A Szentírás
emberei : Cirénei Simon
Ezekben a hetekben, napokban az egyházi év rendje
szerint Jézus szenvedéseivel foglalkozunk. Nem mintha máskor nem kellene erre
gondolnunk, hiszen a keresztyén ember életében egyetlen egy napnak se kellene
úgy eltelnie, hogy erre ne gondoljon és ezért hálát ne adjon, De jó mégis az,
hogy vannak ezek a hetek, amikor fokozottabban fordul tekintetünk a Jézus
szenvedése felé. Szenvedéstörténetének egyik szereplője, Cirénei Simon kerül
most figyelmünk középpontjába. Nevén kivül nem igen tudunk róla, tulajdonképpen
még azt se, hogy a „Cirénei” név mit akar jelenteni. Hisz Ciréne egy
észak-afriaki tartomány volt. Nem tudjuk, hogy valamikor ott lakhatott volna és
úgy ragadt rá ez a melléknév, vagy csak most, ünnepi zarándokként jött fel
Jeruzsálembe. Az, hogy a „mezőről jött” nem jelent többet, mint hogy nem
jeruzsálemi volt, valószínü, hogy egy közeli falucskában lakhatott. Valószinü tehát, hogy ebben a reggeli órában épp jött be
a városba, s így találkozott a kivégzésre menő menettel- tömeggel. Az a tény,
hogy az evangéliumok mint „Alexander és Rufus” atyját említik, valószínüsiti
azt a tényt, hogy fiai ebben az időben már ismert emberek voltak. Egyik fiának
a nevével találkozunk még a Római levélben is, eszerint már egész családja
keresztyén lehetett.
Életének legfontosabb
eseménye az volt, hogy amikor azon a nevezetes pénteki napon Jeruzsálembe menet
szembetalálkozott a városból kifelé tartó kivégzési menettel, mivel Jézus a sok
elszenvedett fájdalomtól, veréstől már nem birta a keresztet cipelni, leroskadt
alatta, a poroszlók Simont kapták el és kényszerítették a kereszt hordozására.
El tudjuk képzelni, hogy nem örült ennek a dolognak, s azt is hogy megpróbált
mentegetőzni, de a parancs az parancs, ahogy azt a katonaviselt emberek jól
tudják és Simonnak nem volt más választása, mint engedelmeskedni. Tény az, hogy
a keresztet a vállára tették, s azt vitte is a kivégzés helyéig, ott aztán
letehette és mehetett tovább a maga útján.
Az első üzenet, amit
megfogalmazhatunk, hogy ehhez Jézusnak magának semmi köze nem volt. Ő nem
szokta a terheket másokra áthárítani. A maga könnyebbsége érdekében nem akart
másra terhet, keresztet helyezni. Sajnos az egyház történetében gyakran
megtörtént, hogy kényszerrel róttak terheket a Jézus nevében az emberekre. Hány
olyan gyülekezeti tagunk van, akik az egyházfenntartói járulékot is egy rájuk kényszerített
tehernek érzik Ezt Jézus sohasem akarta. Ilyen értelemben hálásak kell legyünk
azért, hogy például az állam már senkit se kötelez az egyházi tehek
hordozására. Jó lenne, ha eljöhetne a mi egyházunk életében is az az idő,
amikor már nem kellene egyházi díjakat szabni, hanem mindenki önként és
szeretetből adhatná azt, amit ad.
Ebből a történetből az is
kitetszik, hogy Simon mégis beállott egy másik, titokzatos kényszerítő
hatalomnak a szolgálatába, amit a későbbi élete világosan mutat. Hiszen
valószínő, hogy ez a rövid idő, amit Jézus mellett eltöltött, és az Ő
kivégzésének a szemlélése, hiszen teljes joggal feltételezhetjük, hogy ezt is
megvárta ott, elvégezte a szívében, hogy beállott önként a Jézus keresztjének
hordozói közé és később családjának a tagjai is kereszthordozókká váltak. Hogy
ez miként ment végbe azt nem tudjuk.Lehet, hogy nem is olyan hamar és konnyen
ment végbe és az is lehet, hogy még egy jó időnek kellett eltelnie, amig Simon
erre a döntésre eljutott. De a döntő lökést, impulzust kétségtelenül ebben az
órában kapta. Mert azt látnia kellett, hogy Jézus egészen más, mint a többiek.
És azt is látta, hogy bár Jézus válláról levétetett a kereszt, de annál jobban
roskadozott egy láthatatlan, de még súlyosabb kereszt alatt : az egész emberi
nemzetség büne volt rajta. Látta, hogy milyen önként feküdt fel Jézus a
keresztre, hallotta az első szavát is :Atyám bocsáss meg nékik!.Hogy mennyit
maradhatott ott nem tudjuk, de akkor vagy később világosan megértett egy
dolgot: Az, akiért ő a kereszt terhét egy darabig kénytelen volt hordozni, egy
sokkal nagyobb terhet önként vett magára, mégpedig az ő és minden ember bünének
a terhét. És ez a tudat elkötelezte őt egy egész életen át való hálából való
szolgálatra.
Ami ott Simonnal megtörtént,
az ma velünk is éppőgy megtörténik. Az Ő szenvedése oly erővel vonz magához
minket, hogy ettől a szenvedéstől soha többé szabadulni nem tudunk. A hálának
egy kimondhatatlan erejü tartozása valósággal magához láncol minket. De tudjuk
azt is, hogy amit mi vállalunk Érte, az nem hasonlítható ahhozl, amit Ő vállalt
őrtünk. Minden szolgálat, amit Őérette elvégezhetünk, csak parányi törlesztése
annak a hálának, ami az Ő áldozatából fakad.Aki még bármilyen szolgálatot, amit
Érte elvégez tehernek, nyügnek érez, az még nem értette meg az Ő áldozatának
titkát és nagyságát. De áldott legyen Isten neve, hogy mindig is voltak és lesznek,
akik minden külső kényszerítés nélkül, önként fognak szolgálni Neki.
Afelől se lehet semmi
kétségünk, hogy Simon később egészen más szemmel nézett vissza arra az
emlékezetes napra, amikor Jézus keresztjét rákényszerítették. Mert kétségtelen,
hogy akkor nem látott ebben mést csak keserves és kínos kényszert. Talán
szégyellte is magát a sok ember előtt, akik az út két oldalán álltak és
örültek, hogy a szégyenteljes kereszt hordozását ők „megúszták”. Valószínü,
hogy szemét lesütve, mélységes szégyenérzettel haladt végig a kereszthordozás
útján. De egyszer csak meglátta : nem szégyenben, hanem kitüntető kiváltságban
volt része azáltal, hogy a Jézus keresztjét hordozhatta. Hogy mekkora kegyelem
volt, hogy a Jézus szenvedésében ő is osztozhatot. Ennél nagyobb tisztesség
soha sem érhette volna őt ebben az életben. Egészen bizonyos, hogy azért is
lett olyan ismert ember az első keresztyének között, mert mindenki mélységs
tisztelettel nézett fel arra, aki ebben az egyedülálló kiváltságban részesült,
hogy a Jézus keresztjét hordozhatta.
Mi is úgy érezzük, hogy
egy csomó terhet kényszerüen helyez ránk
Isten, az élet. Sokszor mi is olyan panaszosan és lázadozva viseljük
terheinket. De a Krisztus szenvedése által ez megváltozhat, már nem egy terhes
kényszer, hanem egy önként vállalt kiváltság , sőt ajándék lesz belőle. Semmi
keresztet nem kell már keservesnek és átkosnak látnunk, hanem ezekre úgy
tekinthetünk, mint a Krisztus szenvedéséből reánk jutó részre. Terheink
hordozása közben lássuk meg, hogy miközben mi sokszor görnyedezve hordozzuk a
keresztet, Ő ott halad melettünk a sokkal nagyobb terhet hordozva. Mi csak egy
apró részét hordozzuk az egyetemes nagy nyomorúságnak, de Ő azt teljességgel,
teljes súlyában hordozza el. Mi csak a magunk, vagy közvetlen környezetünk
keresztjeit látjuk, Ő hordozza ennek az egész világnak a bünét és nyomorúságát.
Ha az Ő keresztjének
titkát csak valamelyest is megértjük, már nem fogunk annyira zúgolódni azért,
mert reánk is nehezedik kereszt. Sőt valósággal szégyellnénk magunkat azért,
hogy mi csak úgy „átsétálunk” ezen az életen, miközben Ő elbírhatatlan terheket
hordoz. Ha nekünk nem lenne keresztünk ez azt jelentené, hogy semmi közünk
sincs Hozzá és az Ő keresztjéhez. Minden kereszt és szenvedés, amit mi az Ő nevében,
az Ő iránta való hálából elhordozunk Vele jegyez el még szorosabb, örök
szövetségre. A keresztért már nem átkozzuk sorsunkat, hanem áldjuk Istent, hogy
nekünk adatott nemcsak a kegyelem, hogy higyjünk Benn, hanem hogy szenvedjünk
is Érte.
Simon életében a
kereszthordozás egy áldott fordulatot jelentett, s miért ne lehetne így ez a mi
életünkben is. Kövessők Őt csendes és készséges lélekkel a szenvedés útján és
érezzük kiváltságnak a kereszthordozást. S ha Vele együtt szenvedünk,
akkor Vele együtt leszünk a dicsőségben
is.
Olvasandó igék: Mt.16,24
Mk.15,21, Róm. 8,17, 16,13, Gal.6,14 . Fil.1,29
Lőrincz
István
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése