Mit tanít a Szentírás : az életről és halálról

            Először is fontos, hogy az élet és létezés között különbséget tegyünk. Az élet több, mint csupán létezés. Egy kő is létezik, de ez még nem jelenti azt, hogy élne is. Nyilván, hogy az ember életének vannak közös vonásai az állatokkal és növényekkel. Az emberi élet is alá van vetve bizonyos természeti törvényeknek és törvényszerűségeknek, éppúgy mint az állatok és a növények élete is. Az emberi életnek van azonban egy magasabb titka, ami sokkal több, mint a puszta létezés.

   A Prédikátor is beszél az ember és állat  hasonlóságáról. Az ember is éppúgy mint az állat születik, eszik, iszik, szaporodik, megöregszik és meghal. De a Prédikátor azt is elmondja, hogy az embernek mégis egészen más a rendeltetése, mint az állatoknak. Az embernek Isten parancsolatai szerint kell élnie, ez az ő fődolga.

Az életet nem mi akartuk. Az, hogy mi megszülettünk, az a mi megkérdezésünk nélkül történt. Nem mi döntöttünk arról, hogy beleszülessünk ebbe a világba. Egyszóval az életet nem mi kerestük, hanem adatott nekünk. Ezt az emberek nagyon különbözőképpen ítélik meg. Vannak, akik egyáltalán nem örülnek annak, hogy e világra születtek. Vannak, olyanok is, mint Jób, akik megátkozzák születésük napját. Azt kell meglátnunk, hogy mi is felelősek vagyunk azért, hogy mit teszünk az életünkkel, amit ajándékba kaptunk. A mi hivatásunk és felelősségünk, hogy a létezéstől eljussunk egy értelmes és tartalmas élethez. Olyan életet kell élnünk, amit érdemes élni. A nagy kérdés persze az itt, hogy hogyan juthatunk el egy ilyen életre, hol és miben kell azt keresnünk? Ezzel a kérdéssel a mi Teremtőnkhöz kell fordulnunk, Ő a mi Alkotónk és egyedül Ő illetékes arra, hogy erre a nagy kérdésre válaszoljon. Az ígében ezt olvassuk: engem keressetek és éltek! Ez azt jelenti tehát, hogy ha mi szép és értelmes életet akarunk élni, ha azt akarjuk, hogy a mi életünk megfeleljen rendeltetésének, akkor Istent kell keresnünk. Az Isten nélküli élet olyan, mint az apátlan-anyátlan árva gyermek, mint a fundamentum nélküli ház, mint egy gyökér nélküli fa, mint egy áram nélküli világítótest. Aki azonban az Urat keresi, az igazi életet keres, az egyre inkább odafordul a jóhoz és egyre inkább elfordul a gonosztól, a bűntől. Mert az is nyilvánvaló, hogy a bűn és a gonoszság a mi igazi életünk kibontakozásának legnagyobb akadályai. Jól jegyezzük meg hát, mind a magunk, mind pedig mások életére nézve : teljes élet, igazi élet csak Istenben van. Rajta kivül nincs élet. Aki nem Nála keresi sohasem fogja megtalálni azt. A legtöbb ember csak egy látszat-életet él. Nagyon sok ember az anyagi javakban látja az igazi életet és egész életét arra szánja, hogy minél többet szerezzen, minél több kincst gyűjtsön. Ilyen volt a bolond gazdag is, aki úgy gondolta, hogy minden boldogsága abban lesz, ha jól teremnek a földjei, újabb és újabb csűröket építhet, amelyek a gazdag termést befogadják, ami aztán biztosíthatja számára a gondtalan, örömteli életet. Ez az ember teljesen elfeledkezett Istenről, felebarátjáról és végzetes tévedése az lett, hogy még  testét és lelkét is összetéveszti. Nem gondol az örökkévaló jövendőjére sem, őt csak ez a jelenvaló világ érdekli. Ezer kötelékkel kötődik ehhez a földhöz, és nem gondolja meg, hogy ezek a kötelékek egyszer el fognak szakadni, Isten fogja tulajdonképpen ezeket a kötelékeket elszakítani és ott találja magát Isten ítéletének tüzében. Ekkor derül ki, hogy bár neki annyi mindene volt, e világ szerint sikeres és gazdag élete volt, de mégsem élt igazán. Csak egy nyomorúlt, látszat-élete volt az örök élet reménysége nélkül. Nagyon vigyáznunk kell, mert ez a látszat-élet még a hívő embert is megkisérti. A Sárdisbeli gyülekezetnek azt kellett mondja az Úr, hogy az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy valójában. Lehetnek életünkben bizonyos külső vallási formák, de nincs igazi közösségünk az Élet Urával. Könyörüljön rajtunk az Úr, nehogy nekünk is ilyen életünk legyen.

Az igazi élet középpontjában tehát Jézus Krisztus áll. Ha ez így van, akkor mi tulajdonképpen nem vagyunk sem az életnek , sem a halálnak a foglyai. Pál azért tudott úgy szólni, hogy neki tulajdonképpen mindegy, hogy élni fog-e, vagy meg kell halnia, mert egy olyan valóság töltötte be lelkét, a Jézus Krisztusban való üdvösség, amit sem az élet, sem a halál nem tudott elvenni tőle. Ezért ő kész letenni életét Isten kezébe. Ha még élnie kell, akkor ez így is jó, mert akkor tovább hirdetheti az evangéliumot, de ha meghal, az is jó, mert akkor Krisztushoz megy és így a halál is nyereség lesz számára.

Az életünk nagy titka, hogy mi mindig valamiért kell élnünk, mi sohasem élünk „csak úgy”. Akkor lesz igazi az élet, ha annak van célja és értelme. Jaj annak az embernek, akinek nincs már semmi célja, hány ember dobja el magától az életet épp azért, mert már semmi célt nem lát az élete számára. Pál ebben is eligazít bennünket, amikor azt mondja, hogy ha élünk az Úrnak élünk, ha pedig meghalunk az Úrnak halunk meg. Életünk legfőbb és legszentebb célja, hogy Isten dicsősége legyen abban naggyá. Tudjuk, hogy életünk eseményei is mind ezt a nagy célt szolgálják. Tudjuk, hogy nincs életünknek egyetlen olyan helyzete sem, amiben Isten nem tudná megdicsőiteni magát. Ezt Jézustól tanulhatjuk meg. Ő meg tudta dicsőiteni az Atyát a betegágyak mellett, egy darab kenyérben, sőt a temetőkben, a halottak közelségében is. Ahol Ő megjelent a láthatatlan Isten láthatóvá lett. Ez a mi életünk nagy feladata is : Istent láthatóvá, megtapasztalhatóvá tenni a mi életünkben. Hogy az Ő hatalmát, szeretetét, könyörületéét mások is megláthassák a mi életünkben. Micsoda dicsőséges életcél ez, van-e ennél nagyobb és szebb az életben?

Aki az életet nem érti, az a halált se fogja érteni. Aki az életet leszűkiti egy természeti valósággá, az a halálban is csak annyit fog látni. Ahogy az életnek lelki oldala is van, éppúgy van az a halálnak is. Amikor az ember meghal, nem mint természeti lény hal meg, hanem mint egy olyan ember, akinek lelke volt. Egyszer az ember is meghal. Ez egy természeti, biológiai esemény is, de az ember halála mégis egészen más, mint az állatok vagy a növények halála. Az ember halála pillanatában is ott marad az Isten kezében, jön az ítélet. Az embernek el kell számolnia életével, oda kell állnia Isten ítélő széke elé. Boldog az, aki már itt a földi életben is odaállt az ítélet alá, Jézus Krisztus keresztje alá, hogy bocsánatot és örök életet nyerjen. Az ilyen ember halála valóban nem a bűnért való megfizetés, hanem csak meghalás a bűnre nézve és általmenetel az örök életre, úgy ahogy azt Káténk is tanítja.

A mi halálunkban az a vigasztalásunk, hogy Jézus legyőzte a halált, hogy az már nem mindenható és nem uralkodhatik felettünk. Ő elmondhatta magáról : én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él. A halál tehát nem állhat többé az élet útjában. A halál nem árthat a Krisztusban való életnek. Ezt az életet még a halál sem szüntetheti meg, mégcsak nem is korlátozhatja. Akik az Urban halnak meg, bár ők is eltünnek a sírban, az ő testük is elfoszlik, úgy ahogy a gabonamag is belehull a földbe és ott meg is rothad, de ez nem jelenti azt, hogy megszünt volna létezni. A gabonamagból új élet csírázik ki nemsokára. A föld a gabonamag számára nem sír, hanem az újonnan való születés helye, a magból a földben új élet lesz. Ez történik az Úr gyermekeivel is, akik hittek abban, aki a feltámadás és az élet. Ők is elvettetnek romlandóságban, gyalázatosságban, erőtlenségben, hogy az Úr szavára majd romolhatatlanságban, erőben és dicsőségben támadjanak fel. Nem véletlen az, hogy a Szentírás olyan sokszor nevezi a halált alvásnak, amiből lesz még felébredés.

Olvasandó igék: Préd.3,18, Ámós 5,4.14, Mát.7,7 ,Luk.12,15 , Luk.16,19, Ján.11,25 Róm.8,13, 14,7,  Fil.1, 2O-24,  Zsid.9,27-28,    Jel.3,1 

                                                                                                   Lőrincz István