2012. április 9., hétfő


A Szentírás emberei : Cirénei Simon

          Ezekben a hetekben, napokban az egyházi év rendje szerint Jézus szenvedéseivel foglalkozunk. Nem mintha máskor nem kellene erre gondolnunk, hiszen a keresztyén ember életében egyetlen egy napnak se kellene úgy eltelnie, hogy erre ne gondoljon és ezért hálát ne adjon, De jó mégis az, hogy vannak ezek a hetek, amikor fokozottabban fordul tekintetünk a Jézus szenvedése felé. Szenvedéstörténetének egyik szereplője, Cirénei Simon kerül most figyelmünk középpontjába. Nevén kivül nem igen tudunk róla, tulajdonképpen még azt se, hogy a „Cirénei” név mit akar jelenteni. Hisz Ciréne egy észak-afriaki tartomány volt. Nem tudjuk, hogy valamikor ott lakhatott volna és úgy ragadt rá ez a melléknév, vagy csak most, ünnepi zarándokként jött fel Jeruzsálembe. Az, hogy a „mezőről jött” nem jelent többet, mint hogy nem jeruzsálemi volt, valószínü, hogy egy közeli falucskában lakhatott. Valószinü  tehát, hogy ebben a reggeli órában épp jött be a városba, s így találkozott a kivégzésre menő menettel- tömeggel. Az a tény, hogy az evangéliumok mint „Alexander és Rufus” atyját említik, valószínüsiti azt a tényt, hogy fiai ebben az időben már ismert emberek voltak. Egyik fiának a nevével találkozunk még a Római levélben is, eszerint már egész családja keresztyén lehetett.
            Életének legfontosabb eseménye az volt, hogy amikor azon a nevezetes pénteki napon Jeruzsálembe menet szembetalálkozott a városból kifelé tartó kivégzési menettel, mivel Jézus a sok elszenvedett fájdalomtól, veréstől már nem birta a keresztet cipelni, leroskadt alatta, a poroszlók Simont kapták el és kényszerítették a kereszt hordozására. El tudjuk képzelni, hogy nem örült ennek a dolognak, s azt is hogy megpróbált mentegetőzni, de a parancs az parancs, ahogy azt a katonaviselt emberek jól tudják és Simonnak nem volt más választása, mint engedelmeskedni. Tény az, hogy a keresztet a vállára tették, s azt vitte is a kivégzés helyéig, ott aztán letehette és mehetett tovább a maga útján.
            Az első üzenet, amit megfogalmazhatunk, hogy ehhez Jézusnak magának semmi köze nem volt. Ő nem szokta a terheket másokra áthárítani. A maga könnyebbsége érdekében nem akart másra terhet, keresztet helyezni. Sajnos az egyház történetében gyakran megtörtént, hogy kényszerrel róttak terheket a Jézus nevében az emberekre. Hány olyan gyülekezeti tagunk van, akik az egyházfenntartói járulékot is egy rájuk kényszerített tehernek érzik Ezt Jézus sohasem akarta. Ilyen értelemben hálásak kell legyünk azért, hogy például az állam már senkit se kötelez az egyházi tehek hordozására. Jó lenne, ha eljöhetne a mi egyházunk életében is az az idő, amikor már nem kellene egyházi díjakat szabni, hanem mindenki önként és szeretetből adhatná azt, amit ad.
            Ebből a történetből az is kitetszik, hogy Simon mégis beállott egy másik, titokzatos kényszerítő hatalomnak a szolgálatába, amit a későbbi élete világosan mutat. Hiszen valószínő, hogy ez a rövid idő, amit Jézus mellett eltöltött, és az Ő kivégzésének a szemlélése, hiszen teljes joggal feltételezhetjük, hogy ezt is megvárta ott, elvégezte a szívében, hogy beállott önként a Jézus keresztjének hordozói közé és később családjának a tagjai is kereszthordozókká váltak. Hogy ez miként ment végbe azt nem tudjuk.Lehet, hogy nem is olyan hamar és konnyen ment végbe és az is lehet, hogy még egy jó időnek kellett eltelnie, amig Simon erre a döntésre eljutott. De a döntő lökést, impulzust kétségtelenül ebben az órában kapta. Mert azt látnia kellett, hogy Jézus egészen más, mint a többiek. És azt is látta, hogy bár Jézus válláról levétetett a kereszt, de annál jobban roskadozott egy láthatatlan, de még súlyosabb kereszt alatt : az egész emberi nemzetség büne volt rajta. Látta, hogy milyen önként feküdt fel Jézus a keresztre, hallotta az első szavát is :Atyám bocsáss meg nékik!.Hogy mennyit maradhatott ott nem tudjuk, de akkor vagy később világosan megértett egy dolgot: Az, akiért ő a kereszt terhét egy darabig kénytelen volt hordozni, egy sokkal nagyobb terhet önként vett magára, mégpedig az ő és minden ember bünének a terhét. És ez a tudat elkötelezte őt egy egész életen át való hálából való szolgálatra.
            Ami ott Simonnal megtörtént, az ma velünk is éppőgy megtörténik. Az Ő szenvedése oly erővel vonz magához minket, hogy ettől a szenvedéstől soha többé szabadulni nem tudunk. A hálának egy kimondhatatlan erejü tartozása valósággal magához láncol minket. De tudjuk azt is, hogy amit mi vállalunk Érte, az nem hasonlítható ahhozl, amit Ő vállalt őrtünk. Minden szolgálat, amit Őérette elvégezhetünk, csak parányi törlesztése annak a hálának, ami az Ő áldozatából fakad.Aki még bármilyen szolgálatot, amit Érte elvégez tehernek, nyügnek érez, az még nem értette meg az Ő áldozatának titkát és nagyságát. De áldott legyen Isten neve, hogy mindig is voltak és lesznek, akik minden külső kényszerítés nélkül, önként fognak szolgálni Neki.
            Afelől se lehet semmi kétségünk, hogy Simon később egészen más szemmel nézett vissza arra az emlékezetes napra, amikor Jézus keresztjét rákényszerítették. Mert kétségtelen, hogy akkor nem látott ebben mést csak keserves és kínos kényszert. Talán szégyellte is magát a sok ember előtt, akik az út két oldalán álltak és örültek, hogy a szégyenteljes kereszt hordozását ők „megúszták”. Valószínü, hogy szemét lesütve, mélységes szégyenérzettel haladt végig a kereszthordozás útján. De egyszer csak meglátta : nem szégyenben, hanem kitüntető kiváltságban volt része azáltal, hogy a Jézus keresztjét hordozhatta. Hogy mekkora kegyelem volt, hogy a Jézus szenvedésében ő is osztozhatot. Ennél nagyobb tisztesség soha sem érhette volna őt ebben az életben. Egészen bizonyos, hogy azért is lett olyan ismert ember az első keresztyének között, mert mindenki mélységs tisztelettel nézett fel arra, aki ebben az egyedülálló kiváltságban részesült, hogy a Jézus keresztjét hordozhatta.
            Mi is úgy érezzük, hogy egy csomó terhet kényszerüen helyez  ránk Isten, az élet. Sokszor mi is olyan panaszosan és lázadozva viseljük terheinket. De a Krisztus szenvedése által ez megváltozhat, már nem egy terhes kényszer, hanem egy önként vállalt kiváltság , sőt ajándék lesz belőle. Semmi keresztet nem kell már keservesnek és átkosnak látnunk, hanem ezekre úgy tekinthetünk, mint a Krisztus szenvedéséből reánk jutó részre. Terheink hordozása közben lássuk meg, hogy miközben mi sokszor görnyedezve hordozzuk a keresztet, Ő ott halad melettünk a sokkal nagyobb terhet hordozva. Mi csak egy apró részét hordozzuk az egyetemes nagy nyomorúságnak, de Ő azt teljességgel, teljes súlyában hordozza el. Mi csak a magunk, vagy közvetlen környezetünk keresztjeit látjuk, Ő hordozza ennek az egész világnak a bünét és nyomorúságát.
            Ha az Ő keresztjének titkát csak valamelyest is megértjük, már nem fogunk annyira zúgolódni azért, mert reánk is nehezedik kereszt. Sőt valósággal szégyellnénk magunkat azért, hogy mi csak úgy „átsétálunk” ezen az életen, miközben Ő elbírhatatlan terheket hordoz. Ha nekünk nem lenne keresztünk ez azt jelentené, hogy semmi közünk sincs Hozzá és az Ő keresztjéhez. Minden kereszt és szenvedés, amit mi az Ő nevében, az Ő iránta való hálából elhordozunk Vele jegyez el még szorosabb, örök szövetségre. A keresztért már nem átkozzuk sorsunkat, hanem áldjuk Istent, hogy nekünk adatott nemcsak a kegyelem, hogy higyjünk Benn, hanem hogy szenvedjünk is Érte.
            Simon életében a kereszthordozás egy áldott fordulatot jelentett, s miért ne lehetne így ez a mi életünkben is. Kövessők Őt csendes és készséges lélekkel a szenvedés útján és érezzük kiváltságnak a kereszthordozást. S ha Vele együtt szenvedünk, akkor  Vele együtt leszünk a dicsőségben is.

Olvasandó igék: Mt.16,24 Mk.15,21, Róm. 8,17, 16,13, Gal.6,14 . Fil.1,29

                                                                                                Lőrincz István

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése