Barangolások bibliai tájakon: Korinthus III.

             A Korinthus városában levő gyülekezetnek írt Pál apostol két olyan levelet, amelyek gyöngyszemei az egész Szentírásnak. Kétségtelenül a legismertebb az első levél tizenharmadik fejezete, amit mindnyájan a „szeretet himnusza” néven ismerünk. Ennek pedig klasszikus igéje a fejezet utolsó verse: „megmarad a hit, remény, szeretet, e három, ezek között pedig legnagyobb a szeretet”. Ezek keresztyén életünk nélkülözhetetlen tartópillérei. Itt a sorrend is fontos. Hisz igazi reményről és szeretetről nem is lehet szó hit nélkül, hiszen ezek a hit gyümölcsei. Akik még nem járnak hitben azok egy kicsit másképp gondolkodnak, ők mindenek előtt szeretetet akarnak tapasztalni a keresztyének között, hogy aztán így a hit és remény felé meg tudjanak indulni. Ez egy nagyon nagy felelősséget ró a keresztyén gyülekezetre. Van-e ott meglátható és megérezhető szeretet? Tudunk-e valami többletet sugározni a világ felé? Ha igen, akkor esélyt kapunk arra, hogy az emberek rákérdezzenek hitünkre és reménységünkre is. Sajnos Korinthusban nagyon sok baj volt épp a szeretettel. Veszekedtek egymással,  pártokra szakadtak, lenézték egymást. Ez nem volt akkor se, és ma se jó reklám a keresztyén gyülekezet számára. Ma is nagy szükség van arra, hogy a szeretet legnagyobb legyen közöttünk.

            A korinthusi levelek azért is értékesek, mert Pál ezekben betekintést enged a szívébe. Nagyon őszintén beszél önmagáról, nagy alázattal. Pál mindig nagy csodaként éli meg azt, hogy őt, aki előbb üldözte az Isten egyházát, a Krisztus gyülekezetét, később elhívta, hogy annak egyik legáldottabb munkása, szolgája legyen. Nem győz csodálkozni azon, hogy Isten kegyelme őt is megkereste, megtalálta és átformálta. Nagy baj az, ha mi  természetesnek vesszük azt, hogy Isten gyermekei, Krisztus tanítványai vagyunk. Lehet, hogy mi nem jutottunk olyan nagy mélységbe, mint Pál, lehet nem üldöztük  csúfoltuk a keresztyén embertársainkat, de gondoljuk csak meg: mivé lett volna az életünk, ha Isten nem keresett volna és nem talált volna meg?. Mi lett volna belőlünk a hitetlenség útján?

            Ehhez a gyülekezethez írta Pál a feltámadásról szóló hatalmas bizonyságtételét is. Mert a halál ténye, rettentő valósága mindnyájunkat mélyen foglalkoztat. Mindnyájan álltunk már szeretteink koporsója mellett és tettük fel a kérdést: mi lett velük, hova mentek, fogunk-e még velünk találkozni. S mindnyájan gondoltunk már a saját halálunkra is, s tettünk fel ehhez hasonló kérdéseket. Az is szomorú tény, hogy nagyon sokan vannak még egyhaztagjaink között is olyanok, akik nem hisznek a feltámadásban. Ez nem új dolog, hisz a korinthusi hívek között is voltak olyanok, akik nem tudtak ebben hinni. Pál apostol egy csodálatos fejezetben mintegy kézen fogva vezeti el lépésről-lépésre olvasóit a halottak feltámadásában való hitre. Világossá teszi, hogy a mi feltámadásunk elválaszthatatlan a Krisztus feltámadásától. Elmondja, hogy mi lenne annak a következménye, ha Krisztus nem támadt volna fel. De ott a diadalkiáltás:Krisztus feltámadt! S ha Krisztus feltámadt, akkor mi is fel fogunk támadni. Egy biztos: a feltámadást természettudományos és biológiai érvekkel nem lehet bebizonyítani, de hittel el lehet fogadni, és ez a hit már most boldoggá tehet minket!

            Pál a korinthusi gyülekezethez írt leveleiben szép képeket is használ. Ilyen a világosság és sötétség képe. Isten a teremtés elején világosságot teremtett, amikor pedig újjáteremti az embert, akkor világosságot teremt a mi szívünkben. A Szentlélek egy olyan lámpás, -szószerint ez van az igében-, ami megvilágítja ami egész életünket. E világosság nélkül az ember lelki sötétségben botorkál, s előbb utóbb elbukik. Áldjuk Istent, hogy nem hagyott minket a sötétségben elveszni. Hogy ő megvilágosított minket Isten dicsőségének ismeretével. Ez a legtisztábban a Jézus Krisztus arcán ragyogott, de azoknak az arcán is felragyog, akik hisznek benne.

            Egy másik kifejező kép az ó és az új ember. Pál apostol az egész Szentírás tanításával összhangban beszél arról, hogy mi ó-emberként születtünk e világra, vagyis magunkban hordozzuk a bűnt, s az uralkodik bennünk. De Krisztus váltsághalála, ha mi hiszünk abban, egy új embert, egy új teremtést hoz létre bennünk. Ez nem jelenti azt, hogy ó-emberi természetünktől teljességgel megszabadulunk, de azt igen, hogy már nem uralkodhatik rajtunk.

            Mi általában nem szeretünk szomorúak lenni. Ezt igyekszünk- ha csak lehet- mindig elkerülni. De Pál azt mondja, hogy van egy Isten szerint való, áldott szomorúság is. Tudjuk azt, hogy Pál még írt egy levelet a korinthusiaknak, ami nem maradt fenn a Szentírásban, ez a „könnyek levele”. Ebben nagyon komoly és kemény dolgokat mondott el a gyülekezetnek, ami miatt ők mélyen megszomorodtak. De a hatás áldott volt, sokak megtértek bűneikből Istenhez. Boldog az az ember, aki ismeri ezt a szomorúságot, mármint a bűnei felett való kesergést. Mert az ilyen ember vágyakozni fog az Istnnel való tiszta és szent élet után. Kérdés az, hogy mi ismerjük-e ezt? Ha nem akkor nagy baj van az életünkkel!

            Mindnyájan hordozunk egy súlyos terhet, keresztet az életünkben. Ez nem kevés fájdalmat és szenvedést okoz nekünk. Pál is tudott ilyenről az életében. Ő ezt így fejezi ki:” tövis adatott testembe”. Hogy mi volt ez a tövis, nem tudjuk pontosan. Egy biztos: ez  ő úgy élte meg, hogy akadályozza az Istenért végzett szolgálatában. Ő háromszor is könyörgött az Úrhoz, hogy ezt vegye el tőle. De az Úr ezeket a könyörgéseket másképp hallgatta meg, mint ahogy az apostol szerette volna. Pál azt várta, hogy elvétessék a tövis, ehelyett az Úr adott neki valami mást: kegyelmet a tövis, a kerszt hordozásához. És ez a kegyelem elég volt az ő számára. A kegyelmet ebben az esetben úgy is érthetjük, hogy hordozó, felemelő erő. Tudta hordozni a kersztet, a tövist, s tudott szolgálni ennek ellenére is az Úrnak. Lehet, hogy te is hordozol ilyen keresztet, lehet, hogy te is könyörögtél már azért, hogy az Úr vegye le vállaidról. Ha nem veszi le, akkor se csüggedj el, hanem legyen neked is elég a kegyelem!

Olvasandó igék: 1Kor. 13,13,  15,8.20, 2Kor.4,6,  5,17,  7,10,  12,9

                                                                                                            Lőrincz István