Mit tanít a Szentírás : a félelemről

Nagyon sok ember csak úgy „kapásból” elutasítja a keresztyénséget, mondván hogy az a félelemre épül. Hisz a Biblia és a keresztyének gyakran mondogatják, hogy félni kell Istent. A félelem egy negatív alapérzés, ezért a keresztyén hit is negatív dolog. Azzal is érvelnek, hogy a keresztyének is félnek a haláltól, sokszor jobban, mint a hitetlenek.

Tudjuk azt, hogy itt egy súlyos félreértés van. A Szentírás valóban beszél az istenfélelemről, de beszél a félelem feletti győzelemről is. A keresztyén emberre mind a kettő jellemző : ő féli az Urat, de ugyankkor mentes minden más félelemtől.  Ádám és Éva joggal félt Istentől a bűneset után. Ahogy a fájdalom egy jelzés a szervezetünk részéről, hogy valami baj van, úgy a félelem is egy jelzés, hogy lelki életünkkel nincs valami rendben. A félelem egy szükséghelyzetre utal. Hát elképzelhető lenne a szent Isten és a bűnös ember találkozása minden félelem nélkül?  A tény maga, hogy az ember még félni tud Istentől azt mutatja, hogy még megmaradt benne valami jó. A félelem azt mutatja, hogy az ember érzi, hogy nem olyan, amilyen kellene legyen. Mivel a Szentírás világosan beszél Isten szentségéről és az ember bűnösségéről, ezért szól a félelemről is. Ezért mondja a Szentírás boldognak azt az embert, aki féli az Urat, aki tudatában van Isten szentségének és a maga bűnösségének. A keresztyén hit középpontjában nem a félelem áll, mint sok más vallásban, de a hitünkben mégis fontos elem a szent félelem. Ezért nem lehet azt állítani, hogy minden félelem abnormális jelenség, hogy az teljességgel kell hiányozzon életünkből, mert abban csak béke és nyugalom kaphat helyet. A kérdés az, hogy mikor fél az ember, mert lehet olyan is, hogy félnie kellene és nem fél, máskor pedig békesség kellene legyen a szívében és ilyenkor van tele félelemmel. Ha egy veszélyes helyzetben vagyunk természetes az, hogy félünk. Nem jó az, ha az ember nem fél egy veszélyeztetett helyzetben, de nem azért , mert legyőzte a félelmet, hanem azért, mert nincs a veszély tudatában. Ha egy veszélyes helyzetben úgy teszünk, mintha nem lenne veszély, akkor könnyelmüek és felelőtlenek vagyunk. Jézus is óva int minket az ilyenfajta könnyelműségtől, ha az ember nem remeg Isten ítélete előtt. Rettenetes dolog az, amikor az emberek csak úgy beszélnek Istenről, mint aki a „légynek se árt” , aki a bűnt is egy elnéző mosollyal nyugtázza. Ez egy veszélyes könnyelműség. Jézus is azt mondja, hogy attól féljetek aki minekutána megöl, van arra is hatalma, hogy a gyehennára vessen.

Bűnös voltunk miatt az érzéseink is megzavarodtak. Olyanok vagyunk, mint a kisgyermek, aki ott is fél, ahol nem kellene félni és nyugodt marad akkor, amikor nagy a veszély. Ahogy a gyermekeknek sok mindent meg kell tanulni, azt is hogy hol vannak a nagy veszélyek, de azt is hogy hol és miben nincsenek, úgy van a keresztyén ember életében is. Meg kell tanulni különbséget tenni a valós és valótlan veszélyek között. Milyen jó, hogy Jézus megtanít minket arra is, hogy mitől illetve kitől kell félnünk. Nem élhetünk könnyelmüen, mintha nem lenne ítélet és számonkérés. De az még jobb, hogy arra is megtanít, hogy hogyan kell készülnünk az ítéletre, hogy abban felmentést nyerjünk: az Ő kegyelmét elfogadva, az Ő dicsőségére élve. Isten kegyelmét megvetni, ez a legnagyobb könnyelműség, amit az ember elkövethet.

Az életünk sokszor határhelyzetekben van. Sok mindenben lehet határhelyzetbe jutni. Valami befejeződik és valami új kezdődik. A halál is egy határhelyzet, mert eljutunk a földi élet végére, s valami egészen új kezdődik el : az örök élet. Egy kétségbeesett ember is határhelyzetben van, mert végére jutott tudásának, lehetősegeinek, reményeinek. Amikor a tanítványok ott vannak a háborgó tengeren, akkor ők is az élet és halál határhelyzetébe érkeznek meg. Halálos félelem, maga a halálfélelm vesz rajtuk erőt, rohannak Jézushoz, hogy felköltsék őt és közben szemére vetik, hogy nem törődik azzal, hogy ők most elvesznek. Jézus lecsendesíti a tengert, de ekkor megfordítja a szerepeket. Most Ő veti szemükre kicsinyhitüségüket, mely hitetlenségükből származik. Miért féltetek annyira, miért nincs hitetek, szegezi nekik a kérdést?  Jézus nem veszi rossz néven azt, hogy ők megijedtek, de azt már igen, hogy úgy viselkedtek, mintha Ő nem lett volna jelen a hajón. Jézus szemére veti a tanítványoknak, hogy úgy féltek, hogy abban semmi reménység, kilátás, bizalom nem volt. A mi életünkben is lehetnek nagyon nehéz helyzetek, de amíg Jézus velünk van, addig mi nem eshetünk kétségbe.

Az is lehet egy veszélyes határhelyzet az ember életében, amikor úgy érzi, hogy ő semmit sem tud, semmire se képes, senkinek nem tud hasznára lenni, ő semmilyen tálentummal nem rendelkezik, hogy őt mindenki megveti, kikacagja, semmibe veszi. Jézus beszél erről a tálentumokról szóló példázatában. Pedig neki is volt egy tálentuma, de félelmében még azt az egyet is elrejtette. Jézus ezt nagyon kemény szavakkal dorgálja meg, lusta, rest, haszontalan szolgának nevezi ezt az embert. Nehogy mi is ezt tegyük. Isten minket nem a tálentumaink száma szerint fog megítélni, hanem aszerint, hogy a tálentumokkal mit tettünk.

Aki igazán hisz, az nem fél határhelyzetekbe jutni. Nem azért mert ő egy nagy hős lenne, hanem azért, mert Jézus a határhelyzetek Ura is, és Ő azokban is győzedelmet tud adni. Jézus nem riad vissza egyetlen olyan határhelyzettől sem, amibe az ember juthat.A hívő ember ott is vallja a zsoltárossal : még a halál árnyékának völgyében sem félek, mert te velem vagy. Hívő emberek milliói mennek halálba ezzel a zsoltárral az ajkukon. Ha Isten velünk van a halálunk órájában, akkor maga az Élet van velünk. Mi, az Újszövetség fiai még többet is tudhatunk a zsoltárosnál. Mi Pállal együtt valljuk, hogy a halál legyőzetett. Egy mindenható ellenségtől kellene félnünk, de egy legyőzetett, erejét és fullánkját vesztett ellenségtől nem kell félnünk. A legyőzött ellenség már nem árthat, mert ő már csak egyet tehet : eszközzé válhat a Győztes kezében. Nos, Krisztus húsvét reggelén legyőzte a halált és eszközévé tette, aki a hivő ember életében azt a szolgálatot végzi el, hogy őt hazaviszi. Igen ám, de ekkor jön az ítélet, mondhatja valaki. És ki az, aki megállhat az ítéletben, ha Isten elénk számolja minden cselekedeteinket? Ez így igaz, de az evangélium számunkra az, hogy Jézus megfizette bűneink árát, és ezért nincs már semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Jézus Krisztusban vannak, vagyis akik az Ő kegyelmét elhitték és befogadták. Van egy név, Jézus Krisztus, Akiben mi reménykedhetünk az ítéletben. Ezért mondhatták atyáink a hitvallásban : felemelt fővel várom őt az égből ítélő bírámul.

A Szentírás szüntelen bátorít minket, hogy ne féljünk. Nem azért, mert mi jók volnánk, még csak azért sem, mert nem lenne okunk erre, hanem azért, mert született nékünk a Megtartó. A pásztorok is megvetett, lenézett, nagyon bűnös emberek voltak, de mégis nekik is szólt ez az üzenet. És olyan jó, hogy a pásztorok ezt elhitték. Félelem helyett hinni tudtak Ez a két dolog szüntelenül együtt hangzik a Bibliában : ne félj, csak higgyj. Ezt Jézus egy koporsó mellett mondja, amikor már minden emberi reménység elvétetett. A félelmet a Jézus Krisztusban való hit veheti el, aki számára nincs lehetetlen dolog. A hit mellett ott van a másik nagy isteni ajándék is : a szeretet. A teljes szeretet kiűzi a félelmet, mondja János az ő levelében. Isten szeretete meggyógyítja az életünket, bennünk is viszontszeretet támad és ez kiűzi a félelmet.

Összefoglalva tehát elmondhatjuk, hogy a Biblia valóban beszél félelemről, mert Isten szent és mi bűnösök vagyunk, de sokkal inkább beszél a félelem legyőzéséről, mert Isten Krisztusban kegyelmes lett hozzánk, és mi megváltott bűnösök lehetünk.

Olvasandó igék : 1Móz.3,1O, Zsolt.23,4, Péld.28,14, Máté 25,25, Márk 4,4O, 5,36,  Luk. 2,9-1O, 12,5,  Róm.8,1.33, 1Kor.15,54-57,  1Ján.4,18,

                                                                                       Lőrincz István