Mit tanít a Szentírás : a tisztességről és gyalázatról

            A legtöbb ember nagyon érzékeny, ha az ő nevének tisztességéről, az ő becsületéről van szó. A legkisebb bántásra, sértésre is hevesen reagál, ha úgy érzi, hogy tisztessége és jó hírneve veszélyben forog. Azért van ez így, mert minden gyalázat, ami nevünket éri végső soron személyiségünket sérti, azt kérdőjelezi meg. Pedig ennek nem kellene így lenni. Nem kellene annyira felháborodnunk azon, hogy nevünket szidalom éri, mert tudnunk kell, hogy mi nem vagyunk tökéletes emberek. Amikor túl érzékenyek vagyunk tisztességünkre, akkor túlbecsüljük magunkat és elfelejtjük, hogy mi bűnös emberek vagyunk.

            Isten is nagyon vigyáz nevének tisztességére, dicsőségére. Ez Nála rendben is van így, hiszen Ő joggal teszi ezt, mert Ő tökéletesen szent, nincs semmi bűn vagy fogyatkozás Benne. Amikor az Úrnak teljes tiszteletet adunk, elismerjük azt, hogy Ő mindenek felett való. Ha mi embereknek, vagy teremtményeknek adjuk a dicsőséget, akkor ezzel Isten dicsőségét raboljuk meg. A mi Isten iránti tiszteletünk nem maradhat meg általánosságokban. Ennek konkrét jelei kell legyenek a mi mindennapi életünkben. Másképp ez az egész dolog egy nagyon homályos és elmosódott, tartalom nélküli valamivé lesz az életünkben. Nagyon sok ember van, aki Istent a felkelő Napban, az erdő csendjében, a természet szépségében tiszteli. Ez is valami, hisz az ilyen ember már lát valamit Isten teremtő hatalmának nagyságából és dicsőségéből. De Isten nekünk adott egy meghatározott személyt, akiben mi Őt tisztelhetjük és ez nem más mint Jézus Krisztus. Hol is lehetne Isten tisztessége, dicsősége nagyobb, mint ahol Ő könyörül a szegény bűnös emberen? A mi Megváltónk az a valóságos és konkrét személy, Akiben Istent, az Atyát tisztelhetjük. Vannak olyan emberek is, akik úgy gondolják, hogy ők tisztelik Istent Jézus Krisztuson kívül is. De hogyan ismerheti meg az Atyát az, akinek Ő nem jelenthette ki Fiát?  Hogyan ismerhetné meg Isten szeretetét az, aki elutasítja azt, akiben ez a szeretet testté és valósággá lett?  Aki megveti Jézust, megveti az Atyát is, Aki elküldte Őt. Nyilván, hogy Isten dicsősége ott ragyog a csillagokban, a teremtett világban is, de leginkább mégis az Ő Egyszülött Fiában jelentette ki ezt nekünk. Ne felejtsük hát el : csak az ad Istennek igazán dicsőséget és tisztességet, aki elfogadja és befogadja Jézus Krisztust, Akiben Isten dicsősége az emberi szem és szív számára is láthatóvá, érzékelhetővé, megfoghatóvá és megtapasztalhatóvá lett.

Az, hogy mi Istent tiszteljük, abban is meg kell mutatkozzon, hogy az Ő parancsolatait komolyan vesszük és megtartjuk, hiszen Isten nekünk ebben jelentette ki az Ő szent akaratát. A farizeusok is akarták tisztelni Istent és ezért óriási hangsúlyt fektettek a parancsolatok megtartására. Jézus mégis megsemmisítő ítéletet mondott az ő istentiszteletükre. Egyenesen képmutatóknak nevezi őket. Ezzel az Úr leleplezi az ő szivüknek hamisságát, romlottságát. Egy hamis szívből nem származhat igazi istentisztelet. Miért mondja Jézus, hogy a farizeusok buzgólkodása hiábavaló képmutatás?  Azért mert ők csak a formát tartották meg, de közben elsikkadt a lényeg, a tartalom. A mellékes dolgok a középpontba kerültek és a lényeges dolog a perifériára szorult, teljességgel elveszett. A lényeg pedig nem más, mint az Isten és felebarát iránti szeretet. A farizeusok például nagy bűnnek tartották azt, ha valaki mosdatlan kézzel evett. De az, hogy öreg szüleikről nem gondoskodtak, azt nagyon is jónak tartották.

Mi is nagyon kell vigyáznunk, mert ez a farizeusi kegyesség nagyon gyakran minket is megkísért. Mi is sokszor apróságok, mellékes dolgok felett vitázunk és elfeledkezünk közben a lényegesről, és így a szeretet parancsát lábbal tiporjuk. Vigyáznunk kell arra, hogy Isten parancsaiból ne formáljunk szokást, formaságot, hanem mindig a szeretet felől közelítsük meg a dolgokat. Mindig fel kell tennünk a kérdést : azzal, amit most cselekedni fogok, hogyan mutatom meg Isten és felebarátom iránti szeretetemet?

Nagyon kell vigyáznunk arra is, hogy ne az emberek előtt akarjunk minden áron tisztességben maradni. Megtörténhet, hogy az emberek tiszteletéért elismeréséért épp Isten dicsőségét bántjuk és sértjük meg. A farizeusok is ezt tették. Mindig úgy tették a jót, hogy azt lássák  az emberek és hogy dicsőítsék őket. Mi nem emberek jótetszését, tisztességét kell megnyernünk, hanem Isten jótetszését, elismerését. Végső soron Ő fog minket megítélni és nem emberek. Nem emberek előtt kell elszámolnunk életünkkel, hanem Isten előtt. Mindig fel kell tennünk a kérdést : mi is tölti ki életünket, mi is a mi életünk célja? Nehogy hiú dicsőség keresése legyen az, ez mindnyájunkat kísért. A Krisztus által megváltott, újjászületett embert az jellemzi, hogy Ő mindenben Isten dicsőségét keresi. A mi óemberünk gőgös és a maga dicsőségét keresi, az új ember, amit Isten Szentlelke munkál ki bennünk mindig alázatos és mindig Isten dicsőségét keresi. Az ilyen ember is tisztességet kap, de az mindenekelőtt isteni ajándék és kegyelem az ő életében. A mi egyetlen gondunk csak az legyen, hogy maradjunk alázatban és éljünk Isten kegyelméből. Minden pillanatban tudnunk kell, hogy mi semmit sem érdemlünk, hanem csak bűntetést, halált és kárhozatot, úgy ahogyan az az Úrvacsoránál minden alkalommal meg is valljuk. A hívő ember soha se azt mondja : én egy becsületes munkás, egy nagyszerü szülő, egy jó férj vagy feleség vagyok, hanem azt, hogy én csak egy gyarló, esendő, bűnös ember vagyok. Ha az előbb felsorolt dolgok mégis valósággá lehetnek az életemben, az soha nem az én érdemem, hanem Isten csodálatos kegyelme, ami még bennem is ki tudta mindezt munkálni.

Legyünk hát teljesen szabadok a magunk dicsőségének keresésétől és fordítsuk minden erőnket Isten dicsőségének keresésére és munkálására. Ha így teszünk, akkor leszünk a helyünkön, akkor maga Isten fog nekünk dicsőséget adni. Persze majd a maga idejében. Az is egy nagy baj az életünkben, hogy mi olyanok vagyunk, mint az a kisgyermek, aki nem tud türelmes lenni, nem tud dolgokat kivárni. Ilyenkor mi elkezdünk kételkedni Isten ígéreteiben. Vigyáznunk kell, mert ahogy egy nagy igehirdető mondja, az Isten óráját mi nem hordjuk a mellényzsebünkben. Az Isten országának az is alapszabálya, hogy a dicsőséghez vezető út a gyalázaton át vezet. Az Isten országábn van egy gyalázatos tisztesség és egy dicsőséges gyalázat. Jézus boldognak mondja azokat, akik az Ő nevéért gyalázatot is készek hordozni Sokat lehetne itt beszélni az egyház történetéből azokról, akik a Krisztus nevéért készek voltak nem csak gyalázatot hordozni, hanem adott esetben meg is halni.  A hitvalló keresztének sokszor kellett a gyalázat útját járják, de útjuk mégis az örök dicsőségben ért véget. Az is igaz, hogy az ilyen gyalázatban nem mindenkinek egyformán van része. Nem mindenki kell vérpadra vagy börtönbe menjen a Krisztus nevéért. De azért a Krisztus gyalázatából minden keresztyén kikapja a maga részét. Aki igazán Krisztus szerint akar élni, annak ebben a világban mindig valamilyen keresztet kell hordoznia. De Krisztus is ezt az utat járta, és nekünk is ezen az úton kell Őt követnünk.

Összefoglalva tehát elmondhatjuk, hogy a mi egész életünk egy meghalás kell legyen az óemberre nézve, aki a maga dicsőségét keresi, és ugyanakkor meg kell elevenedjen bennünk az Isten Lelke szerint való új ember, aki Isten dicsőségét keresi. Nemrég ünnepeltük a reformációt, aminek egyik jelmondata a „Soli Deo Gloria” volt, vagyis „Egyedül Istené a Dicsőség!”. Legyen ez a mi jelmondatunk is.

                                                                                                           

Olvasandó ígék :   1 Sám.2,3O,  Péld.15,33, És.42,8,  Mal.1,6,  Mát.5,11, 15,

7-9,   Ján. 5,23.44, Ef.2,8-9,  Fil.2,8-9, Jak1,26 ,  Jel.5,13

                                                                                                            Lőrincz István