2012. április 9., hétfő


A Szentírás Emberei : Arimáthiai József

            Mi nagyon gyakran a Jézus neve elé odatesszük ezt a szócskát „élő”. De volt ám Ő is halott. De még akkor is cselekedett, még halálának némaságából is mennyi fényt sugároz felénk. Amikor a halott Jézusról beszélünk, a Jézus temetéséről, akkor önkéntelenül is egy névre gondolunk : Arimáthiai Józsefre. Amit róla tudunk, azt mind csak ebből a történetből tudjuk. Megtudunk valamit múltjáról is, hogy titokban már rég Jézus tanítványa volt, hogy tehetős vagyonnal rendelkezett, hisz nem mindenki engedhette meg abban az időben magának, hogy már életében egy ilyen „luxussírt” készíttesen magának, amit most felajánl Jézus tetemeinek nyugvóhelyéül. Azt is megtudjuk, hogy nem csk gazdag ember volt, hanem tekintélyes és befolyásos ember is, a zsidók legfőbb hatóságának a Nagy Tanácsnak a tagja De ami miatt bevonul az evangéliumba és mindnyájunk szivébe az a tény, hogy ő szervezte meg Jézus temetését, a lehető legméltóbb és legméltóságosabb módon. Hadd tanuljunk meg néhány dolgot az ő személyére figyelve.
            Először is azt láthatjuk meg hogy a Jézus ügyében fontos szerepük lehet, a világ szerint előkelő, befolyásos, híres embereknek is. Mert általában nem az a jellemző, hogy Jézus ebből a kategóriából toborozzon magának híveket. Amikor tanítványokat keresett magának, akkor a nép egyszerü fiaihoz fordult. Olyanok voltak rég és ma is fogékonyabbak az evangélium meghallására, akikkel a világ mostohán bánt, akiknek kevés jutott a világ gazdagságából, hírnevéből. Sokszor mondogatjuk is ezért, hogy nem is érdemes foglalkozni a gazdagokkal, az előkelőkkel, ők úgysem fogják meghallani az evangélium üzenetét. Gyülekezeteinkben olyan hamar le is mondunk róluk a Jézus ügye szempontjából. Az Arimátiai József példája azonban helyreigazít minket ebben a téves felfogásunkban. Mert íme a világ szerint gazdagok és hatalmasok között is vannak olyanok, akiknek lelkét megragadja az evangélium , akik Benne találják meg életük értelmét. Mert sokan meglátják közülük azt, hogy bár ők mindent megengedhetnek maguknak, dúskálhatnak a pénzben, szórakozásban, mégis üres marad a lelkük, mindez nem teheti őket igazán boldoggá. Ezért közülük is vannak olyanok, akik keresik azt, amit a világ nem adhat meg, keresik az Isten országát. Bennünk persze ott van a kérdés : ha ez így van, akkor ők ezt miért nem vállalják fel nyíltan, miért látjuk őket ritkán a templomban, miért nem harcolnak sokkal nyilvánosabban a  Jézus ügyéért, elvégre ők sokkal többet tehetnének azért, mint egy egyszerü, névtelen tanítvány? Ez a történet is azt mutatja, amit a gyakorlat is igazol, hogy az ilyenek sokszor titkos tanítványok. Az evangélium ezt is elmondja : a zsidóktól való félelem miatt. Ez kétségtelen nem dicsérendő jellemvonása, de ne dobjunk azért olyan hamar követ reá. Mert az ő helyzetük sokkal nehezebb, mint a miénk. Gondoljunk csak azokra, akik a mögöttünk lévő diktatúra idején voltak magas poziciókban és mint ilyenek sokszor sokat segíthettek titokban az egyházon, az Isten ügyén. Mert itt azt is látjuk, hogy egyszer csak eljött a nyílt szinvallás ideje. Az ilyen ember adott esetben a nyílt szinvallással sokkal  többet veszíthet, mint egy úgynevezett „normál” keresztyén. A kisember, a szegényebb sorsú sokkal függetlenebb, vele nem sokan törődnek, hogy milyen felfogást vall, hogy hova jár, mit olvas. A nagy embereket ezernyi tekintet követi, kamerákkal lesik minden mozdulatukat, lépésüket. Nekik sokkal nehezebb Jézust követni, megvallani, mint nekünk. Ne ítéljük el olyan könnyen őket, ne vádoljuk őket gyávasággal, meghunyászkodással.
            Mert íme egyszer csak a József életében is eljött a hitvallás órája. Ez akkor következett be, amikor a legkevésbé gondoltuk volna. Ebből megtanulhatjuk, hogy a Jézus ügyét nem kell nekünk féltenünk. A legszebb győzelmek akkor vannak benne, amikor mi már mind csak vereséget és veszteséget látunk, amikor mi úgy gondolnánk, hogy végleg meg van pecsételve a sorsa. A tanítványok már mindenről lemondva szét is szóródtak, s magukban siratják a Jézus elveszettnek hitt ügyét. De ebben a pillanatban jön ez az ember és szint vall. Amig Jézus népszerü volt, addig háttérben maradt, csak titokban, a szíve mélyén ápolta a Jézus iránti érzéseit. De különös az, hogy épp most, amikor végleg beborult az ég a Jézus ügye felett, amikor már Jézus halott és az ügy a képviselőjével együtt temetésre vár, most döntés születik a szívében. Most érzi, hogy nem lapulhat tovább az ismeretlenségben, elő kell lépnie, neki is tennie kell valamit. Most eljön az a pillanat, amikor már nem törődik az emberek véleményével, sem azzal, hogy milyen következmények származnak belőle. Egyenesen Pilátus elé áll és bejelenti neki, hogy neki szent még a teteme is annak, akit közönséges gonosztevőként a kereszten megöltek. Kikéri a testet és kijelnti, hogy a temetésről ő akar gondoskodni, mégpedig úgy, hogy az a legnagyobb tiszteletben és méltóságban történhessen meg.
            Ezek után lássuk, hogy mit tanulhatunk mi tőle?  Mit tett ő tulajdonképpen ? Hát egyszerüen azt, hogy amivel rendelkezett azt készséggel bocsátotta  Jézus szolgálatára. Azon az emlékezetes napon Jézusnak semmi más nem kellett csak egy sírhely. Arimáthiai Józsfnek hatalmában állt ezt megadni és megadta. Pedig milyen kedves lehetett neki az a hely. Sokszor megállhatott előtte és elmerenghetett azon, hogy milyen szépen fognak virágozni a fák és dalolni a madarak, amikor ő már nem lesz, amikor már a halál álmát alussza. Csüngött  a lelke ezen a szép helyen, de most mégis le tudott mondani róla. Ez a Jézus titka. Neki semmije se volt, még egy fedél se ami alatt fejét lehajthatta volna, de mégis voltak házai, pénze és mindene, mert amivel az övéi rendelkeznek, az mind az Övé is. De van itt egy csodálatos dolog. József harmadnapra visszakapta azt, amit készséggel átengedett Jézusnak. Mégpedig nem akárhogyan, hanem a feltámadás fényétől beragyogva. Azt persze nem tudjuk, hogy amikor meghalt úgy rendelkezett-e hogy az ő tetemeit is oda fektessék. Ez nagyon valószinü, de ennél még nagyobb öröm lehetett számára, hogy neki adatott meg az a kiváltság, hogy a világtörténelem legnagyobb eseménye az ő sírkentjében történhetett meg. Ez a történet egy szüntelenül ismétlődő esemény. Ma persze Jézusnak nem sírhelyre van szüksége, ahol teste nyugodjon, hiszen Ő feltámadott és a mennyben uralkodik. De annyi más mindenre szüksége van, amivel épp te rendelkezel, amit épp te bocsáthatsz a rendelkezésére. Mindenekelőtt önmagadat kell Neki adnod és magaddal együtt mindenedet : idődet, pénzedet, erődet, befolyásodat, ajándákaidat.
            Végül van még egy utolsó tanulság. Abban is közösek vagyunk vele, hogy mindnyájunknak van vagy lesz egy sirhelye. Sokaknak már megvan, sokunk számára talán majd szeretteink készítik el. Erre persze nem igen szeretünk gondolni. A legtöbbször, amikor megkérdezem a hozzátartozóktól, hogy az elhunyt nem hagyott-e valamilyen kivánságot, egy temetési igét , egy szép éneket a temetésre, ez a válasz : ó erről ő soha nem beszélt, nem is szerette, hogy emlegessék a halált. Erre nem szeretünk gondolni, pedig egyszer el kell foglalnunk ezt a helyet is.Arimáthiai Józseftől azt kell végül megtanulnunk, hogy ő szembe tudott nézni a halál tényével és megbékélt ezzel a gondolattal. Mi is meg kell békülnünk ezzel, de nem hit nélkül.Mi ezt a helyet és tetemeinket is Jézusnak ajánljuk fel. Nem a halott Jézusnak, hogy Ő pihenjen benne, hanem az örökkön örökké ÉLŐNEK, hogy az Ő feltámadásának a fénye ragyogjon felette. Abban a tudatban menjünk erre a helyre, hogy nem az örök lakásunk az, hogy onnan ki fogunk jönni dicső feltámadásra. Akár megvan már a sírunk, akár csak gondolunk rá, ezt soha ne felejtsük el. Legyünk hálásak Arimáthiai Józsefnek e drága tanításért.

Olvasandó igék: Jób 19,25-26, Máté 27,57-6O, Mk.15,43, Luk.23,5O-53, Róma 6,4

                                                                                                Lőrincz Istvan

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése