Mit tanít a Szentírás : a papi tisztről

        Az első emberről, Ádámról nem sokat tudunk meg a Szentírásból. De azér tvan néhány nagyon fontos dolog, amit nem lehet és nem szabad figyelmen kívül hagyni.Hiszen maga Jézus is sokszor visszatér a kezdethez. Amit megtudunk az első emberről az az, hogy őt Isten elsősorban a királyi tiszttel ruházta fel, amikor arra hívta el, hogy uralkodjon a teremtett világ felett. De az is nyilvánvaló, hogy a királyi tisztet csak papi lelkülettel lehet gyakorolni. A papi tisztnek a lényege az engedelmességben van, hogy az ember nem szakadhat el Teremtőjétől. De a papi tiszhez még szorosabban kapcsolódik a szeretet. Szeretet nélkül az ember uralkodni sem tud, mert a szeretet őrzi meg az embert a visszaélések veszélyétől.

            Az első két pap a Szentírásban Kain és Ábel, hisz mindketten áldozatot mutatnak be az Úrnak. Kain volt az idősebb, akinek születésekor Éva örömmel kiáltott fel : nyertem férfit az Úrtól. Kain születése nagy örömöt hozott és szülei sokat vártak tőle. Ábel már csalódást okozott, mert valószinüleg gyengének és erőtlennek látszott. Hisz a neve azt jelenti : lehellet, semmiség. Ábel így testvérének, Kainnak az árnyékában nőtt fel. Kainnak teszett ez a helyzet, meg is szokta, hogy ő az első, ő az erősebb, és úgy gondolta már, hogy ő Isten előtt is több, fontosabb, mint a testvére. De Kain nagy döbbenettel kell megállapítsa, hogy Istennél épp fordítva áll a helyzet. Az Úr az ő áldozatára nem tekintett, épp azért, mert gőgös és elbizakodott lett, az Ábel áldozatát elfogadta, mert ő alázatos volt. Ilyen szempontból elmondhatjuk, hogy Kain az első farizeus, aki úgy gondolja, hogy Isten meghatódik az ő teljesítményétől és Ábel az első "vámszedő" aki kegyelemért könyörögve járul az Úr színe elé. Kétfajta papi lelkület. Az egyik lelkület gyilkossághoz vezet, Kain megöli Ábelt, Kajafás megöli Jézust. Az oltár és a máglya nagyon közel kerül egymáshoz, ha az ember elfeledkezik arról, hogy ő csak kegyelemre szoruló bűnösként közeledhetik Istenhez. Nagyon veszélyes papnak lenni, mert az ember könnyen Jézus gyilkosává válik. A papi tisztet is csak félelemmel és rettegéssel lehet véghez vinni.

            A prófétai és a papi tiszt viszonya sokszor feszültté válik. Ez azért van, mert a papi tiszt sokszor megüresedik, külsőséggé válik. Az ember megelégszik a külső ceremómiákkal, de a lényeg, a szív belső megváltozása elmarad. Ilyenkor a próféta ítéletet kell hirdessen, s a szív megtisztulását és a mindennapi élet megszentelődését kell követelje. A pap azt gondolja, hogy elég a testen elvégzett körülmetélkedés, de a próféta az Úr nevében a szív körülmetélését kéri. De a próféta sohasem lehet a pap ellensége. Szent kritikája épp a papi tiszt megtisztulását, elmélyülését szolgálja. A próféta minden megújulásnak örül. Isten azt akarja, hogy a templom és a mindennapi élet a Szentlélek uralma alatt legyen. Isten a papi és a prófétai tisztet egybeszerkesztette és a bűn nem választhatja el őket egymástól. A legrosszabb az, ha a pap a prófétát vádolja, ahelyett hogy magát vádolná. Jézust is azzal vádolták, hogy Ő le akarja rontani a templomot, jóllehet Ő is csak a templomban levő bűn ellen harcolt. Ma is vannak olyanok, akik a prófétai kritikát nem fogadják el, még akkor sem, ha az az egyház iránti szeretetből fakad.

            A papi tiszt egy állandó áldozást jelent. A papnak szüntelenül ott kell lenni az oltár mellett. Azért kell ez így legyen, mert mert az ember és Isten között ott van a bűn, amit Isten nem tud eltűrni.  A pap tudatában van annak, hogy Isten szent, persze annak is, hogy Ő nagyon szeret minket. Isten irgalmas, de igazságos is, tanítja nekünk a Káté is. Ezért Isten minket csak az áldozaton át tud szeretni minket. A Főpap a nagy engesztelés napján az áldozati állat vérét rá kellett hintse a szövetség ládájára. Az Isten és ember közötti közösség csak az áldozat vére által lehetséges.  Sajnos a pap és a nép is gyakran elfeledkezett az áldozat kegyelmi jellegéről. Az Isten megbékítő kegyelme helyett az ember érdeme került a figyelem középpontjába.

            De a legnagyobb veszély az, amikor az ember elfeledkezik arról, hogy a legszebb és legáldottabb áldozat az, amikor egész életét tekinti Istennek bemutatott áldozatnak.  Isten mindent nekünk ajándékozott az áldozatban, ezért mi is mindent Neki kell áldoznunk életünk nagy áldozatában.

            Ábrahám is pap volt, aki kész volt fiát is odaáldozni Istennek, de meg kellett értenie, hogy ez az áldozat másképp alakul, mint ahogy ő azt elképzelte. Amikor Istentől visszakapta, akkor kellett őt másodszor is másképp Istennek odaáldoznia. Ábrahámnak azt kellett megérteni, amit majd Jézus mutatott meg teljes gazdagságában, hogy az áldozó és az áldozat eggyé kell váljanak.

            Már többször is utaltunk a papi tiszt megromlására az Ószövetségben, amit Jézus is keményen elítélt az Újszövetségben. Ő nem csak megmutatta a papi tiszt igazi lényegét, hanem be is teljesítette azt. Ezért jöhetett létre a megbékülés Isten és ember között az Ő áldozata által. A Zsidókhoz írott levél szerzője ezt nagyon szépen kibontja a mi számunkra. Megmutatja, hogy az egész Ószövetség Krisztusra mutat, aki Melkisédek rendje szerinti főpap, aki az Ábrahám történetének titokzatos szereplője. Jóllehet Ábrahám az ígéretek birtokosa, Lévinek és a papi rendnek is ősatyja., mégis Melkisédekben felismerte azt, aki több nála, akinek áldását meg kell nyernie, és ennek jeléül tizedet is adott neki. Ez a rendkívüli ebben a történetben. Ábrahám a szövetség és az ígéretek atyja, és mégis meghajol Melkisédek, a próféta-király előtt. Ebben a meghajlásban ott van Áronnak és az egész papi rendnek a meghajlása Krisztus előtt. Itt Krisztus előtt borul le Ábrahám és benne minden ember, Aki el tudta végezni azt, amire a Lévi rendje, az ároni papok nem voltak képesek : a bűnös ember Istennel való megbékülését. Ezért Krisztus az utolsó és egyedüli Főpap. Melkisédek csak egy volt, Krisztus is és Golgota is csak egy és többre nincs is szükség. Ez az egy Krisztus és az Ő Egy áldozata mindenre elégséges.  Vétkeznénk a Krisztus áldozatának szentsége ellen, ha ami kis áldozatainkat egy vonalba állítanánk az Ő áldozatával. Olyan jó azt tudni, hogy a mi áldozataink gyarlók és elégtelenek, de az Övé mindenre elégséges. Mi ebből az egyedülálló, mindenre elégséges áldozatból élhetünk.

            A nagy áldozat által Krisztus és a Benne hívő ember között egy egyedülálló, rendkívüli kapcsolat alakul ki. Egyrészt a bűnös ember érzi, hogy egy világ választja el őt Krisztustól, de ugyanakkor egy olthatatlan vágy van benne, hogy minél közelebb kerüljön Hozzá. És ez így van jól. Csak így érezhetjük az Ő áldozatának páratlan voltát, hogy csak az Ő vére tisztít meg minket a bűntől és nem a mártítrok, vagy a szentek vére. Ennek a távolságnak a tudatát talán senki se élte át úgy, mint Luther Márton. De épp ezért kerülhetett aztán olyan közel Krisztushoz, mint csak kevesen a keresztyének közül. Azt a merész állítást is ő mondta, hogy mi egymás Krisztusaivá kell lennünk. Ő nem csak érettünk, hanem bennünk is élni akar. Az Ő érettünk való áldozata bennünk és általunk hathatóssá akar lenni. Ezért mondja Pál is, hogy mi az Isten irgalmasságából , a Krisztus áldozata által élő áldozattá lehetünk. Ez az okos istentisztelet, amikor mint élő kövek épülünk fel leki házzá és lelki áldozatokkal áldozhatunk az Úrnak.

            A papi tisztünk gyakorlatának egyik legjelentősebb mozzanata az Úrvacsorával való élés., kár hogy mi ezt is annyira megszegényítettük. Mert Isten épp az Úrvacsora által akarja a mi hitünket megerősíteni. De nem csak a hitünket erősíti az Úrvacsora, hanem a szeretetünket és a reménységünket is. És ennek nem csak elméletben kell müködnie, hanem a mindennapi életgyakorlatunkban is. Ha valakivel együtt járulok az Úr asztalához, ahhoz nem lehetek az utcán se közömbös, ha vettem a kenyér és a bor jegyét, akkor mindenki felől jó reménységben lehetek, aki velem együtt ott volt ennél az asztalnál. Sok itt a múlasztásunk, sok itt a bepótolnivalónk. Krisztus az Úrvacsorában az Ő gazdagságát megosztotta tanítványaival. Ott bíztatta őket arra, hogy úgy szeressék egymást, ahogy Ő szerette őket, és ott adott nekik olyan örök távlatot, hogy nem csak itt ebben a földi életben lesznek Vele, hanem majd az Isten országában is egy asztalnál lehetnek a menny dicsőségében az Ő szeretett Mesterükkel és Urukkal.

            A gyülekezet dicső reménysége az lehet, hogy hivatalos a Bárány menyegzőjére. Ez az Ő áldozatának végső ajándéka a mi számunkra.

            Olvasandó igék :1Móz. 2,15-17, 4,5.8, 22,2,  3Móz.16,25, És.1,1O.11.16.17, Mát.26,3.4.28-29.61, Róm.12,1,  Zsid. 7,17, 1O,14, 1Pét.2,5.21, Jel.19,7-8

                                                                                                            Lőrincz István