A Szentírás emberei : Barabbás

Különös dolog az, hogy március 15, a mi népünk nagy ünnepe mindig az ú.n. bőjti időszakban van, amikor a Jézus szenvedéseiről emlékezünk meg. Az 1848-1849-es években a mi népünk nagyon sokat szenvedett és sok vért veszített. Ez a kétféle szenvedés is összefüggésben van egymással, mert minden szenvedés egy nagy sorsközösségbe állít bennünket. Hadd foglalkozzunk most épp ezért a Szentírásnak egy olyan emberével, akinek köze van mind a Jézus, mind pedig a saját népe szenvedéséhez, hisz ő olyan ember volt, aki megpróbált szembeszállni azzal a római hatalommal, ami népe szenvedését okozta. A Szentírásból nem derül ki egyértelmüen ez, de mégis erre következtethetünk. Főleg Máté és Márk evangéliuma igazolja ezt, hiszen az egyik őt nevezetes fogolynak nevezi, a másik pedig azt is elmondja, hogy Barabbás más lázadókkal együtt  le volt tartóztatva, akik egy lázadás alkalmával gyilkosságot követtek el. Minden valószínűség szerint a zélóták közé tartozott. Ők a Jézus idejében egy pártot alkottak, ők voltak a legbuzgóbb zsidó hazafiak. Amikor Palesztína  római fennhatóság alá került a legtöbb zsidó ezt nem volt hajlandó elismerni és elfogadni. Ezért az országban állandóan óriási feszültség volt, az egész ország egy puskaporos hordó volt ebben az időben, amely minden pillanatban robbanással fenyegetett. Galileában volt a legfeszültebb a helyzet, itt több lázadás is volt, az egyik az, amiről az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv 5-ik fejezetének végén olvashatunk Itt egy bizonyos Júdásról van szó, aki Sadduk nevű farizeussal együtt megalapította a zélóták pártját. Mai kifejezéssel ez egy szélsőségesen jobboldali párt volt, akik nem ismerték a megalkuvást, számukra minden a törvény és a zsidóság volt. A feltett céljuk az volt, hogy Izrael népe megszabaduljon  a rómaiaktól és így visszanyerhesse múltbeli dicsőségét és ragyogását. Ezek a zélóták nem riadtak vissza a vérontástól sem, ahol csak lehetett merényleteket szerveztek a római katonai bázisok ellen, de a saját népük tagjait is képesek voltak meggyilkolni, ha nem gondolkodtak és cselekedtek úgy, mint ők. Rendkívül elszánt, mindenre kész fanatikus emberek voltak ezek. Az adófizetést is megtagadták, szerintük Isten a Föld Ura és csak neki szabad  adót fizetni. Jelszavuk a „szent háború” volt, mindig ruhájuk alatt hordták görbe kardjukat, innen kapták a másik nevüket : szikáriusok. Ezzel a karddal igyekeztek leszámolni a rómaiakkal és azokkal a honfitársaikkal, akik abba a gyanúba keveredtek, hogy együttműködnek a római megszálló hatalommal. Minden valószínűség szerint Barabbás is ennek a pártnak volt a tagja és egy lázadás idején így ölt meg egy vagy több római katonát és ezért került fogságba. A zélóták, köztük Barabbás is egy életstílust, egy lelkületet képviselnek. Erre a lelkületre az erőszak, a lázadás jellemző. Ez a lelkület azt mondja .vedd a magad kezébe sorsod irányítását, írtsd ki az ellenséget. Ne engedd, hogy mások uralkodjanak feletted, te uralkodj másokon. Barabbás az az ember, aki azonnal odaüt és visszaüt. Barabbás ezért rendkívül népszerű, imponáló, mert a mi ereinkben is a Barabbás vére folyik Most úgy kerül a figyelem középpontjába, hogy Pilátusnak eszébe jut, hogy a zsidóknak van egy olyan szokásuk, hogy a nagy ünnepük alkalmából egy foglyot szabadon engedhetnek, kegyelemben részesíthetnek. A szokás pontos eredetét nem ismerjük, úgy tűnik, hogy ez nem római szokás volt, hanem a legvalószínűbb az, hogy az Egyiptomból való szabadulás emlékére vezették be ezt a szokást a zsidók, s a római megszállókra az volt jellemző, hogy a jobb együttélés érdekében ők alkalmazkodtak a megszállt népek szokásaihoz.

            De ki az a másik fogoly, akit választani lehetne, hisz épp így válik nagyon sürgetővé a kérdés, hisz ezen a napon dönteni kellett, választani kellett Jézus és Barabbás között. Az írásmagyarázók arról is tudnak, hogy ennek a Barabbásnak a keresztneve is Jézus volt, ebben az időben ez gyakori név volt, és akkor így hangozhatott a kérdés: ti melyik Jézust választjátok, azt, akit Barabbásnak mondanak, vagy pedig azt, aki Krisztusnak mondatik. A mi számunkra is nagyon égető ez a kérdés, sőt népünk számára is, hisz az ember nagy kiváltsága és terhe, hogy neki mindig választania és döntenie kell. Egész életünk abból áll, hogy határozott igeneket és nemeket kell kimondanunk. S ha valamire igent mondtunk, ezzel minden másra nemet mondtunk. Itt Nagypéntek napján s nekünk Jézus szenvedésének és népünk szenvedésére való emlékezésünk idején az a kérdés áll előttünk, hogy mi melyik lelkületet, indulatot választjuk. A Barabbás lelkületével foglalkoztunk, most lássuk, hogy mi a másik lehetőség, ki az a másik, akit válaszhatunk egyénként és népként egyaránt. Ez a választás sokkal nagyobb dolog, mint gondolnánk, ez élet és halál kérdése. Jézus is egy Atyának a Fia, a Barabbás név épp ezt jelenti, hisz maga az Atya mondta róla : ez az én szerelmes Fiam, Őt hallgassátok. Az a lelkület, amit Ő hozott egészen más, mint a „barabbási”, a világi lelkület. Jézus nem az erőszakot hirdeti, hanem a szeretetet. Ő nem azt mondja, hogy az ellenséget ki kell írtani, hanem azt, hogy az ellenséget szeretni kell. Ő nem akarja a maga kezébe venni ügyei intézést, hanem egészen az Atyára bízza magát. Ő nem üt oda és nem üt vissza, hanem alázatosan tűri az ütlegelést. Ő nam parancsolni akar másoknak, hanem engedelmeskedik Atyjának. Ő nem uralkodni akar mások felett, hanem szolgálni akar másoknak. Az Ő megjelenését nem halál és pusztulás követi, mert Ő azért jött, hogy életünk legyen és bővölködjünk. Ő nem megöl másokat, hanem kész meghalni másokért. A döbbenetes az, hogy a világ annyit szenvedett már a barabbások miatt és mégis mindig Barabbást választja. Annyira megtéveszt minket a barabbások hangoskodása, lármája. Pedig rajtunk és népünkön is nem a barabbások segíthetnek, hanem Jézus és az Ő lelkülete. Nem kellene szégyelnünk azt, hogy mi Őt választjuk, nem kellene félnünk elfogadni a Jézus lelkületét, mert mi nagyon jól tudjuk, hogy a szelídség sokkal nagyobb hatalom, mint az erőszak, alázattal sokkal többre lehet jutni, mint mások megalázásával, a letiport igazság is erősebb, mint a gonoszság, a türelem előbbre visz minket, mint a bosszú, hogy a krisztusi szeretettel sokkal jobban lehet formálni életeket, mint bármilyen más kényszerítéssel, erőszakkal. Minden forradalomnak és forradalmárnak az az óriási hiányossága, hogy csak körülményeket tud megváltoztatni, de nem tudja megváltoztatni az emberi sziveket, életeket. Márpedig hiába változnak meg körülményeink, ha nem változik meg a szivünk. Barabbás hiába küzd a szabadságért és a nép is hiába teszi ezt, mert ők nem szabadok, őket megkötözi a gyűlölet, a bosszúvágy. Az egész szenvedéstörténetben azt látjuk, hogy csak egyedül Jézus a szabad, bár Ő megkötözve áll bírái előtt. Szabad arra, hogy mindent eltűrjön, minden szenvedést magára vállaljon. Ő szabad minden előítélettől, gyűlölettől, félelemtől, szabad az áldozatra, a teljes engedelmességre, a halálra is. Semmilyen „barabbási” eszközhöz nem hajlandó nyulni, nem hajlandó azokat igénybe venni. Ő megmutatta örökre ennek a világnak, hogy a leghatalmasabb fegyver a szeretet, amely nem kíméli magát, amelynek a másik a fontos. Jézus ezt a legnagyobb harcot egyedül a szeretet fegyverével harcolta meg. Bármennyire is ünneprontásnak tűnik március 15-én, de mégis ki kell mondanunk : mi is és a mi népünk is csak ezzel fog győzni. Megpróbálhatunk Barabbás eszközeivel segíteni magunkon, de biztos vereséget szenvedünk, mert a bűnt nem lehet emberi erőszakkal legyőzni, csak isteni szeretettel megbocsátani. A Krisztus szenvedése ki akar szabadítani minket a „barabbási” lelkületből és krisztusi emberekké akar minket formálni. Ha nem merünk mi és a mi népünk Jézus mellé állani, akkor nincs megoldás. Bárcsak meg tudnánk ezt mi is látni, bárcsak tudnánk Jézust választani.

Olvasandó igék: És.42,2, 53,7, Máté 27,15-26, Márk 15,615, Ján.1O,1O. 19,39-4O, Ap.csel.5,37.

                                                                                                Lőrincz István