Mit tanít a Szentírás : a szomorúságról

A szomorúság, éppúgy mint az öröm, félelem és harag, az ember egyik alapérzése. Az embert talán sokkal jobban meg lehet ismerni az ilyen érzései alapján, mint az alapján, hogy mit mond, hogy adott esetben hogyan érvel. A szavakban az ember sokkal képmutatóbb szokott lenni, mint érzéseiben. Sokat elmond valakiről az, hogy mi teszi őt örvendezővé és mi felett lesz szomorúvá, hogy mitől fél és hogy mitől lesz mérges. Az érzések által az ember az ő bensejét mutatja meg.

Mi mindig nagyobb tisztelettel fordulunk egy szomorú, mint egy örvendező ember felé. A szomorúság csendessé teszi az embert, jól látjuk ezt egy-egy temetés alkalmával, az öröm ellenben hangoskodóvá, zajossá tesz, ahogy azt esküvőkön látjuk leginkább. De az öröm is Isten ítélete alatt áll. A szomorúság is lehet nagyon önző és énközpontú. Nem csak szent szomorúság van, hanem olyan negatív töltetü szomorúság is, ami az önsajnálkozásból származik. A gazdag ifjú szomorúan ment el Jézustól, mert sok jószága, nagy vagyona volt, amiről nem tudott lemondani. Afelett szomorkodott, hogy miért kért Jézus tőle ilyen nagyot. Ő úgy gondolta, hogy követheti Jézust úgy is, hogy közben a vagyonát szereti mindenek felett. Mi vajon nem így vagyunk? Amikor Jézus kisebb vagy nagyobb áldozatokat kér tőlünk, mi is megszomorodunk. Az ilyen megszomorodás, sohasem az életet, hanem a halált munkálja. Mennyire önzők, magunk körül forgolódók, önsajnálkozóak lehetünk mi szomorúságunkban is !  Minden a mi elkényeztetett énünk körül forog. Ezért jó, h szomorúság idején mindig megvizsgáljuk magunkat, hogy vajon Istentől jön-e ez a szomorúság, vagy pedig a mi önző szivünkből? Találóan mondta valaki : van olyan szomorúság, ami felett el kell szomorodni. Krisztus azért is szomorú volt mindhalálig, hogy az ilyen önző szomorúságunktól megszabadítson.

Mi ebben a dologban is mindig Jézustól kell tanulnunk. Tőle kell megtanulnunk szomorkodni is, szent és Isten előtt kedves szomorúsággal. Amikor Jézus szomorú és sír, akkkor Ő önmagát ajándékozza az Atyának és nekünk és abban az Ő végtelen szeretete jut kifejezésre. Jézus sír Lázár sírjánál, mert nagyon szerette őt,hisz  barátja volt. De Jézus sír Jeruzsálem felett is, egy olyan város felett, amely a lehető legellenségesebb módon viszonyult hozzá.  Jézus szomorú e város miatt és minden ember miatt, aki ilyen nagy szeretetet megvet és ilyen nagy esélyt szalaszt el a megtérésre, az üdvösségre. Az ilyen sírást jó megtanulni Jézustól. Mi felett szoktunk mi sírni? Vajon tudunk-e sírni a szomszédunk, a munkatársunk hitetlensége felett? Vagy jobban megsiratunk egy számunkra értékes edényt, ami eltörött, mint egy emberi lelket, egy életet, amit a bűn tört össze? Isten a mi szomorúságunkat is kezébe kell vegye, hogy azt megtisztogassa és megszentelje.

Vigyáznunk kell arra is, hogy ne méretezzük túl az érzéseinket. Nem normális dolog az, ha valaki semmiségért úgy örvendezik,hogy már-már a fellegekben jár, de az sem, ha valaki kis dolog miatt napokig vagy esetleg hetekig szomorkodik. Ne legyen parttalan se az örömünk, se a szomorúságunk, se a haragunk. Rákhel nem akart megvigasztalódni gyermekei halála felett. Ő csak gyermekei elvesztését látta. Nem látta azt, hogy Jézus, az Atya Gyermeke él, és az Ő élete fontosabb, mint a saját gyermekeinek az elvesztése. Van olyan szomorúság, amiben annyira elmerülünk, hogy már csak azt látjuk, ami miatt szomorkodni kell, de nem látjuk meg, hogy nagyon sok dolog maradt az életünkben, ami felett örvendezhetünk is. Vigyázzunk arra, hogy az ajándékokat ne tévesszük össze az Ajándékozóval. Ha korlátlan a szomorúságunk, akkor az azt jelenti, hogy Istennek valamilyen ajándéka bálvánnyá nőtte ki magát az életünkben. Lehet, hogy Isten épp azért kellett azt „ kioperálja” az életünkből, ahogy Jákób életéből is ki kellett vegye a bálvánnyá nőtt Benjámint. Legyünk mindig tudatában annak, hogy Jézus a legfőbb jó a mi életünkben, Ő mindig megmarad a mi számunkra, Őt nem lehet elveszíteni. Az, amit Benne megnyertünk viszonylagossá teszi mind az örömünket, mind a bánatunkat. Ha mi valamilyen veszteségben nem akarunk megvigasztalódni, ezzel azt áruljuk el, hogy még nem Jézus Krisztus a legfőbb javunk. Ő meg tud minden mi veszteségünkben vígasztalni minket. Jó tudni, hogy egyedül Ő az, aki a mi szomorúságunkat tökéletesen meg tudja érteni. Mi nem tudjuk egymást megérteni, sőt a legtöbbször még legjobb akaratunk ellenére is félreértjük egymást. A tanítványok a Gecsemáné kertben nem tudták megérteni Jézust, nem tudtak még egy óráig sem vigyázni Vele.Ebben az órában a Sátán minden eszközt felhasznál arra, hogy Jézust kétségbe ejtse, hogy Őt a megváltás művétől eltántorítsa. Jézus azért is szomorú, mert Judás elárulja, Péter pedig megtagadja őt. Ilyen gyarlók vagyunk mi emberek, milyen jó épp ezért tudni, hogy Ő egyedül ért meg és vigasztal meg minket.

Van aztán olyan is, hogy örömünkben sírunk. Az öröm és a szomorúság keveredik bennünk egymással. Jézus is beszél erről. Azt mondja el nekünk, hogy az Isten országában van egy különös szomorúság, egy szent szomorúság, de ebből végül is öröm származik,az ilyen szomorúság örömre fordul. Ezt egy hitetlen ember nem tudja megérteni. Ő úgy gondolja, hogy vagy örül az ember, vagy pedig szomorkodik, a kettőnek semmi köze sincs egymáshoz. Jézus azonban boldognak mondja sírókat, mert ők azok, kik megvígasztalódnak . Aki az Isten országában szomorkodik, az ezt nem egyedül, hanem Istennel és Istenért teszi és ezen nagy áldás van. Mi Krisztussal együtt szomorkodunk, hogy aztán Krisztussal együtt örvendezhessünk, Vele együtt szenvedünk, hogy Vele együtt dicsőülhessünk majd meg. Kálvin beszél a vándor szomorúságáról, aki szomorú, mert még messze van a cél, de beszél az ő öröméről is, mert a cél számára nem bizonytalan. Tudja, hogy egyszer meg fog érkezni abba. Pál is ismerte ezt, amikor azt mondja : a keresztyén ember bánkódó, és mégis mindig örvendező. Mi tudjuk, hogy az Isten országa egy állandó megtérést jelent, a megtérésben pedig ott van a mélységes szomorúság bűneink felett, de ott van a szívbéli öröm Isten megbocsátó kegyelme felett.

A szomorúságot, ami ebben a világban van lehet enyhíteni, de soha sem lehet megszüntetni és legyőzni. Az orvosi tudomány az emberi szenvedést valamelyest mérsélkelni tudja, de nem tudja azt végleg megszüntetni. De eljön egy pillanat, amikor az orvosi tudomány lehetőségeinek végső határához jut, amikor már ember nem tud segíteni. Ezért amig a világ világ lesz, a könnyhullatás és a gyász állandó kísérői lesznek emberi életünknek. Ez persze nem azt jelenti, hogy semmit se tegyünk a szomorúság ellen, mondazon kiváltó okok ellen, amik ebben a világban vannak. A keresztyén ember az evangélium erejével szóban és tettekben a vígasztalás áldott szolgálatára hivatott el. Mi lenne ebből a világból, ha kiveszne belőle az evangélium ereje, ha eltünnének azok a keresztyének, akik boldogok, mert az Isten országa áldott valóság lett az életükben?  De mindezek ellenére a szomorúság, gyász, fájdalom, szenvedés megmaradnak a hívő emberek életében is. Mi azonban tudjuk, hogy Krisztus dicsőséges visszajövetele véget vet ennek az állapotnak. Tudjuk, hogy egyszer be fog teljesedni, amit Ő mondott: ímé mindent újjá teszek. Amikor az új ég és új föld valóságosan el fog közelíteni hozzánk, amikor mi egészen és tökéletesen az Ő népe leszünk, akkor ott már semmi helye nem lesz semmilyen szomorúságnak. Akkor a szomorúság végérvényesen legyőzetik, mert a szomorúság legmélyebb oka, a bűn és halál is legyőzetik. Mi ennek már most örvendezhetünk.

Olvasandó igék: Péld.14,1O, Jer.31,15,  Máté 5,4, 19,22,  26,28.38.4O, Luk19,41 Ján.11,35,  2Kor.7,1O, Jel.21,3-4

                                                                                         Lőrincz István