A Szentírás emberei: Báruk

A szerénység egy nagyon szép emberi tulajdonság. Sokan bizony nem igen rendelkeznek ezzel. De Bárukról, Jeremiás íródeákjáról elmondható, hogy ő egy igen szerény ember volt. Többször is találkozunk vele a próféta történetében, de sosem lép előtérbe. Csak a könyv végén hallunk többet róla. Mert akkor a próféta egy olyan üzenetet kap, ami sajátosan Báruknak szól. Báruk az az ember, aki mindig ott van a próféta mellett. Jeremiás mindig elől, Báruk mindig hátul. De Bárukot ezt egyáltalán nem bántja, sőt ő örül ennek. Ő elfogadja ezt a helyet és meg van elégedve vele.

            Nagyon jó dolog, ha valaki ismeri a helyét, ha valaki a helyére kerül. Az emberi természetben mélyen gyökerezik, hogy mi mindig szeretnénk a középpontban lenni. Ezt látjuk a társadalomban, a politikában, de sajnos még az egyházban is. Nem szívesen tűrünk meg valakit mellettünk, még kevésbé felettünk. Kegyelem az, ha valaki kész az utolsó helyet is elfoglalni. A másikat önmagunknál különbnek tartani. Báruk követendő példa minden keresztyén ember számára. Mindenki kell tudja, hogy az Isten országában Jézus Krisztus áll a középpontban és nem mi emberek. Báruk életében nem az ő személye a fontos, hanem az  isteni üzenet, aminek szolgálatában ő áll. De ez nem jelenti azt, hogy őt magát ne érintené az üzenet. Nem gépként írta le ő sem azt, amit Jeremiás neki diktált. Mert az általa leírt üzenet őt is személyesen érintette, és az ő népét is. Őt sem hagyja hidegen mindaz, amit leír, ő is rendkívüli módon szenved hallva a próféta üzenetét. Ez akkor látszik meg, amikor a próféta szavait fel kell olvassa a templom-téren. Ez nem volt veszélytelen vállalkozás, hiszen rögtön utána menekülni kell. Később is hallunk még Bárukról. Amikor Jeremiás óvja a népet attól, hogy Egyiptomba menjenek, akkor azt mondják neki: ezt nem magadtól mondod, hanem Báruk mondta ezt neked. Ez persze nem volt igaz. De az is világos, hogy Báruk egy olyan személyiség, akivel számolni kell Jeruzsálemben. Nem egy jelentéktelen ember ő.

            Az üzenet, amit Jeremiás hirdetett szíve mélyéig megragadta őt is. Nyilván, hogy Jeremiást magát is megrázta az, hogy népe nem hallgatott rá, hogy nem akartak megtérni, Istenhez fordulni. Megrázta a kemény ítélet, amit hirdetnie kellett. Az igazi próféták ismertető jele ez különben. Ők nem úgy prédikálnak, mint akik az események fölött vagy az eseményeken kívül állnának. Ők úgy beszélnek, mint a nép tagjai, mint akik szintén vétkeztek. Nem hagyja őket hidegen a népük romlása és a rá váró kemény ítélet. Úgy szólnak, mint a nép tagja és így öntik ki panaszukat, kesergésüket az Úr előtt. De ez nem csak Jeremiásra, hanem Bárukra is éppen így érvényes, mindez róla is elmondható. Ez abból is kitűnik, hogy Báruk itt választ kap az Úrtól. „Ezt mondja az Úr, Izráel Istene, te néked Báruk”. Ő ezt valóságos csodaként élhette meg, hogy az Úr neki külön szól, hozzá külön igét intéz. Ebből láthatja, hogy az Úr milyen mélyen és milyen személyesen ismeri őt. Hogy Isten meghallgatta az ő sóhajtozását.

            Ez a mi számunkra is nagyon vigasztaló lehet, hiszen lehetnek közöttünk olyanok, akik így gondolkodnak: velem bizonyára nem törődik Isten, hiszen olyan sokszor könyörögtem, kértem Tőle valamit és nem kaptam meg. Én nem vagyok egy híres-neves ember, én nem játszok semmilyen fontos szerepet az Isten országában. Lehet, hogy másokra Isten sokkal jobban figyel, aki Isten emberei, akik az emberek között is ismertek, akik többet tesznek Istenért. Kit ne kísértenének meg ilyen és ehhez hasonló gondolatok?  De láthatjuk, hogy Isten meghallgatja az imádságot, szó szerint idézi azt, amit Báruk mondott neki. Milyen csodálatos is Isten. Nem csak hogy hallja imáinkat, hanem pontosan meg is jegyzi azokat. Pedig hányan imádkoznak hozzá a föld kerekségén! De ő mindenki máját meghallgatja, mindenki baját, gondját ismeri, mindenki panaszát meghallja. Pedig Báruk nem mondott egy szép imádságot, de igaz és őszinte fohászt küldött az Úrhoz. Báruk is kiöntötte minden keserűségét, panaszát az Úr előtt. Milyen jó, hogy ezt mi is megtehetjük. Elmondhatjuk, hogy nincs munkánk, hogy megromlottak családi kapcsolataink, hogy elhagytak vagy megbántottak emberek, hogy csalódtunk talán azokban is, akikben pedig megbíztunk.

            Hálásak lehetünk Báruknak, hogy ezt így feljegyezte. Hisz ez így nem csak az ő számára lett vigasztalás, hanem mindazok számára, akik ezt a könyvet olvassák. Mi is erőt és bátorítást meríthetünk ezekből a szavakból. De hogy vigasztalja Isten Bárukot? Hát elég furcsa módon. Úgy tűnik, hogy ahelyett, hogy segítene, még rátesz egy lapáttal a bánatára. Úgy tűnik, hogy még jobban kétségbe akarja ejteni ezt az embert. Azt mondja, hogy akiket felépített azt elrombolja, akiket pedig beplántált, azokat kiszaggatja. Az ítélet végleges és érvényes,  Báruknak nem lehetnek illúziói. De Báruk ne gondolja, hogy Isten ezt könnyelműen mondja. Mekkora fájdalom kell  legyen Isten számára, hogy azt kell lerombolja, akit felépített és azt kell kiszaggassa, akit már egyszer beplántált. De ebben az van, hogy mi ne féltsük Isten munkáját. Ő tudja, hogy mit tesz. Sokszor lehet számunkra értehetetlen Isten cselekedete, de az akkor sem értelmetlen. Ő be fogja végezni a Báruk életében is munkáját, de a népe életében is.

            A válasz az, hogy Báruk ne kívánjon nagy dolgokat. Lehet, hogy Báruk még abban reménykedett, hogy Isten elfordítja az ítéletet. Ez akkor ott nem történt meg, de Jézusban Isten ezt is megtette értünk. Mert Isten Krisztusban nekünk bűnbocsánatot, életünk teljes megújulását, szívbeli békességet és örök üdvösséget adott.

De Báruk is hallhat valami nagyot és ez az, hogy a lelkét zsákmányul kapja. Ez azt jelenti, hogy neki is menekülni kell, de Isten kegyelmes lesz hozzá, és életben maradhat. Sokan meg fognak halni, ő élni fog. Gondoljuk csak meg, hogy milyen nagy ajándék volt ez Báruk számára. De a mi számunkra is nagy ajándék, ha egy betegségből felgyógyulunk, ha Isten jósága napjainkhoz napokat, esztendeinkhez esztendőket told. Nagy dolog az, ha Isten hosszú élettel ajándékoz meg minket. De ez nem minden. Mert földi életünknek, bármilyen hosszú is legyen, egyszer csak vége szakad. De nekünk van örök életünk is, hogy ahogy Káténk tanítja, a mi halálunk csak általmenetel az örök életre.

            Lehet, hogy mi is szeretnénk nagy dolgokat megnyerni ebben az életben, és ez nem adatik meg nekünk. De a legnagyobb mégis megadatik. Az, hogy neveink fel vannak írva az Élet Könyvében. Ez mindennél nagyobb és mindennél fontosabb a mi életünkben. Lehet, hogy sok nyomorúság és baj lesz még az életünkben, sokszor fogunk panaszkodni, keseregni és sírni, de ne féljünk, mert a legnagyobb ajándék, Jézus Krisztus már a miénk és az is marad örökre. Higgyük azt, hogy Isten mindent jobban tud, és mindent jól cselekszik a mi életünkben is. Itt a földi életben mi sok mindent nem látunk, sok mindent nem értünk. Vannak és lesznek is fájdalmas miértjeink. De ott majd mindent meglátunk, akkor, amikor Istent is meg fogjuk látni színről-színre. Ennek már most örülhetünk és örüljünk is. Akkor majd letöröl a szemünkről minden könnyet és öröm  lesz részünk.

Olvasandó igék:  Zsolt.131, Jer.45,2-5,  Róm.8,28, 1Kor.13,12, Jel. 21,4

                                                                                                            Lőrincz István