Mit tanít a Szentírás : a böjtről

Lassan közeledünk a böjti hetekhez. Ilyenkor mi protestáns emberek mindig bajban vagyunk és összezavarodunk. Hisz mi tudjuk, hogy a katolikus és ortodox testvéreink böjtölnek, de ez mireánk nem vonatkozik. Mi legfeljebb Nagypénteken böjtölünk és ezzel le is tudtuk egy évre a böjt kötelességét.

De ha kinyitjuk a Szentírást, akkor ott azt látjuk, hogy mind az Ó- mind pedig az Újszövetség beszél a böjtről és nem is keveset. Izrael népe ismerte a böjt gyakorlatát, gondoljunk csak a nagy engesztelési napra, vagy olyan különös eseményeket megelőző napokra, amikor Isten böjtöt rendelt el a népe számára. Az is igaz, hogy a próféták kemény ítéletet mondanak a csupán formasággá lett böjt felett és azt is elmondják, hogy mi az igazi böjt. Az Újszövetségben is gyakran találkozunk a böjt kérdésével, mind Jézus, mind pedig az apostolok foglalkoznak ezzel a kérdéssel. De ha reformátoraink tanítását megvizsgáljuk, akkor ott is azt látjuk, hogy a böjt nem kerüli ki figyelmüket. Amikor Kálvin a pásztorokhoz szól, akkor kötelességükké teszi, hogy intsék a meglátogatott családokat a böjt gyakorlására. A reformáció utáni időben a böjtre való intés és maga a böjt gyakorlása is szinte teljességgel feledésbe ment a protestáns egyházakban. Szinte teljességgel kikerült az igehirdetés témái közül is, pedig ez is olyan kérdés, amivel foglakozni kell.

A böjt a bibliai szóhasználatban azt jelenti, hogy valaminek fogyasztásáról, élvezetéről lemond az ember egy magasabb célnak az érdekében. A legtöbbször ez az eledelről való lemondást jelentette, de jelenthetett megtartóztatást házastársak testi együttlétéről és más dolgokról is. A magasabb célt főleg két dologban lehet összefoglalni : az egyik az Istenre való fokozottabb odafigyelés , a másik pedig az Isten előtti megalázkodás. A Szentírásban a böjt és imádság között mindig nagyon szoros kapcsolat van. A legtöbbször együtt is vannak említve, és a Szentírás emberei ezt így is gyakorolták. Ez a kapcsolat a két cselekvés között rámutat a böjt jellemző vonásaira. Az imádság azt jelenti, hogy elmondjuk Istennek kéréseinket, egyáltalán minden gondunkat, örömünket, hálaadásunkat elé visszük, abban a reménységben, hogy Ő meghallgatja és megadja kéréseinket. De ha mi elvárjuk Istentől, hogy Ő megadja kéréseinket, akkor mi ne lennénk készek valamiről is lemondani? A böjt annak a kifejezése, megmutatása, hogy mi is készek vagyunk valamit odaadni, mi is készek vagyunk valamiről lemondani, s nem csak Istentől várjuk azt, hogy Ő valamit adjon nekünk, valamiről lemondjon úgymond a mi javunkra. Ahogy Isten kész nekünk valamit adni, úgy kell mi is készek legyünk valamiről lemondani, valamit neki adni.

Nyilván hogy ilyen értelemben a bőjt nem korlátozódhat csak bizonyos napokra vagy időszakokra, hisz épp ez volt a nagy veszély Isten népe számára, így lett a böjt egy üres és értelmetlen szokássá, megüresedett gyakorlattá. Ezt tették mind az Ó- mind pedig az Újszövetségben az emberek, és ez ellen szólnak nagyon keményen a próféták és maga Jézus Krisztus is. Az ilyen böjt egy magamutogatássá, képmutatássá vállott és pont az ellenkezőjére fordult annak, aminek lennie kellett volna. Az Isten előtt való megalázkodásból dicsekvés lett, gondoljunk csak a farizeusok és irástudák gyakorlatára. A böjt egy magatartásforma kell legyen, nem csak bizonyos helyzetekben és időszakokban, hanem életünk minden pillanatában és helyzetében. Az eledelektől való időszakonkénti megtartóztatás egy átadott és alázatos életre kell rámutasson. Ha valakinek az életében ez nem egy magatartás, nem az Istenre való figyelés és megalázkodás jele, akkor valóban jobb, ha egyáltalán nem is gyakorolja.

Ilyen értelemben valóban igaz, hogy a böjtöt nem lehet Nagypéntekkel vagy a böjti időszakkal letudni. Ez szüntelenül ott kell legyen az életünkben. Talán legjobban Pál apostol ragadja meg ennek a lényegét, amikor arra tanít minket, hogy úgy éljünk ezzel a világgal, mintha nem is élnénk vele. Szó szerint úgy fordithatnánk ezt az igét, hogy a világot nem kell fenékig kiinnunk, nem kell élnünk mindazzal a lehetőséggel, amit nekünk felkínál. A keresztyén emberre az jellemző, hogy mindig megtart egy bizonyos távolságot a világgal szemben. Nem ragadja el a divat hóbortja, a tehnika és tudomány legújabb vívmányai, nem kapkod eszeveszetten minden új és érdekes után, ami ebben a világban megjelenik. Nem szédíti el mindaz, amit ebben a világban lát és tapasztal. Egy nagyon bölcs és helyes egyensúlynak a megtartására van itt szükség. Vigyázni kell a szélsőségekre is, hiszen ez mindig is veszélyeztette Isten gyermekeit. Korinthusban is voltak olyanok, akik azt mondták, hogy a világ egy megvetni való dolog, teljességgel el kell fordulni tőle, sőt a legjobb, ha az ember ki is vonul belőle. Gondolhatunk itt az egyház történetére, a szerzetesrendekre, a remetékre. Pál apostol keményen szembefordul ezzel a szélsőséggel. Ő azt mondja, hogy a keresztyén ember benne él a világban, nem kell félnie attól, hogy jó lelkiismerettel éljen sok mindennel, amit ez a világ adhat neki. De Pál is világosan hirdeti, hogy ennek megvannak a jól körülhatárolható korlátai. Épp itt válik időszerűvé a böjt, amiben mi kifejezésre juttatjuk, azt hogy egy magasabb cél érdekében le is tudunk mondani mindarról, amit ez a világ kínál nekünk.

Nagyon fontos a böjt kérdésében az, amire Jézus figyelmeztet : hogy azt ne eltorzult arccal tegyük, ne sajnáltassuk magunkat és mindenek előtt ne dicsekedjünk azzal. A böjt nem emberek felé irányul, ők ne is vegyék ezt észre, Isten aki titkon van, megfizet azoknak nyilván, akik az Ő akaratát és szentségét komolyan veszik. Mi semmiképp se sajnáltathatjuk magunkat, mert akkor ismét épp a böjt lényege vész el, az hogy mi örömmel és önként mondunk le dolgokról, mert mi Istentől sokkal többet kaptunk. A böjt is a viszontszeretet megmutatásának egyik formája. Mert mi nagyon sokszor könnyen mondogatjuk, hogy szeretjük Istent, szeretjük az Ő akaratát, de amikor már a legcsekélyebb dologról is le kellene mondani, valamit adni kellene, akkor derül ki, hogy mennyire csak szép szavakat pufogtattunk, de valójában nem tudjuk megmutatni Isten iránti szeretetünket, nem vagyunk készek valamiről is lemondani. Ilyen értelemben a böjt fokmérője is a keresztyén hitünknek és áldozatkészségünknek. Ilyen értelemben az adakozás is a böjt kérdéséhez tartozik. Hányszor látjuk gyülekezeteinkben, hogy igaz az, amit valaki úgy mondott, hogy a legutoljára az ember pénztárcája tér meg. Mennyi kínnal-bajjal jön be a megszabott fenntartói járulék. Sok ember úgy adja meg fenntartói járulékát, mintha a sárba dobná és abba beletaposná. Ilyenkor látszik meg, hogy minden másra : szórakozásra, élvezeti cikkekre, szenvedélyekre, felesleges dolgokra hatalmas összeget is készek vagyunk adni, arról úgymond szívesen lemondunk, de az Isten dolgaira, az anyaszentegyház szükségeire már nem vagyunk hajlandók adakozni. Amikor az egyik gyülekezet zúgolódott a fenntartói járulék emelése miatt, ahol a falu és a református gyülekezet teljesen fedi egymást, a lelkipásztor elment a kocsmába és kiderült, hogy a kocsma egyetlen napi bevétele, annyi mint az egész évi perselypénz.

Gondolkozzunk jól el ezeken a dolgokon és adja az Úr, hogy mi protestánsok is jól tudjunk élni a böjt ajándékával, bármilyen formában történjék is az. Gondoljuk meg, hogy Isten a Legnagyobbat és Legértékesebbet, Egyszülött Fiát is odaadta értünk, s akkor nekünk se fog nehezünkre esni szeretetből és önként valamiről lemondani.

2Sám.12,16.21, 1Kir.21,9.12.27, Esdrás 8,21, Neh.9,1, Eszter 4,3.16, Zsolt 35,13,  69,11,  1O9,24,  És. 58,3-6, Jer.14,12, 36,9,  Dán.9,3, Jónás 3,5, Zak.7,3.5, Mt.9,14-15, Luk.2,37, 18,12, Ap.csel.13,2-3, 14,23, 1Kor.7,31

                                                                                    Lőrincz István