Mit tanít a Szentírás : a menekülésről és a menedékről

            Amikor az ember egy bűnös úton jár és azt nem akarja elhagyni, akkor az illető mindig megpróbálja igazolni magát. Ez egy nagyon rossz dolog, mert a bűnt nem lehet igazolni. Minden bűn egy lehetetlen helyzetbe hoz minket. Ebben a helyzetben csak egy megoldás van : a bűnt őszintén megvallani és szakítani vele. De ha ezt nem tesszük, akkor menekülünk valahová. A menekülésnek az első módja a tagadás. Az ember egyszerüen tagadja a bűnét. Persze ezzel az ember csak magát csalja meg, mert Isten úgy is látja a hazugságot, de az illető mégis elégedett, hogy tagadásával csak elért valamit. Ha sikerül is néhény embert becsapni, ez a halál sikere. Ezzel a bűnt csak súlyosbítottuk és a bajt csak tetéztük. Igy volt ezzel Izrael népe is sokszor. Amikor Jeremiás szemükre veti bálványozásukat, akkor ők keményen tagadnak. De az Úr nem hagyja abba és rámutat azokra a helyekre, magaslatokra, ahol a paráználkodás folyt. Mintha azt mondaná : hiába tagadsz, a helyek is elárulnak téged.

            Mi talán nem esünk olyan durva bűnökbe, mint az Izrael népe, talán nem lehet azt olyan világosan felmutatni, mint Izrael esetében. De Isten elől semmit se lehet elrejteni. Hova menekülhetnénk az Ő színe elől? Ne meneküljünk Isten elől, hanem sokkal inkább menjünk nyomorúságainkkal, bűneinkkel az Úrhoz, legyen Ő menedék a mi számunkra. Mert ha valaki nem akarja elismerni bűnös voltát, ezzel egy nagyon súlyos bűnt követ el : feleslegessé teszi a Krisztus váltságát. Ahol mi nem ismerjük el bűneinket, ott Jézus nem ajándékozhat meg minket az Ő bocsánatával.

            Ha a tagadás már nem megy, az ember még mindig próbálkozik egy másik menekülési lehetőséggel, ez nem más mint az önmagam megtisztítása. Úgy gondoljuk, hogy mi magunk is meg tudjuk oldani a bajokat, az életünkről magunk is le tudjuk mosni a bűnnek a foltjait. A mosószer ilyen esetben a magyarázkodás. Olyan jól meg tudjuk mi magyarázni, hogy miért is kellett ezt  vagy azt a bűnt elkövetni. Nem is lehetett másképp. Elvégre emberek vagyunk. Sokan addig jutnak el, hogy magukat még hősöknek is nyilvánítják és a bűnt erényként tüntetik fel. Az embernek sikerül így a fösvénység bűnéből a takarékosság, a keménységből az igazságosság, a hanyagságból a béketűrés, a csalásból az ügyesség erényét kihozni. Így az ember a bűnből erényt formál, vagy legalábbis megbocsátható gyengeségeket, amikkel nem is kell foglalkozni, amiktől nyugodtan el lehet tekinteni. De itt ismét csak azt mondhatjuk el, hogy van valaki, akit nem tudunk félrevezetni, aki magyarázkodásainkat nem fogadja el, és ez maga Isten. Szintén Jeremiás mondja : még ha lúgban mosakodnál is, vagy szappanodat megsokasítanád is, feljegyezve marad a te álnokságod előttem. Amiről mi azt gondoltuk, hogy sikerült kimosni, az folt marad az Isten szemében. Mert egy dolgot jól jegyezzünk meg : a megtisztítás egyedül Isten munkája és soha sem az emberé. Csak a Jézus Krisztus vére tisztít meg minket minden bűntől. Ne próbáljuk magunkat igazolni, hanem engedjük magunkat Krisztus által megigazíttatni.

            Van azonban a menekülésnek egy harmadik módja is, ez pedig a fatalizmus, a sorsra való hivatkozás. Az ember elkezdi sajnáltatni magát és azt mondja, hogy ő tulajdonképpen egy áldozat, áldozata a körülményeknek, a körülötte levő embereknek, a gyengeségeinek. Én már ilyen vagyok, így születtem, nem tehetek róla, szokta az ilyen ember mondogatni. Rajtam nem lehet már segíteni, én egy reménytelen eset vagyok. Ez a pogány fatalizmusba való menekülés, és ez egy nagyon kényelmes dolog, mert semmiért se kell felelősséget hordozni. A bűnös az áldozat szerepében tetszeleg. Hallani se akar ítéletről, hanem azt várja, hogy sajnálják, rosszabb esetben békében hagyják. Izrael népe is épp ezt mondta Jeremiásnak, amikor ő szemükre vetette bűneiket. Hiába, nem lehet, mert idegeneket szeretek és utánok járok.

            Milyen jó, hogy Isten még az ilyen emberről se mond le, mert az ilyen ember is meg kell tudja, hogy nem a sors a legnagyobb valóság, hanem az élő Isten. Jézus is keményen mondja a körülötte levőknek : ti nem akartátok. Ez számunkra azt az üzenetet hordozza, hogy soha se mondjuk: én nem tudom, hanem valljuk meg  azt, hogy nem akarunk. Ha eddig eljutunk, akkor már megnyilik az út a szabadulás és a változás felé.

            Az ember odáig is mehet a menekülésben, hogy tagad valamit, ami valamikor megvolt, létezett. Sokszor megtörténik egy válópernél, hogy az egyik fél azt állítja, hogy nem is volt soha szerelem közöttük. Nem is kellett volna összeházasodjanak. Ez mindig is egy boldogtalan házasság volt. Az Izrael és Isten közötti kapcsolatot sokszor egy házasság képében látjuk megjelenítve. Ez se volt egy "boldog házasság". Izrael kezdettől fogva hűtlenkedett. De Isten mégse tagadja az első szerelem meglétét. Sőt, emlékezteti népét erre. Emlékezteti népét a jóra, a szépre, ami ebben a kapcsolatban volt. Milyen jó, hogy az Úr velünk is így tesz olyan időkben, amikor hajlamosak vagyunk eltávolodni Tőle. Emlékeztet arra, amikor minden nap hálát adtunk a kicsiny dolgokért is. Amikor még tele voltunk tűzzel, amikor még forró volt az imádság a szívünkben. Az Ő szíve mélységesen vágyakozik arra, hogy ezek az idők, ez az állapot újra visszatérjen az életünkben. Ha az első szeretetet elhagytuk, jertek térjünk vissza ahhoz, jertek térjünk vissza az Úrhoz!

            A menekülésnek az is egy módja, hogy mi mindig, mindenért Istent vádoljuk, magunkat pedig mindig és mindenben igazoljuk. Sokszor ennek még igei megalapozást is tudunk adni, úgy ahogy azt a Sátán tette, amikor Jézust megkísértette. Ő tudott igére is hivatkozni, amikor Jézust kellett megtámadni. A farizeusok is nagy mesterei voltak ennek, Jézust tulajdonképpen Isten nevében üldözték és feszítették meg. Hányszor magyarázzuk félre mi is az Isten szuverén kegyelmének a tanítását. Amikor mi ezt halljuk, akkor ebből azt a következtetést vonjuk le, hogy Isten önkényes, s ha ez így van, akkor semmit se számít az, hogy mit tesz az ember. Ha kiválasztott vagyok, akkor minek erőltessem magam, hisz én úgy se tehetek semmit az Isten munkájához. De ez teljes félreértése az Isten szavának, mert a Szentírásban sehol sem olvassuk, hogy semmit se használ az, ha én törekszem, teljes igyekezettel imádkozok és dolgozok. Pál apostol is tudja, hogy Isten az Első és az Utolsó, de ez nem menti őt fel a felelősség alól. De azt is tudja, hogy mégis minden dicsőség egyedül Istent illeti meg. Tudja, hogy ő sohase vádolhatja, nem vonhatja kérdőre Istent. Tudja, hogy Isten mindent megtett érte, ezért ő is meg akar tenni mindent Istenért. Ez a helyes magatartás a mi életünkben is.

            Menekül az ember egyfajta hamis biztonságba is. Ez is egy nagy veszély. Jeremiás egyszer ott állt az Isten házának az ajtajában és ott prédikált. Ebben a templomban minden folyt a maga rendjén, de valahogy minden megüresedett. A lényeg hiányzott : a szív. Az áldozatokat bemutatták, mégpedig pontosan és az előírás szerint, csak épp magukat nem áldozták oda Istennek. De közben azzal vígasztalták magukat, hogy semmi baj nem történhet, mert az Úr temploma ez. Mennyire megkísért minket is ez a veszély, amikor mi is arra hivatkozunk, hogy úgymond a legtisztább vallást követjük, őseink is évszázadokon át ehhez az egyházhoz tartoztak, de közben a mi hitünk is megüresedett, mindent csak szokásból és látszat szerint teszünk, de szívünk nem dobog Istenért és Krisztus ügyéért. Hiába vannak szép istentiszteleteink, ha az nem látszik meg a hétköznapi életünkben. Ez egy hamis biztonság. De melyik akkor az igazi? Hát az, hogy megvalljuk egészen konkrétan a mi bűneinket, amelyeket Isten Lelke megmutat az életünkben és komolyan vesszük az Úr követését a hétköznapokban is. A templom és az egyház egy áldott biztonságot nyújthatnak, de csak akkor, ha ott az élő Istennel találkozunk, ha elfogadjuk az ítéletet és a kegyelmet egyaránt, s ha engedjük, hogy Isten ott megújítsa , megreformálja a mi életünket.

            Tegyük fel végre az utolsó kérdést. Ha nem szabad mindezen dolgokba menekülnünk, mi lehet az igazi menedék számunkra, ahova aztán igenis menekülnünk kell. A válasz egyértelmü : Istenhez és az Ő igéjéhez. Mi mindig és mindenben Istenre kell hallgatnunk és Neki kell engedelmeskednünk. Jézus kijelentette nekünk az Atyát. Ha mi csak Rá nézünk és hallgatunk, akkor nem leszünk menekülő emberek, mert megtaláltuk Nála az igazi menedéket.

Olvasandó igék : Jer. 2,2.7.22.23.25,  7,4-7, Mát.11,28, Luk.13,34, Ján.9,41,Róm.9,16,  Fil.2,13

                                   

                                                                                                            Lőrincz István