Barangolások bibliai tájakon:Efézus 2

            Pál azt írja később, hogy Efézusban fenevadak ellen harcolt. Vajon mit ért ez alatt? Hogy kell ezt értenünk: szó szerint, vagy pedig átvitt értelemben? Valószínüleg az utóbbiról van szó. Pál itt az evangélium hirdetésekor komoly ellenállásba ütközött. Az emberek ilyenkor valóban vadállatokként tudnak viselkedni.A Krisztussal és az evangéliummal szembeni ellenállás sokszor hihetetlen méreteket és formákat ölt magára.És ez sajnos mindmáig nem változott. Jó tudnunk, hogy a világ számos pontján a hitvalló keresztyéneket ma is szörnyűséges módon kínozzák meg, és sokszor ők vértanúságot is szenvednek. Jó lenne, ha nem feledkeznénk meg róluk és imádkoznánk értük, ha sokszor többet nem is tehetünk. Nem véletlen az sem, hogy Pál erről a feltámadásról írott csodálatos fejezetben beszél az első korintusi levélben. Hisz a húsvét a győzelem ünnepe. A feltámadás azt jelenti, hogy bizonyos az Isten országának az eljövetele. Ezért a keresztyén ember életében semmi se értelmetlen, még a Krisztusért hordozott szenvedés, vagy végső esetben a vértanú-halál sem. A korona mindenkit vár, aki kész volt földi életében a keresztet hordozni. Pál életének ezt a szörnyűséges eseményét is a húsvét és feltámadás fényében szemléli. És ez így kell legyen a mi életünkben is, sajnos sokszor elfeledkezünk erről. Csak ezt a földi életet látjuk, s nem látunk túl kicsinyes földi gondjainkon. Hány ember hitvallása az, amit Pál szintén ebben a fejezetben említ: együnk, igyunk, mert holnap úgyis meghalunk! Ne engedjük, hogy ez a testies, földies gondolkodás uraljon minket is. Mi nem a halál felé, hanem a dicső feltámadás felé haladunk.

            Az efézusi gyülekezetnek az első időkben több vezetője is volt. Pál és Apollós mellett Timótheus is szolgált ebben a városban. Mint ifjú szolgatársnak egyáltalán nem volt könnyű dolga ebben a városban. Sok olyan pillanatot élt át, amikor a legszívesebben elmenekült volna ebből a városból, ebből a szolgálatból. Itt is felütötték fejüket különböző tévtanítások. Olyan dolgokat hirdettek ezk, amik összezavarták a gyülekezet hitét. Pál itt meséket említ. Szó szerint mítoszokról van itt szó. Ezek a tévtanítók sokszor azt hirdették, hogy az evangélium szép ugyan, de nem mind megtörtént esemény az, ami abban van, és ezért nem lehet rá építeni. Az ilyen tévtanítás ma is gyakran elhangzik. E mögött maga az ördög áll, aki így akarja Isten gyermekeinek a hitét megingatni. Pál arra bátorítja ifjú munkatársát, hogy ne hátráljon meg ezen tévtanítók előtt, hanem merjen szembeszállni velük. Jó ezt nekünk is szívre venni. Isten reánk is bízta azt a szent feladatot, hogy harcoljunk szentséges hitünkért. Használjuk ilyenkor bátran azt a lelki fegyverzetet, főleg az igét, amellyel e veszélyes támadást kivédhetjük. Ebben bátoríthatjuk is egymást, ahogyan Onesiforus bátorította Pált. Hisz nekünk keresztyéneknek mindig szükségünk van egymás segítségére. Pálnak is ezer baja van, ő ott ül a római börtönben láncok között. Sajnos ebben a nehéz helyzetben, valószínűleg félelemből cserben hagyták őt, épp akkor amikor a leginkább segítségre lett volna szüksége. De Onesiforus nem így tett. Felkereste Pált a fogságában és ez nagyon jól esett a szenvedő Pálnak, ezért Pál neki még az utolsó napra is irgalmasságot kíván. Bíztason ez minket is arra, hogy soha ne hagyjuk cserben egymást, és épp a baj, szenvedés idején álljunk egymás mellé.

            Efézus egyik másik leki vezetője Tikhikus volt. Az ő neve nem olyan híres és ismert, mint az eddig említetteké. Mégis ő is áldott szolgálatot végzett ebben a gyülekezetben. Pál különösképpen értékelte több rendben is az ő szolgálatát. Mi is a legtöbben nem nagynevű szolgái vagyunk Istennek. De ez egyáltalán nem baj, hisz nem az a legfontosabb, hogy ismerjenek minket, hanem az, hogy általunk mások megismerjék az Urat. Ha Isten keveset adott nekünk, akkor azon legyünk hűek, s így ha Isten is úgy akarja, még többre bizattatunk.

            Az efézusi gyülekezethez két levél is íródott a Szentírásban. Az egyiket Pál apostol írta, a másodikat a megdicsőült Krisztus. Ebben az Úr mintegy kiértékeli és helyreigazítja ennek a gyülekezetnek az életét. Láthatjuk ebben, hogy az efézusi gyülekezet még évtizedek múlva is él, és nagyon sok pozitív dolog van ott. Ez a gyülekezet fáradozik és tűr, nem szenvedheti el a gonoszokat, próbára teszi azokat, akik apostoloknak mondják magukat, de tulajdonképpen nem azok, és ki meri mondani, hogy ők hazugok és megcsalják a gyülekezetet. Ez a gyülekezet terheket visel, és nem is akármilyeneket, hisz a vértanúság ideje jött el, s ezeket a rettenetes szenvedéseket nagy béketűréssel hordozza, fáradhatatlanul dolgozik, hogy az Úr neve ebben a pogány környezetben ismeretessé legyen. Ezek nem kicsi dolgok, nem tudom a mi gyülekezeteinkről el lehet-e mindezeket mondani? De Krisztusnak van mégis egy súlyos vádja e gyülekezet ellen. És ez az, hogy elhagyták az első szeretetet. Nem tudjuk pontosan, hogy miről is lehetett itt konkrétan szó, de valahogy a szívük már nem lángolt úgy az Úrért és az Ő ügyéért, mint valamikor. Valószínű, hogy már egymást se szerették olyan buzgó szeretettel, mint régente. Lassan, észrevétlenül bár, de mégis megtörtént az, hogy valahogy megváltozott a gyülekezet légköre.

            Az, amiről itt szó van megtörténhetik az egyes hívő és a gyülekezet életében egyaránt. Vegyük számba mi is a mi saját keresztyén életünket. Talán voltak olyan idők, amikor sokkal jobban tudtunk lelkesedni, sokkal jobban betöltött a Krisztus szeretete, mint most. Talán ez konfirmációnk alkalmával volt, vagy egy-egy úrvacsorázás, vagy egy igehirdetés után, amikor Isten igéje nagyon komolyan megérintette a lelkünket. Ekkor még igyekeztünk mindenkinek bizonyságot tenni, aki csak utunkba jött. És mi van most? Valahogy kiürültünk, meghidegedett bennünk minden. Lehet, hogy még mindig hűségesen járunk templomba, olvassuk rendszeresen, naponta a Szentírást, de valahogy ez egy formasággá lett az életünkben. Ezért most ne vegyük rossz néven, ha a megdicsőült Krisztus minket is megráz egy kicsit, és azt mondja: térj vissza az első szeretethez!. A keresztyén ember kétféle megtérést ismer jó esetben az életében. Az első az a megtérés, amikor először fordul az Úrhoz, amikor megbánja bűneit és elhagyja azokat, amikor határozott döntéssel odaáll az Úr ügye mellé. De vagy egy folyamatos, vagy másképp naponkénti megtérés is az életében, amikor az Úr, épp úgy, mint az efézusi gyülekezet esetében, megmutatja azokat a dolgokat, amiben még mindig változnunk kell. Erre a megtérésre is nagy szükségünk van, legyünk készek erre is. Ezt a Szentlélek végzi az életünkben. Ha engedjük, hogy Ő bennünk munkálkodjon, akkor egészen bizonyosan  meg fogja mutatni azokat a dolgokat, bajokat az életünkben, amiben helyreigazításra van szükségünk. Figyeljünk hát a Lélek csendes szavára és engedelmeskedjünk annak.

            A Pál efézusi levelében sok áldott dolog van, most csak egy dologról szóljunk: a lelki fegyverzetről. Országunkban már nincs kötelező katonai szolgálat. Az ifjak már nem kell sor alá álljanak és fegyvereket vegyenek magukra. De az Isten országában nem szűnt meg a katonai kötelezettség, és ebben még a lányok, asszonyok se kivételek. Mert a mi eskűdt ellenségünk, a Sátán szüntelen ostrom alatt tart minket. És nekünk szüntelenül harcolnunk kell. Az efézusi levél felsorolja azokat a védekező és támadó fegyvereket, amiket mi ebben a lelki, de valóságos harcban magunkra kell öltenünk és használnunk lehet és kell is. Adjon nekünk az Úr minél több áldott győzelmet ebben a harcban.

Olvasandó igék: Ef.6,10-20, 1Tim.1,3-4, 1Kor.15,32, 2Tim.1,18,  4,12,Jel.2,1-5

                                                                                                Lőrincz István