Mit tanít a Szentírás : az elesésről és felkelésről

          El lehet esni egy lépcsőfoknál, meg lehet botlani és el lehet esni egy kőben, de el lehet esni erkölcsi,lelki értelemben is. A Szentírás azt tanítja, hogy van egy legsúlyosabb elesés, amikor Jézus Krisztusban esem el, botránkozom meg. Milyen mélysége ez a bűnnek, hogy nem csak a legrosszabban esünk el, hanem a létező Legjobban, az Isten Fiában. Aki Jézus mellett a maga igazságával, önelégültségével áll meg, az biztos el fog bukni. Aki úgy gondolja, hogy Jézus mellett meg tud állni, annak bukása nagyon hamar be fog következni. Simeon is erről szól, amikor a gyermek Jézust karjaira veszi, hogy Ő vettetik sokak elestére és feltámadására az Izraelben. A különös ebben az elesésben és felkelésben az, hogy aki áll, az elesik, aki pedig el van esve az felemeltetik. Aki úgy gondolja, hogy ő önmagában is állni tud, az el fog esni, aki pedig bűnbánattal leesik, leborul Jézus lábaihoz, azt Ő fel fogja emelni. Az igehirdetés mindig az elesők és felkelők két nagy csoportjára ossza az embereket. Sokak számára Ő jel lesz, akinek ellene mondanak és ellene állnak, mások számára pedig megtartás kősziklája. A nagy kérdés az, hogy én melyik csoportba tartozom. A kereszt evangéliuma mindig is botránkoztató marad a bűnös szív számára, mert ez a szív mindent akar, csak épp megalázkodni és bűnbánatot tartani nem akar és nem tud. Ezért az a legboldogabb ember az, aki Jézusban meg nem botránkozik, hanem alázattal meghajol Előtte, hogy a kegyelem ereje felemelje és újjá tegye.

            Aki Jézusban elesik az nagyon mélyre zuhan. És ez a zuhanás végzetes lehet, az ilyen ember a kárhozatban ébredhet fel. Az is lehetséges, hogy valaki az Isten népében botránkozik meg. Ne mondjunk elhamarkodott ítéletet az ilyen ember felett, mert lehet hogy valamilyen valós bűn, hiányosság a botránkozás oka. Az Isten népe ilyenkor tartson bűnbánatot és ne háborodjon fel. Amikor valaki megbotránkozik egy keresztyén emberben vagy közösségben, nem mindig azért van, mert az olyan jó az keresztyén vagy az a  közösség. Lehet hogy valaki nem a keresztyén szentségén, hanem álszentségén és képmutatásáan botránkozik meg. Mi arra vigyázzunk, hogy a gyalázat, amit hordozunk legyen mindig Krisztus gyalázata és ne a bűnünk gyalázata. Ha a Krisztus gyalázatát hordozzuk, akkor ez Isten előtt dicsőséggé válik, és Isten ígéretének gazdagsága alatt áll.

            Az elesés, a botránkozás nem csak a hitetlenek sorsa lehet. A Szentírásban azt is látjuk, hogy Isten gyermekei és Isten népe is sokszor elesett és elbukott. De az ő életükben ott van a kegyelem és ez ilyen esetben azt jelenti, hogy nem kell az elesésben megmaradni, fel lehet kelni. El lehet esni a bűnben és fel lehet kelni a kegyelemben. Csak épp ragadjuk meg a kegyelmet. Ézsaú és sokan mások nem ragadták meg azt, megvetették a kegyelmet és örökre elvesztek. Isten őrizzen minket ettől! Az Isten gyermekének elesése sokkal rettenetesebb, mint a hitetlen emberéé. Az ilyen elesés Istennek is sokkal jobban fáj. Hát nem jobban fáj az, ha az én gyermekem esik el, mint az idegené? A hívő ember bűne utálatosabb és Isten is keményebben bűnteti azt. Látjuk ezt a Jónás esetében is. Egész biztos, hogy nem ő volt a legbűnösebb ember azon a hajón, de a vihar mégis miatta tör ki. Mások lophatnak, csalhatnak, megbotránkoztató bűnökben élhetnek és nem történik semmi, de ha Isten gyermeke vétkezik, ott jön az ítélet. Valaki találóan mondta : Isten mindenkit egyformán szeret, de az övéit szigorúbban szereti. De Isten gyermekének elesése önmaga számára is sokkal fájdalmasabb. Amikor Dávid Joáb figyelmeztetése ellenére, gőg és hatalomvágy által vezéreltetve megszámláltatja a népet, nagyon kétségbe esik bűne következménye láttán. A jó az, hogy Dávid ezek után azt a bűntetést választja, hogy essen az Úr kezébe. Ő tudja azt, hogy Isten szigorú és megbűnteti a bűnt, de azt is tudja, hogy irgalmas és könyörületes. Dávid felvállalja az ítéletet, de úgy hogy Isten irgalmába kapaszkodik. Milyen jó ezt nekünk is tudni, hogy ahogy azt Káténkból megtanultuk : Isten igazságos, de irgalmas is. Mi azt is tudjuk, hogy Ő Fiáért, Jézus Krisztusért irgalmas, aki ítéletünket magára vette.

            Elesésünknek sokszor az az oka, hogy hitünk csak addig tart, amíg körülményeink kedvezően alakulnak. Addig hiszünk, amíg a mi terveink és elgondolásunk szerint alakul életünk sora, mihelyst ez nem így van, a hitünk is inogni kezd. Ilyenkor gyakran kiderül, hogy nem Istenben hittünk, hanem csak önmagunkban. Péter is azt hitte, hogy Jézusban hisz, de közben csak önmagában hitt. Túlbecsülte magát és alábecsülte a veszélyt. Amikor a baj messze van, nagy hősök tudunk mi lenni. A templomban , igehirdetés közben oly magasztos érzések vannak bennünk, nagy elhatározások születnek szívünkben. De hazamenve, kilépve az életbe oly hamar csődöt mond a hitünk. Teli torokkal énekeljük reformációi énekünket : "gyermeket, nőt, testi létet, hírt és jólétetet, elvihet, benyelhet a föld gosnoszsága", de hogy kétségbe esünk ha lázas lesz a gyermekünk, vagy ha az Úr valamilyen áldozatot kér tőlünk. Vigyázzunk nagyon, hogy nehogy a templomban túlbecsüljük magunkat, hitünket, hogy aztán kinn az életben csúfosan elbukjunk. Ezért figyelmeztet Pál : aki áll vigyázzon, hogy el ne essék. Dávid, Péter és a többiek bukása figyelmeztessenek minket arra, hogy ne magunkban higyyjünk, hanem az Úr Jézus Krisztusban.

            A pusztában levő oázis a mi földi életünk nagyszerű képe. Ha oázis nem lenne, a pusztai vándorok mind elpusztulnának. Számunkra a puszta egy jelkép, de Izrael fiai a valóságos pusztát kellett végigjárják. De Isten gondoskodott oázisokról, hogy ott megpihenjenek, erőt, bátorságot merítsenek a további úthoz. A baj az volt, hogy ők bár megpihentek és felüdűltek, de nem az Úrban és az Ő ígéreteiben. Ez abból látszik meg, hogy alig indulnak el a pusztában, máris tele van a szivük keserűséggel és zúgolódással. Becsüljük meg életünk oázisait és használjuk azokat arra, amire Isten szánta. Ha az oázisban nem merülünk el Istenben, nem belőle merítünk erőt, akkor mi is megkeseredettek, zúdolódók, panaszkodók leszünk. Miután a kémek visszatérnek és beszámolnak útjukról, a nép megint zúgolódni kezd. Pedig ott van előttünk a gyönyörű, édes szőlőfürt, ott van a beszámoló a tejjel és mézzel folyó földről. De ők nem Isten ígéretére néznek, hanem az emberi dolgokra. Józsúé és Káleb Isten ígéretébe kapaszkodik, abban nyugszanak meg. Önmagában se az oázis, se a szőlőfürt nem elég, hiába a vasárnap, az igehirdetés, az ünnepi pillanatok, ha mi nem kapaszkodunk Isten ígéreteibe és hűségébe. De ugyanez a helyzet volt Illéssel is, aki egy adott ponton úgy elcsüggedt, hogy nem csak tovább menni nem akart, de még élni se akart tovább. Milyen jó, hogy Isten se őt, se minket nem hagy a kétségbeesésben, a hitetlenségben. Újra adja igéjét, újra adja kegyelmét, hogy tudjunk tovább menni az erőnk feletti úton.

            Ne felejtsük el, hogy mi az utolsó időben élünk, hogy Jézus Krisztus vissza fog jönni ítélni élőket és holtakat. Mi most még a kegyelmi időben élünk, Isten hosszútűrésének az idejében. Ezt az időt Isten nem csak arra adta, hogy a tudomány és tehnika vívmányait élvezzük, még csak nem is arra, hogy földi dolgainkat elvégezzük, hanem arra, hogy megtérjünk, higyjünk Jézus Krisztusba. Jézus azt mondja bölcs embernek, aki igéjét hallja és megtartja, így építve házát az igazi fundamentumra, ami nem inog meg majd az ítéletben sem. Vigyázzunk, használjuk ki jól a kegyelmi időt és arra, amire Isten azt adta. Jaj annak, aki életét eltékozolta, aki nem mondott igent az evangéliumra. Az kárhozatra esett és és az örök halálban fog felébredni.

            ASzentírás beszél egy végső felkelésről, egy végső feltámadásról is. A földi életben való felkelés, feltámadás és az élet utáni szoros összefüggésben van egymással. Aki nem támadott itt fel a lelki halálból, az nem fog örök életre feltámadni a testi halálból. Milyen jó, hogy a tékozló fiú példázata ott van a Szentírásban. Ő egy jó ideig lelki halálban élt. De aztán egyszer eljutott a megtérésre, az atyjához való visszatérésre. Meglátta méltatlanságát, elveszett voltát, felkelt és visszatért atyjához. Már nem jogaira, jussára hivatkozott, tudta, hogy ő mindezt eljátszotta. Már csak a kegyelem maradt, de az elég volt az ő számára is. Ő meghalt, de feltámadott, és ez igaz minden megtérő ember életére is. Aki  most és itt feltámadt a lelki halálból, az egykor részesülni fog az örök életre és üdvösségre való feltámadásban is. Jézus feltámadása drága garancia erre.

Olvasandó igék :2Móz.16,1, 4Móz.13,3O, 1Kir.19,7, Jer.8,4 Márk 14,31.71,  Luk.2,34, 6,49, 7,23, 15,18-19, 1Kor.1O,12, Zsid.12,16,  Jel.2O, 1O.14

                                                                                                            Lőrincz István