Mit tanít a Szentírás : a tanítványságról, Krisztus követéséről II.

          Sokat mondó számunkra, hogy Jézus a tanítványokat többször is nevezte emberhalászoknak. Nyilván, hogy az igehirdetés , a bizonyságtétel szolgálata sok mindenben hasonlít a halász munkájához, és egészen bizonyos az is, hogy Jézus tanítványai majdnem mind ezt a foglalkozást űzték elhivatásuk előtt. Hiszen a halászt életkörülményei is arra kötelezték, hogy közel érezze magát Istenhez. Hiszen a halászember szinte naponta meg kellett küzdjön a természet erőivel, a hatalmas és félelmetes hullámok is Isten hatalmát és erejét hirdették számára. A halász számára Isten szinte kitapintható valóság volt. Ezért a halászok nem akármilyen emberek voltak, hanem rendkivül bátor emberek. Hisz ők naponta az életüket kockáztatték, szinte naponta farkasszemet kellett nézni a halállal. Jézus azt mondja a tanítványoknak, hogy farkasok közé küldi őket. Hát bizony farkasok közé nem igen lehetett volna gyáva embereket küldeni. A halászembernek nagy bölcsességre és rátermettségre is  szüksége volt. Jól meg kellett választani az időt, a helyet, a csalétket. Ahogy mi mondani szoktuk : józan paraszti ésszel kellett rendelkezni. Nem véletlenül mondja Jézus a tanítványainak, hogy nekik okosaknak kell lenniük, mint a kígyónak. A halászember ezen felül nagyon béketűrő, türelmes ember is kellett legyen. Sokszor éjszakákon át kellett virrasztani a halászcsónakban, sokszor fogás nélkül kellett visszatérni a partra. Mennyire nagy türelem kell az emberhalászathoz is, mennyit kell várni, mennyit kell imádkozni, mennyit kell gyötrődni, amig valaki végre " horogra akad". A halász munkája sokszor hiábavaló, semmi eredménye sincs, de mégsem lehet feladni a reményt, mindig újra kell kezdeni, és ez nincs másként a lelki munkában sem.

            A tanítványok tehát Jézus munkatársai voltak.  Jézus nagy munkára, nagy feladatra hívta el őket, mégpedig hogy az evangéliumot elvigyék a föld végső határáig. De Jézus az elküldés pillanatában ígéretet is adott a tanítványoknak, hogy Ő velük lesz, velük együtt dolgozik. Milyen óriási feladatot adott Jézus a tanítványoknak! A tanítványok hatalmas munkát kellett elvégezzenek, sokszor testet-lelket felőrlő, fáradtságos , keserves és veszélyes munkát. A munka , a feladat nem csak az első tanítványokra volt érvényes, hanem minden idők tanitványai számára. Hisz nem kisebb célt szabott Jézus a tanítványok elé, mint hogy az egész világot hóditsák meg az evangélium, az Isten országa számára. A tanítványoknak az egész világra el kell menni. Ha ők nem hajlandók elmenni, egész népek, sőt földrészek maradhatnak lelki sötétéségben, kárhozatban. Ezért kellett Pál apostol bejárja az akkor ismert egész világot, ezért kellett a későbbi tanítványoknak, misszionáriusoknak eljutni Afrikába, Ázsiába, az őserdők mélyére. Jézus maga beszél arról, hogy milyen fontos a tanítványok szolgálata, hogy a tanítványok elmenjenek és tanítsák a népeket mindarra, amit Ő parancsolt nékünk. A tanítvány kötelessége és lehetősége, hogy az engedelmes bizonyságtétel által a másik ember is tanítvány legyen. Ezért minden tanítvány ugyanakkor misszionárius, aki nem mehet el közömbösen mások mellett, akinek szent kötelessége a Krisztus tudományát és a szerinte való életet másoknak is átadni.

            Persze itt felteheti valaki a kérdést : hát ennyire emberektől függ az Isten országának terjedése? Hát nem Isten Lelke az, aki meg tudja győzni az embereket, nem egyedül a Szentlélek újíthat meg emberi életeket? Igen, de ezt épp a tanítványok szolgálata által végzi. A tanítvány nagyon jól tudja, hogy ez az egész őgy nem az ő kezében van, nem tőle függ, de mégis olyan buzgalommal és erőbevetéssel kell dolgozzon, mintha mégis minden tőle függne. Ezt a kettőt nem lehet és nem is szabad egymással kijátszani. Nyilvánvaló, hogy Krisztus munkálkodik igéje és Lelke által, de ez a tanítvány szolgálatán , bizonyságtételén keresztül érkezik meg az emberekhez. Jézus tehát nem csak parancsot ad tanítványainak a bizonyságtételre, hanem ígéretet is tesz arra nézve, hogy ezek az ígéretek be fognak teljesedni. És mi nyugodtan ráépíthetjük egész életünket és szolgálatunkat a Jézus ígéreteire. Nyilvánvaló, hogy az ígéretek beteljesedése nélkül egész munkánk csődbe jutna. De mi mindig tudhatjuk, hogy az van jelen, az van közöttünk, az hordozza szolgálatunkat, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Hát Neki ne lenne hatalma embereket megtéríteni, Neki ne lenne hatalma országát minden népre kiterjeszteni? Ezért mi tudhatjuk, hogy soha nem vagyunk magunkra hagyatva. Ő megért minket, ismeri szolgálatunk nehézségeit, ismeri azokat is, akik között ezt a szolgálatot végezzük, újra és újra megerősít, bátorít, vigasztal mindket és megadja azt a bölcsességet, ami nélkül szolgálatunkat nem tudnánk végezni. Akit egyszer Ő elhívott, akit egyszer Ő megragadott, az meg is fogja tapasztalni, hogy minden az Ő kezében van. Az nem fog kételkedni abban, hogy minden az Ő diadalma felé halad.

            Végül beszéljünk arról, ami a tanítványi életben a legnehezebb, éspedig hogy a tanítványnak szenvedni kell. A Krisztus követése elkerűlhetetlenül szenvedést hoz a tanítvány számára. Krisztus nem is csak egyszer és nagyon őszintén beszélt erről :" ha gyűlöl titeket a világ, tudjátok meg, hogy engem előbb gyűlölt tinálatok." A tanítványok osztoznak a Jézus sorsában, Jézus nagyon szorgalmatosan és alaposan fel is készítette őkert a szenvedésre. Hát mekkora szenvedés a juhnak a farkasok közé menni! Mi várhat a juhra a farkasok között más, mint a szenvedés? Földi viszonylatban nincs is olyan pásztor, aki juhait a farkasok közé küldené. Hisz mi úgy tudjuk, hogy a pásztornak épp az az egyik legfontosabb feladata a legeltetés mellett, hogy juhait a farkasoktól és minden más támadástól megvédelmezze. Az emberi értelem számára ez egyenesen érthetetlen, hogy Jézus a farkasok közé, szenvedni küldi az Ő tanítványait. Mi mindig arra vágyunk, hogy megszabaduljunk a szenvedésektől, és nem arra hogy az osztályrészünk legyen. Pedig annak, aki a Krisztus követésében jár számolnia kell a veszélyekkel és a szenvedésekkel. Mert mire számíthat a bárány a farkasok között? Arra semmi esetre sem, hogy a farkasok meg fogják őt kímélni,hogy szeretni fogják, hanem épp az ellenkezőjére : hogy rá fognak támadni és mag akarják semmisíteni. Ezért azt mondhatjuk, hogy a tanítványok szenvedése meg fog maradni a világ végezetéig. Persze a szenvedés módja és foka nagyon különböző lehet a történelem kölönböző korszkaiban. Mi is éltünk át olyan korszakot, amiben sokkal többet kellett szenvedni a Krisztus nevéért. Adjunk hálát az Istennek, ha most olyan idők vannak, amikor nem kell bilincseket és börtönt hordozni a Krisztus bizonyságtételéért. De azért szenvedni mindig kell, még akkor is ha ez a szenvedés ma enyhébb formákat ölt, mint régebb. És ne felejtsők el, hogy a világ sok pontján a keresztyének ma is kegyetlenül szenvednek, sőt nagyon sokan meg is halnak. Pontos statisztikát nem tudunk, de több tízezerre tehető azoknak a száma, akik vértanúhalállal pecsételik meg tanítványságukat. Jó lenne sokkal többet imádkozni ezekért a drága, halálig hűséges tanítvány-társainkért.

            A tanítvány hitének nagy próbája, amikor Jézus nem védi meg a szenvedéstől vagy a haláltól a tanítványt. A tanítvány pedig nem tudja megvédni magát, úgy ahogy a bárány sem tud védekezni a farkassal szemben. A tanítványnak semmi esélye nincs a menekvésre, amikor az ellenség ilyen kegyetlenül támad. A tanítvány a szenvedésben csak egy dolgot tehet : hogy hűségesen kövesse Mesterét, aki szidalmaztatván nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött, hanem hagyta az igazságosan ítélőre. A Bibliában nem találkozunk harcoló báránnyal. Jézus megfeddte Pétert, amikor az kardott rántott Mestere védelmében. Amikor Jakab és János tüzet kértek a samáriai falura, amelyik nem akarta Jézust befogadni, Jézus rámutatott arra, hogy ez nem az Ő Lelkének a munkája. De a szenvedő tanítvány tudhatja, hogy szenvedése nem hiábavaló. A tanítvány épp a Krisztusért való szenvedésben van a legközelebb Mesteréhez, hiszen osztozik az Ő sorsában.

            A legcsodálatosabb az, hogy a tanítvány nem fogcsikorgatva és nem megkeseredve, hanem örvendezve szenved. A tanítványok örömmel mentek el a főtanács színe elől, miután megkorbácsolták őket, Pál és Silás dicsőitő éneket tud énekelni kalodába szorított lábbal, a magyar gályarab prédikátorok zsoltárt tudnak énekelni a legembertelenebb szenvedések között is. A szenvedő tanítvány tudja : ha vele egyőtt szenvedünk, akkor vele együtt dicsőittetünk majd meg.

Olvasandó igék : Mát. 4,19, 1O,16, 28,2O, Luk.9,55, Ján.15,18, Ap.csel.5,41, Róm.5,5, 2Kor.4,1O, Fil.1,29,2Tim.2,11-12, 1Pét.2,23

                                                                                    Lőrincz István