Mit tanít a Szentírás : a kitartásról

          Már foglalkoztunk egyszer a szenvedés kérdésével, de most próbáljuk azt a kérdést körüljárni, hogy hogyan hordozzuk el a szenvedést. Hiszen ez az egyik legnehezebb kérdés ezzel kapcsolatban. Nagyon sok ember úgy gondolja, hogy a legjobb keresztyén válasz erre a kérdésre : bele kell nyugodni, meg kall adni magunkat a szenvedéssel szemben. De ez nem így van. Egy nagy teológus keményen fogalmazva azt mondja, hogy a " belenyugvás " szót ki kellene törülnünk a szótárunkból, hisz az teljességgel pogány szó.

            Tudjuk azt, hogy a régi görögöknél a sztoikusok voltak azok, akik azt tanították, hogy a szenvedéssel szemben az az ideális magatartás, ha azt szenvtelenül, úgymond szemrebbenés nélkül elfogadjuk. A történelem számos példát is szolgáltat erre, ezek az emberek valóban így is cselekedtek. E gondolat mögött az a pogány felfogás áll, hogy az életünket a sors szeszélye, vagy ahogyan mondani szoktuk a vak sors vezérli, s a sors ellen úgy se tud tenni semmit az ember. A görög tragédiák mind azt hirdették, hogy az ember semmit se tehet a sors ellen, ami úgymond " meg van írva" annak úgyis be kell következnie. A belenyugvás tehát a pogány filozófiából , nem pedig a Szentírásból származik. Hisz a Szentírás nem tanít minket arra, hogy egy vak sors, egy végzet vezetné az életünket, ami ellen mi semmit se tudunk tenni. A Biblia ezért sehol se tanítja, hogy nekünk a szenvedésbe, vagy a veszteségbe csak úgy bele kell nyugodnunk, mert úgysem tehetünk semmit ellene. A Bibliában valami egészen mást olvasunk, mégpedig azt, hogy a szenvedésben, megpróbáltatásokban, a kedvünk ellenére való dolgokban ki kell tartanunk. A kitartás egészen más, mint a belenyugvás. Ezt nagyon sok igével lehetne alátámasztani, talán a legnyilvánvalóbb a Kolossé 1,11-ben, ahol a kitartás és az örvendezés együtt van említve. A Biblia sehol se kapcsolja össze a belenyugvást és az örvendezést, de annál inkább a kitartást és az örvendezést. A belenyugvás az mindig szomorúságot, tehetetlenséget, keserűséget feltételez, tehát ez a két fogalom teljességgel kizárják egymást, de a kitartásban már egészen más dolgok vannak, és ezért a kitartás és az öröm már nem zárják ki , hanem sokkal inkább kiegészítik egymást.

            Istennek egy áldott embere megvakult. Akkor azt kérte Istentől, hogy ezt ne lázadozással, panaszkodással, hanem Isten dicsőitésével tudja elfogadni, hogy vakon is tudja örömmel magasztalni Istent. Mert amikor az ember csak belenyugszik valamibe, a mélyen még mindig ott van a keserűség, a panasz a csendes vagy hangoskodó lázadás Isten ellen. Az ilyen belenyugváson nyilván nincs ott Isten áldása, az ilyen belenyugvás nem tudja Istent dicsőiteni, magasztalni. De amikor mi ki tudunk tartani valamiben, akkor ott megjelenik Isten magasztalása. Ezt látjuk Isten gyermekeinek az életében az évszázadok folyamán. Az egyháztörténelem legszebb lapjai épp arról szólnak, hogy Isten gyermekei nem csak hogy fogcsikorgatva, keserű panasszal bele tudtak nyugodni a szenvedésbe, hanem abban tudták Istent dicsőiteni. Gondoljunk csak Pálra és Silásra, akik a Filippi börtönben, az éjszaka közepén, kalodába szorított kezekkel és lábakkal tudták Isten magasztalni. Ez a keresztyén bizonyságtétel. A belenyugvásra senki se figyel fel, hisz azt a maga erejéből is meg tudja tenni az ember, de a dicsőítéssel párosuló kitartás már olyan megrázó bizonyságtétel, ami mellett nem tud elmenni a világ közömbösen. Az ilyen kitartás szavak nélkül is hitelesen tesz bizonyságot Krisztusról és az Ő kimondhatatlan erejéről és kegyelméről.

            Érdekes az is, ha megvizsgáljuk annak a görög szónak a pontos és részletes jelentését, amit mi kitartással fordítunk. Ha mi ezt a szót megvizsgáljuk, pontosan lefordítjuk, akkor ilyen jelentésekkel találkozunk : valami alatt megmaradni, valami alól nem kihúzni magát, egy teher alatt nem összeroskadni. Ha egy képpel akarnánk ezt szemléltetni, akkor talán a legjobb szemléltetés egy híd lehetne, mégpedig a hídnak a pillérei, amelyen a híd nyugszik. A híd nem omlik össze, bármilyen súlyos teher is nehezedjen rá, bármilyen súlyos járművek is menjenek végig rajta, mert a pillérek azt mindig erősen tartják. Valahogy így kell elképzelnünk a mi keresztyén életünket is. Mennyi minden átmegy a mi életünk felett, vagy jobban kifejezve, mennyi mindenen kell mi átmenjünk ebben a földi életben. Hány próbának, szenvedésnek, veszteségnek a terhe nehezedik ránk! És mi ezek alatt nem omlunk össze, nem esünk kétségbe, de nem is lázadozunk, nem is vagyunk tele keserű panasszal, hanem egyszerüen megmaradunk ezek alatt a terhek alatt, sőt örömmel hordozzuk azokat. De ha a már említett képnél maradunk, akkor arról is beszélnünk kell, hogy miért nem roskad össze a híd, bármilyen terhek is nehezednek rá? Azért, mert a híd pilléreinek erős a fundamantuma. Hisz a pillér nem a folyam homokjára van építve, hanem a fúrók lehatolnak mélyen a folyam homokja alá, egészen addig, amig egy szilárd talajt, kősziklát találnak, és arra építik rá a pilléreket. Ha nem így lenne, hiába lenne pillér, mert az egyszerűen belesüllyedne a homokba és előbb-utóbb összeomlana.

            Ahhoz, hogy a terhek, próbák alatt mi is ki tudjunk tartani, az életünk erős fundamentummal kell rendelkezzen, s mi nagyon jól tudjuk, hogy ez az erős fundamentum egy személy : a mi Urunk Jézus Krisztus. Ő az a fundamentum, amit maga Isten adott nekünk, aki mindörökre erősen megáll. Nos, ahogy a pillér a tartósságát nem önmagából meríti, hanem az erős fundamentumból, éppúgy mi sem magunkból merítjük erősségünket, hanem Jézus Krisztustól kapjuk azt. Ezért a mi kitartásunk elszakíthatatlan a Jézus Krisztusban való hitünktől. Csak Benne és csak Általa tudunk mi kitartani mindabban, ami átmegy felettünk, vagy amin mi kell átmenjünk.

            A legcsodálatosabb az, hogy ezeken diadalmaskodva mehetünk át, mindezeket legyőzhetjük épp a Krisztusban való hit által. Isten gyermekei a századok során nem kis próbákon mentek át. Gondoljunk csak Pál apostolra, akiről már beszéltünk is. A Római levél 8-ik fejezetében Pál fel is sorol jónéhány dolgot, amin a keresztyén embernek át kell mennie, és ezek sokszor rettenetes dolgok : nyomorúság, szorongattatás, üldözés, éhség, mezítelenség, éhség, fegyver, veszedelem. De utána rögtön ki tudja mondani : mindezekben felettébb diadalmaskodunk azáltal, aki minket szeretett, nyilvánvalóan Jézus Krisztusra gondol. Mert Krisztus nem csak az erőt adja nekünk, hanem a kitartásban is Ő a mi legfőbb példaképünk. Mennyi mindent kellett neki elhordoznia : nemcsak a rettenetes szenvedést az élete végén, hanem addig is az értetlenséget, a hitetlenséget és sokszor nem is a világ, hanem a hozzá közel állók, a tanítványok részéről is. Hányszor üldözték, hányszor akarták megölni, hányszor próbálták Őt megfogni?  Jézus örökre megmutatta azt nekünk, hogy nem az az erős, aki a másiknak szenvedést tud okozni, hanem, aki a szenvedést örömmel el tudja hordozni. Életünkben ezért nem is az a döntő, hogy milyen események történnek velünk, hanem az, hogy hogyan fogadjuk és még inkább, hogy hogyan hordozzuk el ezeket az eseményeket. Tudunk-e azokban kitartóak lenni, tudjuk-e mindenek között diadalmasan magasztalni Istent?

            A Szentírás nem csak arról beszél, hogy nekünk ki kell tartani, hanem arról is nagyon sokszor szól, hogy Isten majd nagyon bőségesen fogja megjutalmazni azokat, akik kitartással futották meg az előttük levő küzdő tért, akik minden körülmények között fel tudtak nézni Krisztusra, a hit elkezdőjére és bevégzőjére. A Jelenések könyvében a sok szenvedést hordozó hét kisázsiai gyülekezet sok ígéretet kap arra nézve, hogy a kitartás után  jön a jutalom. Mi persze azt is tudjuk hogy ez se a mi érdemünk, hisz az is, hogy kitarthatunk  az Isten nagy kegyelme. Isten mégis meg akarja és meg is fogja ezt jutalmazni. Ez a mi drága hitünk és reménységünk.

            Ezekkel a szavakkal most be is zárjuk azt a sorozatot, amit majdnem három évvel ezelőtt kezdtünk el, és amelyben közel hetven kérdést tárgyaltunk meg, próbáltuk a Szentírás tanítását kikutatni, megérteni és személyes életünkre alkalmazni. Elmondhatom személyesen is, hogy amig ezekben a kérdésekben elmélyültem, magam is nagyon sokat épültem, hitemben gazdagodtam. S ha csak egy piciny segítséget tudtam is adni Nektek szeretett olvasóim,ha csak egy kicsit is jobban megértettétek Isten igéjének gazdag tanítását, ha csak egy kicsit is erősödött ezáltal a ti hitetek, s ha csak egy kicsit is fel tudtatok abból használni keresztyén életetekben, akkor mondjuk együtt a reformátorokkal : legyen egyedül Istené minden dicsőség. Ámen.

Olvasandó igék : Mát.1O,22, 24,13,  Luk.8,15,  21,19, Ap.csel.1,14,  2,42, 16,25, Róm.2,7, 5,3-4, 8,25, 2Kor.12,12, Kol.1,11, 1Thessz.1,3, 2Thessz.1,4, 3,5,  Zsid.1O,36, 12,1,  Jak.1,3.4.12,  2Pét.1,6, Jel.1,9, 2,2-3, 3,19, 13,1O, 14,12

                                                                                                            Lőrincz István