A Szentírás emberei : János apostol

          Vannak az életben különös, nemvárt pillanatok. Ilyen lehetett a János életében az, amikor egyszer csak halászás közben meghallotta Jézus szavát : kövess engem! Ő soha nem gondolt erre, ez nem volt előre bejelentve.Ebből is világossá válhatik számunkra, hogy az Isten országában sohasem mi vagyunk az elsők. A kezdeményezés nem a mienk, hanem az Övé. Ő jön hozzánk, Ő tekint ránk, Ő hív minket követésébe. Milyen jó, hogy ez így van, mi lenne a mi egész keresztyén életünkből, ha az tőlünk függne, rajtunk múlna. Amit mi tehetünk csak annyi, hogy engedelmeskedünk hívó szavának és elindulunk követésébe. Azt is megtanulhatjuk, hogy Jézus nem olyankor szólít meg, amikor az emberi látás szerint alkalmas pillanatnak látszik vagy ígérkezik. Jézus a lehetetlen pillanatoknak és helyzeteknek is Ura. S ez nem csak itt van így. Elizeust is a munka dandárjából, az ökrök mellől hívja el Isten, Ámóst a nyáj mellől, Lévit pedig a vámszedő asztal mellől. Az Úr nem a mi gondolataink, számításaink szerint cselekszik. Amikor Ő jön,, akkor áthúzhatja minden jövőbeli terveinket, gondolatainkat és elíndit a maga útján. Ez azonban nem megy önmegtagadás nélkül. Valamit el kell engedni, fel kell adni. De sokkal többet kapunk annak helyébe, amit elengedünk : egy olyan áldott életet, ami az Ő szolgálatában áll, ami Őt dicsőíti. Ezt még senki se bánta meg.

            János nem egy olyan alkat, személyiség, aki szeretne előtérbe kerülni. Valahogy mindig egy kicsit a háttérben marad, eltörpül a lelkes és robbanékony Péter árnyékában. De a Jézus szívében Jánosnak megkülönböztetett helye van. Ő lesz a szeretett tanítvány. Többször is ílyen megnevezés alatt találkozunk vele az evangéliumban. János és Jézus között egy bensőséges szeretet-kapcsolat volt. János is odatartozott a legszorosabb tanítványi körhöz Péterrel és Jakabbal együtt. Olyan pillanatokat, eseményeket élhettek át Mesterükkel, ami a többi tanítványoknak sem adattak meg. Gondoljunk itt a megdicsőülés hegyére vagy Jaírus leányának feltámasztására. Micsoda kiváltság ilyen közel lenni Jézushoz. Minél közelebb vagyunk Hozzá, annál csodálatosabb dolgokat élünk át Vele. Az ilyen pillanatokban az Isten országa kitapintható közelségbe kerül, édes valóság lesz a számunkra. Ahogy énekünk fogalmaz: „érzem, hogy az örök élet, már a földön enyémmé lett.”  Hadd jussunk minél közelebb mi is Hozzá, hogy majd egykor mi is kebelén nyugodhassunk.

            Van egy különös pillanat a János életében. Amikor húsvét reggelén együtt fut Péterrel a sírhoz, miután az asszonyok elmondják a nagy hírt, hogy a sír üres és Jézus feltámadott. Már az is egy csoda, hogy ők együtt vannak. Ezt nem várnánk a történtek után. Hogy János, aki hű maradt egész a Golgotáig hajlandó együtt menni, együtt szaladni a tagadó, mélyre bukott Péterrel. Azt is mondhatta volna : én egy ilyen emberrel többé nem indulok el egyetlen útra se együtt. Mert bizony ez még Pállal is megtörtént, aki nem hajlandó János Márkkal elindulni a második térítői útra, miután az az elsőn megijedve a nehézségektől, gyáván visszafordult. Inkább elszakad legjobb barátjától Barnabástól. És hányszor ismetlődött meg ez az idők során. Milyen rettenetes az, hogy még templomba igyekvő emberek is messzi ívben elkerülik egymást, hogy keresztyének megvetik, lenézik egymást. Jánostól kell és lehet is szeretetet, megbocsátást tanulni. Milyen jó lenne egymásra nem a múlt eseményeinek szemüvegén keresztül nézni, súlyos előítéleteken keresztül. Milyen jó lenne együtt menni a Feltámadott Úr felé, együtt járni az Ő követésében. Nincsen rettenetesebb botránkozás a világ számára, mint amikor a keresztyének nem tudnak együtt menni az úton, mint amikor lemondják, megvetik, leminősítik egymást. Az nem olyan nagy baj, ha néha megelőzzük egymást, vagy kisé lemaradozunk, ahogy itt is látjuk, de tragédia az, ha végleg elveszítjük egymást. Nézzünk néha hátra és előre, fogjuk meg egymás kezét és járjunk együtt Krisztus követésében. Mekkora áldás, hogy ez néhány nap múlva a mi szétszaggatott református egyházunkban is megtörténik, hogy kinyujtjuk kezünket egymás felé és együtt akarunk menni az úton mindazokkal, akik a Krisztus nevéről neveztetenek.

            Van a János életének egy másik tanulságos momentuma is. Húsvét után, amikor még a feltámadás valósága, öröme nem járta át igazából a tanítványok lelkét, a Péter tanácsára elmennek halászni. Hisz Jézus már nincs velük, nem lehet Őt megtalálni, nem lehet Vele találkozni. Jelenléte megfoghatatlan, segítsége elérhetetlen távolságban. Nem ez ma is sok ember kérdése, gyötrelme? Hogy lehet Istennel találkozni, mert olyan nehéz Őt meglátni ebben a világban, ahol annyi baj, szenvedés, nyomorúság is van!? Erre a kérdésre egy válasz van : ott ahol merünk negdelmeskedni Neki, ahol hallgatunk az Ő szavára. Ha le tudjuk tenni a mi emberi gondolatainkat, okoskodásainkat, ahogy a tanítványok is merték jobb oldalra vetni a hálót. Ehhez persze alázat kell, önmegtagadás. De csak így fogjuk Őt felismerni, ahogy János is felismrte ott Jézust a parton. Bárcsak tudnánk Őt mi is életünk minden helyzetében meglátni és felismerni!

            János és Péter nem csak a húsvét reggelén van együtt, hanem pünkösd után is együtt maradnak, az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben sokszor halljuk, hogy ők elválaszthatatlanok egymástól. Milyen áldott dolog az, amikor a keresztyének így tudnak ragaszkodni egymáshoz, amikor így tudnak szolgálni. Isten mindig megáldja az ilyen ragaszkodást. Péter és János együtt mennek a templomba. Miért -  tesszük fel a csodálkozó kérdést? Mi közük van nekik még a zsidók templomához, elvégre Krisztus áldozata a templomot, ahol az áldozatokat mutatják be már feleslegessé tette? Ők azonban nem így gondolkoznak. Ők nem tudják egyszerűen leírni azokat, akik közül származnak vér szerint. Azért mennek a templomba, hogy ott azoknak bizonyságot tegyenek Krisztusról, akik még nem hisznek benne , mint Messiásban. Ez minket is két dologra figyelmeztet : hogy legyen kedves nekünk a népünk, amelynek tagja vagyunk. Isten előtt minden nép kedves, de a mi népünk iránt sokkal nagyobb felelősséggel tartozunk.Menjünk népünk közé s tegyünk nekik bizonyságot Jézusról. A másik dolog, hogy ne feledkezzünk meg a zsidó népről, hogy imádkozzunk értük, hogy ők se maradjanak a sötétségben, hitetlenségben, hogy a fátyol vétessék el szemeikről, hogy felragyogjon nekik is a Krisztus.Ők minden gyarlóságuk ellenére „szerelmetesek az atyákért”, ne felejtsük ezt el, imádságainkban legyen helye az Izraelért való könyörgésnek!

            János apostol azért is olyan kedves a mi számunkra, mert levelében a legrövidebb és legfrappánsabb meghatározást adja Istenről : Isten szeretet. Hányszor kínlódunk, hogy megfogalmazzuk, hogy ki is Isten a mi számunkra, próbáljuk ezt sokszor órákig magyarázni embertársainknak, s János íme egyetlen szóban ragadja meg az Ő lényét és mennyire igaza van. Hogy az a szeretet, amit Isten Jézusban tett értünk, hogy odaadta értünk azt, aki számára a legdrágább volt. Hogy Krisztusban mindent megtalálunk, amire szükségünk van. Ez a szeretet s ez a mi életünk része is lehet.

            Életének utolsó nagy tanulsága, hogy Isten akkor ajándékozhat meg minket a leginkább, amikor mi arra egyáltalán nem gondolnánk. Amikor Jánost a Pátmósz szigetére száműzték biztos nagyon el lehetett keseredve. Kiszakítva szerettei, a gyülekezet köréből, egy elhagyatott, magányos szigeten. Mit lehet itt várni, ahol csak pusztaság, kövek s mérhetetlen víztömeg van. Hát nem kevesebbet, mint a Feltámadott Krisztust és az Ő csodálatos kijelentését a jövőt illetően. És hallani újra a szót : ne félj! Jól jegyezzük meg : Vele még egy lakatlan és reménytelen sziget is áldások helye lehet.

Olvasandó igék : Máté 4,21, Márk 5,17, Ján.2O,4, 21,7, Ap.Csel.31,1 Ján.4,8, Jel.1,17

                                                                                                Lőrincz István