Adventi sóhajtás

„És nevezé nevét Ikábódnak, mondván: Oda van az Izraelnek dicsősége, mert elvétetett az Isten ládája, és az ő ipa és az ő férje.”(1Sám.4,21)

Advent mindig valahogy  a sötétség ideje, amikor várunk a világosság eljövetelére. Mindnyájan érezzük ilyenkor emberi tehetetlenségünk, hogy teljesen Isten cselekvésére vagyunk utalva. Ha Ő nem tenne valamit, akkor jaj lenne nekünk, jaj lenne ennek az egész világnak.
Izrael életének történetében is sötétség van. A filiszteusok megtámadják Isten népet, a frígyláda is odavész, a csata szomorú kimenetelű Izraelre nézve, Éli mindkét fia meghal a harcban. Amikor ez a szomorú hír megérkezik Silóba az idős Éli hátraesik székében és meghal. Három pap vész el egyetlen nap leforgása alatt. De még ez sem minden. Ezen a napon még valaki meghal ebben a családban. Ez a valaki nem más, mint Fineásnak a felesége. Ő is egyike a Szentírás névtelen szereplőinek, aki azonban egy fontos feladatot kap és egyedülálló helyet foglal el az üdvtörténetben. Ő várandós. A hármas halálhír, de mindenek előtt a frígyláda elvesztésének a híre beindítja a szülést, ismét édesanya lesz, de ez a szülés most az életébe fog kerülni. A bábaasszonyok próbálják őt vigasztalni: ne félj, hisz fiúgyermeket szültél. Ez egy asszonynak nagy dicsőség volt akkor: fiúgyermeknek életet adni, de őt nem lehet most ezzel sem megvígasztalni. Ez különös dolog, hisz a szülés mindig nagy-nagy öröm az édesanya számára. Ilyenkor az édesanya elfelejti a szülés minden kínját és fájdalmát és önfeledten adja át magát az örvendezésnek, hogy gyermek született erre a világra.
De ez az asszony elkiáltja fájdalmát és fiát Ikábódnak nevezi, ami annyit jelent: oda van a dicsőség. Ezzel nyilvánvalóan a frígyláda elvesztésére utal, mert ez szomorúságának tulajdonképpeni oka. Nem az okozza neki a legnagyobb fájdalmat, hogy meg kell halnia és hogy nem lesz a gyermeknek édesanyja, nem lesz aki gondoskodjon róla. Még csak nem is az fáj neki, hogy elveszítette a férjét is. Különben nem is lehetett egy boldog házaséletük, hiszen férje és sógora parázna életet folytattak. Ahol bűn van, ott nem lehet igazi boldogság sem. Ez a gyermek sem fogant hűséges szeretetben. Mindezt még el tudná hordozni, de az hogy a láda is odalett, vigasztalhatatlanná teszi fájdalmát. Ha megfigyeljük ennek az igeversnek a sorrendjét, akkor világosan kitetszik, hogy első helyen a láda van, csak utána jön az apósa és a legvégül a férje. Ez bizonyára így is volt, hisz a halál pillanatában senki sem tud szerepelni, ott őszintén tör fel a szívből az, ami benne van. Ez az asszony halálának órájában is az Isten országának az ügyére gondol, és ezt a gyermeknek adott névben is világosan kifejezésre juttatja. Milyen csodálatos lelki világossága van ennek az asszonynak. Milyen szépen áll itt egy élet fontossági sorrendje előttünk, ami a halál pillanatában sem változik meg. Most látszik meg igazából, hogy mi volt a legfontosabb ennek az asszonynak az életében.
Ennek az asszonynak a bizonyságtétele megszégyenít bennünket. Hányszor nem keressük először az Isten országát és annak igazságát, hanem a földi élet dolgai kötnek le teljességgel bennünket! Vajon ennyire szivünkön viseljük-e Isten ügyét, amennyire ezt ennél az asszonynál látjuk? Ez az asszony átérzi a veszteség nagyságát és mélységét. Nem az a legszörnyűbb, hogy családjának három tagja is eltávozott az élők sorából, hanem az, hogy odalett a láda, az Isten jelenlétének a szimbóluma, ez a legnagyobb, a tulajdonképpeni veszteség. Lehet, hogy Silóban ezt sok ember nem így látta, nem így értékelte. Lehet, hogy a legtöbben csak férjeiket, gyermekeiket siratták, akik elhullottak a csatamezőn, de nem a ládát, nem azt, hogy odalett Izrael dicsősége. Úgy látja a dolgokat, ahogy férje kellett volna lássa, neki van olyan Isten iránt égő szive, amivel férje nem rendelkezik. Mit ér neki, hogy fia született, ha nincs láda, ami körül az majd szolgálhatna. Mit ér Izrael láda nélkül, Isten kegyelmes jelenléte nélkül? Elkiáltja rettenetes fájdalmát: óh,mily rettenetes, óh micsoda egy veszteség! Mit ér az, hogy gyermek született, ha nincs láda, ha nincs Isten jelenléte? Ha Isten nincs, akkor nincs sem cél, sem kilátás a nép számára. Milyen szemléletesen fejezi ki ez az asszony ennek a napnak egész nyomorúságát, kilátástalanságát. Ez az asszony névtelenként élt és most névtelenként hal meg, de e prófétai névadás által örökre beirta nevét az üdvtörténetbe, úgy marad meg Isten népének emlékezetében, mint az, aki prófétai látással méri fel egész népének súlyos veszteségét.
De ez a sóhaj, mégsem reménytelen és kétségbeesett sóhaj csupán. Ebben a sóhajban ott van szívbeli várakozása és adventi reménységének teljessége. Ez az asszony vágyakozik Isten jelenléte , az Ő közelsége után. Neki az fáj, hogy Isten visszavonult, elrejtette magát. Tudjuk azt, hogy Izrael csak magának köszönhette ezt az állapotot, mert a ládát varázsszerként kezelték, elveszítették lelki látásukat, lelki érzékenységüket, még a papok is. Fineás feleségének fáj az a szomorú lelkiállapot, amiben népe van, fáj mindaz, ami Silóban történik, hisz ő ezt közelről, családjában is látta. Ma azt mondhatnánk: fájt neki az egyház állapota.
Milyen nagy áldás, ha vannak olyan férfiak és asszonyok, akiknek  fáj a lelki szegénység, a lelki sivárság. Mert csak akkor fog megváltozni a helyzet, ha vannak emberek, akik komolyan veszik az Urat és az Ő szolgálatát, akiknek fáj az, hogy az Úr jelenléte nem érezhető, nem tapasztalható a gyülekezetben, az egyházban. Ez az igazi advent. Így voltak a próféták is, akik vágyva-vártak arra, akit Isten megígért. Az a korszak, amiben Jézus megszületett nagyon sötét kor volt. Úgy tűnt, hogy minden reménytelen, minden hiábavaló. A római császár imádtatta magát, Izrael népe hite elhalványult, csak egy vallásos külsőség maradt még a nép és vezetői körében. De volt egy Simeon, volt egy Anna, akik várták az Izrael reménységét, voltak olyan emberek, akik ezzel az asszonnyal együtt mondották : mi nem egy dolog után vágyunk, hanem az Úr jelenléte, az Úr dicsősége után.
Mi tudjuk, hogy ez az adventi sóhaj több mint ezer év után beteljesedett. Hisz Betlehem mezején , a karácsonyi éjszakában Isten dicsősége ragyogott a pásztorok arcán. János evangélista újjongva mondja: mi láttuk az Ő dicsőségét.
Mi is sóhajtozunk. Mi már nem Krisztus testben való eljövetelét, hanem dicsőségben való visszajövetelét várjuk . Adventben vagyunk, adventben van ez az  egész világ. Egyetemben sóhajtozunk és mondjuk: maranatha, bizony jövel Uram Jézus. Tudjuk, hogy ez a sóhaj, ez a kiáltás nem hiábavaló. Az Úr válaszol sóhajtozó, adventben élő népének: bizony hamar eljövök. Minden advent a Karácsony, a beteljesedés felé mutat


Kérdések

1. Milyennek látod az egyház állapotát ma?
2. Mi teszi ennek az asszonynak a hitét oly rendkívűlivé?
3. Krisztus után lehet-e még mondani: Ikábód, oda az Izrael dicsősége?
4. Mit tehetünk azért, hogy Isten jelenléte ma is érezhetővé legyen az egyházban, a világban?
5. Mit jelnt neked ma adventben élni?

Lőrincz István