek abban e napokon? De a legkülönösebb az, hogy az egész történet során, ahol több mint harmincötször emliti őket az Irás, semmi különbség nincs közöttük. A feltámadott Krisztus nem tesz különbséget a két emmausi tanitvány között. Nincs különbség abban, hogy találkozik velük és együtt megy végig velük az úton. Mindkettőjük szeme visszatartóztatik, hogy ne ismerjék fel az Urat. Mindketten egyformán kiöntik szivüket az ismeretlen előtt és őszintén beszélnek arról, ami mindkettőjüket egyaránt olyan szomorúvá tette. Jézus mindkettőjüket megdorgálja, mindkettőjüket balgatagnak és rest szivűnek nevezi, mert nem hitték el mindazt, amit már a próféták megirtak Jézus feltámadásáról. Mindkettőjüket egyaránt megpróbálja, próbára teszi őket, amikor úgy tesz, mintha tovább akarna menni, mintha nem lenne szándékában, hogy betérjen hajlékukba. Nincs különbség abban sem, hogy mindketten ott vannak vele a házban, mindketten ott vannak Jézus áldott közösségében. Nem személyválogató Jézus, hisz mindkettőjüknek nyújtja a megtöretett kenyeret. Mindketten ugyanaabban a pillanatban, ugyanarról a mozdulatról ismerik fel Jézust, amikor megnyittatnak szemeik a feltámadot Jézus Krisztus felismerésére. Abban sincs különbség, hogy Jézus egyetlen pillanatban eltünik szemeik elől és nem látják őt többé az emmausi tanitványok.
De nincs különbség kettőjük között abban sem, amit ők cselekesznek. Hiszen mindketten arról beszélgetnek az úton, ami Jeruzsálemben történt, arról ami a názáreti Jézussal történt. Ugyanazok a lelki kérdések foglalkoztatták mindkettőjüket, ugyanaz volt mindkettőjük szomorúságának az oka. Nincs különbség abban, ahogy kiöntik szivüket az ismeretlen előtt, és mindketten egyformán gondolkoznak a történtek felől. Mindketten egyformán csalódottaknak érzik magukat, mindketten úgy érzik, hogy vége a reménységüknek, hogy Izrael nem fog megváltatni. Mindketten meg vannak mélységesen döbbenve azon események fölött, amelyek húsvét hajnalán történtek és amiről mindketten tudomást szereztek Jeruzsálemben. Nincs különbség köztük abban sem, hogy egyaránt nagy szeretettel kérlelik az idegent, hogy maradjon velük, hogy térjen be házukba, hisz már beesteledett. Mindkettőjük szive tele van vendégszeretettel. Mindketten ugyanabban a pillanatban ismerik fel Jézust. Mindketten hálásan emlékeznek vissza a Jeruzsálemből Emmausbe vezető útra, amikor az idegen hozzájuk csatlakozott, hogy mindkettőjük szive gerjedezett azoknakk hallatán, amit az idegen nekik mondott. Nincs különbség abban sem közöttük, hogy mindketten egyszerre állnak fel, egyszerre határozzák el, hogy még azon az estén visszamennek Jeruzsálembe. Mindketten egyformán mesélik el az összegyült apostoloknak mindazt, ami ezen a délutánon velük történt, hogy hogyan csatlakozott Jézus hozzájuk az úton, hogyan tanitotta őket, hogyan hivták be házukba és hogyan ismerték fel az Urat a kenyér megtörésekor.
Ha mindez igy van, ha Jézus nem tesz különbséget közöttük, és ha ők is minden úgyanúgy cselekesznek, akkor annak már semmi jelentősége nincs, hogy az egyiknek neve fel van jegyezve az utókor számára, a másiké pedig nincs. Hát akkor mi a fontos? Mi a fontos a mi életünkben, mert itt válik izgalmassá ez a kérdés a mi számunkra is. Az a fontos, hogy mi is megismerjük ezt a feltámadott Jézust, hogy mi is úgy járjunk vele, mint az emmausi tanitványok, hogy minket is úgy tanithasson, hogy nekünk is éppúgy kijelentse magát, hogy mi is éppúgy felismerjük Őt, hogy minket is éppúgy mozgásba hozzon a vele való találkozás, hogy mi is éppúgy bizonyságot tegyünk másoknak arról, hogy mit végzett el a feltámadott Úr a mi életünkben. Az a fontos, hogy az Élet Fejedelme kijelentse nekünk is magát az Ő teljességében, mint Próféta, Főpap és Király.
Húsvét a megnyitásnak, a megnyilatkozásnak az ünnepe. Megnyilik a lepecsételt sir, megnyilik az ige, megnyilnak a szivek, megnyilnak a szemek és megnyilik a száj a boldog bizonyságtételre. Kleofás és a névtelen emmausi tanitvány életének legcsodálatosabb napját éli át, s akik még néhány órával azelőtt szomoruak és csüggedtek voltak, akiknek csak egy halott Megváltójuk volt, most ime kibeszélhetetlen örömmel örvendeznek, mert élő Megváltójuk van, élő hitük és élő reménységük. Akik ólomlábakkal , csüggedten bandukoltak, vonszolva magukat minden cél és értelem nélkül, azok most futnak és viszik mindenkinek a feltámadás hatalmas jó hirét.
A bizonyságtétel elején feltettük a kérdést: vajon miért nem tudjuk az egyik emmausi tanitvány nevét? Egészen bizonyosan azért végezte ezt igy az Isten Szentlelke, hogy a névtelen emmausi tanitvány nevének a helyébe saját magunk nevét irhassuk be. Amit ők megkaptak, azt az Úr nekem és neked is mind meg akarja adni. Ő nem személyválogató, Ő nem tesz különbséget. Minket is éppúgy szeret, mint ezt a két tanitványt. Mi is névtelen tanitványok vagyunk, de ha Húsvét igazán ünnep az életünkben, akkor nevünk már ott ragyog kitörülhetetlenül az Élet Könyvében. Ezen az áldott ünnepen ird be bátran nevedet a névtelen emmausi tanitvány helyébe!

Kérdések

1. Vajon miért meséli el olyan részletesen Lukács az emmausi tanitványok történetét?
2. Próbáld megkeresni ebben a történetben a prófétai, főpapi és királyi tisztség vonásait!
3. Melyik a legnagyszerübb pillanat ebben a történetben számodra?
4. Ez a történet a hitre jutásnak és a hitben való járásnak szép tükre. Egyet értessz-e ezzel, ha igen miből látszik meg ez?


Lőrincz István