Mit tanít a Szentírás : az egyházról és egyházakról

Most, amikor a reformáció ünnepe táján vagyunk mindnyájunkban feltevődik ez a kérdés: mi is az egyház? És rögtön a többi kérdés ezzel kapcsolatosan, hogy miért van olyan sok egyház és melyik az igazi egyház? Mi protestánsok mindnyájan ismerjük az 1517-es évszámot, a reformáció kezdetét, ezért ünnepeljük október 31-én a reformáció ünnepét. De akkor van az egyház kezdete? A Heildelbergi Káté az egyházról úgy beszél, mint amely a világ kezdetétől a világ végezetéig tart. Az egyház nem Lutherrel vagy Kálvinnal kezdődött, mégcsak nem is Méliusz Juhász Péterrel vagy a többi magyar reformátorral. Az egyházat nem emberek hozták létre , hanem maga Isten, ígéje és Szentlelke által. Ha mégis meg akarnánk az egyház kezdetéül egy időpontot meghatároznim akkor két  „szent” dátumot kellene megnevezni. Az egyik, amikor Isten még ott a bűn szinhelyén, a Paradicsomban kimondta az első ígéretet : hogy ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között a te magod között és az ő magva között. A másik szent dátum az első pünkösd napja, amikor mindnyájan beteltek Szentlélekkel. Aki nem itt kezdi az egyház történetét, az végül is nagyot téved és nem értette meg az egyház lényegét. Nagyon sok ember, amikor egyházról beszél, csak a maga egyházára gondol és nem az egyetemes egyházra. Az ilyen ember a maga egyházáról csak jót tud mondani, más egyházakról pedig csak rosszat. Csak a saját egyházánk örül , más egyházakkal szemben csak a kárörömöt ismeri. Az egyház Ura azonban, aki nem más mint Jézus Krisztus nem osztja ezt a véleményt. Jézus szivében nem káröröm volt a saját korának egyháza felett, hanem sírt az egyház romlásán. A csak a maga egyházát szerető és a maga egyházával dicsekvő ember legtöbbször emberekkel dicsekszik, úgy ahogy az Korinthusban is történt, ahol az egyik azt mondta: én a Pálé vagyok, megint a másik : én az Apollósé. Az ilyen ember embereket dicsőít , ahelyett hogy Jézus Krisztusnak adná a dicsőséget. Pál kijózanította a korinthusi atyafiakat és kijózanít minket is, amikor azt mondja, hogy Pál és Apollós és Kálvin is csak szolgák. Pál nem féltékeny arra, ha mások is hirdetik a Krisztust, sőt még akkor sincs kétségbe esve, amikor azt látja, hogy ezt egyesek nem szívből, hanem csak színből teszik ezt.

            Egy másik veszély, ha azt mondjuk : tulajdonképpen az semmit se számít, hogy melyik egyházhoz tartozunk, teljesen mindegy, hisz elvégre egy Istent imádunk. Az ilyen magatartás a legtöbbször odáig fajul, hogy sok ember azt mondja : hát ha ez így van, akkor én nem is akararok egyházhoz tartozni. Én Istenben egyház nélkül is tudok hinni. Nincs is szükségem egyházra. Hányszor találkozunk ilyen egyházból kiábrándult, minden egyházzal szemben teljesen közömbössé vált emberekkel. Sok ember azt is mondja : amikor majd egyetlen egyház lesz, akkor én majd oda fogok beiratkozni. Az ilyen magatartás nem helyes, még akkor sem ha van valamelyes alapja és megindokoltsága. Az ilyen magatartás ahhoz hasonlít, mintha egy orvos azt mondaná : én annyira egészségpárti vagyok, hogy nem vagyok hajlandó egy beteghez csak akkor elmenni, ha az előbb meggyógyul.  Mi lett volna velünk, ha a bűneset után Isten is így gondolkodott volna? Ha azt mondta volna : mivel az ember elbukott, ezért én most sorsára hagyom, majd ha megjavul, akkor megpróbálok kezdeni vele valamit. Isten nem így tett, hanem Krisztusbn eljött, hogy meggyógyítsa a mi nyomorúságunkat, hogy megváltson minket. Nincs egyetlen tökéletes egyház sem, mert a tagok sem tökéletesek. De mégis szükségünk van egyházra, épp azért, hogy ott induljunk el azon az úton, amely végül is a tökéletességbe, Isten országába vezet.

Van olyan ember is, aki teljsen bezárkózik a maga egyházába vagy gyülekezetébe, semmi szükségét se érzi annak, hogy másokat is megismerjen, hogy másoktól is tanuljon. Ez az önelégültség és beszűkültség is egy nagyon veszélyes magatartás. Az ilyen ember azt gondolja, hogy a Szentlélek csak az ő egyházában, illetve gyülekezetében munkálkodik, hogy Isten az Ő szeretetének minden kincsét és gazdagságát csak a mi egyházunkba rejtette el. Pál apostol ebben is egészen másképpen gondolkodott. Ő azt mondja : minden szentekkel egybe ismerhetjük meg az Isten jóvoltának magasságát és mélységét, szélességét és hosszúságát. Ha Krisztus más egyházakban is akar és tud is munkálkodni, azt nekünk szent ámulattal és hálával kell elfoganunk és adott esetben tanulhatunk is sok mindent abból, ahogyan más egyházak illetve gyülekezetek az ő munkájukat végzik. Mindenütt, ahol az „egy Úr, egy hit, egy keresztség” nyilvánvalóvá lesz”, ott mi testvéreket kell meglássunk és elfogadjunk.

            Óriási kérdés az egyházak egységének, idegen szóval az ökumenikus mozgalomnak a kérdése. Meddig lehet ebben elmenni, minden áron eggyé kell válni, egységben kell lenni más keresztyénekkel? Mindkét dolog nagyon fontos: az egységre való törekvés is, hiszen ez benne van Urunk főpapi imájában, hisz Ő maga imádkozott gyermekeinek egységéért. De nem lehet az egységért az igazságot feladni, nem lehet a dolgokat relativizálni, ahogy azt manapság mondani szoktuk. Van egy olyan határ az egységkeresésben, amit soha nem lehet és nem is szabad átlépni és ez nem más, mint hogy Jézus Krisztus Isten Fia, a mi egyetlen Közbenjárónk és Megváltónk. Pálról halottuk, hogy adott esetben nagyvonalú tud lenni, de amikor más evangéliumról van szó, ott már nem ismer pardont és ki meri mondani : aki más evangéliumot hirdet, aki a megigazulását nem Krisztusban keresi, az legyen átkozott. János, a szeretet apostola volt, mégis ki meri mondani, hogy aki Jézus Krisztust nem tartja testben megjelent Istennek, az magától az antikrisztustól van. Nagyon vigyázzunk hát, hogy ezt a szent határt át ne lépjük, mert ezt  maga Isten ígéja adja elénk.

Az egyházak szétdaraboltsága mindnyájunk számára egy fájdalmas valóság. Soha ne mondjuk : a sokféle egyház olyan szép  ,mint egy réten szedett virágcsokor, amely ezer színben pompázik, sokkal inkább egy széttört vázához hasonlít, amely egykor egy volt és így sokkal jobban betöltötte küldetését. Az Újszövetségben az első szomorú szakadás Pál és Barnabás között történt. Ez a két, addig mindenben összetartó jóbarát elvált egymástól és külön utakon indultak el. Ez volt az első nagy szakadás a Krisztus testén. Annál is inkább fájdalmas volt ez az esemény, hogy nem is egy teológiai vita volt közöttük, hanem úgymond egy személyes dologban hasonlottak meg egymással. A kegyelem az volt ebben, hogy így két fronton is folytatódott a munka, Isten nem vonta meg áldását sem Páltól, sem Barnabástól. Az egy rossz dolog, hogy annyiféle egyház van, de Isten olyan kegyelmes, hogy Ő még ezt is jóra tudja fordítani. Isten megáldja egyházát még ebben a széttöredezett, szétszakadozott állapotában is.

            Nagyon fontos Isten Szentlelkének vezetését kérnünk ezekben a dolgokban. Hogy Ő mutassa meg nekünk, hogy mi fontos és mi nem, hogy miben lehetünk engedékenyek és hajlékonyak, és mi az, amiben egy hajszálnyit sem szabad engednünk. A farizeusok negatív példája legyen figyelmeztetés a mi számunkra. Ők nagyon komolyan vették a mellékes dolgokat, a törvény aprólékos előirásait, és teljesen figyelmen kivül hagyták a szeretetet, ami pedig a legfontosabb lett volna. Legyen bennünk is legalább annyi alázat, amennyi a nagy Pálban volt, aki be merte ismerni : rész szerint van bennünk az ismeret. Itt a földön sem hitünk, sem tudásunk, sem látásunk nem lesz tökéletes. Ez majd csak ott a mennyei gyülekezetben lesz drága és élő valóság a mi számunkra. De legyünk hálásak a rész szerint valóért, legyünk hálásak a reformáció nagy ajándékáért is. De ne legyünk soha gőgösek és büszkék, hanem alázattal szolgáljuk Urunkat abban az egyházban és gyülekezetben, ahova maga az Egyház Ura állított minket.

            Olvasandó ígék: 1Móz.3,15, Ap.csel.4,12, 15,39-41, ,   1Kor. 1,12-13,  3,11,  13,12, Gal.1,9-1O, Ef. 3,18-19, 4,5-6, Fil.1,18,  1Ján.2,22-23,

                                                                                                Lőrincz István