Mit tanít a Szentírás : a misszióról és evangélizációról

            Voltak sajnos olyan idők, amikor sokan úgy gondolták, hogy a misszió és evangélizáció néhány buzgó ember magánvállakozása. Ma már az egyház sokkal világosabban látja , hogy ez az egyik legfontosabb feladata, Krisztustól kapott küldetése. Ő mondta tanítványainak : tegyetek tanítványokká minden népeket. Sajnálatos tény az is, hogy az egyház ezt nagyon sokszor rossz eszközökkel próbálta elvégezni, lásd a keresztes háborúkat, erőszakos térítéseket. Az egyház nagyon sokszor elfelejtette, hogy Krisztus nekünk egyetlen fegyvert adott a kezünkbe, és ez nem más mint az Ő igéje, az Ő szava. Ez a fegyver elégséges annak a szent küldetésnek az elvégzéséhez, amit Ő nekünk adott. Az igéhez való viszonyulás mindig is a misszió és evangélizáció fokmérője az egyházban. Amikor Isten igéje élő és ható volt az egyházban, akkor a misszió is folyt, amikor Isten igéje elhalványult, akkor a misszió is megtorpant.

            A misszió kérdésében tanulságos történet az, amit az Ószövetségben olvasunk. Samáriát, az északi ország fővárosát a sziriai seregek ostrom alá veszik, hogy éhhalál által foglalják el azt. Óriási a nyomor, megdöbbentő jelenetek zajlanak a városban. De Isten könyörül népén, a sziriabeliek egy nagy sereg közeledésének zaját vélik hallani, ekkor pánikszerű menekülés közben mindent maguk mögött hagynak : a sátrakat, állataikat, finom eledeleiket és drága kincseiket. Az ellenséges sereg és az ostromlott város között négy bélpoklos őgyeleg. Nekik nincs veszteni valójuk. Tudják, hogy a városban nincs esélyük arra, hogy eledelt kapjanak, ezért úgy határoznak, hogy az ellenségnél próbálkoznak, hátha megesik rajtuk a szivük és dobnak nekik is valamit. Ha sikerül jó, ha pedig nem, akkor meg fogják ölni őket, de már úgyis mindegy, hiszen másképp meg éhen fognak elpusztulni. Akár az éhhalál, akár az ellenség kardja, más választásuk úgy sincs. De láss csodát, az ellenséges tábort elhagyatva találják. Addig lakmározhatnak, ameddig csak birják. Látják a drága kincseket is, s amennyit csak tudnak eldugdosnak maguknak. Nem csak tele eszik magukat, hanem egy csomó felesleges dolgot is megpróbálnak a maguk számára félretenni, s eközben benn a városban minden pillanatban halnak az emberek, akiknek egy falás eledele, s talán egy korty vize sincs már. Ez a négy ember az önzés által gyilkosssá válik. A szabadulást, a menekvést a maguk számára tartják fenn. Nem osztják meg a halálban sínylődő várossal, azt a nagy gazdagságot, ami csak úgy ajándékképpen nekik adatott. De egyszer csak az egyikben megszólal a lelkiismeret, és eszükbe jutnak a város lakói. Nem igazán cselekszünk, szól ez a társaihoz. Ez a mai nap örömmondás napja, ha mi hallgatunk és a virradatot megvárjuk, bűntetés ér bennünket.

            Mennyire döbbenetes és tanulságos ez a történet a mi számunkra. Mert vajon mi nagyon gyakran nem hasonlóképpen cselekszünk?  Élvezzük úgymond Isten kegyelmét, szeretetét, Isten országának minden gzdagságát a gyülekezetben, a hívők közösségében, de közben elfelejtjük, hogy ott kinn a világban lelkileg éhen halnak emberek, tönkre mennek és kárhozatba jutnak lelkek, akik nem tudják, hogy Jézus Szabadító, legyőzte a bűnt és a halált. Jézus a tálentumokról mondott példázatában beszél arról a rettenetes lehetőségről, hogy mi a nekünk adott tálentumot elrejtsük, kihasználatlanul hagyjuk. Jó, hogy én Isten gyermeke vagyok, jó hogy nekem van üdvösségem, a többi már nem érdekel, az nem az én dolgom. Jézus kemény ítéletet mond azon szolga felett, aki a rá bízott tálentummel nem sáfárkodik, aki azt nem fordítja mások javára és üdvösségére. Így van ez a földi viszonylatban is. Minden bank igyekszik forgatni tőkéjét, igyekszik azt minél jobban befektetni különböző vállalkozásokba. Amelyik bank ezt nem teszi, az előbb-utóbb csődbe fog menni. Ilyen forgatni, befektetni való kincs a ránk bízott evangélium is. Ha azt nem adjuk tovább, ha azzal nem szolgálunk, akkor még az is elvétetik tőlünk, amink van.

            Nagyon sok vita van a keresztyének között arról, hogy az igét szóval vegy cselekedettel kell hirdetni. Hogy mi fontosabb : Isten igéje vagy pedig a keresztyének bizonyságtevő élete? Itt nagyon világosan kell látni, hogy Isten igéje a fontosabb, a döntő, hisz ott találjuk meg az üdvösség útját. A mi legjobb  cselekedeteink is pedig, ahogy a Káté is tanítja  bűnökkel fertőzöttek. Minket megtartani nem a keresztyének cselekedetei fognak, hanem egyedül Isten kegyelme. Ezért nincs fontosabb dolog, mint Isten igéjének a hirdetése. A hirdetett igének megfelő cselekedetek és életfolytatás azonban hitelesítheti és erősítheti az ige hirdetését. A keresztyén ember hiteles életfolytatása megerősíti a még hitetlen emberben, hogy amit az mond nem mese, nem valótlanság, hanem nagyon is "életszagú" realitás. Jézus egy szép képpel azt mondja, hogy a cseleketeteink úgy kell világítsanak a sötétben, ahogy azt egy gyertya, egy világítótest teszi. A hitetlenek megláthatják így, hogy a keresztyének élnek is abból és azzal, amit mondanak, hogy Isten igéjében erő is van. A jó cselekedetek jelek lehetnek arra nézve, hogy a hívő ember Isten igéjéből él. Kegyelemből élni tehát egyet jelent a példamutató élettel. Ebben nincs semmi erőlködés, ez nem "izzadtságszagú" próbálkozás, hanem a legtermészetesebb életfolytatás, amelyet Isten felhasználhat arra nézve, hogy hitetlen emberek látva a szóban, cselekedetben, szeretetben és tisztaságban járó életet, maguk is kívánkozzanak ilyen életet élni.

            Határozottan el kell utasítanunk azt az álláspontot, hogy beszélni nem kell, hogy elég a jó cselekedet, a példamutató élet. Ez legfeljebb csak addig juttathat embereket, hogy csodálni és tisztelni fognak bennünket, de ige nélkül soha senki nem fog eljutni a Jézus Krisztusban való élő hitre. Persze ez fordítva is igaz : nagyon veszélyes az is, ha csak igehirdetés, csak bizonyságtétel van, a példaadó élet pedig sehol sincs. Az emberek ettől is el fognak fordulni, mondvan hogy ez csak képmutatás, farizeuskodás. Ezért azt mondhatjuk, hogy az ige hirdetése és az annak megfelelő életfolytatás szorosan egymáshoz tartoznak, erre is érvényes : amit Isten egybeszerkesztett, azt ember el ne válassza. Imádkozzunk naponta azért, hogy szóval és tettel is tudjuk jól hirdetni az evangéliumot.

            Nagyon nagy kérdés az is, hogy hogyan kell reagáljon a világ az emberek az én bizonyságtételemre? Népszerű ember kell legyek, vagy pedig gyűlölniük kell engem? A Szentírásban mind a kettőre találunk példát. Van olyan is, hogy gyűlöletesek lesztek az én nevemért, ahogy Jézus mondja, és van olyan is hogy kedvességet találtak a nép előtt, ahogy azt az első keresztyénekről olvassuk. A keresztyén ember mind a kettővel találkozik, mind a kettőt megtapasztalja. Nagyon fontos az, hogy legyünk őszinték és egyenesek.Merjük kimondani Isten igéjének kemény igazságait is, ezért ha kell vállajuk a gyűlöletet is. De a gyűlölet vagy harag tényleg Krisztusért érjen, ne pedig azért, mert olyan gyarló keresztyének vagyunk. Az nem baj, ha szentségünkért gyűlöl minket a világ, csak épp képmutató álszentségünkért ne gyűlöljön. Ne akarjunk se népszerűek lenni, de ne keressük a vértanúságot se.

            Csak az tud missziót és evangélizációt végezni, aki hajlandó leereszkedni az emberekhez. Magas lóról nem lehet missziót végezni. Milyen felséges példát adott nekünk ebben Jézus. Ő leereszkedett mihozzánk. Minél nyomorúltabb, minél elesetteb volt valaki, annál nagyobb irgalommal és szeretettel hajolt le hozzá. Mi is készek kell legyünk erre a lehajlásra.

            Annak is tudatában kell lennünk, hogy az emberben két ellentétes érzés van. Egyrészt mindenkiben ott van egy Isten utáni vágy, ahogy valaki találóan mondta : egy Isten-alakú űr van bennünk. Mélyen mindenkiben ott van a honvágy az elveszített paradicsom után. De a másik indulat is ott van az elesett emberben, hogy elutasítja Istent, hogy lázad Isten ellen. Az ember nem tud boldog lenni Isten nélkül, de Istennel se akar élni. Ebből az áldatlan helyzetből csak Isten Szentlelkének ereje tudja kiragadni az embert, hogy megtörjön az ellenállás és az ember megtalálhassa az Istennel való élet teljességét, boldogságát.

            Végül még egy kérdés : hogyan lehet egy hitetlen embert megközelíteni az evangéliummal? Pál és Jézus példája is azt mutatja, hogy meg kell próbálni egy olyan kiinduló pontot találni, ahonnan aztán eljuthatunk az evangélium üzenetéhez. Most a reformáció ünnepéhez közeledve imádkozzunk azért, hogy Krisztus egyháza tudja megújult erővel végezni a misszió, az evangélizáció szent feladatát.

Olvasandó igék : 2Kir.7,9, Mát.5,16, 25,25-26, 28,19, Luk.6,22.26, 19,1O, Ján.1O,37-38, Ap.csel.2,47,17,22, Róm.8,7,  1Kor. 2,14, 9,16, 1Tim.4,12

                                                                                                Lőrincz István