Mit tanít a Szentírás : az anyai szeretetről

          Szivünk szerint való szép szokás, hogy minden esztendőben egy vasárnapot arra szentelünk, hogy számba vegyük Istennek azt a nagy ajándékát, amit az édesanyákban adott. Hiszen még haló porukban is hálásak vagyunk értük, mindazért amit Isten bennük ajándékozott nekünk.Persze ez számunkra nem csak meghatódott érzéseket jelent, egy kis elérzékenyülést, egy kellemes hangulatot. Mi ezen a napon is Istent dicsőitjük, Neki adunk hálát azokért az áldásokért, amelyekben édesanyánk által részesített minket. Távol áll tőlünk az, hogy az édesanyákat valamilyen eszményített magasságba emeljük, hogy őket felmagasztaljuk, hisz a keresztyén ember nagyon jól tudja, hogy minden dicsőség, hódolat, tisztesség csak egyedül Istent illeti meg. Hiszen az édesanyák is éppúgy részesei az emberi gyarlóságnak, mint mindenki más. De minden gyarlóságaik, gyengeségeik ellenére is nagyon kedvesek és drágák a mi számunkra. Tudjuk, hogy ők nem többek, de nem is kevesebbek, mint Isten áldott eszközei a gyermekeik életében. Az ő szeretetükön át mi túllátunk Istennek arra a szeretetére, amit Ő ilyen formában is reánk áraszt. Nagyon fontos az, hogy az édesanyákról tekintetünk azonnal Istenre irányuljon és ott nyugodjon meg. A próféták, közöttük is Ésaiás arról tesznek bizonyságot, hogy ebben a világban az Ő szeretetét leginkább az édesanyák ábrázolják ki. Az anyai szeretet a legtöbbet mondó látható jelképe a láthatatlan Isten szeretetének.

            A próféta az édesanya szeretetének legfontosabb megnyilvánulását a vígasztalásban látja. A vigasztalás az édesanyák talán legjellemzőbb szolgálata. Gondoljunk csak vissza gyermekkorunkra : ha valaki megbántott, megsértett, ha valami bajunk támadt, ha megütöttük magunkat, ha elestünk, ha megijedtünk, megrémültünk valamitől, azonnal futottunk, rohantunk oda édesanyánkhoz, ölébe bújtunk, ő magához szorított és kedves szavakkal megvígasztalt minket. Senki se tudott úgy megvígasztalni minket, mint az édesanyánk. Ebben az édesanyák kétségtelenül felülmúlják az édesapákat, s hányszor megtörtént az is, hogy először édesapánkhoz mentünk, de ő továbbküldött édesanyánkhoz, mert jól tudta, hogy ő sokkal jobban ért a vígasztalás "mesterségéhez". Persze az édesapák is sok jó ajándékot adtak nekünk, sok mindenben bizalommal lehetett fordulni hozzájuk is, de amikor vígasztalásról volt szó, akkor mindig az édesanyák voltak a jobbak. Az édesanyák akkor is igazi vígasztalók, amikor nem tudnak már segíteni a bajon, nem tudják megjavítani az elrontott játékot, vagy nem tudnak olyan szép ruhát adni a gyermekükre, amilyet szívük szerint szeretnének, de mégis olyan derüvel tudják telesugározni az egész otthont, hogy senkinek se jut eszébe, hogy még továbbra is keseregjen. Hallottam egy édesanyáról, akit sok gyerekével deportáltak, s amikor gyermekei sírtak az éhség miatt, érdekesebbnél érdekesebb meséket talált ki gyermekeinek, s a végén a gyermekek már el is felejtették éhségüket, nyomorúságukat.

            Érdekes azonban Ésaiásnál, hogy nem gyermeket, hanem férfit vígasztaló édesanyáról ír. Nem egy kicsiny gyermekét vígasztaló édesanyához hasonlítja magát Isten, hanem meglett, felnőtt férfiúvá válott fiát vígasztaló édesanyához. Ebben az van, hogy egy édesanya, éppúgy mint Isten, nem csak a kicsiny gyermekeit tudja megvígasztalni, hanem a már felnőtté vált gyermekeit is, vagyis nem csak az élet egy bizonyos szakaszában, helyzetében tud erőt, bátorítást nyújtani, hanem az élet minden szakaszában és helyzetében. Amikor egy gyermek felnő, már sok mindenben nem kéri az anyja segítségét, már nincs szüksége arra, hogy édesanyja főzzön neki, kimossa ruháit, de egy esetben a felnőtt férfi is mindig visszajár édesanyjához : amikor vigasztalásra van szüksége. Az édesanyáknál mindig vígasztalásra lehet találni, sokkal inkább, mint bárhol is a világon. Az édesanyai szeretet csodálatos, gyógyító ereje épp abban van, hogy a már élet harcaiban is kipróbált , önállóvá edzett fiú is visszatérhet hozzá, hogy az ő gazdag szívéből újabb vígasztalást merítsen. Valamikor régen a játéka törött össze és megvígasztalta az édesanyja, most pedig a szíve törött össze és ismét csak az édesanyjánál kaphat vígasztalást. Az édesanyja előtt mindig elsírhatja magát, nem kell szégyenkeznie könnyei miatt sem. Amikor édesanyja átöleli, megsimogatja éppúgy megvígasztalódik, éppúgy megnyugszik, mint valamikor régen.

            Az édesanyai szeretetnek ez a szép vonása szintén túlmutat önmagán Istenre. Azt tanítja, hogy mi jöhetünk Istenhez kicsinyes, gyerekes panaszainkkal, bajainkkal is, amiket talán már néhány nap múlva meg is mosolygunk. De hozhatjuk Istenhez mély sebeinket is, amelyekben tényleg elvéreznénk, ha Ő nem segítene rajtunk. Kiönthetjük Isten előtt megrendítő, nagy szomorúságainkat is, amelyek egy egész életen át elkísérhetnek. Vannak olyan fájdalmak, amelyek még egy erős , férfiúi szívet is átdöfnek és azokat Istenhez kell hoznunk, hogy Nála gyógyulást találhassunk. Ahogy egy édesanyára még a legerősebb hősnek is szüksége van, úgy vagy még sokkal inkább szüksége van Istenre és az Ő vígasztalására, segítségére is, még a legedzettebb lelkű embernek is. Milyen rettenetes volna, ha épp ilyen súlyos megpróbáltatások idején nem lenne hova, kihez mennünk. Milyen jó, ha van egy édesanyánk, akinek szívére borulhatunk, milyen jó hogy van mennyei Atyánk is, aki jól tudja minden szükségünket, gondunkat, bajunkat, aki tud segíteni rajtunk.

            A Szentírásban azt is megláthatjuk, hogy hogyan tudnak az édesanyák vígasztalni. A kisgyermekét az anyja gőgicsélő, csacska szóval, játékos mozdulatokkal deríti jó kedvre. De felnőtté vált gyermekét már nem így vígasztalja az anyja. Ahhoz már nem kell sok szó. A felnőtt férfi vígasztalásában már nem sok szerepe van a szavaknak. Sokszor a bajt se kell szavakkal elmondani, egy édesanya szavak nélkül is látja gyermekének szíve bánatát. Elég az, ha egy édesanya fiát leülteti magával szembe, szemébe néz és szavak nélkül is érti, hogy mi játszódik le gyermeke lelkében. És talán egy szót se szól az anya, csak megszorítja gyermeke kezét és máris megkönnyebbült a lelke. Az édesanya magára veszi a gyermeke fájdalmát, mintha a baj sérelem nem is a fiát, hanem őt magát érte volna. Az édesanya testéből kiszakadhatott a gyermek a szüléskor, de az édesanya szívéből sohasem szakadhat ki, ott marad örökre.

            Ilyen az édesanyai vígasztalás és ebben lesz csodálatos képe az Isten ama vígasztalásának, amelyben Ő részesíti az övéit. Olyan jó nekünk tudni, hogy mennyei Atyánk jól tudja hogy mi fáj nekünk, Ő meg tudja érteni mindazt, amiért elszorul a mi szívünk. Velünk van szomorúságainkban, mert eggyé lett velünk. Istennel együtt el tudjuk viselni, hordani azt, amibe magunkra hagyatva beleroppannánk.

            Végső soron az édesanyai szeretet Jézus Krisztusra való mutatás is. Hisz Benne lett nyilvánvalóvá, hogy Isten eggyé lett mivelünk, hogy Ő részese minden nyomorúságunknak és ismerője minden fájdalmunknak. Nemrég ünnepeltük Nagypénteket, amikor megértettük, hogy nincs a mi életünknek olyan mélysége, amelyikbe Ő alá ne szállott volna. Az, hogy mi ehhez az Istenhez odafordulhatunk, hogy az övéinek tudhatjuk magunkat, elégséges vígasztalásunk lehet életben és halálban egyaránt.

            Isten szeretete adta nekünk az édesanyákat, Ő formálta szívüket, hogy minket szüntelenül kegyelmére és irgalmára emlékeztessenek, hogy soha ne érezzük magunkat elhagyatottaknak, kitaszítottaknak. Talán az édesanyák nincsenek ennek mindig tudatában, de mégis ezt az áldott szolgálatot végzik az életünkben. Hányatott, megpróbált életünkben azt a bizonyosságot csepegtetik szívünkbe, hogy nincsen olyan baj, nyomorúság, amire és amiben ne lehetne vígasztalást találni.

            Az édesanyák nem lesznek, nem maradnak mindig velünk, egyszer el kell drága kezüket eresszük. De olyan jó, hogy emlékük is Isten felé terelget, vezetget minket, Akinél megtalálhatjuk életünk minden helyzetében a vigasztalást, bátorítást, megoldást. A tőlünk eltávozott édesanyák szívére már nem lehet borulni, de milyen jó az, hogy Isten atyai szíve mindig vár minket, ahogy a szép énekünk is mondja : Jézus ölébe bizton hajtom fejem le én. Így adjunk hálát ezekben a napokban a még velünk lévő, vagy a már örökkévalóságba távozott édesanyákért.

Olvasandó igék: 2Móz.2O,12, Jób 31,15, Zsolt.22,1O-11, 27,1O, 131,2, Péld.1,8, És.44,24, 49,15, 66,13, Mt.12,49, 2Tim.1,5

                                                                                                Lőrincz István