Mit tanít a Szentírás: az emberről

Talán soha se foglalkozott a tudomány annyit az ember kérdésével, mint manapság. A tudomány különböző ágazatai megpróbálnak választ adni arra a kérdésre, hogy ki is az ember. De minél többet tudunk az emberről, annál nagyobb titok és probléma marad az ember és életének különböző területei. De ahhoz, hogy az embert megismerjük a Szentíráshoz kell fordulnunk, hisz az íge sokkal többet mond el az emberről, mint az összes tudomány és filozófia együttvéve. Arra a kérdésre, hogy ki is az ember és mi az ő életének célja és küldetése, senki sem válaszolhat jobban, mint maga Isten, aki teremtette az embert. Isten szava örökértékű igazságot mond el az emberről, annak tanítása nem változik az idővel és a korral. Amikor a tudomány vagy a filozófia az embert, mint szellemi, lelki lényt fogalmazza meg, akkor a Szentírás figyelmeztet arra, hogy az ember test is, és amikor a tudomány az embert testté és anyaggá degradálja, akkor arról tesz bizonyságot, hogy az embernek lelke, láthatatlan része is van. Isten az embernek minden oldalát komolyan veszi, mert neki az emberi élet minden részével terve és célja van.

Igaz tehát egyrészt az, hogy az ember része az anyagi világnak, s mint ilyen alá van vetve a természet törvényeinek, például a gravitáció törvényének. Külsőleg az ember az állatvilággal is sok hasonlatosságot mutat. Közösek vagyunk abban, hogy van az életünkben nemzés, születés , létért való küzdelem, éhség és szomjúság érzete, a nemi ösztön és a halál. Ezért a prédikátort is megkísértette az a gondolat, hogy tulajdonképpen az embernek és állatnak ugyanaz a sorsa. Minden hiábavalóság, az ember is porrá lesz és ezzel mindennek vége. Isten is megmondta : por vagy és porrá leszel. Ennek a törvénynek is engedelmeskedni kell, hiszen ezeket a törvényeket is Isten alkotta és szabta az ember elé. Ezért senki sem vetheti meg testét, mert ezzel magát a Teremtőt vetné meg, aki testét is teremtette. Jézus a teljes embert váltotta meg, ezért Ő mindig a testet is meggyógyította, és soha se mondta azt, hogy csak a lélek a fontos. És mégis az ember más céllal születik, másképpen él és másképpen is hal meg, mint az állatok. Ami az embert az állattól leginkább megkülönbözteti: az értelem  a felelősségtudat, a szeretet, és az Isten-tudat, vagy másképpen a hit . Az ember tudja, hogy neki isteni törvényeknek kell megfelelni és isteni törvény szerint fog megítéltetni. A természet nem ismeri a felelősséget, sem az életben, sem a halálban, sem a halál után. A természetben az erkölcsi elem is csak nagyon elmosódva jelentkezik. Az embert épp a felelőssége és erkölcsi mivolta emeli az állatok fölé. Az ember nemessége épp abban áll, ami sokkal több,mint a természet, mint az anyag. De ez a nemesség kötelez is. Ezért embernek lenni a legszebb, de ugyanakkor a legnehezebb dolog is.

Az ember felelőssége azt is jelenti, hogy ő választ tud adni a neki feltett kérdésekre. De milyen kérdésre és ki teszi fel ezeket a kérdéseket?  Egy közösség, vagy az ember lelkiismerete? A fejvadász lelkiismerete annyi, hogy minél több ember fejét levághassa, Hitler lelkiismerete azt diktálta, hogy minél több zsidót küldjön a gázkamrákba. A közösségre illetve a lelkiismeretre támaszkodni nagyon veszélyes dolog, mert az démoni befolyás alá kerülhet és ilyenkor a legszörnyűbb borzalmakra is képes. Az egyetlen aki kérdezhet, az maga Isten. Az ember minden tisztessége és nagysága abban áll, hogy  ő Isten előtt áll, vele van közösségben, egyszóval az ember Isten által megszólítható lény. Isten sohasem mondott le az ember megszólításáról még a bűnbe esett  embert is megszólította és megkérdezte tőle : hol vagy Ádám? Az ember minden pillanatban kell érezze és hallja az Isten megszólító, felelősségre hívó szavát. Isten minden helyzetben megkérdezi: mi van most veled, milyen lelkület van benned, mi szerint gondolkodsz és cselekszel? Ha Isten nem szólítaná meg az embert, az lenne az ember számára a legrettenetesebb dolog. Isten megszólít, megszólította az embert Krisztusban, a kegyelemben, a megváltásban. Boldog, aki ezt a megszólítást naponta hallja és aki érzi ennek minden felelősségét és áldását.

Az is egy nagy igazság az emberrel kapcsolatban, hogy az ember nem lehet ember önmagában. Sokan, akiket több ideig elzárva tartottak más emberektől, egy idő után beteges és sokszor veszélyes magatartást tanúsítottak. Az ember legmélyebb tulajdonságai közé tartozik az is, hogy valakit szeretnie kell. Ha az ember nem szerethet valakit, emberségét vesziti el. Ha valaki már nem érzi szükségét annak, hogy másokkal közösségben legyen, az ilyen ember már nagy veszélyben van, előbb-utóbb embertelenné válik. Az, hogy az embernek nem jó egyedül lenni elsősorban a házasságra vonatkozik, de érvényes az ember más kapcsolataira is. Mindenki beleszületik egy közösségbe, és egész életét meghatározza egy közösség. Az egymással való közösség ajándék és feladat is egyszerre. Lehet áldás és lehet átok is ugyanakkor. Ha így van, akkor feltevődik a kérdés: hogyan lesz áldássá az együttlét, a közösségi élet, akár a családban, akár a társadalomban? Hát úgy, ha van szeretet és felelősség egymás iránt. Ezt pedig nem lehet csak az imádságban, az Istennel való közösségben megnyerni. Ezért jó az, hogy mielőtt az emberek közé mennénk, először egyedül maradunk Istennel. Ha nincs Istennel való közösség az életünkben, akkor mind csak baleseteket fogunk okozni az élet országútján. Még magának Jézusnak is szüksége volt az Atyával való közösségre. A csendes szobában erőt kaphatunk arra, hogy szeressük egymást, hogy jó találkozásaink legyenek az emberekkel. Mert a legtöbb problémánknak a szeretet hiánya az oka. Mi sokszor más okokra hivatkozunk, de végső soron a szeretet jelentené a megoldást.A pap és a lévita számára nagy probléma volt az úton félholtan fekvő, kirabolt ember és ők egy filozófiai problémát csinálnak a dologból és felteszik a kérdést: vajon az én felebrátom-e ez az ember, vajon nekem kell-e segíteni rajta? Vajon most mi a fontosabb: a templomi szolgálat vagy pedig ez az ember? Hát akkor bizonyára az Istennek való szolgálat, és megoldatlanul marad a probléma. Jézus erre egy fél-pogány embert, egy „szektást” állít példaképül a pap és a lévita elé, aki nem etikai és filozófiai talányokkal küszködik, hanem akiben egyszerüen megmozdul a szeretet és teszi azt, amit tennie kell. Amikor annyi problémát látunk magunk körül, amire nem tudjuk a megoldást, tegyük fel a kérdést: van-e bennem igazi szeretet, kész vagyok-e a másikért áldozatot hozni? A legtöbb probléma egyszerre meg fog oldódni.

Kétségtelen, hogy az emberi élet legnagyobb problémája a bűn. Mivel az ember tisztátalan, nem jöhet ki tiszta belőle, jól látta ezt már Jób is. Aki ezt nem látja be, az nem érti az ember mélységeit. Az ember a saját erejéből, sem a tudás, sem a műveltség eszközével nem tud belépni a tisztaság és a szentség területére. Persze különbség van az emberevő és a emberbarát között, de a mélyen mind a ketten csődöt mondanak. A Jób válaszára,hogy ki adhat tisztát a tisztátalnból, a választ Isten Jézus Krisztusban adta meg. Ő töri át a bűn ördögi körét. Ami önmagunkban lehetetlen, az lehetséges lesz Általa.

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy az embernek van méltósága és nagysága, mert Isten teremtménye, de az embernek van nyomorúsága, mert az ember bűnbe esett teremtmény lett. Az ember egyetlen lehetősége a megváltásban, Jézus Krisztusban van. A világot nem a tudósok és hősök, hanem a megváltott emberek tudják megváltoztatni. A világnak semmire nincs olyan nagy szüksége, mint Krisztusban megváltott, megszentelt életű emberekre.Nem a tudomány és a kúltura fogja megmenteni ezt a világot, hanem Jézus Krisztus keresztje és áldozata. Az ember legnagyobb nagysága az, hogy Jézus őt testvérénk nevezi, hogy így a nyomorult ember életének a Krisztus dicsősége ragyoghat fel.

Olvasandó igék: 1Móz. 2,18,  3,9.19,  Jób14,4,  Zsolt.8,6, Luk.1O,33,  Zsid.211, 9,27

                                                                                       Lőrincz István