Mit tanít a Szentírás: Jézus Krisztusról

          Alig van vitatottabb személy Jézus Krisztusnál ezen a világon. Még a történeti létezését is sokan kétségbe vonják. Azt mondják, hogy Ő egy eszme, egy szimbólum, aki csak az emberek tudatában élt és él. Hiába van ott a fül és szemtanúknak a bizonyságtétele, sok ember mégsem akar hinni a történeti Jézusban.  Jézus létezésében kételkedni éppoly badarság, mint Nagy Sándor létezésében. Az apostolok nagyon is tudatosan beszélnek az evangéliumokban arról, hogy ők látták, hallották, kezeikkel érintették Jézust, ők nem csak egy szép eszmében hittek, hanem Jézussal együtt voltak, úgy ahogy egymással is együtt voltak. Aki nem hisz a történeti Jézusban, az az evangéliumban nem hisz, annak lényegét tagadja meg. Akkor mi nem vagyunk megváltott emberek, mert sem egy eszme, sem egy szimbólum nem tud megváltani minket. Minket Istennek az a szeretete válthatott meg, ami a történeti Jézusban testet öltött. Amiképp a recept még nem gyógyítja meg a beteget, hanem csak a gyógyszer, éppúgy nem válthatott meg minket egy eszme, csak egy valóságos, élő, történeti személy. Ahogy a bűn egy történeti valóság, úgy lett történeti valósággá Az, Aki megváltott minket a bűn átkától. A bűn valóságával szemben ot áll Jézus Krisztus valósága.

A zsidó nép számára elfogadhatatlan volt az, hogy Jézus egy személyben valóságos ember, de ugyanakkor valóságos Isten is volt. Nem azért nem hittek, mert ez gondolatvilágukkal ellenkezett volna, hanem azért nem, mert Istent valamiképpen távol gondolták maguktól. Amikor Isten ennyire közel jött hozzájuk, akkor már tiltakoztak ellene, köveket ragadtak, hogy megöljék. Jézus úgy jelent meg népe között, mint akiben Isten beleszól az életünkbe, irányítani akarja minden gondolatunkat és cselekedetünket. Mert Jézus nélkül valóban minden értelmetlen és hiábavaló. Jézus nélkül az ember csak olyan dolgokat tud alkotni, amik nem állnak meg az örökkévalóság mérlegén. Jaj annak az embernek, aki Isten Krisztusban való valóságos és konkrét jelenlétét, vezetését, feddését , egyszóval a megváltást megveti, s úgy mint a zsidók a tagadásba menekül. De boldog ember az, aki Krisztus jelenlétében éli le ezt a földi életét. Aki megtapasztalja, hogy Ő az Első és az Utolsó, körülvesz minket szüntelen az Ő kegyelmével. Ez maga az örök élet.

Mi emberek tudjuk azt, hogy nem vagyunk tökéletesek, a legtöbb ember be is vallja azt, hogy ő bűnökkel van tele. Milyen jó tudni azt, hogy volt egy bűntelen ember ezen a világon, az Ember Jézus Krisztus. Ennek a világnak a sötétségében úgy ragyog Ő fel, mint egy világító üstökös. Ő maga teszi fel a vele vitatkozó irástudóknak és farizeusoknak a kérdést: ki vádol engem bűnnel? Milyen óriási dolog ez! Hisz mi emberek benne vagyunk egy ördögi körben, mert mi mind bűnben születtünk és élünk. Ebből a rettenetes körből senki ember nem tud kitörni. Ezt Isten tette meg , de ez a kitörés nem az ember munkája, hanem Istené. A Krisztus szentsége nem az ember lehetősége. Az ember sem a kultúra, sem a nevelés, sem a tudomány által nem tudott bűntelenségre jutni. Jézus többször is mondta, hogy Ő felülről való. Jézus a nagy kivétel, Jézusban az Isten szentsége öltött testet. De mindez azt is jelenti, hogy az Ő bűntelenségében és szentségében a leginkább nyilvánvalóvá válik és lelepleződik a mi bűnösségünk és szentségtelenségünk. Ez mélységes alázatra kell indítson minket. Ha megalázkodunk, ha meglátjuk, hogy Ő az egyetlen tiszta és bűntelen, akkor azt is meglátjuk, hogy van megoldás a mi bűneinkre és tisztátalanságunkra. Mert Ő azért jött, hogy magára vegye a mi bűneinket, minket pedig megjándékozzon az Ő tisztaságával és szentségéval.

Jézus személye azért mégis mindig titok marad a mi számunkra. Nem látták ezt másképpen az apostolok és Pál sem, akik erről bizonyságot tesznek. Jézus Krisztus megjelent ugyan testben, de ez az emberi értelem számára felfoghatatlan titok marad. A Jézus személyének titkát nem lehet megmagyarázni, hanem csak imádni lehet Őt, a titok hordozóját. Aki ezt a titkot imádja annak az életében megjelenik az igazi kegyesség, az igazi istenfélelem. Aki Jézust , a testben megjelent Istent megveti, annak soha sem lesz igazi élete. Az legfeljebb vallásos ember lehet, aki a saját maga érdemeit imádja, de nem Krisztust. Az ilyen ember önmagának szolgál és nem Istennek. Igazi kegyesség ott van, ahol az ember alázattal meghajlik Krisztus előtt, én mindenekben neki ad igazat. Amikor már semmi ellentmondás nincs, amikor készek vagyunk a feltétlen engedelmességre. Ő a mi kegyességünk titka, alapja, ereje, mozgatórugója. Itt nem okoskodni, nem magyarázkodni kell, hanem e titok előtt meghajolni, azt imádni és annak engedelmeskedni.

Az igehirdetés középpontjában ezért nem állhat más, mint Jézus Krisztus, aki egy személyben valóságos ember és valóságos Isten is. Ettől függ az egyes ember üdvössége is. Ha ezt nem hisszük, akkor beteg az életünk, akkor elveszítettük Istent és minden jót nélkülöznünk kell. Krisztus nélkül Istenről beszélni nem más , mint üres fantáziálás, minden istenkeresés, ami megkerüli Jézust kudarcra van ítélve. De Krisztus nélkül az emberségünk lényegét se találjuk meg, úgy járunk, mint a görög bölcs, aki fényes nappal is lámpással keresett volna egy igaz embert, de nem találta azt, jóllehet ezernyi ember nyüzsgött körülötte. Az ember elveszett voltában az emberségét is elveszítette. Pilátus önkéntelenül is Jézusra mutat és azt mondja : ímhol az ember! Nyilván, hogy Pilátus részvétet és együttérzést akart ezzel a mondatával a tömegből kihozni, mégis nagy igazságot mondott ki ezzel. Azt az igazságot, hogy Isten kellett az ember segítségére siessen abban is, hogy egy igaz embert adott ennek a világnak. Ebben ott van az ítélet is, hogy az ember önmagában teljességgel csődöt mondott. Ez abban lett napnál is világosabbá, hogy a bűnös ember az egyetlen igaz Embert a keresztre küldi, vagyis neki nincs helye ebben a világban. De ebben ott van a legnagyobb kegyelem is : Isten a végsőkig elmegy az elesett ember iránti szeretetében. Krisztus azért vállalta az emberré lételt és a keresztet, hogy mi épp így lehessünk igaz emberekké.

Sok vita folyik arról, hogy milyen módon lesz példakép Jézus a mi számunkra. Először is azt kell meglátnunk, hogy Ő több mint példakép. Ő a mi Megváltónk, a mi Szabadítónk. Aban több, mint példakép, hogy Ő életét váltságul adta értünk. Ő nem csak egy mártír, nem csak egy tragikus hős, hanem Ő az, aki a váltságot, az üdvösséget megszerezte. Ebben Őt senki más nem tudja követni, de nem is kell ezt senki megtegye. Ebben Ő egyedülálló a világban. És mégis bizonyos értelemben Ő a mi nagy példaképünk is. Ez az első keresztyének szivében és tudatában sokkal inkább élt, mint a mi szívünkben és tudatunkban. Ezért olvassuk róluk azt, hogy kedvességet találtak az emberek előtt. A pogányokra mélységes benyomást tett a keresztyének életfolytatása. Ha szabad ezt így mondani ez egy szent „reklám” volt, egy átütő vonzerővé válott az akkori világban. A pogányok sok észérvet felsorakoztathattak a keresztyének ellen, de mindenki meg kellett hajoljon az ő életfolytatásuk előtt. Mindenki el kellet ismerje, hogy a keresztyének egészen másképp élnek, másképp viselkednek, mint a többi emberek. Sajnos, hogy az idők folyamán a  Krisztusról, mint példaképről szóló tanítás törvényeskedéssé és érdemszerző cselekedetté vállott az egyházban. A Szentírás mindkettőt világosan tanítja : Ő a mi Megváltónk, Szabadítónk, de Ő a mi példaképünk is. A kettőt nem lehet elválasztani egymástól, de nem lehet őket egymás ellenében kijátszani sem. Mint Megváltó késszé és alkalmasakká tesz arra, hogy mi az Ő nyomdokait kövessük. Ha mi Krisztus személyének ezt a két fontos vonását így együtt látjuk és fogadjuk el, akkor nem leszünk sem törvényskedő , gőgös farizeusok, de gyümölcstelen, halott keresztyének sem.

Olvasandó igék: Mk 1O,45,  Ján. 8,46,  19,5,  Fil.2,6-7,  1Tim.3,16,  1Pét.2,21, 1Ján.1,1.3,

                                                                                    Lőrincz István