Mit tanít a Szentírás : az intésről

Az intés szónak nincs a fülünkben valami kellemes hangzása. Senki se szereti azt, hogy megintsék valamiben. De a Szentírésnak más a véleménye erről. Krisztus gyülekezetében helye van az intésnek. Amióta gyülekezet van azóta az intést is gyakorolják, és ez így lesz a világ végezetéig.

De miért is van szükség az intésre? Azért, mert a bűneset óta minket mindig veszélyeztet a tévedés lehetősége. Mi nagyon sokszor, nagyon sok dologban tévesen láthatjuk a dolgokat, tévesen ítélhetünk meg helyzeteket, embereket. Az ember nagyon hajlamos arra, hogy többet gondoljon magáról, a jót rossznak, a rosszat pedig jónak lássa. Ilyenkor óriási szükség van egy testvérre, aki ebben az esetben jobban és többet lát. A keresztyén közösségben felelősséget hordozunk egymásért. Soha se mondhatom ki, hogy engem nem érdekel a másik ember, én jól megvagyok magamban, más is boldoguljon, ahogy tud, én nem szólok senki dolgába, az én dolgomba se szóljon senki. Itt igenis őrizője vagyok az én atyámfiának. Ha egy keresztyén közösségben nem törődnek egymással, ha már csak egymás mellett és nem egymásért élnek,ott teljességgel megkérdőjelezhető, hogy az még keresztyén közösség-e? Igaz ugyan, hogy az apostoli hitvallással valljuk, hogy az egyház a szentek közössége, de ezek a szentek még nem tökéletesek, nem bűntelenek, nem mentesek a tévedésektől , a bukásoktól. Bizony Isten megváltott gyermekei is naponta vétkezhetnek, naponta áthághatják Isten szent törvényét. A gyülekezet közösségében az elbukott, a vétkező testvért nem szabad magára hagyni.Pál apostol nagyon gyakran ír arról, hogy ha valaki vétkezik a gyülekezetben azt rendre kell utasítani, persze nem durván, ítélkezve, a másikat megvetve, hanem tapintatosan, szelíden, a szeretet lelkével. Az ilyen ember meg kell érezze, hogy javát akarjuk, hogy együtt érzünk vele.

Az intő ne éreztesse azt az intettel, hogy milyen jó, hogy ezt a bűnt nem ő követte el, hanem a másik ember. A szeretettel intő ember nem tartja magát jobbnak, igazabbnak annál, akit megintett. Tudja, hogy ő is hajlandó minden gonoszra, csak Isten kegyelme, hogy most épp nem ő bukott el. Az intő nem kárörömmel van tele, hanem együtt szenved a másik bűne miatt. Csak a farizeusi lelkület tud örülni afelett, hogy ő jobb, igazabb, mint a másik ember, csak a farizeusi lelkület veti meg, nézi le a másik embert, az igazi testvér az együtt szenved a vétkezővel. A szeretetnek fáj, hogy a másik ember vétkezett.

Pál apostol az intésnél mindig kihangsúlyozza, hogy ez Krisztusban kell történjen, vagyis együtt Krisztussal. Tulajdonképpen Krisztus megy a vétkezőhöz az intő személyében. Az igazi, ige szerinti intésnél mindig hárman vannak : az intő, a megintett és Krisztus. Itt se emberek állanak a középpontban, hanem maga Krisztus. Az intő nem önmagához méri a másik embert, hanem Krisztushoz. Úgy megy a másik emberhez, mint aki maga is elfogadta Krisztus és a felebarát intését. Ha ez az alázat hiányzik, akkor az intés egészen bizonyosan célt fog téveszteni. Az intő el kell mondja, hogy ő is csak egy gyarló, bűnös ember, aki naponta Isten kegyelméből, Krisztus bocsánatából él.

Fontos azonban a megintett ember részéről is a helyes viszonyulás. Ő kész kell legyen a Krisztusban kapott intés elfogadására. Nem pózologhat a sértett ember magatartásával. Hát te beszélsz, te jössz hozzám? Ha ilyen a lelkülete, akkor az intés visszautasításra talál, és csak sértődés lesz belőle. A megintett embernek örülnie kell, hogy a közösség törődik vele, nem hagyták magára, hordozni akarják az ő terhét és segíteni akarnak neki abban a helyzetben, amibe jutott. Az intésban a felelősségnek, a közös teher-bűnhordozásnak a jelét kell meglátnia. A megintett ember az intő társában magát Krisztust kell meglátnia és hálát kell adnia érte.

 A másik ember megintésében van nekünk egy felséges példaképünk és ez nem más, mint a mi Urunk Jézus Krisztus. A Zsidókhoz írott levél szerzője azt írja róla, hogy Ő nem olyan Főpap, aki ne tudna megindulni gyarlóságainkon, ne tudna együtt érezni a mi erőtlenségünkkel. Ha erre gondolunk számtalan példa juthat eszünkbe a Jézus lelkigondozásából. Gondoljunk csak arra a jelenetre, amikor Jézus elé vonszolnak egy házasságtörésen ért asszonyt, akire abban az időben halálos ítélet várt. Ő szelíden csak annyit mondott neki : én nem vádollak, eredj el és többé ne vétkezzél. Jézus úgy is tudott inteni, hogy egyetlen szót sem szólt, de egész személye, lényének szentsége mégis megváltoztatta az illető embert. Gondoljunk csak a Zákeus esetére. Egyetlen szót se olvasunk arról, hogy Jézus jól "megmosta" volna a fejét a bűnös múltja miatt, hogy összeszidta volna azért, hogy vámszedő lett, hogy eladta a lelkét és becsületét. Zákeus mégis megtért és még sokan mások is a barátai közül . Vajon miért? Azért mert Jézusból áradt a szentség és ez vonzotta az elesetteket. A bűnösök érezték azt, hogy Jézus minden bűnük és gyarlóságuk, szennyes multjuk ellenére nagyon szereti őket. De nem csak bűnösöket tudta nagyon bölcsen és tapintatosan inteni, hanem tantványait is. A tanítványok valóban érezték, amit Jézus el is mondott nekik, hogy ők a Jézus barátaivá lettek. Nem éreztette velük, hogy ők csak egyszerü  halászemberek, Ő pedig Isten Fia. Nem úgy beszélt velük, mint Megváltó a bűnössel, hanem mint barát a baráttal. Ezért tudta inteni őket, s a tanítványok a maguk rendjén ezért fogadták el az intést.

Az intés célja sohasem önmagáért van, hanem mindig a gyülekezet megerősödéséért és növekedéséért. Mert ha valaki a gyülekezet tagjai közül vétkezett, ezzel az egész közösség életén csorba esett, ott az egész közösség élete beteg lett. Egy ilyen közösség pedig már nem tudja végezni a misszió munkáját. Ezért a bűnt meg kell állítani, vagy még jobb az, ha egy intéssel meg tudjuk azt előzni. Inteni lehet egy embert, de lehet egyszerre két vagy több embert, egy egész közösséget is. A személyes intés inkább a lelkigondozás, a közösségi intés pedig inkább az igehirdetés feladatköréhez tartozik. A lelkigondozás és igehirdetés két legfontosabb eleme a tanítás és az intés. A tanítás inkább az ismeretre és hitre, az intés az akaratra és az erkölcsi cselekvésre irányul.

Az intésben vannak örömeink, szép eredményeink, de vannak kudarcaink is. Mert sokszor megtörténik az, hogy bármennyire is jól, ige szerint végeztük az intést, a megintett ember nem akarja elfogadni azt, nem akar megváltozni. Mit tegyünk ilyenkor? Ilyenkor még mindig tehetünk egyet : az illető embert rábizzuk az Úrra, vagyis imádkozunk érte. Mi mindig hisszük azt, hogy Isten ott is tud még munkálkodni ahol mi csődöt mondottunk, ahol mi már tehetetlenek vagyunk. Sajnos vannak olyanok, aki megátalkodottak a bűnben, megkeményedik a szívük a fáraóéhoz hasonlóan.

Ezek után talán azt mondjuk : ez mind szép és jó, csak épp oly kevés valósul meg belőle a mi egyházi és gyülekezeti életünkben. Valóban bűnbánattal kell meglátnunk, hogy mi igen kevéssé gyakoroljuk a testvéri intést, igen kevéssé törődünk egymással. Ha pedig gyakoroljuk, akkor rosszul végezzük, gőgösen, szeretetlenül. Sajnos sokszor úgy intünk, hogy az nem összeköt minket, hanem még jobban elválaszt minket egymástól. Ebben a kérdésben is, mint annyi másban is reformációra, megújulásra van szükségünk. Imádkozzunk hát azért, hogy tudjuk ezt a Krisztustól kapott feladatot jól végezni, hogy ezáltal gyógyuljanak életek és gyülekezetek egyaránt. Isten Szentlelke tegyen egyre több embert alkalmassá gyülekezeteinkben ennek a szent szolgálatnak a végzésére. Mert az intést sem parancsolni, sem megtanítani nem lehet. A Krisztus szerinti intés a Lélek gyümölcse, áldása lehet a mi életünkben. Bárcsak láthatnánk egyre  több ilyen gyümölcsöt a mi gyülekezeteinkben. Ha az intést jól tudnánk végezni, akkor az öröm is növekedne a mi életünkben és gyülekezeteinknek az életében is. Mert az eredményes intés után örvendezhet az intő is, a megintett is, de leginkább a gyülekezet egész közössége. Adjon nekünk az Úr egyre több ilyen örömöt.

Olvasandó igék :1Móz.4,9, Péld.3,11, Ezék.3,17-19,  Ján.8,11, Róm.15,7, Gal.6,1-2, Fil.2,1,4,2, 1Tim.4,15, Zsid.4,15 , 13,22

Lőrincz István