Mit tanít a Szentírás : a bűnről

Sok olyan ember van, ki nem tud mit kezdeni a bűn kérdésével, mert ő úgymond becsületes ember. Mit tehetünk az ilyen emberért? Hogyan próbáljuk őt bűntudatra vezetni? Ez egy nagyon nehéz feladat és Isten Szentlelkének segítsége nélkül mi semmire se megyünk. De nekünk arra kell igyekeznünk, hogy az ilyen embernek a bűn mélységére mutassunk rá. Hiszen sokszor az a baj, hogy a bűnt csak mint egy erkölcsi kérdést látjuk , s így csak a felszínen maradunk Pedig a bűn elsősorban nem is az, hogy illetlen, erkölcstelen dolgokat cselekszünk. Ádám és Éva sem tett valamilyen illetlen dolgot, nem veszekedtek és nem verekedtek egymással. Ők egy erkölcsileg kifogásolhatatlan  dolgot tettek : ettek a tiltott gyűmölcsből. A bűn ebben az volt, hogy az ember elszakadt Istentől, nem akart engedelmeskedni az Ő szavának. Az ember kiszakadt az Istennel való szövetségből és közösségből és az ellenséggel, az ördöggel lépett szövetségre. A bűn az ember lázadása,amikor az ember nem elégszik meg a teremtésben neki adott helyével és Isten helyére akar ülni. Egyedül Isten az, aki eldöntheti, hogy mi a jó és mi a rossz. Ez az Ő bölcsessége és szentsége. Ennek eldöntését Isten nem bízta ránk. Az ember azt gondolja jónak, ami egy adott pillantban és helyzetben neki épp jó, kellemes, tetsző. Az ember teszi magát a jó és rossz mértékévé. A bűn lényege az, hogy az ember nem ismeri el maga felett Isten uralmát, sőt maga akar Isten helyébe ülni. Ez az ős-bűn, minden bűn lényege és kiinduló pontja. Az ember önmagát, értelmét, érzéseit isteníti és ezzel máris bűnös lett Isten előtt.

Nagyon sok ember teszi fel a kérdést : ha Isten mindenható, miért engedte meg a  bűnt? Erre az első válasz az, hogy nem mi vagyunk azok, akik Istent felelősségre vonjuk, hanem Isten az, aki minket felelősségre von. Isten ül a bírói székben, mi pedig a vádlottak padján és nem fordítva. A második amit ezzel kapcsolatban el kell mondani, hogy ezzel az ember  a felelősséget Istenre akarja hárítani. Ha Ő megengedte, illetve nem akadályozta meg a bűnt, akkor Ő tehető felelőssé a bűnért. Ha erre a kérdésre mégis válaszolni akarunk , akkor két dolgot mondhatunk el. Az első dolog : ha Isten erővel megakadályozta volna a bűnt, akkor az ember nem lenne ember, nem lenne erkölcsi lény, Isten képére és hasonlatosságára teremtve. A kikényszerített engedelmességnek semmi értéke és értelme sincs. Ha mondjuk kényszerből vesz valaki egy ajándékot szeretteinek, akkor mit ér az az ajándék? Épp a lényge hiányzik : a szeretet és hála. Hisz nem maga az ajándék a lényeg, hanem az az érzület, ami mögötte van. A második válasz az lehet, hogy Isten tudta, hogy miért merészelt egy olyan lényt teremteni, aki elszakadhat tőle. Ha Ő ezt vállalta, akkor mi ebbe nem szólhatunk bele.

Az ember nagyon szeret mártír szerepben lenni, sokkal inkább, mint bűnösnek mondani magát. Az ember addig magyarázkodik egy bűn elkövetése után, míg valahogy bebizonyítja, hogy ő tulajdonképpen csak egy áldozat, akivel együtt kell érezni, akit sajnálni kell. Mindig a körülmények, a másik ember a felelős. Ebben ős-szüleink adták az első példát, akik szintén mártír-szerepben tetszelegtek, és egymásra hárították a felelősséget. Így az ember a saját bűnét egyfajta tragikumként próbálja beállítani. Bezzeg a mások bűnével szemben nem így teszünk. Azt nagyon is jól látjuk és elítéljük. Ne sétáljunk bele ebbe a csapdába. Örüljünk annak, hogy Isten felelősségre von minket, mert ez jó nekünk. Itt kezdődhet el a gyógyulás útja az életünkben.

A Szentírásban a bűnnek többféle meghatározása is van. Nevezi ezt a Szentírás, gőgnek, lázadásnak, gonosz kívánságnak, bolondságnak, hiábavalóságnak, hazugságnak, törvénytelenségnek, tisztátalanságnak, igazságtlanságnak, céltévesztésnek. Ez utóbbi egyik legsokatmondóbb megjelölése a bűnnek. A bűn mindig eltéveszti a célját, mert eleve rossz a kiindulópont. Nem érhet el egy jó célt, mert helytelen az út, a szándék, az akarat. A Prédikátor könyve az egész életet a céltévesztés szemszögéből látja és ezért hiábavalóságnak nevezi.

Ezért fontos azt meglátni, hogy csak akkor nem téveszt célt az ember, ha Istenből indul ki, ha Istennel akar járni. Az ember akkor nem téveszt célt, ha Isten parancsolataiban jár. A parancsolatok Isten útjelző táblái, aki nem figyel rájuk, az biztosan eltévelyedik, de aki azok szerint cselekszik, az célba fog érni. Boldog az az ember, aki megérti, hogy Isten az Ő prancsolatait szeretetből adta, hogy azok által a jó útra vezessen minket. A megváltott ember Krisztus erejével hálából engedelmeskdik Isten parancsainak és boldog lesz már itt, az út vége pedig az üdvösség és örök élet.

Az embernek szüksége van fogódzóra. Minden embernek van valamilyen hite, mert teljes hitetlenség nem létezik. Aki már semmiben sem hisz, az már nem is ember. Annak már nincs semmi támasza, kilátása. Az ilyen ember vagy megőrül, vagy pedig eldobja magától az életet. A nagy kérdés persze az, hogy mi kiben hiszünk, kibe vetjük a mi bizodalmunkat. A Szentírás ebben is komoly eligazítást ad nekünk. Óva int minket attól, hogy bizodalmunkat nehogy olyan dolgokba, vagy személyekbe helyezzük, akik vagy amik nem tudnak segíteni rajtunk. Aki nem Istenben, Jézus Krisztus Atyjában hisz, annak valamilyen pótlékra van szüksége. A legtöbb esetben ez a babona lesz. Az ilyen ember szerencséjét a csillagok járására, bzonyos jelekre, tárgyakra alapozza. Az is helytelen hit, amikor az ember magában, vagy más emberben, vagy éppen saját igazságában bízik, mint a farizeusok is tették. Ez a hívő ember „hitetlensége”, vallásos színezetü hitetlenség. Az is bálvány, ha a magam kegyességében bízom és nem a kegyelmes Istenben.

A bűnnek egy nagyon kifinomult formája az, amikor az ember úgy tesz, mintha nem is lenne bűn. Ezt már a kis gyermek is tudja és gyakorolja. Ha egyedül marad és eltör egy poharat, amikor a szülők felelősségre vonják és megkérdezik tőle , hogy mi is történt, akkor ő csodálkozik, és úgy tesz, mintha nem is tudna az egészről. Amikor Isten Kaint a gyilkosság után felelősségre vonja, ő úgy tesz, mintha nem is tudna a dologról. Ez nem más, mint hazugság. Amikor Isten tovább kérdez, akkor Kain azzal rázza le a felelősséget : avagy őrizője vagyok én az én atyámfiának? Mi ezt így szoktuk mondani : elvégre nem vehetem az egész világ terhét magamra. Pedig csak épp egyét kellene magamra vennem, akit Isten épp reám bízott. Az irástudó is el akart bújni a felelősség alól ezzel a kérdéssel, hogy : ki is az én felebarátom? Kain nem tudja, hogy hol van a felebarátja, az irástudó nem tudja, hogy  ki  a felebarátja. A samaritáus számára ez nem kérdés, egyszerüen azért, mert benne van szeretet.

Végül szóljunk néhány szót a törvény és evangélium kérdéséről. A bűnös ember mind a kettőben megbotránkozik. Amikor a törvény szigorával találkozik, akkor szívesen bújik a kegyelem leple alá. Ha a kegyelem hirdettetik, akkor meg az nem tetszik neki, mert túl büszke ahhoz, hogy bevallja azt, hogy neki nem kell semmit tenni ezért. Így voltak a zsidók és a görögök is. Az egyik számára botránkozás, a másik számára bolondság volt a kereszt. Pedig ez a mi megtartásunk, a mi üdvösségünk egyedüli forrása. Itt találkozik a törvény szigora, aminek mi nem tudtunk eleget tenni, és itt ragyog a kegyelem ajándéka, miért mi nem is kell tennünk semmit, csak el kell fogadnunk. Ahhoz, hogy ezt belássuk, alázatra van szükségünk. Itt nem mi vagyunk a nagyok, itt egyedül Isten szeretete dicsőül meg. Övé a dicsőség, mienk pedig orcánk pirulása, ahogy azt már a próféták is mondták. Isten oldotta meg azt, amit a bűn elrontott. A keresztben meglátjuk a bűn nagyságát, de azt is hogy a kegyelem még a bűnnél is nagyobb.

Olvasandó igék: 1Móz. 1, 27,   3, 4.5.12.13,   4,9 , Luk. 1O,29,  18,9,  Róm.3,23,  1Kor.1,23

                                                                                       Lőrincz István