A Szentírás emberei: Jeremiás

            Csak ne engem, csak ne engem - hányan mondták ezt Jeremiással együtt, amikor Isten hívta őket szolgálatába. Ő is úgy gondolta, hogy megalapozott érve van arra, hogy a hívást visszautasítsa: túl fiatal vagyok. Túl fiatal, tapasztalatlan vagyok, hogy dolgozzam a gyülekezetben, hogy vallásórát tartsak, hogy presbiterré válasszanak, hogy lelkipásztor legyek. Egy ilyen nehéz és felelősségteljes szolgálatot én nem tudok elvállalni. Jeremiás, aki Anatótban született és nevelkedett még nem volt harminc éves, amikor az Úr elválasztotta és elhívta. És ez a papfiú nagyon jól ismerte népe rendelkezéseit, miszerint harminc évnél fiatalabb embernek tilos volt nyilvánosság előtt beszélni. De különös, hogy Isten nem fogadja el Jeremeiás mentegetőzését, hanem azt mondja neki: neked azt kell tovább mondanod, amit én mondok neked. A fiatal Jeremiás tehát nem maga kell kigondolja, hogy mit is mondjon,mert mag az Úr fogja a szavakat szájába adni.

            Ma is nagyon sokan megtapasztalják, hogy Isten szót ad azoknak ajkára, akiket Ő elhívott szolgálatába. Hányszor éltük már át nehéz helyzetekben, amikor fogalmunk se volt arról, hogy mit is lehet ilyen helyzetben mondani, hogy az Úr abban az órában csodálatosan megadta. Magunk is elcsodálkoztunk azon, hogy tudtunk jól és bölcsen szólni abban a helyzetben. Isten Szentlelke a mi csodálatos tanítómesterünk, aki felkészít a szolgálatra és alkalmassá tesz annak elvégzésére. Ha volt próféta, aki nehéz körülmények, ellenséges indulatok között szolgált, akkor az Jeremiás volt, de az Úr megsegítette őt, hogy betölthette Istentől kapott küldetését. Ez a próféta legyen bátorításul és biztatásul főleg azon fiataloknak, akiket megszólított és elhívott az Úr, hogy ne féljenek, ne gondoljanak fiatal, tapasztalatlan voltukra, hanem higgyék az, hogy az Úr megsegíti őket is. Az időseknek pedig szól a figyelmeztetést: senki a te ifjúságodat meg ne vesse! Isten sokszor fiatalokat használ országa építésében, Kálvin 27 éves korában írta meg az Institutiót, Ursinus és Olevianus szintén 27 illetve 29 évesek voltak, amikor a Heildelbergi Kátét megírták. Áldott legyen Isten azokért, akiket már fiatal koruktól használhat országa építésében!

            Aki kertészkedni szokott, az nagyon jól tudja, hogy ahhoz, hogy zöldségeskertet létesítsünk, először alapos írtást kell végezzünk, ki kell gyökerestől tépni, vágni a gyomokat, hogy azután kerüljenek be a jó magvak a földbe.  Ez az, amit Isten Jeremiásnak is mond: gyomlálj! Mert a szolgálat nem is könnyű dolog ám. Nem csak tele templomok és kedves hangulatú családlátogatások vannak. Van bűn is, amivel szembe kell szállni, amit el kell ítélni, vannak dolgok, amiket le kell rombolni, sokszor évszázados hagyományok, berögzült szokások, de amik ellenkeznek Isten parancsaival. Az Úr szőlőskertjében is úgy van, hogy sokszor először tépni kell, mielőtt ültetni lehetne, először rombolni, mielőtt az építés elkezdődhetne. Ez a kétféle munka, tépés, írtás és vetés, rombolás és építés mindig egyszerre folyik, mindkettőt végezni kell.

            A harmadik rész 14-ik versében van egy különös ige, amit gyakran szoktak félreérteni és félremagyarázni. Úgy tűnik, hogy Isten csak nagyon keveseket választ ki a a megtartásra, egyet vagy legfeljebb kettőt egy városból. Pedig nem erről van szó. Ezt az igét is a maga összefüggésében kell megérteni. Ez a vers és az egész fejezet Istennek egy szenvedélyes felszólítása a megtérésre, a hozzá való fordulásra, mivel mindenki elfordult, mindenki a bálványok után jár. Isten itt azt akarja mondani, hogy ha csak egy vagy két ember is lenne egy városban, aki meghallja ezt a megtérésre szóló felhívást, Ő azokon is könyörül, neki az egy vagy kettő is nagyon kedves. Persze, hogy örülne, ha sokkal többen lennének, ha sokkal többen megtérnének. De Isten az egynek is nagyon örül, ahogy azt a példázat is mutatja, hisz a pásztor otthagyja a kilencvenkilencet és megy a századik elveszett után. S Jézus azt mondja, hogy még a mennyben is öröm van az ilyen megtalált és megtérő bűnös fölött. Adná az úr, hogy a mi városainkban és falvainkban ne csak egy-kettő lenne, akit megtalálhat az Úr kegyelme, hanem lennének minél többen a megtérő lelkek, és lenne sok ilyen áldott, mennyei örömünk.

            Tésztát sütni szép és kedves dolog, gondolnánk. Hát mi rossz van abban, kérdezhetné valaki?. Önmagában nincs is semmi rossz, de a 7-ik fejezetben nem ilyen „ártatlan” tésztasütésről van szó, hanem valami egészen másról. Jeremiás egy olyan tésztáról, bélesről beszél, aminek csillag vagy Nap-formája volt, és ezek a tészták a bálványok imádására készültek, az égitestek imádására. Hisz már a teremtés története világosan mutatja, hogy az égitestek csak teremtmények, amelyek egy szolgálatot töltenek be a világmindenség működésében, de nem imádandók, mert imádni csak a Teremtőt szabad.

            Manapság is sok olyan dolog van, ami látszólag ártatlannak látszik, amit sokan csak megmosolyognak, a horoszkópok, a különböző csillagképek, s hogy ki-ki milyen csillagzat alatt született és más hasonló dolgok. Egyszer egy gyülekezeti tagunk nyakában egy négylevelű lóhere volt, s mikor rákérdeztem, akkor csak vállat rándított, s mosolygott, hogy ő annak nem tulajdonít jelentőséget. De amikor arra kértem, hogy vegye azt le, akkor teljességgel ellenállt, vérig ragaszkodott hozzá. Nagyon vigyázzunk ezért, az ártatlannak tűnő, de valójában sokszor okkult megkötözöttséget hordozó és munkáló tárgyainkra, szokásainkra. Ne is beszéljünk a lekopogásokról, s különféle babonás praktikákról, amelyeket sokszor még a legbuzgóbb egyháztagjaink is gyakorolnak.

            Van a Jeremiás könyvében egy olyan történet is, ami sokat mond a mi népünk jövőjéről, reménységéről. 587-ben vagyunk, Jeremiás a királyi palota börtönében van és ott meglátogatja őt unokatestvére Hannameél. Ő egy ravasz tervvel jön, hisz gyorsan pénzre van szüksége. Ő azt gondolja, hogy Jeremiás úgy se ért sokat az üzleti dolgokhoz, és egy jó árért megvásárolja tőle a családi örökséget, földet és házat. Közben a földnek szinte semmi értéke sincs, mivel a babiloni seregek már Jeruzsálemet ostromolják s úgy is mindent el fognak foglalni és mindent le fognak rombolni. Különös, hogy Jeremiás belemegy ebbe az üzletbe, megvásárolja a birtokot. De ez a különös vásár egy igehirdetés lesz az egész nép számára. Mert mit prédikál ez a népnek? Azt, hogy van még reménység. Bár most egy nagyon nehéz időszak következik, jön a fogság hetven esztendeje, de ennek a népnek nincs vége, ennek a népnek még van jövendője, a földeket még vissza fogják kapni és meg fogják művelni azokat. Milyen jó lenne ennek a történetnek az üzenetét megérteni és szívünkbe fogadni. Van értelme a munkánknak, merjünk tervezni, merjünk gyermekeket vállani, merjünk jövőt álmodni népünk és gyülekezeteink számára.

            Jeremiás egy olyan próféta, akinek nagyon sokat kellett szenvedni az Úr szolgálatában. Ez a könyv betekintést enged a próféta lelki harcaiba, tusáiba.Megható hallani panaszát, Istennel való tusakodát, amikor ő is eljut a jóbi mélypontig, hogy megátkozza születése napját is. Kapott verést, volt börtönben, kútban is. Jeremiás mutatja, hogy sokszor a bizonyságtétel vértanúsággal jár, nem véletlen, hogy a görög nyelvben a tanú szó tulajdonképpen vértanút jelent. Hála Istennek, mi most egy olyan korban élünk, amikor nem kell vértanúságot vállani Krisztusért, de vajon lélekben készek lennénk-e erre? Mert valaki találóan mondta: csak az tud Krisztusért élni, aki meghalni is kész érte. Nekünk nem kell most meghalni, de annál inkább éljünk Érte és dolgozzunk, fáradozzunk az Ő országa építésén.

Olvasandó igék: Jer.1,6.10, 3,14, 7,18,  32,15,  38,6, Luk.15,4-7, 1Tim.4,12

                                                                                                            Lőrincz István