Barangolások bibliai tájakon: Betlehem I.

Talán alig van olyan bibliai helységnév, ami olyan kedvesen zenélne bennünk, mint épp ez: Betlehem. Ilyenkor advent, karácsony táján különösen sok szó esik róla. Hadd beszélgessünk most épp erről, lássuk meg, milyen események fűződnek e kedves városhoz, és mi ezek üzenete a mi számunkra.  Nevének jelentése: kenyér háza. Az első találkozásunk ezzel a várossal tele van ellentmondásokkal. Van benne öröm és bánat, keserűség és reménység. Van benne élet és van benne halál. Itt hal meg Jákób szeretett felesége Rákhel, de itt születik meg fia Benjámin. Az utolsó, amir Rákhel tesz az, hogy nevet ad fiának. Ő eredetileg a Benóni nevet adja, aminek jelentése: fájdalom, szerencsétlenség fia. Hisz rettenetes az, ami itt történt, egy édesanya belehalt a szülésbe. Nem ritka eset ez, ami sajnos mind a mai napig sokszor megtörténik. Jákób is le van sújtva, de ő mégsem engedi, hogy a szomorúság uralkodjon el rajta, s ezért ő fia nevét Benjáminra változtatja, aminek jelentése: szerencse, boldogság fia, jobbkéz felőli gyermek. Hogy tudta ezt Jákób megtenni? Csakis hit által, ez kétségtelenül a hit cselekedete volt az ő életében. Isten Jákóbot hit által kiemelte a szomorúságból, kétségbeesésből. Rákhel meghal, de egy gyermek születik, s később majd ugyanitt megszületett a negybetűs Gyermek is, Isten Fia. S Jézus által a mi szomorúságunk is örömre fordulhat.

            Betlehemben egy bíró is született: Ibsán. Tudjuk azt, hogy Izrael országának tizenöt bírája volt, ezek között voltak híresek, mint Gedeon, Sémson, Sámuel és voltak kevésbé híresek, mint Ibsán is. Tulajdonképpen nagyon keveset tudunk róla. Nevének jelentése : gyors, fürge. Hét éven át bíráskodott Izrael felett. Harminc fia és ugyanennyi leánya volt, egyik legnépesebb család ez a Bibliában, s ugyancsak Betlehemben temették el, ahol született is. Mit is üzenhet ez a bíró nekünk? Mindenekelőtt azt, hogy Isten országában a kis emberek, még a névtelenek is nagyon fontosak. A Bibliában nem csak nagy emberek és nevek vannak, hanem olyanok is, akiknek a nevén kívül tulajdonképpen semmit se tudunk, sokakról még ennyit sem, mint erről a bíróról. De a lényeg az, hogy őt is éppúgy Isten hívta el, mint a nagynevűeket s  őket is Isten használta földi országa építésében. Hány ilyen kis szolgája van ma is Istennek, s mi is ilyenek vagyunk mind. Nem tudunk mi sem nagy dolgokat véghez vinni, de adott esetben az is óriási dolog, ha valaki sok gyermeket tud elfogadni és felnevelni Isten dicsőségére. Mennyire szükség lenne a mi népünk között is, a mi gyülekezeteinkben ilyen emberekre. Akkor nem kellene folyton azon keseregnünk, hogy szüntelen csak fogyunk és apadunk.

            A Biblia egyik legbájosabb, leglíraibb története a moábita Ruthról szól. Minden bibliaolvasó ember jól ismeri ezt a kedves történetet. Arról a családról mindenki tud, aki éhség elől menekülve indul el Moáb földjére Betlehemből, szülővárosukból, s végül az idős Naómi két pogány menyével indul vissza Betlehembe, de csak az egyikkel érkezik meg, mert a másik a határnál visszafordul. Egy család, amelynek élete hihetetlen mélységeken, megpróbáltatásokon megy át: éhség, többszöri halál és gyász, menekülés, bujdosás az idegenben. De a történet végén kiderül, hogy ezeken a próbákon át Isten végzi a maga csodálatos tervét, amiben egy pogány asszonynak is helye lesz, aki a sok próba között hitre jut, s aki tudatosan dönt anyósa Istene, az élő Isten mellett. Talán mi is úgy érezzük: annyi próba, szerencsétlenség ért minket. De semmi se lehet véletlen az életünkben. Isten még a rosszat is, amit a siralomvölgyben reánk bocsát javunkra fordítja, ahogy azt megtanultuk a Káté szavaival. De ez nem csak szép tanítás, hanem életünk valósága lehet. Az biztos, hogy Isten vezetését, nem mindig látjuk az életünkben, és még inkább igaz, hogy lázadozunk ellene. De a Bibliából azt tanulhatjuk meg, hogy Isten mégis mindig és mindent jól cselekszik. A Ruth története is erre tanít minket. Két szerencsétlen, sorsvert asszony érkezik meg a messzi távolból Betlehembe. Épp az aratás idején s ez se véletlen. Ruth, mint abban az időben a földdel nem rendelkező szegény emberek, elmegy a gazdák földjein kalászt szedegetni. A mózesi törvények irgalmas rendelkezése volt ez, hogy a szegények és jövevények eljárhattak ilyen célból a gazdák földjeire. Ruth történetesen a Boáz földjére jutott, de ez is Isten titkos vezetése volt. Ő talán nem is volt ennek tudatában, mint ahogy mi sem vagyunk mindennek tudatában, ami velünk történik. De később, visszatekintve életére ő is csodálva láthatta, hogy Isten mindent jól vezetetett az életében, semmi sem volt véletlen, mint ahogy a mi életünkben is mindent Isten vezet és igazgat. Bárcsak tudnánk jobban bízni Benne!

            Kiderül, hogy Boáz távoli rokona Naóminak. Ezért a levirátusi törvény szerint kötelessége is feleségül venni Ruthot, hogy a nemzetség ne haljon ki. S ő ezt meg is teszi. S olyan szép, ahogy az egész város lakossága áldást mond erre a házasságra, erre a családra. És ők valóban egy áldott család lesznek, hisz ebből a családból származik majd Dávid, s az ő családjából származik majd ezer év múlva a mi Megváltónk Jézus Krisztus az ő emberi természete és származása szerint. De ez lelkiképpen nekünk is megadatik, hisz a mi életünkben, családunkban is „megszülethet” Jézus, mi is hordozhatjuk Őt szívünkben és életünkben.  Ahogy Boáz és Ruth számára óriási kiváltság volt, hogy Jézus nemzetségi táblázatába kerülhettek, úgy a mi számunkra is a legnagyobb öröm lehet, hogy nevünk ott lehet a megváltottak és üdvözültek között.

            Betlehem leghíresebb ószövetségi szülötte kétségkívül Dávid király. Őt Isten Saul után hívta és választotta el, aki méltatlan lett hivatásához. Isten Sámuel prófétát bízza meg azzal, hogy egy más király kenjen fel, így jut Sámuel Betlehembe, az Isai házába. Isten ott megmutatja, hogy a legkisebb fiút választotta népe királyául. Ezt Sámuel se gondolta, ő arra gondolt, hogy valamelyik daliás termetű fiú lesz a király, de tetszett az Istennek, hogy a legkisebbet,  a legjelentéktelenebbet válassza ki és ő legyen majd Isten csodálatos eszköze. Mert az Isten olyan csodálatos mester, hogy a legkisebből ki tudja hozni a legnagyobbat, a legjelentéktelenebből a legcsodálatosabbat. S ehhez az kell csak, hogy valaki oda kerüljön Isten műhelyébe, ahol ahogy az áldott költőnő mondja: „kemény vésővel, döngő kalapáccsal, szerető, szelíd, szent simogatással, íme szobrok száza készül, néhány vonással naponta egészül”. Isten Krisztusban minket is kiválasztott, hogy az Ő országának építői legyünk. Isten minket is alkalmassá tud tenni erre a szolgálatra, s szüntelen formál, hogy azt minél hűségesebben, jobban tudjuk elvégezni.

            Azt mindnyájan tudjuk, hogy Dávid foglalkozás szerint pásztor volt. Amikor ezt végezte, sokszor meg kellett védje nyáját a medvéktől, oroszlánoktól. De eljött az idő arra is, amikor Dávid egy még veszedelmesebb ellenséggel kellett megküzdjön, aki gyalázta Istent és az Ő népét. S ez az egyszerű pásztorfiú vállalja az emberileg kilátástalannak látszó harcot és legyőzi az ellenséget. Dávid az Úr nevében indul a harcba, és az Ő nevében és nevével diadalmaskodik az ellenség felett. Dávid tudja, hogy neki is van Pásztora, s ezért nem szükölködik, ezért nem kell félnie a halál árnyékának völgyében sem, ez a Pásztor vezeti őt győzelemből-győzelembe.

            Jézus Krisztus később magát nevezi a Jó Pásztornak, aki életét adja a juhokért, akit azok ismernek és követik a hangját. Milyen jó ez nekünk ebben az adventi időben, hogy a mi Pásztorunk újra jön hozzánk, mi készülődhetünk az Ő fogadására, születésére. S ami még fontosabb: életünket mi is  az Ő kezébe tehetjük.

Olvasandó igék: 1Móz.35,19, Bírák 12,8-10, Ruth 1,19.22, 4,11, 1Sám.17,15, Zsolt 23 

Barangolások Bibliai tájakon: Béth-Semes

            Nem könnyű erről a helységről beszélni, hisz sok nehéz dolog is történt itt. Olyan dolgok, amiket mi nem szívesen hallunk. De ezeket is meg kell hallani. Isten igéjében nem lehet válogatni, aszerint, hogy mi van a mi tetszésünkre és mi nem. Ez előbb-utóbb szektás gondolkodáshoz vezet, amit pedig el kell kerülnünk. Nem véletlenül tanította olyan komolyan a reformáció egyháza, hogy a Szentírás önmagát magyarázza, és minden igét az egész Szentírás összefüggésében kell megvizsgálni. Különben oda jutunk, hogy a Szentírással mindent lehet igazolni is, meg tagadni is. A történet onnan indul, hogy a filiszteusok megverték Izrael fiait a csatában és a szövetség ládáját is magukkal vitték értékes zsákmányként. Ők ezt óriási sikerként fogták fel, s úgy gondolták, hogy Izrael Istene ezentúl őket fogja segíteni, mert most az ő birtokukban van. Hányszor történik ez ma is meg, hogy az emberek úgy gondolják, hogy ők rendelkeznek Istennel, pedig az igazság épp ennek a fordítottja, vagyis az, hogy Isten rendelkezik velünk. Nem Ő kell a mi rendelkezésünkre álljon, hanem mi kell az Ő rendelkezésére álljunk. Letették Dágonnak, egy filiszteus istenségnek a templomába. De itt is nyilvánvaló lesz, hogy Isten nem tűr meg más Istent maga mellett. Aki Őt más istenek, vagyis bálványok mellé helyezi, annak számolnia kell a súlyos következményekkel. Ezt a filiszteusok is meg kell tapasztalják, hisz Dágon kétszer is ledől, Istennek valami finom humora is megmutatkozik ebben különben, s más csapások is sorra jönnek rájuk. Ekkor arra az elhatározásra jutnak, hogy lehetőleg minél hamarabb szabaduljanak meg Izrael Istenétől. Egy különös próbát tesznek. Vesznek két borjas tehenet s azokat fogják be, úgy hogy a borjaikat bezárják otthon. Minden tehenekkel foglalkozó gazda tudja, hogy az állat ragaszkodik a kölykéhez és csak úgy jóvoltából nem indul el a borjai nélkül. De ezek a tehenek bőgnek, mert fáj nekik, hogy a borjak nem mehetnek velük, de mégis viszik a ládát Izrael országa felé. Valami döbbenetes figyelmeztetés is van ebben: az állat annak ellenére, hogy ösztöne vezérli, most mégis az Isten akaratának engedelmeskedik, s az ember pedig, aki Isten akaratát tudva tudja, nem engedelmeskedik sokszor annak. Így jut el a láda Béth-Semesbe. Itt már nagyon hiányzott a láda. Az emberek érezték azt, hogy Isten áldása nincs az életükön, nem mennek jól a dolgok az országban s közelebbről városukban.

            Most épp a búzaaratás ideje volt, s amikor meglátták a ládát, amint azt a filiszteusok szekere és tehenei hozták, nagyon megörvendtek. De az örömük nem sokáig tartott, mert kiderült, hogy Istennel és az Ő szentségével nem lehet játszani. Sokan , mint kíváncsi gyermekek betekintettek a ládába és ezért az életükkel fizettek. Ma sokan hangsúlyozzák, hogy Isten jó, kegyelmes és irgalmas, Ez igaz is, de nem szabad azt se elfelejteni, hogy Ő szent is, és nem tűri meg a bűnt. Még a kíváncsiságból elkövetett bűnt sem. Kíváncsiság bűnnek fele, a rossznak már nézése is ront, mondja Arany János a hegedűről írt víg legendájában. Főleg a fiatalokat fenyegeti ez a bűn, hogy kiváncsian betekintenek egy-egy diszkóba, kocsmába, gondolván, hogy ez nem is olyan veszélyes dolog. Vagy kipróbálják a cigarettát, a kábítószert, egy kis könnyelmű flörtölést, parázna filmeknek a nézését, elvégre ez nem is olyan súlyos dolog. De a lejtőn aztán már nincs megállás, s sokan csak akkor veszik észre gyászos tévedésük, amikor már komoly következményei vannak a kis ártatlan kiváncsiságnak. Isten határozottan kijelentette az Ő akaratát, és ezt nekünk tiszteletben kell tartani. Parancsolataival nem lehet játszani. Aki ezeket nem veszi komolyan, annak az életében Isten ítélete előbb vagy utóbb nyilvánvalóvá lesz.

            Amikor az embernek jól megy dolga, akkor mindig fenyegeti az a veszély, hogy felfuvalkodik, elhiszi magát. Ez a bűn épp a hívő embert fenyegeti, ezért nagyon kell vigyáznunk rá, hogy meg ne kísértsen minket.Amásia Júda királya lett, és kezdetben azt cselekszi, ami kedves az Úr színe előtt. Az Úr meg is áldja őt, és sok győzelmet arat ellenségei felett. Megbűnteti azokat, akik atyjának kellemetlenséget okoztak. De mégis ott van egy kettősség az életében. Követi az Urat, de mégsem teljes és tökéletes szívvel. Nem vet gyökeresen véget a Júdában folyó bálványozásnak. S ekkor eluralkodik rajta a gőg, a felfuvalkodottság. Egy adott ponton csak üzen Joásnak Izraelnek, az északi országrésznek a királyának, hogy mérjék össze az erejüket. Joás egy tanító mesécskével próbálja kijózanítani Amásiát, de az nem hallgat rá, mert ő úgy gondolja, hogy neki most már minden sikerülni fog. Nem véletlenül hangzik el a Pál leveleiben egy ilyen figyelmeztetés: azért aki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék! A korintusi gyülekezetben sok ilyen ember volt, aki úgy gondolta, hogy ő erősen áll, neki minden szabad, s mi lett a vége? Olyan bűnök történtek itt keresztyének között, amik még a pogányok között se történtek meg. Az alázat, a mértéktartás, a megelégedettség, a keresztyén ember legszebb jellemvonásai. Vigyázzunk, hogy ne akarjunk többet, mint amennyit az Úr nekünk adni akar, s ez érvényes mind a lelkiek, mind pedig az anyagiak vonatkozásában. Jó lenne, ha mindenért nagyon hálásak lennénk Isten iránt, amivel Ő eddigi életünkben megajándékozott. A hálaadás megőrizne bennünket a felfuvalkodottságtól és meggondolatlan cselekedetektől.

            Az emberekre nagyon jellemző, hogy ahhoz igazodnak, amit az emberek nagy többsége csinál. Ha valamit mindenki úgy tesz, akkor én miért tegyek másképp, mondogatják az emberek? A csorda-szellem nagyon nagy veszély manapság, hogy együtt úszunk az árral. Izrael népe egy adott történelmi helyzetben Egyiptomnál keresett menedéket. Itt egy olyan Béth-Semesről van szó Jeremiás könyvében, ami Egyiptomban van. A Béth-Semes neve azt jelenti: a Nap háza, s nyilvánvaló, hogy Egyiptomban, ahol a Nap istene nagy tiszteletben állott több ilyen nevű helység is volt. De itt jelképes értelemben van szó erről, a próféta arra akar figyelmeztetni, hogy Izrael fiai a segítségüket egy más istennél keresték és nem az Úrnál. Az, hogy az Úr mit mond nekik, hogy mire figyelmezteti őket, azt ők most számba se veszik. Jeremiás megjövendöli, hogy Babilon királya Egyiptomot is meg fogja hódítani, el fogja foglalni, s ezért ez a lépés, hogy Izrael fiai Egyiptomban kerestek menedéket egy nagy csalódás lesz. Ez a történet számunkra is örök figyelmeztetés: ne keressük boldogulásunkat, kérdéseink megoldását másoknál, ott ahol a többség keresi, hisz ezek mind emberi dolgok, és az emberi dolgok mind az Isten ítélete alatt vannak. De keressük ott, ahol az igazán megtalálható: az Úrnál, az Ő igéjében. Ha az Isten szavára hallgatunk, akkor soha nem fogjuk ezt megbánni.  

Olvasandó igék: 1Sám.6,9.13.19, 2Kir.14,11, Jer.43,13,1Kor.1012

                                                                                                Lőrincz  István

Barangolások bibliai tájakon: Betánia

Jézus rövid szolgálatának egész ideje alatt úton volt. Ment városról-városra, faluról-falura és  hirdette az Isten országának evangéliumát. Így jutott el ebbe a kis faluba is, Betániába, ami magyarul azt jelenti: a nyomorúság háza. Nem messze fekszik ez Jeruzsálemtől az Olajfák Hegyének a lábánál. Ebben a faluban lakott a három testvér: Mária, Márta és Lázár, akik mindhárman nagyon szerették Jézust. Márta hallotta meg először, hogy Jézus arra jár, és rögtön megnyitotta házának ajtaját előtte. Milyen áldott dolog ez.Néhány nappal azelőtt egy másik falu nem akarta befogadni őt. Ő egy példkép a mi számunra. Hisz Jézus ma is szertejár, ha nem is úgy, mint kétezer évvel ezelőtt, és arra vár, hogy valaki befogadja Őt. Befogadjuk Őt, házunkba, szobánkba, de mindenekelőtt a szívünkbe. Vajon helye van-e neki a te életedben? S kiderül, hogy ezt jól tette, mert neki még sokat kellett tanulnia Jézustól. Mert Márta úgy gondolta, hogy az a fontos és nagy dolog, hogy ő szolgálhat Jézusnak, de azt kellett meglássa, hogy ennél sokkal fontosabb, az egy szükséges dolog, hogy Jézus szolgáljon neki, tanítsa őt. Nekünk is szükségünk van naponta az Ő tanácsaira, vezetésére, intésére és vigasztalására. Fogadjuk ezt el Tőle!

            Betániában is sok a baj és nyomorúság, mint minden más helyén a világnak. Itt is megjelenik egy nagy próba, hisz a férfitestvér, aki minden valószínűség szerint a család fenntartója volt, súlyos beteg lesz. De bizonyára nem is azt fájlalták, hogy nehéz sorsuk lesz a férfitestvér nélkül, hanem azt, hogy akit annyira szerettek, az mostantól fogva nem lesz közöttük. Úgy érzi a két nő, hogy Lázárt nem tudják nélkülözni. Ezért azonnal cselekszenek, futárt küldenek Jézushoz az üzenettel: gyere gyorsan, mert minden perc késő lehet. Milyen jó volt ez nekik, de nekünk is, hogy volt és van kihez fordulnunk a bajainkkal, nyomorúságainkkal. Boldog ember az, aki a legnehezebb pillanatokban nincs magára hagyatva. A segítség nem érkezik olyan könnyen, ahogy ők ezt elképzelték, hisz át kell menni a halál borzalmán, fájdalmán, de végül mégis meglátják, hogy mindez az Isten dicsőségére és az ő hitük megerősödésére történt. Mert a hitetlen emberek a próbákban még mélyebbre süllyednek a hitetlenségben, a kétségbeesésben, de a hívő emberek hite megerősödik és megtisztul a próbák tüzében.

            Máriának és Mártának a szomorúságát mindnyájan ismerjük. Hisz közülünk senki sincs, aki még ne kellett volna szeretteinek sírja mellett megállani. S talán úgy volt a mi életünkben is, hogy annyira kértük Istent, hogy gyógyítsa meg szeretttünket, ne vegye el még tőlünk. De Isten sokszor másképp hallgatja meg imádságunkat, mint ahogy azt mi elgondoljuk. Mária és Márta mély gyászban van, és velük együtt az egész falu népe, hisz Lázárt mindenki ismerte és szerette ebben a helységben. Ekkor jelenik meg Jézus. Márta úgy gondolja: túl későn, négy nappal hamarabb kellett volna jönnie. Mert az Ő gondolatai magasabbak a mi gondolatainknál. Mi sokszor nem értjük, hogy Isten miért cselekszik úgy, de bízhatunk abban, hogy Ő jobban tudja, hogy mi van a mi javunkra és üdvösségünkre. A fontos az, hogy hinni tudjuk azt, hogy Jézus a feltámadás és az élet, és aki hisz benne, az ha meghal is él. Hisszük, hogy azon szeretteink, akik az Úrban haltak meg, élnek az Úrnál, az örök élet drága világában. Egy hívő ember azt hagyta meg, hogy koporsójára egy pálmaágat  fessenek, arra utalva ezzel, hogy nemsokára ott lehet majd abban a megszámlálhatatlan seregben, amelynek tagjai pálmaággal a kezükben  fogják énekelni a Bárány énekét. Gondoljunk mi is erre, amikor koporsók mellett kell állnunk.

            Már az előbb elmondtuk, hogy Betánia az Olajfák Hegyének lábánál fekszik.Ezért különös szerepe van a Jézus szenvedéstörténetében is. Ószövetségi próféciák teljesednek itt be. Mert Jézus megy Jeruzsálem felé. Vonul egy szamárcsikónak a hátán. Minden olyan királyi módon történik. A szamárcsikó tulajdonosa szó nélkül bocsátja azt Jézus rendelkezésére. A tanítványok és a sokaság sok tagja ruháit terítik az útra szőnyeg gyanánt, a tömeg üdvrivalgással köszönti: áldott a a Krály, aki jön az Úrnak nevében. De mégis minden olyan szegényes, mégis olyan más ez, mint egy hatalmas király bevonulása. Jézus olyan védtelenül, olyan szelíden jön. S csak egy fegyvere van: kimondhatatlan szeretete mindenki iránt. Hisz Ő sír Jeruzsálem felett s benne a farizeusok és írástudók felett is, ellenségei felett is. S nem csak sír, hanem meghal értük, értünk, minden emberért, ezért az egész világért. Ez az Ő nagy győzedelme.

            A bevonulás nagy és nehéz napja elmúlt. Este Jézus elindul az Olajfák Hegyének lejtőin Betánia felé. Az éjszakát ott fogja eltölteni. Talán épp Mária, Márta és Lázár házában. Micsoda nap van mögötte, tele eseményekkel, jelekkel, csodákkal, amelyek mind közelgő halálára utalnak. S este nem a nagy és csillogó várost választja, ahol minden ragyog, ahol a vallási élet is látszólag gördülékenyen folyik, de amely város tele van bűnnel és képmutatással, hanem a szegényes Betániát, ahol van igazi szeretet, ahol van befogadás, ahol az emberek nem kétszínűek, nem képmutatók, ahol igaz szeretettel befogadják Őt. Mi vajon melyikre hasonlítunk a két helység közül? Mert Jézus ma is csak a „Betániákban” tud és akar szállást venni.

            Itt Betániában történt az egyik legmegragadóbb esemény a Jézus életében. Itt tölt Mária a poklos Simon házában egy alabástrom szelence drága kenetet Jézusra, ami abban az időben egy nagyon nagy érték volt, s mutatja meg Jézus iránti határtalan szeretetét. A tanítványok nem értik ezt a tékozlást, ők ezt inkább a szegényeknek adnák, de Jézus érti s tudja, hogy ez a megkenetés már az ő halálára, temetésére nézve történt, s ez tulajdonképpen egy prófécia, amiben ez az asszony megelőzi a tanítványokat. Mert az az áldozat rámutatás arra a sokkal nagyobb áldozatra, amit néhány nap múlva Jézus be fog mutatni a Golgota keresztjén. Ennek az asszonynak a példája minket is buzdítson arra, hogy életünket egészen Jézusnak szenteljük.

            Az utolsó találkozásunk Betániával a mennybementel napján van. Jézus itt vesz búcsút tanítványitól, mielőtt visszatérne Atyja országába. Felemeli itt a kezét és megáldja őket. A szegek helyei még mindig látszanak, Tamás is láthatja azokat. Ezek a sebek vették el a bűn miatti átkot, és ezekért a sebekért kaphatjuk mi meg Urunk áldását. Jézus most már elmegy, mert elvégezte a munkát, amit Atyja reá bízott. De itt marad övéivel, velünk is az Ő áldása. S ezt az áldást már senki el nem veheti tőlünk. S ez az áldás még csak szüntelen növekszik, és ebben nekünk is részünk van, ennek az áldásnak gazdagítása és továbbadása a mi drága feladatunk is. Minden istentisztelet uán a lelkipásztorunk felemelt kézzel adja tovább ezt az áldást. Mi így mehetünk ki szüntelen a hétköznapokba, családunkba, munkahelyünkre. Bárcsak igaz lenne a még mindig élő költőnk, Füle Lajos ismert éneke:

Tégy Uram engem áldássá! Lelkedet úgy várom.

Tedd te a szívem hálássá,hogy neked szolgáljon.

Bárhova küldesz, ajkamról zengjen az új ének!

Tégy Uram engem áldássá,oly sok a bús élet.

Magyar református énekeskönyv 481 ének

Olvasandó igék:Mát.21,17,  26,6 Luk.10,38,  19,29, 24,50, Ján.11,1.25, Jel.7,9

                                                                                                Lőrincz István

Barangolás bibliai tájakon: Beérseba

Először a Hágár történetében találkozunk ezzel a névvel, itt egy pusztaságot jelöl. Ide jön Hágár,  miután Ábrahám őt fiával Izmáellel együtt elküldte  házától. Lehet, hogy Egyiptomba, a Hágár eredeti hazájába akartak menni. De eltévednek a pusztában, és a pusztában eltévedni életveszélyes dolog. A puszta egy olyan hely, ahol véget ér az élet, ahol a halál az úr.

            Egy asszony, akinek menekülni kell a házából, családjától, férjétől. Milyen gyakran történt ez már meg azóta is.A különös itt az, hogy Ábrahám Isten parancsára küldi el ezt az asszonyt. Ez azt is sugallja nekünk, hogy Istennek köze van mindahhoz a nyomorúsághoz, ami ebben a világban van. Isten a történelmet minden nehézség és nyomorúság által is vezeti annak végső célja felé. Mivel Isten üdvterve itt Izsákon és nem Izmaelen keresztül valósul meg, nekik ezért kell elmenni Ábrahám házából. Isten kiválasztásának titkával találkozunk már itt is. De az, hogy Hágár és Izmael nem kap különös szerepet Isten üdvtervében, még nem jelenti azt, hogy Ő elfeledkezett volna róluk.Nem hagyja őket elpusztulni a puszta közepén. Isten azokról is gondoskodik, akiknek nem adott különös szerepet az Ő terveiben, mert Ő mindenkinek Atyja.

Beérsebában azonban más dolgok is történnek. Abimélek,Gérár királya látja, hogy Isten sajátos viszonyban  van Ábrahámmal. S annak ellenére, hogy ő tekinthető az első filiszteusnak a Bibliában, nem ellenségeskedik, hanem szövetséget köt Ábrahámmal. Mintha már megérezné, hogy benne áldatnak meg a föld összes nemzetségei. Egy kút mellett esküvel kötelezik magukat egymás megsegítésére, innen ered a „Beérseba” név is, hisz jelentése az eskű kútja. Ez a helység a reménység jele tehát. Van remény arra, hogy emberek hűségesek lehetnek egymáshoz az élet különböző viszonylataiban: családban, egyházban, társadalomban. Ez a történet még a zsidó - palesztin viszonyra nézve is jó reménységet ad, lehet egymással békében élni, és ez kezdetben így is volt. Abimélek, a palesztínok, és Ábrahám a zsidók atyja, íme békességben meg tudott egymással lenni.

            Ábrahám és Izsák után Jákób is elmegy Beérsebába. Már volt itt régebb, miután csalással elvette bátyjától az elsőszülöttségi jogot. De amikor közeledik e hely felé hirtelen félelem vesz erőt rajta. Talán az, hogy netalán tán újabb hibát fog ejteni, amint régen tette? Mindenesetre Jákób fél, most amikor megy hogy meglássa halottnak hitt fiát Egyiptomban. Mielőtt azonban átlépné országa határát megáll Beérsebában és áldozik az Úrnak. Ennél az áldozatnál azt akarja megtudni, hogy vajon Isten akarata szerint való-e, hogy most ő Egyiptombe menjen. És Isten itt megjelenik neki, és bátorítja, hogy bátran menjen le Egyiptomba, mert ott vele lesz és vissza is fogja hozni őt onnan. Jó mindig megállni az oltár mellett nagy és nehéz döntéseink előtt. Jó elcsendesedni, imádkozni, igét kérni, hogy Isten beleegyező akaratával tudjunk mi is útjainkra elindulni.

            A Beérseba névhez gyakran társul a Dán név a Bibliában. Tudjuk azt, hogy Dán volt az ország legészakibb, Beérseba pedig a legdélibb pontja. Amikor ezt így olvassuk, ezt azt jelenti: az egész országban. Itt arról van szó, hogy Sámuelt az egész ország és nép prófétának ismeri el. Az egész ország elismeri, hogy Sámuel Isten akaratát hirdeti nekik. Szinte fájdalmas vágy támad ezt hallva a szíveinkben: ó bárcsak jönnének újra ilyen idők, amikor országok és népek térnének meg Istenhez és hallgatnának a szavára. Jönnének el újra az idők, amikor az emberek mind kézbe vennék a Bibliát és olvasnák azt. Ne felejtsük, hogy ezt az áldott időt Izraelben egy olyan korszak előzte meg, amiről azt olvassuk, hogy ritkán volt az Úrnak kijelentése, de most íme az egész ország elismeri Sámuelt, elismeri az Urat és az Ő törvényét. Töltsön el bizakodással ez az ige.Merjünk bátran lelki ébredésért imádkozni. Ezt ma is megadhatja az Úr.

            Beérseba az ország szélén volt. Sokszor a romlás a széleken kezdődik. Úgy, hogy például valaki már kora reggel italt fogyaszt, vagy épp este tesz valami rosszat, a nap végső szélén. Vigyázzunk hát nagyon a szélekre. Így volt ez sajnos ebben a történetben is. Sámuel öregebb korában már elfáradt és nem igen tudott a szélekre, így Beérsebába se eljutni, ezért ott fiait tette bírókká. De a fiai sajnos már nem jártak az ő útján, s az történt, ami Éli fiaival is. Sámuel fiai is rossz irányba vitték az országot. Úgy tűnik, hogy pénzen megvásárolhatóak voltak, ma azt mondanánk: korruptak. Sámuel után jönnek a királyok, de velük is sok baj van. Ez is mutatja, hogy el kellett jöjjön a Megváltó, aki egyetlen igaz bírája és királya népének.

            Dávid életének egy mozzanatával állunk itt szemben, ami nagyon ellentmondásosnak tűnik. Hisz egyszer azt olvassuk, hogy Isten bíztatja Dávidot arra, hogy számlálja meg a népet, utána pedig ezt keményen elítéli és megbünteti. Ez egy nehéz kérdés, amit mi nehezen tudunk megérteni. Vannak olyan titkok is a Szentírásban, amiknek mi nem jutunk a végére. Mi nem értjük, hogy a Szentírás két könyve, a Királyok és a Krónikák könyve miért ítéli meg olyan különbözőképpen ezt az eseményt. Egy biztos: Dávid valamit hibázott itt. Valószínű, hogy olyan gőgös lelkülettel végeztette, vagy vette tudomásul a népszámlálás eredményét, hogy az Isten súlyos ítélete alá esett. Nem csak az fontos, hogy mit teszünk, hanem az is, hogy milyen lelkülettel tesszük. Bárcsak lehetne mindenben a Krisztus indulata bennünk, még pedig Dántól Beérsebáig, azaz egész életünkben.

            Láttuk már, hogy Beérseba a reménység jele volt. Hágár ott tapasztalta meg Isten gondoskodó szeretetét, Ábrahám ott kötött szövetséget Abimélekkel. Itt kapta Jákób is a bizonyosságot, hogy nyugodtan lemehet Egyiptomba. Beérseba mind a mai napig egy élő és lüktető város a puszta kellős közepén. Az oda látogató turisták erről saját szemükkel győződhetnek meg. Illés életében azonban ez a hely egy szomorú dolgot jelent. Ő ide menekül és itt meg akar halni. Nem akar tovább élni.Már túl sok feszültség volt az életében, már nem bírja Jézabel ellenségeskedését, bálványimádását. De Isten nem hagyja magára őt ezen a helyen és ebben a helyzetben sem. Ő a halált akarja, de Isten életet készít számára. Illés itt Beérsebában megtapasztalja, hogy mindig van tovább. A mi életünkben is jöhetnek ilyen nehéz pillanatok, amikor úgy érezzük: nem bírjuk már tovább az életet, a harcot. Milyen jó, hogy Isten a mi mélységeinknek is hatalmas Ura, és Ő ott is készít kiutat, ahol mi azt már nem látjuk. Nem csak az egyes ember, hanem Isten népe is lehet ilyen helyzetben. Ma egyre inkább egy Istentől és hittől elrugaszkodott világban élünk. Nem könnyű azoknak a helyzete, akik hűségesek akarnak maradni Istenhez. De Beérseba legyen biztatás épp ilyen helyzetekben a mi számunkra. Isten eskűt tett és ez az eskű áll. Ez az eskű maga Jézus Krisztus. Ő a mi reménységünk, még akkor is, ha körülöttünk sok minden kilátástalannak tűnik. Ő a reménységünk még a földi életre nézve is. Egy olyan szárazságban, pusztaságban vagyunk, ami évtizedek óta nem volt, a kertek a mezők teljességgel le vannak sűlve, már a jövő évi termés is veszélyben van, hiszen a gazdák nem tudnak szántani és vetni, a jövő évi búzatermés is kétséges ilyen helyzetben. Mi ebben a teljes szárazságban nem tehetünk mást, mint kiáltani: Istenünk, Te aki Beérsebában eskűt tettél, aki nekünk reménységet adtál, ne hagyj el minket. Könyörülj rajtunk.Megérdemeljük bűneink miatt minden Te csapásaidat. De ne bűneink szerint cselekedjél velünk, hanem a Te nagy irgalmasságod szerint. Adj esőt, adj áldást, adj ébredést, hozd el a felüdülés ideit testünk-lelkünk számára. Ámen.

Olvasandó igék: 1Móz.21,14.31,46,1, 1Sám.3,20, 8,2, 2Sám.24,2, 1Kir.19,3

                                                                                    Lőrincz István

Mit tanít  a Szentírás : a sors és cselekedet viszonyáról

            A mi emberi életünk egy nagyon titokzatos valami. Mi szeretnénk beletekinteni ebbe a titokba, szeretnénk valahogy mindent megérteni, ami velünk történik. Szeretnénk tudni, hogy mi az, amit sorsként el kell fogadnunk és mi az, amiben mi vagyunk felelősek, amiben mi kell cselekednünk. De ez a két dolog nem válaszható el egymástól, ezek össze vannak fonódva az életünkben. A Szentírás óv minket attól, hogy ebben a kérdésben elhamarkodottan és meggondolatlanul nyilatkozzunk. Jób barátai azt gondolták, hogy ők nagyon is jól belelátnak abba, ami barátjukkal történik. Ők úgy gondolták, hogy Jób szenvedése és Isten igazságossága szoros kapcsolatban van egymással. Isten igazságos, ezért Ő meg kell bűntesse a bűnöst. Jób nagy szenvedést hordoz, ebből az következik, hogy a bűne is nagy kellett legyen. Abban a barátok nem tévednek, hogy Isten igazságos, de abban már igen, hogy azt gondolják, hogy ők pontosan át tudják látni Isten igazságosságának és az emberi sorsnak a viszonyát. Ők úgy gondolták, hogy Istent pontosan ki lehet számítani a mi emberi logikánkkal és értelmünkkel. Ha mi Istent ki tudnánk számítani, ha mi Őt pontosan meg tudnánk érteni, akkor már nem is lenne Isten.

            A tanítványok is beleesnek abba a hibába, hogy pontosan tudni vélik, hogy miért született az az ember vakon, akit egyszer csak megpillantanak az út szélén. Úgy gondolják, hogy ennek egy mindenki számára nyilvánvaló oka kell legyen, vagy benne vagy az ő szüleiben. Vagy ő, vagy szülei vétkeztek, ezért kapta ezt a szomorú sorsot. Érdekes, hogy Jézus nem válaszol arra a kérdésre, hogy miért született vakon ez az ember, de arra már igen, hogy mi ennek a célja : hogy Isten dolgai nyilvánvalóvá legyenek az ő életében. Ezt jó nekünk is megtanulni. Ne akarjunk minden kérdésre választ kapni. Sokkal inkább maradjunk alázatban, ne ítélkezzünk elhamarkodottan emberi sorsok felett, kérjük Istent, hogy mind a magunk, mind pedig embertársaink életére nézve Ő adjon választ- ha akar- a mi kérdéseinkre.

            Ez nem jelenti azt, hogy mi félre kellene tennünk az értelmünket. Az értelmünket is Istentől kaptuk, csak arra vigyázzunk , hogy azt ne Isten ellen akarjuk használni. Csak addig menjünk értelmünkkel, amíg Isten nekünk "megállj"-t parancsol. Isten igéje sokszor beszél szerencséről és próbáról, egészségről és betegségről, sikerről és csapásról, csalódásról és ajándékról. A Szentírás azt is tanítja, hogy Istennek mindehhez köze van. Nem úgy van az, ahogy mi sokszor gondoljuk, hogy mindig csak a jó dolgok jönnek Istentől, a rossz dolgok pedig az ördögtől vagy az emberektől. Végső soron minden Isten hatalma és szeretete alatt áll, ami velünk történik. Mi nem mindig értjük, hogy hogyan is vannak ezek a dolgok, hogy most mi jön Istentől, az ördögtől vagy az emberektől, de azt tudjuk, hogy mindennnel a mi javunkat és üdvösségünket munkálja. Ez a tudat megvígasztal minket.

            A Szentírás azonban sokszor figyelmeztet minket arra, hogy a Sátánt is komolyan kell vennünk, mint aki a sorsunkat befolyásolni akarja. Vegyük példának a Júdás esetét. A Szentírás világosan mondja, hogy az ő szívében az ördög munkálkodott. Az ördög kerítette hatalmába a szívét. Nagyon kell vigyáznunk arra, hogy nehogy az ördög eszközeivé váljunk. De van más példa is. Amikor Ananiás becsapja őt és a gyülekezetet, akkor Péter arra figyelmezteti őt, hogy az ördög a Szentlélek elleni bűnre csábította el őt. Amikor Péter Jézust vissza akarja tartani a szenvedéstől, Ő ezt azonnal a Sátán cselvetéseként leplezi le. Ezeket látva vonjuk le azt a következtetést, hogy legyünk éberek, vigyázzunk, álljunk ellene az ördögnek. Nem test és vér ellen van tusakodásunk, mondja Pál, hanem hatalmasságok, fejedelemségek ellen. Ne legyünk könnyelmüek és ne becsüljük le a veszélyt. De az ördögnek csak az tud ellenállni, aki nagyon erős a hitben. Hitben pedig akkor leszünk erősek, ha szüntelen imádkozunk. Az ördög semmitől sem fél úgy, mint az imádkozó emberektől. Aki szüntelen imádkozik, az nem esik az ördög tőrébe, hanem minden kisértésben meg fog állani.

            Nagyon világosan kell azt is látnunk, hogy sorsunk  nem csak a mi cselekedetünktől függ, azt döntő módon meghatározza az a világ is, amiben élünk. A körülmények, a környezet is hatással van életünkre. Nagyon sok ember meg is van győződve afelől, hogy az ő életét teljességgel a körülmények határozzák meg. Úgy élünk, ahogy engedik, szokták az ilyen emberek mondogatni. Kétségtelen, hogy sok igazság van ebben, mégis vigyáznunk kell arra, hogy ne higyjük azt, hogy sorsunk teljes mértékben attól a világtól függ, amiben élünk. Az egész Szentírás azt tanítja, hogy nekünk nem csak az a feladatunk, hogy mindent belenyugvással elfogadjunk, hanem az, hogy merjünk harcolni a világban levő körülmények megváltoztatásáért. Ez a mi prófétai küldetésünk ebben a világban. Ne engedjük, hogy mindenben a körülmények formáljanak minket, hanem sokkal inkább mi formáljuk a körülményeket. Gondoljunk csak az ószövetségi prófétákra vag épp a reformátorokra, akik hitük és bátor vallástételük által átformálták ezt a világot.

            Isten igéje azt is tanítja, hogy Isten minket nem bábuknak teremtett, hanem embereknek. Ez azt jelenti, hogy a mi ember-létünk egyik legfontosabb tulajdonsága a felelősség. Isten is így fogad el és vesz komolyan minket. Isten megszólítja az embert, az ember felelőssége pedig abban áll, hogy ő válaszol, felel Isten megszólító szavára. Ez a felelősség egyszerüen azt jelenti, hogy az ember Istenhez fordul, hisz az evangéliumban és Isten igéjének rendeli alá az egész életét. Ez a felelősség nagyon személyes. Jézus arra figyelmezteti Pétert, hogy ő ne a János sorsával foglalkozzon, ehhez neki semmi köze, hanem kövesse Őt abban, amit neki mond, amiben neki kell engedelmeskednie. Jézus figyelmezteti Pétert arra, hogy az ő sorsa más lesz, mint a Jánosé. Neki nem az a feladata, hogy a János sorsával foglalkozzon, ezt bízza csak nyugodtan Istenre, ő csak arra figyeljen, hogy hűségesen kövesse Mesterét. Ez a mi legnagyobb felelősségünk, ezzel alakítjuk leginkább sorsunkat.

            Az ördög nagyon bölcs és ravasz a maga módján. Mindenkit a gyenge pontján próbál elbuktatni. Az egyik leginkább bevált taktikája, hogy mi azzal foglalkozzunk , ami nem a mi dolgunk, és ne foglalkozzunk azzal, ami pedig igenis a mi dolgunk lenne. Hányszor pontosan tudjuk, hogy a másik ember mit kellene tegyen, s közben nem tesszük meg azt, amit nekünk kellene megtenni. De ebben még tovább megyünk és mi akarunk abban is dönteni, hogy Isten hogyan kellene cselekedjen. Hányszor lázadozunk Isten ellen és kérdezzük : ha Ő szeret minket, ha Ő mindenható, akkor miért engedi meg ezt vagy azt az életünkben? Mi ne azzal foglalkozzunk, hogy Isten vajon jól cselekszik-e, hanem azzal, hogy mi cselekedjünk jól és jót. Ne feledkezzünk el arról, hogy mi csak teremtmények vagyunk, hogy Isten a Teremtő. Mi csak emberek vagyunk, nem többek és nem kevesebbek.

            Végkövetkeztetésként azt mondhatjuk, hogy életünk egyszerre sors és cselekedet, illetve felelősség. De nemcsak az élet, hanem a halál is az. A halált sem úgy fogadjuk csak el, mint elkerülhetetlen sorsot. A középkorban sok könyvet írtak ilyen címmel : a boldog halál művészete. Mit akartak ezek a könyvek ? Figyelmeztetni az embert arra, hogy a halál nem csupán egy biológiai történés, az ember nem úgy hal meg, mint az állat. Az ember másképpen él és másképpen is hal meg, mint az állat. Az ember a halálra való készülésben, az Isten előtti megállásra készül tulajdonképpen. És ez nem egy kis és könnyü dolog. A halálra jól készülni csak egyféleképpen lehet, úgy ahogy azt Pál is tette, hogy neki már az élet is Krisztus volt. Krisztus kell jelen legyen az életünkben, akkor Ő lesz jelen a halálunkban is. Ha így van, akkor nem kell félnünk az élettől, de nem kell félnünk a haláltól sem. Aki Krisztusban van, annak örök élete van. Az örök életet a halál nem tudja elvenni tőlünk, sőt az általa még inkább a miénk lesz, akkor a halál is nyereség lesz a mi számunkra . Ezért Pál kész mind a kettőre : ha kell akkor kész még a testben maradni, de ha Isten úgy végzett, akkor kész meghalni is. Pál számára  a halál is hitből fakadó cselekedet. Így lesz nem csak az élet, hanem a halál is nemcsak sorssá, hanem cselekedetté is.

Olvasandó igék : Jób 34,1O.11.35, Zsolt.89,49, És.29,46, 45,7, Márk 1,15, Luk.23,46, Ján.13,2, 16,33, 21,22, Ap.Csel.5,3, Fil.1,2O, 1Pét.5,8-9

                                                                                                            Lőrincz István

Mit tanít a Szentírás : a sietség és nyugalom viszonyáról

          Ha megfigyeljük az embereket, akkor két csoportra tudjuk osztani őket : vannak, akik mindig sietnek, rohannak, mások pedig mindig nyugodtak, ráérősek. Miért van az, hogy az egyik ember mindig siet, rohan, a másik meg mindig nyugodt és ráérős? Ha Szentírást jól megfigyeljük, akkor azt látjuk, hogy ez a két dolog Istent is jellemzi. Van olyan, hogy Isten nagyon siet, de olyan is, hogy nagyon is kivár dolgokban, eseményekben. Nem lehet ezért azt mondani, hogy Isten az egyik vagy a másik csoport oldalán áll, az egyiknek vagy a másiknak adna igazat. A keresztyén ember életében is van olyan, hogy nagyon kell sietnie Isten országáért, annak előmeneteléért, de lehet olyan is ugyancsak Isten országáért, hogy nyugton kell maradnia, ki kell várnia dolgokat és eseményeket. A nagyon fontos kérdés az, hogy mi áll a sietség, illetve a nyugalom mögött?

            Az is igaz, hogy mi Isten gondolatait nem tudjuk mindig megérteni. Ezért azt se mindig értjük, hogy Isten miért siet vagy miért késedelmezik. Isten cselekvése valamilyen fokig mindig titok marad a mi számunkra. A régi próféták kihirdették Isten ítéletének napját, hogy az a nap sietséggel el fog jönni. Az Isten tűrelme elfogyott. És az ítélet el is jött. De az ítéletet mindig Isten hosszútűrése, kivárása előzte meg. Így volt ez Jézusnak a Júdáshoz fűződő viszonyában is. Három évig tűrelemmel hordozta Jézus álnok tanítványát. De aztán eljön a pillanat, amikor Jézus felszólítja Júdást, hogy tegye meg gyorsan, amit eltervezett. Jézus ennekelőtte számtalanszor figyelmeztette Júdást, de ez hiábavalónak bizonyult. Vigyázzunk, nehogy visszaéljünk Isten tűrelmével. Nehogy azt a következtetést vonjuk le Isten tűrelméből, hogy az ítélet el fog maradni. A megtérésre legyünk gyorsak, azt ne halogassuk, tegyük meg még ma!

            Mennyire megdöbbent minket Isten sietsége, hogy Ő pillanatok alatt lesújthat emberekre.  Lót felesége egyetlen szempillantásban sóbálvánnyá változott. Úzza is egy pillanat meghal, amikot illetéktelen módon megérinti a frígyládát.Ananiás és Szafira ki se tudják mondani a hazug szót és máris holtan rogynak össze Péter apostol lábainál. De újra mondom : Isten előbb hosszan tűrt és figyelmeztetett. Mert Isten nem az ítéletre a leggyorsabb, hanem a szabadításra. Mielőtt még ajkunkon lenne a szó, Ő már válaszol és segít, így tapasztalta ezt meg a zsoltáros is. Az is igaz, hogy Isten próbára teszi a mi tűrelmünket is. Hányszor látjuk főleg a zsoltárokban, hogy emberek kiáltanak, de úgy tűnik, hogy az ég zárva marad, nem jön válasz az imádságra. Ilyenkor mi mindig hajlamosak vagyunk a kétésbeesésre. Miért van ez így, miért nem segít Isten sokszor azonnal?. Azért, mert Ő az életünket sokkal nagyobb összefüggésekben látja, mint mi. Mi csak azt a bajt, nyomorúságot látjuk, amiben épp benne vagyunk. Mi csak egy dolgot látunk, és ez az, hogy Isten segítsen ki minket a bajból. Isten azonban mást is lát, jobban tudja, hogy mi válik javunkra és üdvösségünkre. Hadd mondjunk erre egy példát. Jairus, a zsinagógafő csak az ő leánykájának a betegségét látja. Ezért neki mindennél fontosabb, hogy Jézus azonnal jöjjön. De Jézus látja azt a vérfolyásos asszonyt is, akit neki előbb meg kell gyógyítania. Jairus kétségbe van esve, mert gyermeke halálán van. Úgyanígy van ez Lázár esetében is. Jézus még két napig vár, amíg Lázár meghal. Miért késik Jézus? Hogy minket kétségbeesésbe kergessen? Nem, hanem azért, hogy az Ő dicsősége és hatalma még sokkal inkább nyilvánvaló legyen minden ember előtt. Jézus nem azért késik, mert tehetetelen, hanem épp azért , mert mindenható, nem azért mert nem szeret minket eléggé, hanem épp azért, mert nagyon szeret minket. Ha Isten nem siet, mi se akarjunk sietni, maradjunk nyugodtak, Ő soha sem késik el, nála még a halál sem jelenti a véget.

            A nyugalom lehet a belső erőnek, az önuralomnak és annak is a jele, hogy urai vagyunk a helyzetnek. De lehet a nyugalom egy rossz dologgá is az életünkben, lehet a kényelem-szeretet, a lustaság és az önzés kifejezője is. Amikor Rúben törzsét hívták a többiek, hogy vegyen részt az ígéret földjének elfoglalásában, akkor ő nyugodt maradt. Sokkan inkább az élvezetet keresték, mint a testvérért való szolgálatot. Ez egy bűnös nyugalom volt, amit Isten is megítélt. Persze Rúben és társai jól meg tudták indokolni késlekedésüket és ebben mi is nagy mesterek vagyunk. Mindig jól meg tudjuk magyarázni, hogy miért nem segítünk, sokszor még igékkel is alá tudjuk támasztani magyarázkodásunkat. A Példabeszédek könyve figyelmezteti a lusta embert, hogy előbb-utóbb a szegénység lesz az osztályrésze. De ne csak a munkára ne legyünk restek, hanem a lelki dolgokban se lustálkodjunk. Hányszor még szúndítunk egyet, amikor felébredünk, ahelyett hogy kezünk a Bibliánkat ragadná meg, hogy Isten napi üzenetét és parancsát megkapjuk!

            A Szentírás arra is figyelmeztet minket, hogy ne siessünk emberek vagy dolgok felett ítéletet mondani. Hányszor beszélünk elhamarkodottan. Jóformán nem is ismerjük a dolgokat, személyeket, eseményeket, de máris készek vagyunk az ítélettel. Ahhoz, hogy jól tudjunk válaszolni, először jól kell hallgatnunk, másképp felszínes és elhamarkodott dolgokat fogunk mondani, amivel inkább ártunk, mint használunk. Az ilyen sietség mögött tulajdonképpen szeretetlenség van. Nem szeretjük eléggé a felebarátunkat, mert ha szeretnénk, akkor nem bántanánk őt meg könnyelmű és elhamarkodott véleménynyílvánitásunkkal. Jézusnak is mondtak emberek könnyelmüen dolgokat. Az egyik gyors lelkesedettségében így szólt : követlek Uram, valahová mégy.  Nem is gondolt arra, hogy ez tulajdonképpen mit fog jelenteni az ő számára. Jézus nagyon jól átlátja ezt és figyelmezteti is arra, hogy az Ő követésének milyen ára van. Tudod-e vállalni azt a sorsot, ami még az égi madak és a rókák sorsánál is rosszabba és nehezebb lehet? Ne gondoljuk olyan könnyen, hogy a tanítványság tornyát a saját erőnkből fel tudnánk építeni. Ez nem lehetetlen dolog, de csak a Krisztus kegyelme által lehetséges.

            Van a Szentírásban példa az áldott sietségre is. Gondoljunk csak a betlehemi pásztorokra. Ők gyorsan hittek és gyorsan elindultak a Gyermek felé. Hadd figyelmeztessen az ő példájuk minket is arra, hogy legyünk gyorsak az evangélium elfogadásában és legyünk gyorsak a Szabadító felé való elindulásban.

            Korunknak van egy nagy betegsége : a megállás nélküli rohanás. Az ember egyre többet akar, nincs megállás. Nem elég egy műszak kell a második és a harmadik is. Hány ember valósággal agyonhajszolja magát a megállás nélküli munkában. Nincs idő az elcsendesedésre, nincs idő a Bibliára, az istentiszteletekre, a családdal való meghitt együttlétre, nincs idő a legfontosabbra : Istenre. Ne felejtsük el, hogy Isten is megnyugodott a hat napi teremtői munka után. Ő is nyugodott és gyönyörködött elvégzett munkájában. Isten nem merült el a saját munkájában, mintegy fölötte maradt annak. Jézus is azt mondta tanítványainak, hogy menjenek el vele egy kis időre megpihenni. Minden munkában, testiben és lekiben egyaránt meg lehet fáradni, ezért a pihenésre is szükség van. Aki nem tud jól pihenni, az nem fog tudni jól dolgozni sem. Isten egy jó ritmust adott nekünk, igazodjunk az Ő isteni rendjéhez.

            Isten igéje szüntelen figyelmeztet minket arra, hogy mi ne a rosszra, hanem a jóra legyünk gyorsak. Pedig sokszor épp fordítva tesszük, mert az felel meg bűnös természetünknek. Zákeus, míg Jézust nem ismerte a hamis pénzszerzésre, embertársai kifosztására, a hamis meggazdagodásra volt gyors. De Jézustól meg kellett tanulnia, hogy neki a Jézussal való együttlétre kell sietnie, ezért gyorsan le kellett szállnia a fáról, ahova felmászott. Milyen jó, hogy Zákeus engedelmeskedett és örömmel fogadta be Jézust a házába. És utána abban is gyors volt, hogy a vagyonát a szegényeknek szétossza, az általa megkárosított embereknek pedig többszörös kárpótlást adjon. Zákeus a Jézusnak való gyors engedelmességet soha sem bánta meg. Ezt mi se fogjuk megbánni.

            Bárcsak mi is megtanulnánk gyorsan engedelmeskedni, gyorsan megtenni azt, ami Isten dicsőségére és embertársaink javára, illetve az Isten országának előmenetelére van. A jóra való minden perc késedelmezés súlyos bűn és komoly következményekkel járhat, úgy a magunk, mint felebarátaink életére nézve.

Olvasandó igék : 2Móz.2O,11, Birák 5,15,  Példb. 6,9-11, 14,17.29, 18,13,   19,2,  21,5,  Préd.4,6,  6,7, Sof.1,14, Márk 6,31,   Luk 2,16, 8,49,   9,,57-58, 14,28,   19,6, Ján.11,6.21, 13,27,  Jel.22,12

                                                                                                            Lőrincz István

Mit tanít a Szentírás : a sáfárságról, mammonról

Nagy kérdés minden keresztyén ember életében, hogy hogyan is viszonyuljunk az anyagiakhoz, a pénzhez. Milyen jó, hogy a Szentírás nem kerüli meg ezt a kérdést sem, hanem nagyon is világosan és érthetően beszél róla. Ezt a sáfár, illetve sáfárság fogalmával fejezi ki. A sáfár jellegzetessége, hogy az, amivel dolgozik végső soron nem az övé, nem kénye-kedve szerint rendelkezik a reá bízott javakkal. Minden, amink van végső soron az Istené. Az egyik zsoltárban Isten világosan mondja : enyém a  világ és ennek mindene. Ezért nagyon fontos azt látnunk, hogy nekünk a pénzzel és anyagi javainkkal nem lehet más célunk, mint az, amit Isten kitűzött maga elé. Isten pedig nagyn világosan és érthetően beszél erről. Ezt talán a legvilágosabban Pál apostol fogalmazza meg az 1Tim.6,18-19-ben : hogy jót tegyenek, legyenek gazdagok a jó cselekedetekben, legyenek szíves adakozók, közlők, kincset gyújtvén magoknak jó alapul a jövőre, hogy elnyerjék az örök életet.

A jövőre való gondolás, a jövőre való felkészülés különösképpen hangsúlyos a sáfár vonatkozásában. Mert minden sáfár számára elérkezik az a pillanat, amikor számot kell adjon az elvégzett munkáról. Mindnyájunk számára eljön egyszer az idő, amikor meg kell állanunk az Isten színe előtt és számot kell adnunk többek között arról is, hogy hogyan bántunk pénzünkkel. Az igazi sáfár ezt egy pillanatra se tévesztheti szem elől.

Mi mindig abban a veszélyben vagyunk, hogy szembeállítsuk egymással Krisztus követését és az anyagi dolgok kérdését. Az egyház története szépen illusztrálja ezt. Nagyon sokan úgy gondolták az évszázadok során, hogy Krisztust csak úgy lehet követni, ha minden földi dologról lemondanak, ha a teljes szegénységet választják. A Szentírás soha se úgy teszi fel a kérdést, hogy pénz vagy Isten, hanem sokkal inkább úgy, hogy Isten tud minket megtanítani arra, hogy jól tudjunk bánni a pénzzel, az anyagi javainkkal. Nem helytelen tehát, hogy egyes népek pénzérmeik szélére is utalnak Istenre.

A pénzhez való viszonyulás tehát a keresztyén élet egyik nagyon fontos kérdése. Nagyon sok keresztyén épp ebben a kérdésben bukik el és botránkoztatja meg a kivülállókat. Az egyik nagy teológus szójáték formájában ezt így fejezte ki : a mi könyvelésünkből állapítja meg Isten, hogy tartottuk-e magunkat a Könyv előírásaihoz, vagyis a Szentíráshoz. Súlyos kérdések tevődnek itt fel : a munka igazságos megfizetése, a pénz igazságos elosztása, hogyan dolgozzuk fel azt a kérdést, hogy ugyanazért a munkáért egyik országban tízszer annyit fizetnek, mint a másikban. Sokszor nagyon nehezen tudunk ezekre válaszolni és sok keserűség marad e kérdések felvetése után a lelkünkben. Sok olyan igazságtalanságot látunk ebben a vonatkozásban, amin sajnos mi semmit se tudunk változtatni, sok olyan kérdés marad, amit egyszerüen le kell tennünk az Isten kezébe. Persze meg kell tennünk a magunk eszközeivel azt, amit megtehetünk. A keresztyén vállalkozó igyekezzen minden erejével, hogy igazságos fizetést adjon alkalmazottainak, hogy ne költekezzen feleslegesen, hogy erejéhez képest adakozzon. De ez nem csak a vállalkozóra érvényes, hanem minden más hívő emberre is. A történelem azt is mutatja, hogy ahol a sáfárságot és az Isten előtti felelősséget komolyan vették, ott  sokszor eltűnt a szegénység, megszünt a koldulás. Figyeljünk ebben a dologban is Isten Lelkének vezetésére, hogy ne csak lelkünkkel, szívünkkel, hanem pénzünkkel és minden anyagi javainkkal is tudjuk Isten dicsőségét szolgálni.    

Ennél a kérdésnél arról is kell beszélnünk, hogy a pénz és az anyagi javak megkötözhetik az embert, bálvánnyá válhatnak számára. Az Újszövetségben Jézus ennek a bálványnak nevet is ad : Mammon. Ez a név nagyon sokatmondó a mi számunkra. Érdekes az, hogy az Ószövetségben még nem találkozunk ezzel a névvel. Először a két testamentum közötti időben bukkan fel a zsidó irodalomban. Először a Targumban, vagyis az Ószövetség arám fordításában találkozunk vele. A "Mammon" szó gyökere ugyanaz, mint az "Ámen" szóé. Mindnyájan tudjuk, hogy ez megbízhatóságot, bizonyosságot jelent. Amikor mi imádságunk végeztével áment mondunk, ezzel azt a bizonyosságot, meggyőződést fejezzük ki, hogy Isten bizonyosan meghallgatta a mi könyörgésünket, imádságunkat. Ezért nevezi az Újszövetség magát Jézust is Ámennek. Az, hogy Ő él, és hogy számíthatunk rá a legbiztosabb ténye a mi életünknek. Jézus tehát a mi erősségünk, bizonyosságunk. Ő azt akarja, hogy mi mindent Tőle várjunk és reméljünk. A pénz, a Mammon szintén ezt akarja, vagyis hogy mindent tőle várjunk, hogy mindenek felett uralkodó hatalom legyen az életünkben. Ezért a kérdés nagyon élesen tevődik fel : mibe helyezzük bizodalmunkat, miben látjuk a mi életünk bizonyosságát? Az Ámenben vagy pedig a Mammonban? Jézusban vagy pedig a pénzben? Itt egy teljes, abszolút ellentétről van tehát szó. Ezért mondja Jézus, hogy egyszerre nem lehet Istennek is, meg a Mammonnak is szolgálni.

Jézus magát állítja a pénzzel szemben, a Mammonnal szemben, mert szerinte a pénz bármilyen nagy hatalmat is képvisel ebben a világban, sohasem adhat biztonságot és bizonyosságot a mi életünknek. Amikor a pénz mint Mammon ezzel az igénnyel lép fel, akkor ez egy hamis igény. Pénzzel nem tudjuk bebiztosítani magunkat. Még a bölcső és koporsó közötti időre sem, nemhogy az örök életre. Egy zsidó legenda szerint Jézus korában élt egy pék, akit nagyon megragadott Jézus igehirdetése és már-már azon volt, hogy becsukja üzletét és kövesse Jézust, mert Jézus neki is azt mondta, mint a gazdag ifjúnak : add el minden vagyonodat és kövess engem. De ez a pék mégis meggondolta magát, amikor meghallotta a kenyerek megsokasításának történetét. Szerinte Jézusnak ezt nem lett volna szabad megtennie. Hisz így Jézus az ő üzletét is megkárosította. Ezért azt mondta : ha Jézus Jeruzsálembe jön, akkor én leszek az első, aki "feszítsd meg"-et fogok kiáltani.

Vajon nem így van-e ezzel nagyon sok keresztyén ember, talán mi is?  Mi szeretjük Jézust, tetszik nekünk a tanítása, még az is , amit a pénzről mond. De amikor már a pénztárcánkhoz nyul, akkor felszisszenünk. Akkor már nem akarunk Jézusra hallgatni, nem akarjuk Őt követni, nem akarunk meghódolni előtte.

Nyilvánvaló az is, hogy Jézus nem akarja elvenni a pénzünket, hisz Ő maga is nagyon jól tudja, hogy amig e testben, ebben a világban élünk, addig nem lehetünk pénz nélkül. Sőt az Ő egyháza sem lehet pénz nélkül. Az egyháznak is vannak anyagi javai, van pénze, amit hűséggel gondozni kell. Nem mehetünk ki tehát ebből a világból, nem zárkózhatunk el a pénz, az anyagiakkal való bánás felelőssége alól. Jézus csupán óva int minket attól, hogy ne kerüljünk a pénz bűvöletébe, hogy az ne foglalja le szívünket és gondolatainkat, hogy ne abba helyezzük bizodalmunkat, reménységünket. Hogy ne "fogjon" meg minket. Egy híres svájci igehirdető meséli el ezt szemléltetve a következő történetet. Egy faluban rókák pusztították a tyúkokat. Ekkor egy csapat gyermek elhatározta, hogy elmennek megkeresni a rókák tanyáját és megpróbálnak valamit tenni a rókák ellen. Kimentek a falu határába és néhány órai keresés után meg is találták a rókák tanyáját. Olyan nagy volt a rókalyuk, hogy a gyerekek befértek azon. A legbátrabb gyerek jelentkezett is, hogy ő bemegy a lyukba. Néhány pillanat múlva diadalittasan kiáltotta a kinn maradottaknak : megfogtam a rókát. De nemsokára már kétségbeesetten ordította : a róka fogott meg engem. Az igehirdető levonja a tanulságot és azt mondja, hogy pont így vagyunk a pénzzel is. Először azt gondoljuk, hogy mi uraljuk a pénzt, de egyszer csak azt vesszük észre, hogy már ő uralkodik felettünk. És ez az, amitől Jézus nagyon félt bennünket, Ő épp ettől akar minket megőrizni. Ezért mindig kapaszkodjunk Belé, az Ámenbe, hogy ne a pénzbe, a Mammonba kelljen kapaszkodjunk. Ha ezt tesszük meg fogjuk tapasztalni, hogy anyagi szükségeinkről is gondot fog viselni, hisz Jézus azt is elmondta nekünk, hogy nekünk olyan mennyei Atyénk van, aki jól tudja, hogy nekünk pénzre és anyagi javakra is szükségünk van.

Olvasandó igék : Zsolt. 1O,4.13, Márk 1O,23,  Luk.12,13-21, 16,1-9.11.13.14.18, Ap.csel.8,18.2O, Róm.14,12, 1Kor.6,1O, Ef.5,5, 1Tim.3,3,4,4-5, 6,1O,  Zsid.4,13, 1Pét.4,5.1O

                                                                                                  

                                                                                                   Lőrincz István

Mit tanít a Szentírás : a misszióról és evangélizációról

            Voltak sajnos olyan idők, amikor sokan úgy gondolták, hogy a misszió és evangélizáció néhány buzgó ember magánvállakozása. Ma már az egyház sokkal világosabban látja , hogy ez az egyik legfontosabb feladata, Krisztustól kapott küldetése. Ő mondta tanítványainak : tegyetek tanítványokká minden népeket. Sajnálatos tény az is, hogy az egyház ezt nagyon sokszor rossz eszközökkel próbálta elvégezni, lásd a keresztes háborúkat, erőszakos térítéseket. Az egyház nagyon sokszor elfelejtette, hogy Krisztus nekünk egyetlen fegyvert adott a kezünkbe, és ez nem más mint az Ő igéje, az Ő szava. Ez a fegyver elégséges annak a szent küldetésnek az elvégzéséhez, amit Ő nekünk adott. Az igéhez való viszonyulás mindig is a misszió és evangélizáció fokmérője az egyházban. Amikor Isten igéje élő és ható volt az egyházban, akkor a misszió is folyt, amikor Isten igéje elhalványult, akkor a misszió is megtorpant.

            A misszió kérdésében tanulságos történet az, amit az Ószövetségben olvasunk. Samáriát, az északi ország fővárosát a sziriai seregek ostrom alá veszik, hogy éhhalál által foglalják el azt. Óriási a nyomor, megdöbbentő jelenetek zajlanak a városban. De Isten könyörül népén, a sziriabeliek egy nagy sereg közeledésének zaját vélik hallani, ekkor pánikszerű menekülés közben mindent maguk mögött hagynak : a sátrakat, állataikat, finom eledeleiket és drága kincseiket. Az ellenséges sereg és az ostromlott város között négy bélpoklos őgyeleg. Nekik nincs veszteni valójuk. Tudják, hogy a városban nincs esélyük arra, hogy eledelt kapjanak, ezért úgy határoznak, hogy az ellenségnél próbálkoznak, hátha megesik rajtuk a szivük és dobnak nekik is valamit. Ha sikerül jó, ha pedig nem, akkor meg fogják ölni őket, de már úgyis mindegy, hiszen másképp meg éhen fognak elpusztulni. Akár az éhhalál, akár az ellenség kardja, más választásuk úgy sincs. De láss csodát, az ellenséges tábort elhagyatva találják. Addig lakmározhatnak, ameddig csak birják. Látják a drága kincseket is, s amennyit csak tudnak eldugdosnak maguknak. Nem csak tele eszik magukat, hanem egy csomó felesleges dolgot is megpróbálnak a maguk számára félretenni, s eközben benn a városban minden pillanatban halnak az emberek, akiknek egy falás eledele, s talán egy korty vize sincs már. Ez a négy ember az önzés által gyilkosssá válik. A szabadulást, a menekvést a maguk számára tartják fenn. Nem osztják meg a halálban sínylődő várossal, azt a nagy gazdagságot, ami csak úgy ajándékképpen nekik adatott. De egyszer csak az egyikben megszólal a lelkiismeret, és eszükbe jutnak a város lakói. Nem igazán cselekszünk, szól ez a társaihoz. Ez a mai nap örömmondás napja, ha mi hallgatunk és a virradatot megvárjuk, bűntetés ér bennünket.

            Mennyire döbbenetes és tanulságos ez a történet a mi számunkra. Mert vajon mi nagyon gyakran nem hasonlóképpen cselekszünk?  Élvezzük úgymond Isten kegyelmét, szeretetét, Isten országának minden gzdagságát a gyülekezetben, a hívők közösségében, de közben elfelejtjük, hogy ott kinn a világban lelkileg éhen halnak emberek, tönkre mennek és kárhozatba jutnak lelkek, akik nem tudják, hogy Jézus Szabadító, legyőzte a bűnt és a halált. Jézus a tálentumokról mondott példázatában beszél arról a rettenetes lehetőségről, hogy mi a nekünk adott tálentumot elrejtsük, kihasználatlanul hagyjuk. Jó, hogy én Isten gyermeke vagyok, jó hogy nekem van üdvösségem, a többi már nem érdekel, az nem az én dolgom. Jézus kemény ítéletet mond azon szolga felett, aki a rá bízott tálentummel nem sáfárkodik, aki azt nem fordítja mások javára és üdvösségére. Így van ez a földi viszonylatban is. Minden bank igyekszik forgatni tőkéjét, igyekszik azt minél jobban befektetni különböző vállalkozásokba. Amelyik bank ezt nem teszi, az előbb-utóbb csődbe fog menni. Ilyen forgatni, befektetni való kincs a ránk bízott evangélium is. Ha azt nem adjuk tovább, ha azzal nem szolgálunk, akkor még az is elvétetik tőlünk, amink van.

            Nagyon sok vita van a keresztyének között arról, hogy az igét szóval vegy cselekedettel kell hirdetni. Hogy mi fontosabb : Isten igéje vagy pedig a keresztyének bizonyságtevő élete? Itt nagyon világosan kell látni, hogy Isten igéje a fontosabb, a döntő, hisz ott találjuk meg az üdvösség útját. A mi legjobb  cselekedeteink is pedig, ahogy a Káté is tanítja  bűnökkel fertőzöttek. Minket megtartani nem a keresztyének cselekedetei fognak, hanem egyedül Isten kegyelme. Ezért nincs fontosabb dolog, mint Isten igéjének a hirdetése. A hirdetett igének megfelő cselekedetek és életfolytatás azonban hitelesítheti és erősítheti az ige hirdetését. A keresztyén ember hiteles életfolytatása megerősíti a még hitetlen emberben, hogy amit az mond nem mese, nem valótlanság, hanem nagyon is "életszagú" realitás. Jézus egy szép képpel azt mondja, hogy a cseleketeteink úgy kell világítsanak a sötétben, ahogy azt egy gyertya, egy világítótest teszi. A hitetlenek megláthatják így, hogy a keresztyének élnek is abból és azzal, amit mondanak, hogy Isten igéjében erő is van. A jó cselekedetek jelek lehetnek arra nézve, hogy a hívő ember Isten igéjéből él. Kegyelemből élni tehát egyet jelent a példamutató élettel. Ebben nincs semmi erőlködés, ez nem "izzadtságszagú" próbálkozás, hanem a legtermészetesebb életfolytatás, amelyet Isten felhasználhat arra nézve, hogy hitetlen emberek látva a szóban, cselekedetben, szeretetben és tisztaságban járó életet, maguk is kívánkozzanak ilyen életet élni.

            Határozottan el kell utasítanunk azt az álláspontot, hogy beszélni nem kell, hogy elég a jó cselekedet, a példamutató élet. Ez legfeljebb csak addig juttathat embereket, hogy csodálni és tisztelni fognak bennünket, de ige nélkül soha senki nem fog eljutni a Jézus Krisztusban való élő hitre. Persze ez fordítva is igaz : nagyon veszélyes az is, ha csak igehirdetés, csak bizonyságtétel van, a példaadó élet pedig sehol sincs. Az emberek ettől is el fognak fordulni, mondvan hogy ez csak képmutatás, farizeuskodás. Ezért azt mondhatjuk, hogy az ige hirdetése és az annak megfelelő életfolytatás szorosan egymáshoz tartoznak, erre is érvényes : amit Isten egybeszerkesztett, azt ember el ne válassza. Imádkozzunk naponta azért, hogy szóval és tettel is tudjuk jól hirdetni az evangéliumot.

            Nagyon nagy kérdés az is, hogy hogyan kell reagáljon a világ az emberek az én bizonyságtételemre? Népszerű ember kell legyek, vagy pedig gyűlölniük kell engem? A Szentírásban mind a kettőre találunk példát. Van olyan is, hogy gyűlöletesek lesztek az én nevemért, ahogy Jézus mondja, és van olyan is hogy kedvességet találtak a nép előtt, ahogy azt az első keresztyénekről olvassuk. A keresztyén ember mind a kettővel találkozik, mind a kettőt megtapasztalja. Nagyon fontos az, hogy legyünk őszinték és egyenesek.Merjük kimondani Isten igéjének kemény igazságait is, ezért ha kell vállajuk a gyűlöletet is. De a gyűlölet vagy harag tényleg Krisztusért érjen, ne pedig azért, mert olyan gyarló keresztyének vagyunk. Az nem baj, ha szentségünkért gyűlöl minket a világ, csak épp képmutató álszentségünkért ne gyűlöljön. Ne akarjunk se népszerűek lenni, de ne keressük a vértanúságot se.

            Csak az tud missziót és evangélizációt végezni, aki hajlandó leereszkedni az emberekhez. Magas lóról nem lehet missziót végezni. Milyen felséges példát adott nekünk ebben Jézus. Ő leereszkedett mihozzánk. Minél nyomorúltabb, minél elesetteb volt valaki, annál nagyobb irgalommal és szeretettel hajolt le hozzá. Mi is készek kell legyünk erre a lehajlásra.

            Annak is tudatában kell lennünk, hogy az emberben két ellentétes érzés van. Egyrészt mindenkiben ott van egy Isten utáni vágy, ahogy valaki találóan mondta : egy Isten-alakú űr van bennünk. Mélyen mindenkiben ott van a honvágy az elveszített paradicsom után. De a másik indulat is ott van az elesett emberben, hogy elutasítja Istent, hogy lázad Isten ellen. Az ember nem tud boldog lenni Isten nélkül, de Istennel se akar élni. Ebből az áldatlan helyzetből csak Isten Szentlelkének ereje tudja kiragadni az embert, hogy megtörjön az ellenállás és az ember megtalálhassa az Istennel való élet teljességét, boldogságát.

            Végül még egy kérdés : hogyan lehet egy hitetlen embert megközelíteni az evangéliummal? Pál és Jézus példája is azt mutatja, hogy meg kell próbálni egy olyan kiinduló pontot találni, ahonnan aztán eljuthatunk az evangélium üzenetéhez. Most a reformáció ünnepéhez közeledve imádkozzunk azért, hogy Krisztus egyháza tudja megújult erővel végezni a misszió, az evangélizáció szent feladatát.

Olvasandó igék : 2Kir.7,9, Mát.5,16, 25,25-26, 28,19, Luk.6,22.26, 19,1O, Ján.1O,37-38, Ap.csel.2,47,17,22, Róm.8,7,  1Kor. 2,14, 9,16, 1Tim.4,12

                                                                                                Lőrincz István

Mit tanít a Szentírás : a menekülésről és a menedékről

            Amikor az ember egy bűnös úton jár és azt nem akarja elhagyni, akkor az illető mindig megpróbálja igazolni magát. Ez egy nagyon rossz dolog, mert a bűnt nem lehet igazolni. Minden bűn egy lehetetlen helyzetbe hoz minket. Ebben a helyzetben csak egy megoldás van : a bűnt őszintén megvallani és szakítani vele. De ha ezt nem tesszük, akkor menekülünk valahová. A menekülésnek az első módja a tagadás. Az ember egyszerüen tagadja a bűnét. Persze ezzel az ember csak magát csalja meg, mert Isten úgy is látja a hazugságot, de az illető mégis elégedett, hogy tagadásával csak elért valamit. Ha sikerül is néhény embert becsapni, ez a halál sikere. Ezzel a bűnt csak súlyosbítottuk és a bajt csak tetéztük. Igy volt ezzel Izrael népe is sokszor. Amikor Jeremiás szemükre veti bálványozásukat, akkor ők keményen tagadnak. De az Úr nem hagyja abba és rámutat azokra a helyekre, magaslatokra, ahol a paráználkodás folyt. Mintha azt mondaná : hiába tagadsz, a helyek is elárulnak téged.

            Mi talán nem esünk olyan durva bűnökbe, mint az Izrael népe, talán nem lehet azt olyan világosan felmutatni, mint Izrael esetében. De Isten elől semmit se lehet elrejteni. Hova menekülhetnénk az Ő színe elől? Ne meneküljünk Isten elől, hanem sokkal inkább menjünk nyomorúságainkkal, bűneinkkel az Úrhoz, legyen Ő menedék a mi számunkra. Mert ha valaki nem akarja elismerni bűnös voltát, ezzel egy nagyon súlyos bűnt követ el : feleslegessé teszi a Krisztus váltságát. Ahol mi nem ismerjük el bűneinket, ott Jézus nem ajándékozhat meg minket az Ő bocsánatával.

            Ha a tagadás már nem megy, az ember még mindig próbálkozik egy másik menekülési lehetőséggel, ez nem más mint az önmagam megtisztítása. Úgy gondoljuk, hogy mi magunk is meg tudjuk oldani a bajokat, az életünkről magunk is le tudjuk mosni a bűnnek a foltjait. A mosószer ilyen esetben a magyarázkodás. Olyan jól meg tudjuk mi magyarázni, hogy miért is kellett ezt  vagy azt a bűnt elkövetni. Nem is lehetett másképp. Elvégre emberek vagyunk. Sokan addig jutnak el, hogy magukat még hősöknek is nyilvánítják és a bűnt erényként tüntetik fel. Az embernek sikerül így a fösvénység bűnéből a takarékosság, a keménységből az igazságosság, a hanyagságból a béketűrés, a csalásból az ügyesség erényét kihozni. Így az ember a bűnből erényt formál, vagy legalábbis megbocsátható gyengeségeket, amikkel nem is kell foglalkozni, amiktől nyugodtan el lehet tekinteni. De itt ismét csak azt mondhatjuk el, hogy van valaki, akit nem tudunk félrevezetni, aki magyarázkodásainkat nem fogadja el, és ez maga Isten. Szintén Jeremiás mondja : még ha lúgban mosakodnál is, vagy szappanodat megsokasítanád is, feljegyezve marad a te álnokságod előttem. Amiről mi azt gondoltuk, hogy sikerült kimosni, az folt marad az Isten szemében. Mert egy dolgot jól jegyezzünk meg : a megtisztítás egyedül Isten munkája és soha sem az emberé. Csak a Jézus Krisztus vére tisztít meg minket minden bűntől. Ne próbáljuk magunkat igazolni, hanem engedjük magunkat Krisztus által megigazíttatni.

            Van azonban a menekülésnek egy harmadik módja is, ez pedig a fatalizmus, a sorsra való hivatkozás. Az ember elkezdi sajnáltatni magát és azt mondja, hogy ő tulajdonképpen egy áldozat, áldozata a körülményeknek, a körülötte levő embereknek, a gyengeségeinek. Én már ilyen vagyok, így születtem, nem tehetek róla, szokta az ilyen ember mondogatni. Rajtam nem lehet már segíteni, én egy reménytelen eset vagyok. Ez a pogány fatalizmusba való menekülés, és ez egy nagyon kényelmes dolog, mert semmiért se kell felelősséget hordozni. A bűnös az áldozat szerepében tetszeleg. Hallani se akar ítéletről, hanem azt várja, hogy sajnálják, rosszabb esetben békében hagyják. Izrael népe is épp ezt mondta Jeremiásnak, amikor ő szemükre vetette bűneiket. Hiába, nem lehet, mert idegeneket szeretek és utánok járok.

            Milyen jó, hogy Isten még az ilyen emberről se mond le, mert az ilyen ember is meg kell tudja, hogy nem a sors a legnagyobb valóság, hanem az élő Isten. Jézus is keményen mondja a körülötte levőknek : ti nem akartátok. Ez számunkra azt az üzenetet hordozza, hogy soha se mondjuk: én nem tudom, hanem valljuk meg  azt, hogy nem akarunk. Ha eddig eljutunk, akkor már megnyilik az út a szabadulás és a változás felé.

            Az ember odáig is mehet a menekülésben, hogy tagad valamit, ami valamikor megvolt, létezett. Sokszor megtörténik egy válópernél, hogy az egyik fél azt állítja, hogy nem is volt soha szerelem közöttük. Nem is kellett volna összeházasodjanak. Ez mindig is egy boldogtalan házasság volt. Az Izrael és Isten közötti kapcsolatot sokszor egy házasság képében látjuk megjelenítve. Ez se volt egy "boldog házasság". Izrael kezdettől fogva hűtlenkedett. De Isten mégse tagadja az első szerelem meglétét. Sőt, emlékezteti népét erre. Emlékezteti népét a jóra, a szépre, ami ebben a kapcsolatban volt. Milyen jó, hogy az Úr velünk is így tesz olyan időkben, amikor hajlamosak vagyunk eltávolodni Tőle. Emlékeztet arra, amikor minden nap hálát adtunk a kicsiny dolgokért is. Amikor még tele voltunk tűzzel, amikor még forró volt az imádság a szívünkben. Az Ő szíve mélységesen vágyakozik arra, hogy ezek az idők, ez az állapot újra visszatérjen az életünkben. Ha az első szeretetet elhagytuk, jertek térjünk vissza ahhoz, jertek térjünk vissza az Úrhoz!

            A menekülésnek az is egy módja, hogy mi mindig, mindenért Istent vádoljuk, magunkat pedig mindig és mindenben igazoljuk. Sokszor ennek még igei megalapozást is tudunk adni, úgy ahogy azt a Sátán tette, amikor Jézust megkísértette. Ő tudott igére is hivatkozni, amikor Jézust kellett megtámadni. A farizeusok is nagy mesterei voltak ennek, Jézust tulajdonképpen Isten nevében üldözték és feszítették meg. Hányszor magyarázzuk félre mi is az Isten szuverén kegyelmének a tanítását. Amikor mi ezt halljuk, akkor ebből azt a következtetést vonjuk le, hogy Isten önkényes, s ha ez így van, akkor semmit se számít az, hogy mit tesz az ember. Ha kiválasztott vagyok, akkor minek erőltessem magam, hisz én úgy se tehetek semmit az Isten munkájához. De ez teljes félreértése az Isten szavának, mert a Szentírásban sehol sem olvassuk, hogy semmit se használ az, ha én törekszem, teljes igyekezettel imádkozok és dolgozok. Pál apostol is tudja, hogy Isten az Első és az Utolsó, de ez nem menti őt fel a felelősség alól. De azt is tudja, hogy mégis minden dicsőség egyedül Istent illeti meg. Tudja, hogy ő sohase vádolhatja, nem vonhatja kérdőre Istent. Tudja, hogy Isten mindent megtett érte, ezért ő is meg akar tenni mindent Istenért. Ez a helyes magatartás a mi életünkben is.

            Menekül az ember egyfajta hamis biztonságba is. Ez is egy nagy veszély. Jeremiás egyszer ott állt az Isten házának az ajtajában és ott prédikált. Ebben a templomban minden folyt a maga rendjén, de valahogy minden megüresedett. A lényeg hiányzott : a szív. Az áldozatokat bemutatták, mégpedig pontosan és az előírás szerint, csak épp magukat nem áldozták oda Istennek. De közben azzal vígasztalták magukat, hogy semmi baj nem történhet, mert az Úr temploma ez. Mennyire megkísért minket is ez a veszély, amikor mi is arra hivatkozunk, hogy úgymond a legtisztább vallást követjük, őseink is évszázadokon át ehhez az egyházhoz tartoztak, de közben a mi hitünk is megüresedett, mindent csak szokásból és látszat szerint teszünk, de szívünk nem dobog Istenért és Krisztus ügyéért. Hiába vannak szép istentiszteleteink, ha az nem látszik meg a hétköznapi életünkben. Ez egy hamis biztonság. De melyik akkor az igazi? Hát az, hogy megvalljuk egészen konkrétan a mi bűneinket, amelyeket Isten Lelke megmutat az életünkben és komolyan vesszük az Úr követését a hétköznapokban is. A templom és az egyház egy áldott biztonságot nyújthatnak, de csak akkor, ha ott az élő Istennel találkozunk, ha elfogadjuk az ítéletet és a kegyelmet egyaránt, s ha engedjük, hogy Isten ott megújítsa , megreformálja a mi életünket.

            Tegyük fel végre az utolsó kérdést. Ha nem szabad mindezen dolgokba menekülnünk, mi lehet az igazi menedék számunkra, ahova aztán igenis menekülnünk kell. A válasz egyértelmü : Istenhez és az Ő igéjéhez. Mi mindig és mindenben Istenre kell hallgatnunk és Neki kell engedelmeskednünk. Jézus kijelentette nekünk az Atyát. Ha mi csak Rá nézünk és hallgatunk, akkor nem leszünk menekülő emberek, mert megtaláltuk Nála az igazi menedéket.

Olvasandó igék : Jer. 2,2.7.22.23.25,  7,4-7, Mát.11,28, Luk.13,34, Ján.9,41,Róm.9,16,  Fil.2,13

                                   

                                                                                                            Lőrincz István

Mit tanít a Szentírás : a Lélek és szervezés viszonyáról

            Ilyenkor pünkösd táján figyelmünk az első gyülekezet felé fordul, annak életével, gondjaival, örömeivel foglalkozunk. Úgy tűnik, hogy az első gyülekezetben mindent a Lélek irányított, semmit se kellett szervezni, minden olyan magától érthetődően ment. Később azonban már azt látjuk, hogy az apostolok is meg kell szervezzék a diakóniai munkát, a missziót és más gyülekezeti ügyet. A Lélek munkája és az emberi szervezés között minden helyzetben feszültség van. Az élet nem lehet szervezés nélkül, mert másképp anarhiába és káoszba fullad, de a szervezés is sokszor megöli a spontán életet.

            A prófétákat is sokszor akadályozta az akkori szervezett egyház munkájuk végzésében. Jézusnak se volt szervezett gyülekezete, presbitériuma, csak tizenkét tanítványa. A tanítványok kiküldése se volt különösképpen megszervezve, csak néhény utasítást adott Jézus a tanítványoknak, különben mindent rájuk bízott. Mégis a Szentírás nem beszél ellenségesen a szervezésről, gondoljunk csak a templomi szolgálat rendekezéseire, vagy a presbitérium megszervezésére való utasításokra.

            Egy dolgot nem szabad elfelejtenünk : a szervezés nem akadályozhatja a Lélek munkáját, kibontakozását. Nem a forma a fontos, hanem az azt betöltő tartalom. Ha a szervezés eszköz helyett céllá válik, akkor démonizálódott. A Lélek sokszor áttöri a megszokott, szervezett formát, úgy ahogy azt Eldád és Médád esetében is láthatjuk. Ők egy adott ponton nem illeszkedtek be a megadott sémába, de mégis Isten Lelkének az eszközei voltak, mégis Isten Lelkének áldott hordozói lettek. Jézus nem tiltja le azoknak a munkáját, akik az Ő nevében munkálkodnak, de mégse az Ő szükebb tanítványi köréhez tartoznak. A Szentlélek megköthet minket, de mi nem köthetjük meg a Szentlelket.

            A Szentírásban azt látjuk, hogy mind a próféták, mind az apostolok mernek kritikát megfogalmazni a hivatalos egyház és annak tisztségviselői címére. Teszik ezt annak ellenére, hogy azt, mint Isten által elrendeltet fogadják el. De felemelik mégis szavukat épp azért, mert úgy látják, hogy az már nem felel meg annak a rendeltetésnek, amire azt Isten adta. A baj sohasem az egyházban, mint szervezetben, vagy a tisztségben van, hanem az emberben, aki a tisztét nem tudja vagy nem is akarja jól betölteni. Azt látjuk, hogy van egy jó és egy rossz dicsekedés az egyházban és az egyházzal. Mi is dicsérhetjük Istent azért, hogy nekünk egyházat adott, egy olyan áldott helyet és keretet, amelyben mi az Istennel és az egymással való közösségünket megélhetjük. Mégpedig ékesen és jó renddel. De van egy helytelen dicsekvés is, amikor maga a szervezet, a keretek, az emberek válnak a dicsekedésünk tárgyává. Ilyenkor a Krisztus magasztalása eltörpűl az emberek magasztalásával szemben. Ilyenkor a magam egyházát magasztalom és nem az egyház Urát. Ennek az is következménye lehet, hogy más egyházakat, felekezeteket lekicsinylően megvetek, lenézek. Az egyház története sok megrázó példát szolgáltat erre. Ennek következtében máglyák gyúltak és vér folyt.

            Isten az embernek az egyházi tisztségek által olyan tisztességet adott, aminél nagyobb már el sem képzelhető. Gondoljunk csak az ószövetségi papságra. Ők voltak Isten szája, akiken keresztül Isten az Ő akaratát népének kijelentette, ők voltak Isten keze, hiszen kezüket a népre tévén az Ő áldását közvetítették. De ez a tiszesség egyedül Isten kegyelme és ajándéka volt. De mekkora nyomorúság volt, amikor ezek az emberek visszaéltek ezzel a tisztséggel. Amikor az Isten igéje helyett a maguk gondolatait mondták, amikor kezüket nem áldásra, hanem kapzsiságra nyújtották ki, gondoljunk csak Éli fiaira. Hányszor megtörtént, hogy így a szolgálatból zsarnokság, a kegyelemből érdemszerzés, az önmegtagadásból felfuvalkodottság lett. Azt is látjuk a Szentírásban, hogy amikor a papok magatartása , életszentsége megromlott, akkor a nép is megromlott, akkor a nép élete is szentségtelenné lett. Ha a pap jobban kereste az emberek akaratát és tetszését, mint az Istenét, akkor minden odalett. Ez óriási figyelmeztetés minden egyházi tisztségviselő számára. Vigyázzunk, hogy az Istennel való közösséget ne áldozzuk fel a világgal való barátságnak, vagy a népszerűség keresésének az oltárán. Az ilyen ember csak akkor töltheti be igazán tisztét, ha meg tudja tagadni saját érdekeit és emberektől való függését és mindenben Isten akaratát és dicsőségét keresi. Mi nem a magunk dolgaival kell törődnünk, hanem Isten dolgaival, mert ahogy Istennek egyik áldott embere mondotta : ha mi törődünk Isten dolgaival, akkor Isten is törődni fog a mi dolgainkkal.

            Isten úgymond egy szervezett keretet adott a mi életünknek, amikor szövetséget kötött velünk Jézus Krisztusban. Ez a szövetség számunkra Lélek és élet, vagy ahogy Pál is mondja élet és békesség. Ebben a szövetségben az Úr a kezdeményező fél, Ő tett meg mindent ennek a szövetségnek a létrehozására. De ez minket is kötelez, mégpedig engedelmességre és viszontszeretetre. Az Istennel való szövetségnek van tehát egy emberi és egy isteni és egy emberi oldala. Isten soha nem töri meg a szövetséget, annál inkább hajlamos az ember erre. Amikor ez megtörténik- jóllehet a szövetség külső kerete megmarad- de belső tartalma teljességgel megüresedik, nincs benne élet. Ilyenkor az ember az igazi életet szervezéssel próbálja pótolni. Messzibbről nézve úgy tűnik, hogy minden olajozottan megy, mert van egyház, van istentisztelet, vannak tisztségviselők, de közelebbről már látszik, hogy minden csak látszat, mindennek "hullaszaga" van. Az igazi megtérést és az élő hitet nem lehet semmilyen emberi szervezéssel pótolni. Az Ószövetségben, de Jézusnál is látjuk, hogy mennyire Isten haragja alatt van ez az állapot. Keresztelő János is figyelmezteti a hozzá jövőket, hogy hiába hivatkoznak arra, hogy ők Ábrahám fiai, hiába tartoznak az Isten csodálatos szövetségéhez, ha nem termik a megtérés gyümölcseit. Isten ígéretei nem hatnak automatikusan, csak megtérés és engedelmesség hitelesíthetik őket. Nagyon komoly figyelmeztetés ez minden keresztyén ember és gyülekezet számára. Semmilyen garancia nincs arra nézve Isten kegyelmén kívül, hogy ezek a kísértések nem rontják meg a mi egyházi életünket is. Sokan megpróbálnak manapság olyan egyházakat keresni, ahol úgymond sokkal lazább a keret, ahol nincs annyi tisztség, szervezés, de ott is fennáll a formalizmus, a lelki megüresedés veszélye.  Klasszikus példa erre a korinthusi gyülekezet. Ott rengeteg kegyelmi ajándék volt, úgy érezték, hogy a Lélek szabadon áradhat, de milyen hamar erőtt vett rajtuk a nagyképűség, a lelki gőg, egymás megvetése, a "lelki versengés". Ebben a gyülekezetben sok minden volt, csak épp a legfontosabb, a szeretet hiányzott. Ezért nem véletlen, hogy ennek a levélnek szólt a szeretet himnusza, hogy szeretet nélkül nagyszerű dolgokat tehetünk, prófétálhatunk, szólhatunk nyelveken, még csodákat is tehetünk, s mégis semmik vagyunk.  Nálunk is lehet ez így : van diakónia, ifjúsági munka, különböző szövetségek, tele templom, de az első szeretet tüze kialudt a lelkekben.

            Azt kell összegezésképpen elmondanunk, hogy a Lélek munkája és az emberi szervezés közötti feszültség mindvégig megmarad. Nem lehet a kettőt egymással kijátszani. Hideg parancsok, rendszerek, szabályok a Lélek melege, ereje nélkül éppoly veszély, mint az ige fegyelme nélküli rajongás. Az egyház története számos példát szolgáltat erre. Az ige nincs Lélek nélkül, de a Lélek se lehet ige nélkül. Nem véletlen az, hogy Káténk nagyon sokszor a kettőt együtt említi, s hogy mi hisszük, hogy Isten minket Szentlelke és igéje által kormányoz. Isten ezt a kettőt az Ő egyházában egybeszerkesztette, mi pedig ne akarjuk elválasztani. Ne felejtsük el, hogy az egyház is bűnös emberekből áll. Vigyázzunk arra, hogy mindenek ékesen és jó renddel történjenek Isten anyaszentegyházában. Mi szüntelen kell imádkoznunk Isten Szentlelkének tüzéért, hogy az első szeretet tüze ne aludjon ki Isten gyermekeinek a szívében. De ugyanakkor meg kell becsülnünk azokat a földi kereteket, az egyházat, a gyülekezetet, amelyben pedig vannak szabályok, vannak rendelkezések, vannak felelősségek. Engedelmességgel tartozunk azoknak, akiket Isten épp azért rendelt az Ő egyházában, hogy a jó rendre vigyázzanak. A kérdés tehát nem így tehető fel : Lélek vagy szervezés, hanem : Lélek és szervezés. Így akarja építeni Isten az Ő egyházát az idők végezetéig.

Olvasandó igék :4Móz.11,29,  Zsolt.5O,16-17, Jer.7,4, Mal.2,8, Mát.3,9, 23,3.6.7, Luk.9,49-5O,,1Kor.13,1-2, 14,39-4O,Tit.1,5, Jel.2,4-5, 3,17

                                                                                                            Lőrincz István