Igehirdetési sorozat 2OO7 Karácsony nagyhetére

1.Nap. Text.Luk.2,12

            Isten kegyelméből folytatjuk azt az igehirdetési sorozatot, amit a tavaly kezdtünk el a karácsonyi történetről, a pásztorok történetéről. Láttuk a pásztorokat a sötét betlehemi éjszakában, amint hirtelen körülvette őket a nagy fényesség, az Isten dicsősége, s elkezdtük megvizsgálni az angyal igehirdetését, amit a pásztoroknak mondott. Most ezt az igehirdetést folytatjuk. Eddig két fontos üzenete volt. Az első egy biztatás volt : ne félj. A második üzenet maga az evangélium : hirdetek néktek nagy örömöt, mely az egész népnek öröme lészen. Mert született néktek ma a Megtartó, ki az Úr Krisztus a Dávid városában.

            Most a harmadik üzenet következik, s ha Isten életünket megtartja, akkor végig ezzel fogunk foglalkozni : hol lehet ezt a kisgyermeket megtalálni és hogy ez milyen üzenetet hordoz a mi számunkra? Az angyal ezt is elmondja : ez lészen néktek a jele, találtok egy kis gyermeket bepólyálva feküdni a jászolban. A pásztoroknak most el kell indulni egy elég hosszú útra : a mezőről a jászolhoz. El kell indulni, el kell hagyni a nyájat. Azt a helyet, amit már úgy megszoktak, amit ők valamikor tudatosan választottak, vagy ahova talán már gyermekként bele is születtek. Bennük is megszólalhatott sokféle hang, ami ilyeneket mondhatott : minek elmenni, miért elindulni, miért ezt tenni? Miért kimozdulni a jól megszokott helyről, a szokásaikból, gondolataikból, biztonságukból? De a Megváltót az angyal nem hozza oda hozzájuk, nekik kell elmenni, nekik kell elindulni. A karácsonyi üzenet a mezőn hangzik, de az ünnep az istállóban van.

            Mit akar ez nekünk ma mondani? Először is azt, hogy Krisztust nem úgy lehet megtalálni, ahogy mi azt elgondoltuk, ez nem a mi gondolataink, vágyaink szerint történik. Mi úgy szeretnénk Krisztust is megtalálni, hogy az semmibe ne kerüljön, semmi fáradtságba, semmi kényelmetlenségbe, semmi erőfeszítésbe. Meg kell tanulnunk azt,amit a pásztoroknak is meg kellett tanulni, hogy Krisztust követni azt jelenti, hogy az Ő sorsában osztozunk. Mert Krisztus is el kellett hagyja a maga szép mezejét, a gyönyörű mennyet és a mennyei seregeket. A pásztorok és mi is meg kell tanuljuk tőle, hogy a Krisztus követés áldozatba kerül, a magunk megtagadásába, a kereszt felvételébe. Krisztus is elhagyta a mennyet értünk, mi is el kell hagynunk a „ mezőt” , a saját kényelmünket, elképzeléseinket, gondolatainkat Érte. Hogy az Ő elindulása minket is indulásra késztessen, hogy végre lépjünk ki önmagunkból és induljunk el Felé.

            Ha ezt nem tesszük meg, akkor soha nem találkozhatunk Vele, akkor elveszítjük Őt. Ha Ő jön felénk a kegyelemmel, akkor mi is el kell indulnunk felé a megtéréssel, a bűnbánattal. Amikor Ő jön, hogy megmutassa magát nekünk, akkor ki kell nyissuk szemeinket, amikor igéjében jön hozzánk, akkor ki kell nyissuk fülünket, amikor Ő nekünk ajándékozza magát, akkor nekünk is oda kell szánnunk magunkat az engedelmességre.

            Világosan kell látnunk ebben a karácsonyi történetben is, hogy mindig az az elsődleges és fontos, amit Ő tesz. Itt nem lehet nagyszerű pásztorokról beszélni, akik íme milyen ügyesek, milyen engedelmesek, hisz az, hogy elindulhatnak szintén nagy kegyelem. Az első és döntő lépés nem az övék, hanem az Istené, a Krisztusé. A döntő és nagy út nem az, amit a pásztorok megtesznek a mezőtől az istállóig, hanem az, amit Jézus tett meg a mennytől a mezőig, az istállóig, a bűnös világig. Ők csak részesei, kegyelemből osztozhatnak ebben a nagy kegyelemben. Ők azért találhatnak Rá, mert Ő már előbb rájuk talált, ott a mezőn, ott a bűnben, ott a sötétben, az éjszakában.  Nehogy magunknak adjuk a dicsőséget azért, hogy elindulhattunk, vagy ha már Rá is találhattunk, ha már megragadhattuk Őt. Egy nagy igehirdető ezt így fogalmazta meg : az is kegyelem, hogy a kegyelmet elfogadhatom. És ez valójában így is van. Ezért jertek és a mai estén is Neki adjunk minden dicsőséget.

                                                                                               

2.Nap Nem volt helye text. Luk 2,7.12

            Hol találhatják meg a pásztorok a megszületett Messiást? A jászolban. Első hallásra ma a mi számunkra ez egy teljesen elhanyagolható kérdésnek látszik, de az evangélium írója és a pásztorok számára ez egyáltalán nem mellékes kérdés. Hiszen ebben a történetben a jászolról nem kevesebbszer, mint háromszor van szó. Háromszor is említi Lukács, hogy Jézus a jászolban feküdt. Először a hetedik versben volt róla szó : és szülé az ő elsőszülött fiát és helyezteté őt a jászolba, mivelhogy nem volt helyük a vendégfogadó háznál.  Az is figyelemre méltó, hogy nem József helyezte őt a jászolba, hanem Mária. És rögtön miután megszülte. A jászolba való fektetés oka pedig az, hogy nem volt helyük a vendégfogadó háznál.

            Miért nem volt helyük? Sok emberi okot is felsorolhatunk. Hogy talán későn érkeztek, meg hogy a vendégfogadó ház kapacitása is véges volt, meg más okok is lehettek. A  különös mégis az, hogy ez a Keleten lévő meleg vendégfogadó szeretettel sehogy sem egyeztethető össze. Tudjuk, hogy abban az időben nem olyan vendégfogadó házak voltak, ahol pontos számú személyt fogadhattak, ha nagyon akartak volna lehetett volna még helyet szorítani nekik. Még meglepőbb az, hogy akkor se engedték be őket, amikor látták a Mária állapotát, akinek minden pillanatban szülnie kellett. Hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen országban, ahol a vendégszeretet ilyen magas fokon állott, egy ilyen házaspárt az utcára küldenek? Ha nem lenne kifejezetten feljegyezve, szinte nem is hinnénk, hogy ez így megtörténhetett.

            Valószínű, hogy a megoldást más irányban kell keresnünk. Az Ap.csel.5,37-ben ezt olvassuk : ezután felkelt ama Galileus Júdás az összeírás idején és sok népet maga után csábított, ez is elveszett és mindazok, akik őt követték, szétszóródtak. Ha most ezek után meggondoljuk, Hogy József és Mária Názáretből, vagyis Galileából jöttek, onnan tehát, ahol ama Júdás sok népet maga után csábított, akkor mindjárt kezd derengeni, hogy miért nem volt számukra hely. Hisz nem tudhatták, hogy József nem-e vett részt ebben a lázadásban. ( mi még emlékszünk, hogy a 9O-es években milyen előítélet volt Nyugaton mindenki iránt, aki Romániából jött. Valaki mesélte, hogy Ausztriában esteledve 4 panzióban is próbáltak helyet keresni, mindenütt az volt a válasz, hogy nincs hely, amikor a román útlevelet meglátták, az ötödikben már úgy kezdték, hogy mi erdélyi magyarok vagyunk, s erre szívélyesen befogadták őket.) Mi nagyon jól tudjuk, hogy Józsefnek s főleg Máriának semmi köze se lehetett a lázadáshoz, de az nagyon is érthető, hogy minden galileus gyanús volt a szemükben. Amikor megszólaltak, a vendégfogadós a dialektusukból, beszédükből azonnal megértette, hogy ők galileusok, és jobbnak látta semmilyen kockázatot nem vállalni, minden biztonság okáért egyszerűen kimentette magát azzal, hogy nincs hely , s ezzel máris az ajtóra mutatott és kitessékelte őket. Eleve ahhoz a sok néphez számította őket, akiket Júdás maga után csábított. Pedig egészen biztos, hogy ebben a dologban ők teljesen ártatlanok voltak, hisz a kevés rendelkezésünkre álló információ szerint József egy nagyon kedves és békés természetű ember volt, nem volt egy forradalmár-tipus, Mária esetében pedig teljesen világos, hogy neki semmi köze se lehetett ehhez a dologhoz, mert egyfelől nő lévén ilyesmit nem tehetett, másfelől pedig ráadásul még terhes is volt. Napnál is világosabb tehát, hogy hamis vád, hamis előítélet állott e nemkívánatossá való nyílvánítás mögött.

            Milyen különös!  Jézust már anyja méhében is hamis vád miatt utasítják el.  És élete végén szintén hamis tanúk, hamis vallomása alapján ítélik el halálra. Hamis vád miatt kellett jászolba feküdnie és hamis vád miatt kellett keresztre feszíttetnie. Nem rettenetes ez? Nem égrekiáltó igazságtalanság? Minden lázad bennünk és már-már azt kérdezzük : hogyan engedhette ezt meg Isten? Itt azt kell meglátnunk, hogy Jézus számára ez tényleg rettenetes volt, de a mi számunkra ez kegyelem és evangélium. Az Ő számára valóban égrekiáltó igazságtalanság, de a mi számunkra a legnagyobb kegyelem. És Isten nem csak hogy megengedte, hanem kifejezetten így akarta. Ez volt az Ő szent akarata. Mert így kellett az írásoknak beteljesedni : az Úr mindnyájunk vétkét ( itt az eredeti szövegben igazságtalanság van) Ő reá veté. Azt az igazságtalanságot, amit mi követtünk el, s amivel mi kellett volna vádoltassunk az Isten színe előtt. Ami miatt mi megérdemelnénk a kárhoztatást, az ítéletet. Ő már a jászolban is az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit. Ő már születésekor a mi bűneinkért kellett az utcára kerüljön, később meg a keresztre, s a poklokra is alászállnia. Mindezet helyettünk és értünk hordozta el. Azért, hogy mi kegyelmet nyerjünk. Hogy a mi büntetésünket elvegye. Ő azért vádoltatott meg hamisan, hogy nekünk ne kelljen már jogosan se vádoltatni. Ő azért került az utcára, a keresztre, hogy majd a mennyei vendégfogadós ne kelljen az ajtóra mutasson, hogy mi majd befogadtassunk a mennyei hajlékokba.

3. Nap Text. Luk.2,12 Azért, hogy megtalálhassuk

            A hetedik versből megtudtuk azt, hogy miért kellett Jézusnak a jászolba feküdni: mert nem volt hely a vendégfogadó háznál. Most megtudjuk ennek a célját is. A cél nyilván a pásztorokra irányult. A pásztorok számára ez egy jel volt. Ez lesz néktek a jele : találtok egy kis gyermeket bepólyálva feküdni a jászolban. Azért kellett ott legyen, hogy a pásztorok megtalálhassák Őt. Ez is nagyon fontos. Hisz fel lehet tenni a kérdést : megtalálhatták volna-e Jézust a pásztorok jel nélkül? A mi számunkra ez ma nyilvánvalóan egy nagyon is mellékes kérdés, de a pásztorok számára életfontosságú volt. Hisz a földi keresők számára egy mennyei jelre volt szükség. És hogy ez megadatott, ezt ők nagy kegyelemként élték meg. És ez a kegyelem úgy adatott meg nekik, hogy nem is kérték. Adatott egy jel, amiről Jézust fel lehetett ismerni, aminek segítségével Őt meg lehetett találni. A 32-ik Zsoltárban így olvassuk : bölccsé teszlek és megtanítlak az útra, amelyen járj, szemeimmel tanácsollak téged.

            Isten meg akarja mutatni az utat. Segít a keresőknek. Csak épp lenne szemünk ennek meglátására. Ma is vannak jelek, amik mind Jézusra mutatnak, Jézushoz vezetnek. Egy ilyen jel számunkra a gyülekezet, az egyház. Ma ott lakozik Krisztus. Az igaz, hogy ma a gyülekezetben nem egy makulátlan csecsemőt találunk, hanem bűnös embereket, de mégis ott van Jézus Krisztus. Jel lehet számunkra továbbá a megváltozott életek sokasága, akiket naponta láthatunk. Rácsodálkozhatunk arra, amit Isten emberekben elvégzett az Ő kegyelme által. Hogy kihozott embereket nagy mélységből, szenvedélyekből, bűnökből. Jelek lehetnek továbbá az életünk eseményei, amelyekből mind azt láthatjuk, hogy Isten vezette az életünket, minden az Ő akarata szerint történt és nem véletlenségből. És végül azt is jelenti ez, hogy nekünk is jellé kell lenni. Mutatni kell az utat azoknak , akik keresik Jézust, de még nem találták meg. De azoknak is, akik még nem is keresik. Nagy kérdés, hogy tudunk-e mi keresztyének jellé lenni ebben a világban?

            A jászol tehát azért  adatott, hogy megtalálhassák a pásztorok Jézust. S néhány verssel később már olvassuk is, hogy megtalálták Józsefet és Máriát és a kisgyermeket feküdni a jászolban. És ők később ezt el is mondták mindenkinek. Tehát Jézus nem csak azért tétetett jászolba, mert nem volt helyük a vendégfogadó háznál,, nem csak azért, hogy jellé legyen a pásztorok számára, hanem azért is, hogy megtalálhassák Jézust. Ezzel az evangélium azt is el akarja mondani, hogy amit az angyal mondott, az igaznak bizonyult. Mert az evangélium azok számára, akik elvesznek botránkozás és bolondság, de azok számára, akik megtartatnak Istennek ereje. Így ez az ige is, ami a jászolról mondatott Isten erejének bizonyult a pásztorok számára. És így ezek a pásztorok megtapasztalhatták a megtalálásnak és az engedelmességnek az örömét. Aki hisz az isteni szónak és engedelmeskedik annak, az részesül a megtalálás örömében. Mert milyen csodálatos érzés ez a megtalálás! Hisz ahogy azt valaki találóan mondotta, minden ember lelkében egy Isten alakú űr van, és az ember csak akkor lehet boldog, ha Valaki azt az űrt kitölti. Jézus épp azért született, azért jött el erre a világra, hogy ne maradjon bennünk egy fájdalmas üresség, hogy az űrt Ő töltse ki, ahogy szép énekünk is mondja. A mai ünnepnek is az lehet a legnagyobb ajándéka, ha olyan emberek lesznek itt a mi gyülekezetünkben is, akik eddig üres és céltalan életet éltek, de most már megtalálták azt, aki tartalmat, célt és értelmet tud adni életünknek. S mindenki, aki megtalálta Jézust elmondhatja ezt másoknak is, és hívogathat másokat is : jer te is, mert Ő azért jött, hogy te is megtalálhasd.

4.Nap Text. Luk.2,12 Nem kívánatos személy

            Láttuk, hogy nem véletlen az, hogy Lukács háromszor is említi a jászlat. Ez az evangélium írója, de a pásztorok számára is egyaránt fontos volt. Nem kevésbé fontos a mi számunkra, akiket óriási idő és térbeli távolság választ el Betlehemtől és a jászoltól.

            Mit üzen még a jászol ma nekünk? Hát azt, hogy mi egy olyan Megváltót kell követnünk, aki már születése pillanatában „nem kívánatos” személy volt, ahogy azt latinosan mondani is szokták : persona non grata. Akit mi követünk, annak számára már születésekor sem volt hely. Kezdődött az élete azzal, hogy utcára tették még anyja méhében és befejeződött azzal, hogy kitoloncolták a városon kívülre, hogy ott megfeszítsék.  És a közötte eltelt 33 esztendőben így kellett szóljon : a rókáknak van barlangjuk és az égi madaraknak fészkük, de az Ember Fiának nincs hova fejét lehajtania. Ő nem kívánatos személy lett a földön, hogy mi  kívánatos személyek lehessünk a mennyben. Hogy nekünk majd ne kelljen az ajtóra mutassanak, mint Józsefnek és Máriának Betlehemben.

            Azt, hogy nekünk egy nem kívánatos Megváltónk van, nem könnyű elfogadni. Sokkal könnyebb lenne egy ünnepelt sztárt követni, egy olyat, akit mindenki körülrajong, mindenki ünnepel. Kész vagyok-e az Ő követésének keresztjét felvenni? Hisz a szolga nem lehet nagyobb az Ő Uránál, ha Őt gyűlölte a világ, akkor minket is gyűlölni fog. Ez persze nem mindig egyformán néz ki ebben a világban, nem mindig és minden helyen egyforma a gyűlölet, de hogy ezt valamiképpen mindig érezni kell, az is biztos. Lehetnek kegyelmi idők, amikor Isten kedvessé teszi az övéit, mint az első keresztyéneket is egy rövid ideig, de aztán rájuk is elkövetkezett a kegyetlen üldözés. A világ hamar kimutatta a foga fehérjét velük szemben. Ezért is kellett Jézus a jászolba tétessen mindjárt születése után. És itt most végezzünk egy  összehasonlítást a bölcső és a jászol között külsőleg, hogy ennek belső, lelki értelmét is megérthessük. A jászol sokkal mélyebben van, mint egy bölcső. A bölcső egy kényelmes magasságban van, hogy az édesanya ne kelljen túl nagyot hajoljon, de a jászol egészen lenn van a földön. Én úgy gondolom, hogy nem belemagyarázás és beleerőltetés az igébe, ha ebben a tényben is a Jézus megalázkodásának a csodáját látjuk. Jézus nem maradhatott a bölcső kényelmes magasságában, hanem le kellett szálljon a jászol mélységébe. Jézus későbbi életében sem volt soha se piedesztálon, sohase tekintett ránk valami fennkölt magasságból, hanem mindig lenn volt, a mi szintünkön, azon a szinten, ahova a bűnesetben kerültünk. Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek, mondotta később tanítványainak.

             Az is különös, hogy miközben József és Mária Jézust a lehető legmélyebbre, a jászolba helyezik, az angyalok a mennyben így énekelnek : dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek. Akkor van dicsőség fenn, ha megalázkodás, leereszkedés van lenn. Jézus azáltal lett naggyá, hogy annyira kicsivé tudott lenni. Az angyalok dicsőitik Jézust a leereszkedéséért, mert ez számunkra a felemeltetést jelentette. Az Ő leereszkedése megnyitja az utat, a mi felemeltetésünk felé. Mihelyst megtörténik a Gyermek leereszkedése, azonnal megkezdődik a bűnös ember felemeltetése.

            Ezen az estén különösen teljen meg szívünk hálával azért, hogy nekünk ilyen Megváltónk van, aki ezt vállalta értünk. Gondoljuk csak meg : ha Ő ezt nem vállalta volna, ha Ő nem lett volna hajlandó a jászol mélységét, földiességét, szinte azt mondhatjuk állatiasságát vállalni, akkor mi soha se juthatnánk a mennybe. Ha Ő nem látta volna meg a jászlat, mi soha se láthatnánk meg a mennyet.

5. Nap Text.Luk.2,12 A templomon kivül

            Különös dolog, hogy az üdvtörténet nagy eseményei sohasem történtek „vallásos” helyeken, hanem mindig azokon kivűl. Így volt ez a karácsonyi eseményeknél is. Hisz ez is a mezőn, egy nagyon is „világi” helyen kezdődik és majd az istállóban folytatódik. Pedig nyugodtan történhetett volna a jeruzsálemi templomban is.. De nem, minden a templomon, zsinagógán kivűl történt. És ez nem csak a Jézus születésekor volt így, hanem később is a Jézus életében. Az ötezrek megvendégelése, a boldogmondások hegyhez kötődnek, a vihar lecsendesítése a tengeren, sok csoda az utcán, vagy családi hajlékokban esett meg. A Jézus tusakodása egy kertben, a kereszthalála pedig ismét egy hegyen történik. A templomban vagy zsinagógákban szinte semmi érdemleges, említésre méltó dolog sem történik.

            Az is különös, amit az Izraelbe látogató turisták mind láthatnak, hogy a legtöbb ilyen helyen egy templomot építettek. Minden csoda vagy jézusi esemény helyén van legalább egy kápolna, de a legtöbb helyen egy szép templom, dóm, sőt még bazilika is. Az egyház  mindig megpróbálta ezeket a helyeket birtokba venni, talán az egyetlen kivétel Izraelben a feltámadás kertje, ahol az Arimáthiai József sírja volt. Igy történt ez azzal a hellyel is, ahol a Jézus jászolbölcsője állott. A „születés templomában” néhány sekhelért( izraeli pénz) a papok szívesen megmutatják azt a helyet, ahol a jászolbölcső állott, s néhány méterre ettől azt a helyet is, ahol Mária megszülte a kis Jézust. S mindenütt körülötte a hatalmas templom, a születés temploma.

            Vajon véletlen lenne ez? Nem hordozna ez valamilyen üzenetet a mi számunkra? De igen. Gondoljuk csak meg : a Jézus születése és aztán az egész élete olyan mozgalmas, dinamikus, hisz Jézus nem sokáig feküdt a jászolban, mindig úton volt, mindig valamit cselekedett, s az egyház pedig megpróbálja őt egy templomba, egy épületbe „belemerevíteni”. Valahogy a Sátán kezére játszunk, mert ő akarja, hogy hogy ne jussunk túl falakon, épületeken, ne lendüljön mozgásba az életünk, merevedjünk, csontosodjunk a templom falai közé. A mi ellenségünk akarja azt, hogy a hitünk ne legyen élő, ne legyen egy szent életforma, hanem csak liturgia, szertartások, szokások egyvelege. Ebben mindig az ember lesz naggyá, ahelyett hogy Krisztus dicsőülne meg benne. Az ember magasodik, tornyosul a jászolbölcső fölé, ahelyett hogy a jászolból kinövő Krisztus lenne Úrrá az életünk fölött. Valahogy mindig az ember akarja Krisztust birtokba venni, ahelyett hogy engednénk Krisztusnak, hogy Ő vegyen birtokába minket. Az egyház tragédiája az, ha Krisztus nem tud kibontakozni benne, s a benne való hit nem tud élővé, elevenné válni. Mert Krisztus nem látványosság, szenzáció, turisztikai attrakció akar lenni, még csak nem is a hívők zarándokhelye, hanem az Élet Fejedelme és Forrása. Az egyház mindig arra kell vigyázzon, hogy nehogy ő akarja megragadni Krisztust, hanem Krisztus ragadhassa meg őt.

            Jegyezzük jól meg és véssük a szívünkbe : Jézus olyan gyakran volt életének idejében a templomon kivűl. Persze azt is tudjuk, hogy nagyon szerette a templomot, féltő szeretet emésztette az Isten háza iránt, de mégis a legtöbbször a templomon kívülre vitte az örömüzenetet, a szeretetet, a megbékélés evangéliumát. Tanulunk-e mi ebből valamit? Vagy ott maradunk a hitünkkel, a kegyességünkkel a templom falai között? Hányszor ott marad az ige, nem visszük haza a családba, nem visszük el a munkahelyünkre, a betegekhez, a szenvedélyek megkötözöttjeihez, a börtönök mélyére: Jézus nem átallott egy istállóban megszületni, jászolba helyeztetni, s a gyalázat helyén meghalni. Mi se féljünk az evangéliumot ilyen helyekre elvinni. Most mi ma és a következő napokon nagyon sokat leszünk a templomban, istentiszteleteken, ez nagyon szép és nagyon jó dolog, de ne hagyjuk itt Krisztust, az élő templomot, hanem vigyük ki a templomot a „mezőre” a világba, mindazokhoz, akiknek a Karácsonyi Gyermekre oly nagy szükségük van.

6.Nap Text. Luk.2,12 Ami táplál

            Szenteste van ismét, aminek különös meleg hangulata megüli szívünket, ami kedves élményeket csalogat elő szívünk mélyéről. Egész bűnbánati hetünkön a jászolról hallottunk, foglalkozzunk még ezen az estén is ezzel. Szinte hihetetlen, hogy egyetlen igének, egyetlen egy halott tárgynak ennyi üzenete van a mi számunkra. Amikor a jászolról beszélünk meg kell gondolnunk, hogy a jászol épp ellentéte a bölcsőnek. Mert mi a bölcső szerepe, milyen feladatot tölt be a mi életünkben? Hát nyilvánvalóan azt, hogy egy újszülött életet oda belehelyezzünk, hogy az a bölcső ezt az életet oltalmazza, védelmezze, hogy ártó hatalmak ne tudjanak hozzáférkőzni. Hogy a kisdednek semmi bántódása ne essék. De mi a jászol szerepe, milyen feladatot tölt be ez az egyszerű tákolmány? Hát ennek épp az ellentétét. Hisz a jászol egy olyan készítmény, egy olyan tárgy, illetve egy olyan hely, ahova az eledelt helyezik, nem azért hogy az eledel, a táplálék ott jó biztonságban legyen és megmaradjon, hanem azért, hogy éhes állatok felfalják, megegyék, megemésszék. Ez is egy szép jel a mi számunkra. Hisz Jézust tehették volna szülei a földre is, vagy valami hirtelen összeeszkabált székre vagy asztalra, de neki épp a jászolba kellett kerülnie. És ez jellemző maradt a Jézus egész életére. A jászol máris elmondja nekünk, hogy miért jött Jézus. A jászol és Jézus teljességgel együvé tartoznak. Rámutat már most arra, amit majd Jézus egész életében és egész életével tett. Hisz Ő nem azért jött el ebbe a világba, hogy megőriztessen, hogy a szél se fújja Őt meg. Nem véletlen az, hogy később Jézus egyszer magát az élet Kenyerének nevezi. Nem véletlen az sem, hogy amikor Jézus a régi szövetség emlékvacsoráján az Újszövetség szent vendégségét szerzi, nem él azzal a nagy választékkal, amit a mózesi törvény szerint elkészített gazdagon terített asztal kínált neki. Hisz ott sok minden volt, a húsvéti bárány, a keserű füvek, de Ő csak a kenyérhez nyúl, azt veszi kézbe és azt mutatja fel. Mert az eledelek között is vannak különbségek. Vannak elemibb dolgok és vannak különlegesebbek. Vannak olyan eledelek, amelyek nélkül nyugodtan le lehet élni az életet, de van olyan is, amit nem nélkülözhetünk. A legelemibb, a legalapvetőbb, a leglényegesebb eledel pedig a kenyér. Ha minden mást nélkülözni is kell, a kenyér soha nem hiányozhat asztalunkról. Nem véletlen az, hogy a Miatyánkban is a mindennapi kenyeret kérjük. Jézus az Úrvacsora szereztetésekor azt akarja elmondani, amit a jászol már születésekor elmondott : az Ő megváltó munkája nem egy fényűző különlegesség, nem valami nélkülözhető csemege, hanem a leglényegesebb dolog, ami nélkül nem lehet igazából életről beszélni. Jézus tápláló ereje nélkül mi elvesznénk, elkárhoznánk. Ő táplálékká lett éhes emberek számára. Ő nem a jóllakottakért, az igazakért, az egészségesekért jött, hanem az éhezőkért, a bűnösökért, a betegekért. A jászol mellett állva gondoljunk a Jézus szavára : boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek.

            S még egy utolsó gondolat. A jászolból az eledelt nem lehet akárhogyan elvenni. Le kell mélyen hajolni, sokszor az állat le kell térdepeljen. Egyáltalán nem véletlen, hogy híres festmények úgy ábrázolják a születés történetét, hogy Jézus szülei, a pásztorok, a bölcsek ott térdepelnek a jászol előtt, vagyis Jézus előtt. A jászol gazdag, a jászolban ott van az Élet Kenyere, de ahhoz hogy az miénk lehessen, le kell hajolni. Aki ezt megtagadja, aki erre nem hajlandó, az soha nem részesülhet ajándékában. Aki felmagasztalja magát az megaláztatik, s ez jelen esetben azt jelenti, hogy az ilyen ember éhesen, üresen, boldogtalanul távozik el a jászol mellől. De aki magát megalázza, az felmagasztaltatik, vagyis drága eledelt kap, megelégíttetik a lelke.

            Milyen nehéz ezt megtenni! Talán semmi se olyan nehéz az ember számára, mint a megalázkodás. Az első Ádámnak is az lett a tragédiája, hogy nem tudott engedelmesen megalázkodni az Isten parancsa előtt. Ő olyan akart lenni, mint Isten. Olyan nehéz nekünk térdünkre ereszkedni, megalázkodni, bevallani itt a Jézus jászla előtt, hogy mi semmit se tudunk hozni, csak bűneinket, elrontott életünket, sokféle gyarlóságunkat és gyengeségünket. Mi még aranyat, tömjént és mirhát se tudunk hozni, mint a keleti bölcsek, csak gyarló, bűnös voltunkat.

            Legyünk a mai estén alázatosak, ne gondoljunk nagyot magunkról. Térdeljünk le lélekben a jászol mellé, hogy a miénk lehessen a Karácsony szülötte, Jézus Krisztus. Hogy ne csak ünnepi hangulattal maradjunk, amit az ünnepi ruhánkkal együtt le is vetünk. Nem azt akarom mondani, hogy ezek nem szép ajándékok, hisz hozzátartozik ünnepünkhöz a karácsonyfa, az ajándékozás, a család szeretete, összetartozása, az ünnepi asztal, az ünnepi hangulat. De Isten most a jászolban az egy szükséges dolgot , az Ő Egyszülött Fiát kínálja nekünk. Jászlához lehajolva, magunkat megalázva hálás szívvel fogadjuk el, fogadjuk be Őt.

                                                                        Ámen

                                                            Lőrincz Istvan