Mit tanít a Szentírás : az öregségről

            Manapsáp nagyon eltávolodtak egymástól a nemzedékek. De ez megrontja az életet, mert nagy baj az, ha ilyen szakadék tátong a fiatalok és idősek között. Jaj azon fiataloknak, akik az idősektől nem akarnak tanulni, de azon öregeknek is, akik csak fejüket csóválva megvetik a fiatalokat. Régebb atyáink idején három nemzedék élt egy fedél alatt : a nagyszülők, szűlők és az unokák nemzedéke. Ma már teljesen elszakadtak egymástól a nemzedékek és ez nincs így jól. Hiszen a Szentírás azt mondja, hogy igen szép és ékes korona a vénség. Az öreg ember már sok mindenen túl van, sok mindent átélt és megtapasztalt, sok nehézséggel megküzdött már az életben, olyan életbölcsességet szerzett, amivel a fiatalság még nem rendelkezhet. Főleg azon idős emberekre érvényes ez, akik az Úr útján járták végig életüket. Nem véletlen, hogy az Ószövetségben szorosan összekapcsolódik az Úr parancsainak megtartása és a hosszú élet ígérete. Mert ha valaki egy életet Krisztussal jár végig, Vele küzd meg az élet gondjaival, bajaival, Vele hordozza a csalódásokat és örömöket, az valóban nem kis bölcsességre tesz szert egy életen át. Az ilyen életet valóban tisztelni kell, hisz abban Isten országának egy kis darabja lesz látható, megtapasztalható valósággá. Persze az öreg kornak is megvannak a maga gyengeségei, nyomorúságai és ezek nem csak a test gyengeségéből, elesettségéből származnak. Az öreg ember is bűnös ember, mint ahogy a fiatal is. Ezért int arra is az ige, hogy ne vessük meg szüleinket, ha megöregednek, ha sokszor gyerekessé, zsémbessé válnak, hanem sokkal inkább gondoljuk meg, hogy mennyi türelemmel és szeretettel hordoztak minket, amikor mi rossz gyermekek voltunk. Ez nem jelenti azt, hogy az idős embereket már inteni se szabad, de tegyük ezt nagy tapintattal és nagy tisztelettel és még nagyobb szeretettel.

            Az idős ember számára nem könnyű feldolgozni, hogy úgymond mellékvágányra tolták, úgy érzi, hogy már senkinek sincs szüksége rá, csak teher a társadalom és a család számára. Ezért az öregkor legnagyobb művészete, amit meg kell tanulni : az elengedés. Aki nem tud elengedni, aki görcsösen ragaszkodik dolgokhoz, az beleroppanhat az öregkorrral járó nehézségekbe. Azt már jóval hamarabb gyakorolnunk kell, hogy semmiből se csináljunk bálványt : se munkánkból, se rangunkból, se egészségünkből, se erőnkből, se teljesítményünkből. Semmit se istenítsünk, semmi ne legyen a legfőbb jó a mi számunkra. Erre nézve is igaz Jézus szava : ahol van a ti kincsetek, ott van a szívetek is. Ha például valaki számára a munka a legfőbb kincs, akkor a munkára való képtelenséget tragédiaként fogjuk megélni. De ha Isten és a Krisztusban való élet a legfőbb javunk, akkor nem esünk kétségbe, amikor már nem tudunk dolgozni. Azért kell Isten legyen a legfőbb javunk, mert Őt sohasem veszítjük el. És ha már a társadalom nem is veszi hasznunkat, de Isten országa számára épp ebben a korban tudunk a legtöbbet dolgozni. Mert, ahogy valaki találóan mondotta : Isten senkit se küld nyugdíjba. Istennek mindig szüksége van ránk, az Ő országáért még a halálos ágyunkon is sok mindent tudunk tenni. A Szentírásban sok idős, öreg emberrel találkozunk, akiknek áldott életük volt hajlott korukban is. Gondoljunk csak Annára és Simeonra, akik várták a Messiás eljövetelét és erről bizonyságot is tettek a templomban mindazoknak, akik ott voltak. Többet tettek ebben az időben Isten országáért, mint Jeruzsálem híres teológusai. Vagy gondoljunk Pálra, aki már öregen és betegen, emberektől elhagyatva , a börtönben várja halálos ítéletét. De még sincs elkeseredve, mégse érzi életét értelmetlennek, céltalannak. Leveleket ír, beszélget a hozzá láncolt katonával. Csak börtönfalakat lát, napjai meg vannak számolva, de Isten még mindig tudja használni őt. Milyen drága biztatás ez idős, öreg testvéreink számára.

            Az öregségnek egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy az idős ember megpróbál a múltből élni. Visszamegy az úgymond szebb időkbe, amikor még erős, egészséges, fiatal volt. Ez egy természetes, érthető magatartás. Így tett Jób is, amikor a nagy nyomorúságban volt. Visszagondolt arra az időre, amikor még mindenki megbecsülte, felnéztek rá, hallgattak szavára, tanácsai parancsként érvényesültek. De most minden megváltozott, a gyermekek, az ijfjak is csúfolkodnak vele. De így van ezzel a legtöbb idős ember. A jelent összehasonlítja a múlttal, s persze hogy ilyenkor fáj az, hogy ma már nem tudom azt nyújtani, mint évtizedekkel ezelőtt, s az is természetes, hogy az újabb nemzedék már nem tudja, hogy mire volt képes egy idős ember a maga java korában. Ilyenkor megpróbál az idős ember a múlt csillogásából élni, megpróbál a múltjával imponálni az újabb nemzedéknek. Ilyenkor az is természetes, hogy a múlt megszépül : bezzeg akkor minden másképp, minden jobban volt. De annak ellenére, hogy ez egy természetes dolog, mégis sok szempontból helytelen. Először is azért, mert nem látjuk meg azt, hogy a múltnak is voltak hibái, bűnei, hiányosságai. Másodszor azért, mert a jelennek is vannak szépségei. Mert Isten kegyelme és szeretete nem változik meg, ugyanaz volt rég és ugyanaz maradt most is.

            A Prédikátor könyve költői képekben írja le az ember öregedését. A testünk szervei meggyengülnek, nem látunk élesen, nem hallunk tisztán. A világ egyre inkább beszűkül, a lehetőségek egyre kisebbek lesznek. Sok mindent nem lehet már megtenni, amire rég még képes volt az ember. A lelki-szellemi erő is csökken már. Az emlékezetünk is kihagy, sok mindent elfelejtünk már. Az öregség bizonyos szempontból a börtönhöz hasonlít, hisz helyhez vagyunk kötve, egyre jobben be vagyunk zárva. De Krisztusban azért ez is egészen másképp néz ki. Mert Benne a veszteség is nyereséggé válhat. A leépülés lehet felépülés. Pál is tudja, hogy külső emberünk megromol, de a belső napról-napra újul. A Krisztusban való hit szemével  mi az emberileg rosszat is jónak láthatjuk. A láthatókon túl láthatjuk a láthatatlanokat, Isten országának dicsőségét, a mennyei hajlékot, amit Megváltónk már kétezer éve készítget a mi számunkra.

            Az öregség egyik legnagyobb szenvedése és nyomorúsága a magány. Hisz elmennek a barátok, munkatársak, elmegy a férj vagy feleség is. A gyermekek, unokák foglaltak, meg ők egy egészen más világban élnek, velük nehéz közös témát találni. De a fiatalabbak mindent meg kell tegyenek azért, hogy enyhitsék az öregek magányát. Éreztetniük kell velük, hogy szükség van rájuk, bölcsességükre, élettapasztalatukra, szeretetükre, imádságukra. A zsoltárokban is sok szó esik erről. De a Biblia emberei tudják azt, hogy egyetlen elhagyatottság lehet csak rettenetes, az ha Isten hagyná el őket. De ez nem következhet be. Isten senkit sem hagyhat el, mióta Fiát a kereszten elhagyta. Az ilyen ember elbeszélheti az újabb nemzedékeknek, hogy mit tett az Úr vele a múltban, és hogy hogyan éli meg Isten jelenlétét a mában.

            Ha az öregséget csak emberi szempontból nézzük, akkor valóban nagyon szomorú a kép. Mert akkor úgymond már minden oda van. De milyen jó, ha erre  is Isten szemével tekinthetünk. A zsoltáros azt mondja,  hogy azok, akik az Úr házába vannak plántálva, azok még öreg korban is gyümölcsöznek, s azt jelenti, hogy az öregség nem egy meddő, terméketlen kora az ember életének. Az idős ember nem a múltból kell éljen, mert a jelen is sok áldást tartogat az ő számára. Isten kegyelme naponként újabb áldásokkal lepi meg az embert. A véneknek is lehetnek álmaik, de ezek nem földi álmok, hanem már a közeledő örökkévalóság valóságának a megérzéséből fakadnak. Az öregség álma prófétai látás az üdvösségről, s az abba való közeli belépésről.

            Isten a véneknek azt ígéri prófétáján keresztül, hogy hordozni fogja őket. Ahogy hordozott minket már az anyaméhben, és életünk egész idejében, úgy fog hordozni az öregség terhes korszakában is. És bizony van mit hordoznia rajtunk : mennyi gyengeség, elesettség, betegség terhel ilyenkor minket. De Isten örökre ugyanaz marad, örökre hordoz minket, annak ellenére is, hogy sok csalódást okoztunk már Neki, hogy sokszor hoztunk szégyent az Ő nevére. A kegyelem fénye aranyozza be az öregkor, az élet estéjének az egét is. És ez az esti fény reménységet ad. Mert a naplemente ragyogásában már benne van a hajnal csillogása is. Földi életünk napja leáldozóban van, de örök életünk reggele most kezd csak igazán hajnalodni. Ezért tud Pál apostol is nagy derűvel beszélni haláláról, mert ő nem csak valaminek a végén áll, hanem valami még jobbnak a kezdetén. Ha a földi pályát megfutottuk vár ránk az igazság koronája.

Olvasandó igék :Jób 29,2.4, 3O,1, Zsolt.25,16, 71,9.18, 92,15-16,Péld.16,31,23,22,           Préd. 7,1O, 12,1, És.46,4,Luk.2,37, Ján.21,18, Ap.csel.2,17,  2Kor.12,9, 1Tim5,1, 2Tim.4,7-8

                                                                                                            Lőrincz István