Szakvizsgadolgozat börtönpasztorációból

SÁROSPATAKI REFORMÁTUS TEOLÓGIAI AKADÉMIA

HITVALLÁS ÉS VALLÁS A ROMÁNIAI BÖRTÖNÖKBEN A MÁSODIK VILÁGHÁBORUTÓL NAPJAINKIG

Szakvizsga dolgozat börtönpasztorációs szakirány

Lőrincz István

Marosvásárhely

E dolgozatot ajánlom néhai id.Lőrincz János, édesapám emlékének, aki hat és fél évet szenvedett a szamosújvári börtönben.

2OO4

TARTALOMJEGYZÉK

 1.Bevezetés…………………………………………………    3

 2.A politikai helyzet alakulása a második világháború

    utáni Romániában………………………………………       4

 3. Általános megjegyzések a börtönélettel és az azt

    megelőző eseményekkel kapcsolatosan…………………... 1O

 4. Richard Wurmbrandt……………………………………..  12

 5. Hitvallás a börtönökben…………………………………..  2O

 6. Szemelvények a hitvallók bizonyságtételeiből……………  22

 7. A külső körülmények a romániai börtönökben 1945 után..  38

 8. A helyzet a szabadulástól 1989 decemberéig………………48

 9. A börtönökben folyó egyházi munka ma………………….. 54

1O. Szolgálatom a marosvásárhelyi börtönben  ……………..   57

11. Szolgálatom a RUCHAMA holland alapítványnál……….  65

12. Zárszó………………………………………………………67

13.Jegyzetek……………………………………………………69

1.Bevezetés

Különös története van ennek a dolgozatnak. Soha nem is gondoltam volna, hogy valaha is egy ilyen dolgozatot fogok megírni. De Isten útjai kikutathatatlanok.1958 tavaszán édesapámat, aki ekkor mikóújfalusi lelkipásztor volt  (egy Sepsiszentgyörgy melletti nagy község, kis református gyülekezettel) letartóztatták. A rendőrségi fogdában töltött néhány hónap után, miután elítélték valamikor a nyár vége felé átszálították a marosvásárhelyi börtönbe. Különben a fogda is itt volt, hisz akkor ez volt a Maros-Magyar Autonóm Tartomány székhelye. A vád : vallási izgatás. Édesapám ugyanis kapcsolatba került az ébredési mozgalommal és annak egyik lelkes tagja lett. Születésnapokon, esküvőkön összegyűlt száz vagy még annál is több ember, hogy ott együtt imádkozzanak, énekeljenek, bizonyságot tegyenek hitbeli megtapasztalásaikról. Ez abban az időben már főben járó bűnnek számított. A kommunizmus azt gondolta, hogy a hit lassan kihal, azok, akik vallásos nevelést kaptak szép lassan kiöregednek és így megvalósulhat a kommunista, ateista ”paradicsom”. De ha azt látták, hogy főleg fiatalok lelkesen követik Krisztust, ez szúrós szálka volt a szemükben, amit nem tudtak elviselni és elnézni.

Nos, visszatérve az említett mozzanatra, édesapámat éppen viszik be a marosvásárhelyi börtön kapuján, én ekkor még édesanyám szíve alatt voltam, hisz később születtem csak meg, s édesapám ekkor egy fohászt küld Isten trónjához, amely körülbelül így hangzott. Uram add meg, hogy az én gyermekem, ha fiú lesz(akkor még nem volt ekográf) egyszer majd bejöhessen az evangéliummal ide, ahova most engem az evangéliumért hoztak be. Akkor ez egy teljesen képtelen, lehetetlen kérés volt.       (Hogy is fogalmazódhatott volna meg, hacsak nem prófétai látással). De itt is igaz lett, hogy ami az embereknél lehetetlen, az nem lehetetlen az Istennél. Hisz Isten megadta, hogy harminchét év múlva ez a kérés beteljesedjen. 1995 november elsejével meghívást nyertem a Marosvásárhely-Alsóvárosi gyülekezetbe. Mivel a börtönmissziót elődöm, dr.Bustya Dezső lelkipásztor kezdte el áldott emlékezetű Szőke László nyugalmazott, szintén börtönviselt lelkipásztorral, így egyértelmű lett, hogy ennek a szolgálatnak a folytatása rám bizatott és végzem is azt erőm és hitem szerint immár majdnem kilenc év óta. Így történt 1995 decemberében, hogy először életemben én is átléptem egy börtönnek a küszöbét, a marosvásárhelyi börtönben találtam magam. Miután ez megtörtént, édesapám elmesélte ezt a különös imát és annak meghallgatását.

Amikor 2oo1 novemberében Sárospatakon átutazóban voltunk, tudomást szereztünk arról, hogy nemsokára börtönpasztorációs kurzus indul, ekkor elhatároztam, hogy erre én is beiratkozom. Így született meg aztán az a gondolat Dr.Győri István dékán úrral való megegyezésben, hogy ezt a témát dolgozom ki szakvizsga dolgozatként. Ezzel is szeretnék emléket állítani édesapámnak és mindazon ezreknek ,akik hitük és meggyőződésük miatt jutottak a negyvenes-ötvenes években Románia börtöneibe, és ahol aztán Isten bőségesen adott lehetőséget hitük megvallására. Kísérje áldás ezt a munkát és áldja meg e szenvedés és bizonyságtétel emlékét a mi szívünkben.

                                                   Marosvásárhely, 2OO4 március 1

2. A politikai helyzet alakulása a második világháború utáni Romániában.

A kommunizmust a szovjet hadsereg hozta a Közép-Kelet Európa országaiba. Addig az emberek csak borzadva hallották a hadifoglyok által mesélt kegyetlenebbnél kegyetlenebb történeteket a Szovjetunióban történtekről. Például ilyeneket : a szerencsétlen muzsik (orosz paraszt) kétségbeesetten próbálja az egyik zsák krumpliját megtartani, hogy még valami maradjon is, de az orosz tiszt a puskatussal olyat vág a kezére, hogy az darabokban, véresen törik össze.

 Romániában lassan sorvasztották a demokráciát, a látszatot még igyekezve megtartani.  Romániában ilyen volt a Groza vezette kormány. Ez nagy ígéretekkel jött. De már látszott, hogy ezt a kormányt hátulról teljességgel a szovjetek irányítják és lassan-lassan eliminálták a demokratikus elemeket. Grozát paradox módon azért választották elnökké, mert így kisebb lett a hatalma. Ő maga is földbirtokos volt, ezért a szőlőket az ő ideje alatt még nem államosították. Grozát 1946-ban választották meg, 1947 december 31-én szintén orosz nyomásra a királyt, I. Mihályt száműzetésbe kényszerítik.  Minden az orosz tervek és módszerek szerint történt. Ott is így történtek a deportálások, megfélemlítések. Formálisan még vallásszabadság volt. De milyen vallásszabadság volt ez? Hadd mondjunk erre két példát:¹ Az ú.n. reform-adventisták Gheorghe-Gheorghiu Dej-el (ő volt 1957 és 1965 között a Kommunista Párt főtitkára) voltak egyszerre bebörtönözve. Ekkor ő biztosította őket: ha majd a kommunisták kerülnek hatalomra, akkor ne féljenek, mert teljes vallásszabadságban lesz részük. Nos, ez az idő be is következett, de ekkor az adventistákat ismét bebörtönözték. A szabadon maradott társaik kihallgatást kértek a pártvezértől, emlékeztetvén őt még a börtönben tett ígéretére. Erre ő így felelt : tartsátok be az állam törvényeit és nem lesz semmi bántódásotok. Amikor ezek saját hitelveikre hivatkoztak akkor azzal zárta a kihallgatást : ha nem tartjátok be az állami törvényeket, akkor én se tehetek értetek semmit. Egy másik történet egy ízzó román hazafiról szól, aki a magyar uralom (194O-1944) idején is büszkén vitte a körmenetekben a román zászlót, de aki a kommunizmus eljövetelével teljesen viszahúzódott. Mikor a papja megkérdezte tőle, hogy mi is történt, erre az emberünk ezt válaszolta: a magyarok rossz emberek voltak ugyan, de mégis az Isten emberei, ezek a mostani vezetők azonban az ördög emberei. A román kommunisták is hajlandók voltak egyfajta Krisztust legálisnak elismerni, de milyen volt az? Olyan, aki hajbókolt nekik² , aki miközben csendesen halálra ítélik még dicshimnuszokkal is hajlandó őket elárasztani. Ám az igazat bármilyen vonatkozásban is megmondó Krisztust nem tűrték meg ,azt véresen és kegyetlenül üldözték.

1949-ben államosították a felekezeti iskolákat és a diakóniai intézményeket, nyomdákat. Ez egyik napról a másikra, egyetlen elnöki tollvonással történt. Ezzel egyik napról a másikra megszűnt az iskolai vallásoktatás.A törvény szerint csak szombat déltől vasárnap délig lehetett a gyermekekkel foglalkozni, de erre az időre olyan zsúfolt iskolai programot állítottak össze, hogy még véletlenül se tudjanak a gyermekek vallásórára járni. Aki pedig hiányzott, azt szigorúan megbűntették. Ugyanebben az időben vezették be azt is, hogy csak a kultuszinspektorok jóváhagyásával lehetett bármilyen építkezést elvégezni. A Királyhágómelléki egyházkerületben már a bibliaórákat is csak palástban lehetett megtartani. A teológián még elég jó volt a légkör, ott egyelőre még nem volt üldözés. Abban az időben a teológusok még mertek nyíltan és őszintén egymással a folyosókon  beszélgetni. 1956 után azonban már csak az állam emberei jöhettek be a Teológiára tanárként, az ú.n.”vonalas fiúk” , akik a kommunizmus elkötelezett hívei voltak. Az egyik ilyen hírhedt profeszor Rapp Károly volt, akit még én is értem a Teológián, évfolyam felelős professzorom is volt. Perverz, istentelen ember volt. Dogmatikát tanított a lutheránusoknak (ugyanis ő lutheránus volt) nekünk reformátusoknak pedig bibliaismeretet. A János evangéliumát például egy félóra alatt leadta, az óráinak még a felét se tartotta meg, egyik trágár viccet a másik után mondta. Nos ő így tanított az ötvenes évek elején dogmatikából. Istennek eddig három nagy kijelentése volt: az első Mózesben, a második Jézus Krisztusban, a harmadik pedig Sztálinban, de ez a  harmdik messze felülmúlja az első kettőt.³ Ekkor kezdték már a felvételizők számát is leszűkíteni a Teológián. Groza 1957-ben meghalt. Tőle Gheorghe-Gheorghiu Dej vette át a hatalmat. Ő már igazi , vérbeli kommunista volt. Benne teljességgel megbízott a szovjet vezetés. Ő azt mondta: inkább a könny follyon, mint a vér. 1956 után ugyanis a szovjetek attól tartottak, hogy itt szintén forradalom fog kirobbanni. Nem volt különösebb forradalmi hangulat, ami volt, az is inkább csak a magyarok között. 56 után az oroszok Romániát is meg akarták szállni, de Dej azt mondta, hogy ez nem szükséges, ő is rendet tud teremteni ebben az országban. A magyarok letartóztatásához a román sovinizmus is hozzájárult, Erdély féltése, a magyarokat minden módon azzal vádolták, hogy Erdélyt vissza akarják csatolni az anyaországhoz. Csendben figyelgették az embereket, szépen lassan mindenhova építgették be a besúgóikat. Az egyházat úgy próbálták befogni, hogy nagy ökumenikus gyűléseket szerveztek, ahol minden megújulási munkát, minden igazi Krisztus követőt béke, egyház, állam, nép és kultúraellenesnek bélyegeztek meg.⁴ Minden ilyen gyűlésen legalább egy, de sokszor több előadás a kommunizmus áldásairól szólt, így próbálták alattomosan a kommunizmus , az ateizmus eszméit a lelkipásztorok gondolatvilágába is bevinni. Az első letartóztatási hullám 1949-ben volt, ekkor főleg görög katolikus lelkészeket tartóztattak le, akik nem voltak hajlandók belépni az ortodox egyházzal létrejött unióba. A politikai foglyokat átalában hosszú évekre ítélték, hisz ők az ú.n. ”államellenes” kategóriába estek. Nekik nem volt szabad semmilyen kapcsolatot tartani a családdal, nem kaphattak csomagot, a feleségeiket megpróbálták arra rávenni, hogy váljanak el férjeiktől. Ezzel a bennt lévő férjüket is meg akarták alázni, sokszor meg csak így tudták állásukat megtartani, különösképpen azok , akik a tanügyben dolgoztak.196O-1961 a kollektivizálás ideje, a téeszesítés, sokan emiatt jutottak börtönbe . A kommunizmus terve az volt, hogy ezek az emberek ott pusztuljanak el a börtönökben. Amikor a rabok Szamosújvárra megérkeztek, az egyik félhangoan azt mondta: majd megsegít Isten és ezt is túléljük. Ezt hallva a parancsnok azt mondta neki: te szerencsétlen, hát te azt hiszed, hogy azért jöttetek ide, hogy büntetéseteket letöltsétek, vegyétek tudomásul, hogy azért jöttetek, hogy itt egytől-egyig mind elpusztuljatok. A Magyarországi politikai börtönökben az volt kiírva : ne csak őrizd, gyűlöld is. 

Ezek után lássuk a lelki élet alakulását. Tudjuk, hogy a reformáció hatása a mi népünket is korán elérte. Magyar lelkipásztorok, akik külföldön tanulnak s a német, svájci, holland egyetemeken elődásokat hallgatnak, hazatérvén a reformátori tanok lelkes hirdetőivé lesznek. Egy századdal a 16-ik századi reformáció után a magyar református egyházban is elindul egy megújulási mozgalom. Ez az angol puritán mozgalom eredménye volt, illetve a német pietizmus hazai lecsapódása. A külföldön tanuló lelkipásztorok hozzák ezt is haza, Tolnai Dali János, Medgyesi Pál és sok más lelkipásztor munkája által kezd elterjedni és teret hódítani a magyar nyelvterületen is. Ez a mozgalom rengeteg szellemi értékkel ajándékozta meg egyházunkat, annak ellenére, hogy a hivatalos egyház részéről elég nagy ellenállásba ütközött.  A Szatmárnémeti zsinaton 1646-ban súlyosan megbélyegezték ezt a mozgalmat. Mindnyájan ismerjük a Geleji Kánonok hírhedt mondatát: „A puritán név mint botrányos és gyalázatos rágalmakra vezető mi előttünk egészen gyűlöletes: annálfogva közülünk senki által könnyelműen ne használtassék.” ⁵ Már ezt megelőzőleg a Debreceni Zsinat után négy lelkipásztort elmozdítanak állásukból. A tizenkilencedik század közepén a magyar református egyházban a lelki ébredésnek egy harmadik hulláma is jelentkezik, amely a puritán mozgalmat s a pietizmust is szellemi örökségének nevezi. A lelki ébredés gondolata az egyház hivatalos vezetőiben nem talál megértésre és ezért sorra alakulnak az ú.n. egyesületek. Így indult útjára a CE Bethánia mozgalom is. A CE Szövetség 19O3 május 19-én alakul meg. Az alapítók Szabó Aladár, Kecskeméthy István theológiai professzorok, valamit Szilassy András, Varga Gyuláné született Szász Polixene, Szász Károly püspök leánya. Célkitűzése szerint előljáróiban és tagjaiban kívánta megújítani az egész református egyházat.⁶ A Romániai Református Egyházban ennek a munkának az elinditója Kecskeméthy István tudós professzor. Ő látta azt, hogy az egyházi élet megromlott, hisz már ebben az időben az egyháztagok 12-15%-a járt csak templomba és az úrvacsorázók aránya ennél még jóval kisebb volt. Erdélyben és Partiumban megalakulnak az ú.n. helyi közösségek. Az ébredés legfontosabb központjai ebben az időben : Marosvásárhely, Zilah, Déva, Mezőpanit, Brassó, Kibéd, Sóvidék, Nagybánya, Nagyvárad. A rendszeresen megtartott konferenciákon több százan vesznek részt és nagyon sokan megújulnak hitükben és lesznek a saját gyülekezeteikben a misszió komoly és elkötelezett munkásai. Kecskeméthy és társai örültek 1926-ban Makkai Sándor püspökké választásának, aki nagyon reálisan látta az akkori egyház elesett lelkiállapotát és azt, hogy komoly megújulásra van szükség.  Látta azt, hogy milyen rettenetes az, hogy az egyház semmilyen feltételt nem szab, nemhogy az egyháztagok, de még az egyházmegyei vagy egyházkerületi tisztségek betöltésekor sem. Így azt kell mondanunk, hogy a negyvenes évek közepétől a kommunizmus jövetele a református egyházat nagyon elesett állapotban találta. 1946-ban megünnepelték országszerte a puritánokat megbélyegző Szatmárnémeti Zsinat háromszáz éves évfordulóját. Ennek az ünnepi alkalomnak az egyik napirendi pontja a lelkipásztorok stólájának a felemelése volt. Amikor némelyek próbáltak ez ellen tiltakozni, a válasz ez volt: „a stólakérdés is bérharc, amelyre egyetlen válaszunk lehet: a sztrájk.” ⁷  Egy ilyen álláspont fogalmazódott meg akkor, sajnos ez mind a mai napig sok gyülekezetben tartja magát : aki nem fizet, annak nem keresztelünk, nem esketünk, nem temetünk. Az ébredés elleni hangulat egyre jobban fokozódott. Egyházi gyűlések alkalmával inspektorok, esperesek, püspökök egymás szájából kapkodva a szót, súlyos vádakat szórtak a „veszedelmes, egyházbontó szektás és betánista” lelkipásztorokra. Beindult a harc az államhatalomnál jó pontok szerzéséért, az egyik legjobb pont egy – egy jobb állás, tisztség betöltésekor az volt, ha valaki pocskondiázta az ilyen lelkipásztorokat és nyilvánosan és ünnepélyesen elhatárolódott tőlük. ( Ez a jó pontokért való harc különben még a 7O-es években is így folyt. Désen voltam katona, miután sikeresen felvételt nyertem a Kolozsvári Teológiára. Már ott hivatott Ungvári, a Teológia szekusa és jó parókiát és külföldi tanulmányutat ígért mindazoknak, akik felvállalták a velük való kollaborálást. Én akkor ezt kerek-perec megtagadtam, mondván, hogy inkább életem végéig a legkisebb gyülekezetben leszek lelkipásztor és nem lépem át az ország határát. (Isten aztán később mind a kettőt megadta nekem.) Mások a félelemtől hallgatásba burkolóztak. Ez emberileg érthető is, hisz ha egyszer valakire rásütötték a bethánista jelzőt, annak számára már nem létezett irgalom. Az ötvenes évek kezdetétől a megújulási munka föld alá kényszerült. Ezekben az években az ilyen lelkipásztorok és laikusok is havonta egyszer valamelyiknél összegyültek egy egésznapos konferenciára, ahol a Szentírást és a Heildelbergi Kátét nem csak tanulmányozták, hanem fel is mondták egymásnak. ⁸  Ennek a konferenciának a bezárása egy templomi istentisztelet keretében zajlott, ahova sokszor több százan is eljöttek a helyi gyülekezet tagjai közül. Ezeken az alkalmakon napirenden voltak a személyes bizonyságtételek, lelki énekek tanulása, ébresztő jellegü igehirdetés. Egyre nőtt a szimpatizáns lelkészek és gyülekezeti tagok száma és ez már kezdett az állam embereinek a szemében szemet szúrni. Újságírók provokativ szándékkal ú.n.béke-nyilatkozatokat kértek tőlük, de ők ezt megtagadták. Egy ilyen csendesnapon a Szatmárnémeti melletti Egriben Buthi Sándor későbbi püspök is megjelent. Az akkori püspök Ardai Aladár, aki jó indulattal volt ezen lelkészek iránt, megpróbálta egy összehívott találkozó keretében „jobb belátásra „ bírni ezeket a lelkészeket. De ők nem tágítottak hitük gyakorlásában. Nagyon   bölcsen a különböző családi alkalmakat, (keresztelés, esküvő, temetés névnapok,) használták fel a közösségi alkalmak megtartására. Ezek az alkalmak persze nyitottak voltak a gyülekezeti tagok számára, így ők is eljöhettek és részt vehettek ezeken az alkalmakon. Persze ezeken az alkalmakon ott voltak a besugók is. Sokan a szekusok közül szimpatizánsoknak adták ki magukat, végig jegyzeteltek és persze már állították is össze azokat a listákat, amelyek alapján a letartóztatásokat megvalósították. Ezért amikor a kihallgatások folytak pontosan tudtak idézni az elhangzott igehirdetésekből, bizonyságtételekből.

Az 1956-os forradalom aztán nagyon felpörgette az eseményeket Ekkor már mindenki előtt világossá vált, hogy az ideológiai tisztogatások időszaka következik. Még egyszer összegyűjtötték az ébredéspárti lelkipásztorokat és megpróbálták őket rávenni arra, hogy többé ne találkozzanak egymással, mert ez most nem csak családi hanem egyházi érdek is , hogy így fejezzék ki hálájukat az állam iránt, amelyik íme csak  biztosit valamelyes vallásszabadságot számukra. A vádlott lelkészek elmondták azt, hogy ők nem tesznek semmi különöset azon kívül, hogy megpróbálják hűségesen hirdetni az evangéliumot, hogy ők esküt tettek arra, hogy látogatják a családokat, vallásórákat tartanak a gyermekeknek, megtartják a gyülekezeti bibliaórákat, gyakorolják a szeretetszolgálat különböző formáit. Ők mindenben alávetetik magukat az állami rendnek, jellemző hogy például édeasapám győzködte az embereket, hogy lépjenek be a kollektív gazdaságba, különben az elítéltek között volt egy kollektívelnök is, akinek idejében virágzott a mezőgazdaság, bár vasárnap nem engedte még a traktorokat sem dolgozni. Dehát ebben az időben ez is bűn volt, államellenességnek számított. Az volt a jó lelkész az állam szemében, aki Sztálint magasztalta, azt mondta róla, hogy ő ama fényes és hajnali csillag. Vezető lelkész szájából olyan igehirdtést lehetett hallani az irgalmas samaritánusról, hogy a kifosztott ember maga a szegény nép, a rablók a nyugati kapitalisták, az irgalmas samaritánus a felszabadító szovjet hadsereg, a vendégfogadós pedig nem más, mint az atyai módon mindenről gondoskodó kommunista párt.⁹  Az államhatalom nagyon jól tudta, hogy a vele szimpatizáló egyházi vezetés semmit sem fog tenni a lelkészek letartóztatása ellen. 1958 tavaszán elérkezettnek látták az időt a cselekvésre. Példátlan letartóztatási hullám vette kezdetét, százak és ezrek kerültek börtönbe persze nem csak az ébredési mozgalom tagjai közül, hanem azok is börtönbe kerültek, akik bármi módon abba a gyanúba keveredtek, hogy az állam számára káros tevékenységet fejtettek ki.

3.Általános megjegyzések a börtönélettel és az azt megelőző eseményekkel kapcsolatosan

A szenvedés a börtönökben azért mindig más és más volt.A szenvedés mértéke függött attól is, hogy milyen volt az illető börtön szigorúsági fokozata, de attól is függött, hogy milyen parancsnok állott az intézet élén. Sokszor egy őr kegyetlensége az őrületbe tudta kergetni a rabokat. A szenvedések sokszor halmozódtak és fokozódtak. A románt csak azért gyűlölték, mert a rendszer ellensége volt és hazaárulónak minősítették, a magyarnak nemzeti hovatartozása miatt is szenvednie kellett, s ha valaki ezen felül még hívő ember is volt, de ha netalán még lelkész vagy püspök is volt az illető, akkor többszörösen is szenvednie kellett.^1O A szekusokat éveken át képezték arra, hogyan kínozzák és csalják lépre az embereket. Néha kegyetlen kínzással, halálos fenyegetésekkel. néha pedig mézes-mázos hízelgő szavakkal próbáltak eredményeket elérni. Én magam is részesültem egy ilyen élményben, amikor 1983 ápr. 22-én 6 órás kihallgatáson voltam a kolozsvári Szekuritáté (Állambiztonság ÁVÓ) épületében. Először a szekus dühödt oroszlánként futott nekem, hadonászott, fenyegetőzött,(akkor leszel te pap, amikor én római pápa) megalázott, (te taknyos), de rövid idő után már hangnemet váltott és igéretekkel halmozott el, ismét jött az ígéret: ha jó fiú leszel nagy gyülekezetet és külföldi tanulmányutat fogsz tőlük ajándékképpen kapni. Módszerük az volt, hogy nem mindenkit tartóztattak le , főleg a vezető személyiségeket, ezzel azt kívánták elérni, hogy a kinn maradtak megijedjenek és minden tevékenységükkel felhagyjanak. Erdélyben amúgy is nagyon sok feszültség halmozódott már fel, Erdély Romániához való csatolása által, amikor is elkezdődött az erdélyi magyarság kálváriája. Magam is beszéltem olyan emberrel, akinek a régi román idő alatt, vagyis a két világháború között a román tanítója vonalzóval verte a nyelvét, mert a szünetben magyarul merészelt beszélni. Jött a második világháború, Észak-Erdély Magyarországhoz való csatolása, utána pedig a Maniu gárdák magyarok közötti garázdálkodása és sokszor esztelen vérengzése. Erdély magyar lakta városaiból ezerszámra szedték össze csak úgy a férfiakat az utcáról és hurcolták őket Szibériába, ahonnan a legtöbben soha sem tértek vissza. A kommunizmus uralomra jutásával emberek ezreit kiáltották ki osztályellenségnek, reakciós erőknek. Aki csak a legcsekélyebb mértékben is ellenkező véleményen volt, azt osztályellenségnek kiáltották ki. A kollektivizálás során ezernyi szorgalmas jó gazdát vertek agyon, börtönöztek be, hurcoltak el, egyszerüen azért, mert nem akart belépni a közösbe. Nem is mindig került sor törvényszéki ítéletre. Bevezették az ú.n.adminisztratív bűntetést. Az embereket egyszerüen kényszermunkára vitték így a bűntetést kényük – kedvük szerint hosszabbíthatták ¹¹.

Főleg egyetemi tanárokat, ügyvédeket, lelkipásztorokat igyekeztek letartóztatni és elítélni. Egy-egy reakciósnak minősített vers birtoklásáért, egy politikai vicc elmondásáért jó néhány évet sóztak az emberek nyakába. Persze, amint már mondtuk is, ez jó alkalmat szolgáltatott a román nacionalizmus kiélésére is. A magyarokra könnyen rá lehetett sütni, hogy Erdélyt akarják az anyaországhoz visszacsatolni. Az erre való leghalványabb utalás akár életfogytiglani börtönbűntetést vonhatott maga után. A román bírók rendkívül leleményesek voltak a vádak megfogalmazásában. Édesapámtól hallottam a következő történetet. Egy lelkésztől az ügyész megkérdezte, hogy mimódon viszonyul az amerikaiakhoz. A lelkész erre azt felelte: a Biblia azt tanítja, hogy még ellenségeinket is szeretnünk kell. Erre az ügyész diktálta a vádat: konspirál az amerikai imperialistákkal. Hat évet kapott ezért a mondatáért. Sokszor megtörtént, hogy házkutatás alkalmával maguk a szekusok hoztak és csempésztek a többi könyv közé olyat, ami aztán az ítélet tárgya lehetett. Mindenkibe bele tudtak kötni, ha akartak. Erre is mondjak egy személyes példát: ama ominózus kihallgatásom alkalmával megkérdezte a szekus : van-e Hallelujás könyvem? Mondtam gyanútlanul, hogy van, de abban csak lelki énekek vannak. A jegyzőkönyvbe ez így került be : birtokol Hallelujás könyvet, amely a magyar állam himnuszát is tartalmazza szöveggel és kottával együtt. A pénzbeváltás idején az egyik ember eladta tehenét. Közben az értéke a semmivel lett néhány nap alatt egyenlő. Vasárnap délelőtt a templomból kijövet megkérdezték barátai, hogy mi lett a tehén sorsa. Erre ő azt válaszolta : most már se pénz, se posztó. Négy kerek évet kapott ezért a kijelentéséért. Egy 86 éves katolikus lelkész olvasta az újságban, hogy Ugandában kényszermunkára fogták a népet. Erre ő egy névtelen levélben meg merte írni, hogy nem kell Ugandáig menni, mert nálunk is van kényszer-munka, bár ezt hazafias munkának nevezzük. Hat évre ítélték a majdnem teljesen vak, súlyos cukorbeteg lelkészt, néhány hónap múlva a börtönben meg is halt. Ez is jellemző a kommunisták kegyetlenségére. Akit valamilyen szempontból veszedelmesnek találtak, arra azonnal találtak egy paragrafust, hogy elitélhessék.. Nagyon sokan szenvedtek hitükért, hitben való meggyőződésükért. A kommunista ideológia ugyanis a vallás teljes felszámolását tűzte ki célul. Miután látták, hogy ez nem megy olyan könnyen, megpróbálták az egyházat is a párt szekerébe fogni, hogy a párt legyen a tulajdonképpeni Isten¹². Különösen sokat szenvedett a görög katólikus egyház. Ez az egyház azért volt fekete bárány, mert vezetőjük a pápa az ú.n. imperialista világban székelt és onnan ilyen hatásokkal fertőzte híveit. A római katólikus egyház is sokat szenvedett, az ortodox egyházból főleg azok , akik az ébredési mozgalomhoz, az Oastea Domnului-hoz tartoztak. (nevük magyarra fordítva : az Úr hadserege).

4.Richard Wurmbrandt

Hadd szenteljünk ezek után egy fejezetet annak a személyiségnek, aki a romániai börtönökben talán a legtöbbet szenvedett : Richard Wurmbradt. Bukaresti zsidó családban született 19O9 március 24-én, négy fiú között ő volt a legkisebb.¹³ Nemsokkal születése után a szülők Isztambulba költöztek, ahol az édesapa fogászati rendelőt nyitott. Az édesapa 1919-ben meghalt és így a vállalkozás is csődbe ment. Gyerekkorában semmilyen vallásos nevelést nem kapott, így 14 éves korára már meggyőződéses ateista lett. Ez főleg a keserű gyerekkor eredménye volt. Az első világháború alatt és után a család nagy szegénységbn élt.¹⁴  Már ekkor ateista könyveket olvas, nem akar hinni sem Istenben, sem Jézus Krisztusban, sőt a hitet az emberi szellem számára egyenesen ártalmasnak tartja. Ezért esküdt ellensége lett a vallásnak. Jóllehet ateista volt mégis volt benne egy megmagyarázhatatlan érzés, ami az egyházakhoz vonzotta. Nehezére esett úgy elmenni egy templom előtt, hogy abba ne menjen be. De nem értette, hogy mi is történik a templomokban. Figyelt a prédikációra, de ezek nem jutottak el a szivéig. Egészen biztos volt abban, hogy nincs Isten. Gyűlölte azt az elképzelést, hogy Isten egy olyan Úr, aki engedelmességet vár tőlünk. De azt a hamis elképzelést is gyűlölte, ami az ő fejében született meg Istenről. Mert titokban azért vágyott arra, hogy milyen jó lenne ha e világmindenség középpontjában egy szerető szív dobogna. Vágyott arra, hogy ez a szerető szív érette is dobogjon.¹⁵ Jóllehet értelmével azt hajtogatta, hogy nincs Isten, de mégis rendkivüli szomorúsággal töltötte el az a tény, hogy nincs egy szerető Isten. Ebben a nagy lelki vivódásban egyszer egy katólikus templomba lépett be, ahol azt látta, hogy az emberek le vannak térdelve és valamit mormolnak magukban.Az a gondolat született meg benne, hogy térdepeljen oda melléjük, hogy szívja magába, amit ők mondanak, velük együtt mondja az imát és azután kiváncsian várja, hogy mi fog történni.Épp az Üdvözlégy Máriát mondták, ő nézte Mária szobrát, de nem történt semmi és ezért ismét nagyon szomorú lett. Egy napon azon kapja magát, hogy imádkozik, jóllehet meggyőződéses ateista volt ebben az időben. A következő imádságot mondta:”Isten tudom, hogy te nem létezel, de ha mégis létezel, amit én kétlek, akkor nekem az a kötelességem, hogy benned higyjek. De a te kötelességed is az, hogy kijelentsd magad nekem.”¹⁶ Még ekkor is ateista volt, de az ateizmus nem adott neki békességet. Eközben a hegyvidéken egy idős ember így imádkozot Istenhez:”Istenem én szolgáltalak téged ezen a földön s szeretnék nemsokára a mennyben ezért a szolgálatért jutalmat is kapni. Az én jutalmam az legyen, hogy ne haljak meg addig, míg egy zsidó embert nem vezetek Jézuhoz, mivel Jézus is a zsidó nép közül származott. Én nem tudok egy zsidó embert keresni, küldj Te egyet ide az én falumba és én mindent megteszek, hogy hozzád vezessem.” Wurmbrandt bevallása szerint neki ehhez a faluhoz semmi köze nem volt, de Románia 12.OOO faluja közül épp ebbe kellett menjen. Ez az idős ember, egy német asztalos, Christian Wolfkes úgy forgolódott körülötte, úgy „udvarolt” neki, ahogy még soha egy leánynak nem udvaroltak.¹⁷ Kezébe adta a Bibliát, amit már korábban is olvasott, mivel az úgymond az általános műveltséghez tartozik. De most ez más volt. Közben az idős ember feleségével együtt szüntelen imádkozott megtéréséért. Nehezen tudta olvasni a Szentírást a könnyektől, mert sirnia kellett afelett, hogy ilyen nagy különbség a van a Jézus tisztasága és az ő tisztátalansága között, az Ő szeretete és a maga szivében levő gyűlölet között. Látványos megtérését bizonyságtételek egész sorozata követte és egy Krisztusnak való teljes és tökéletes odaszánás .Felesége is nemsokára megtért és keresztyén lett. Közben találkoztak más zsidókból lett keresztyénekkel is és a Zsidó-Anglikán Misszióhoz csatlakoztak Bukarestben, nemsokára mint anglikán lelkészt fel is szentelték a szolgálatra. Közben jött a második világháború, mely alatt az anglikán missziónak távoznia kellett az országból. Ebben az időben már többször letartóztatják és megverik. Bevallása szerint a nácik terrorja rossz volt, de csak előíze annak, ami aztán a kommunizmusban jött. Fiának nem-zsidó nevet kell adjon, hogy a haláltól megmenthesse. A náci korszak nagy nyeresége az ő számára az volt, hogy megtanulta, hogy a testi bántalmazásokat el lehet szenvedni, hogy az ember lelki ereje Isten segitségével félelmetes kínokat is ki tud állni. Megtérése első percétől nagy vágy volt a szivében , hogy oroszokat nyerjen meg Krisztusnak, hogy oroszoknak hirdethesse az evangéliumot. A háború után megszervezte, hogy több mint egymillió példányban kinyomassák orosz nyelven az Újszövetséget. Felejthetetlen nyomot hagyott lelkében az első találkozása egy orosz tiszttel. Mikor megkérdezte tőle, hogy hisz-e Istenben az azt felelte, hogy feletteseitől nem kapott parancsot erre nézve, de ha ilyen parancsot kapok, akkor majd hinni fogok.¹⁷ Egy alkalommal a századik juhról beszélt az oroszoknak és csodálkozva kérdezték: hát hogy volt annak az embernek száz juha, hát nem vette el a kolhoz ? Máskor, amikor a szőlőmunkásokról beszélt, azt mondták a hallgatók, hogy igazuk volt a lázadó munkásoknak, mert a szőlőskert a kolhozé kellett volna legyen. Látta, hogy a kommunizmus azt veszi el az embertől, ami benne a legértékesebb : az egyéniséget. Egy akarat nélküli eszköz lesz az ember, aki parancsra hisz vagy sem. A háború után feleségével együtt a Norvég Misszió munkájába áll be. A kommunizmus elnyomása egyre erősebb lesz. A parlament épületébe meghivtak több mint 4OOO lelkészt minden keresztyén felekezetből. Ez a gyülés Sztálint a kongresszus tiszteletbeli elnökévé választotta. Mindenki tudta pedig, hogy ő az istentelen hatalom vezetője és a keresztyének tömeggyilkosa. Egyik felszólaló a másik után bizonygatta, hogy a kommunizmus és a keresztyénség egyugyanazon alapokra épülnek fel és jól megférnek egymás mellett. Az egyház az új rendszert hűséges szolgálatáról biztosította. Felesége, aki szintén ott ült mellette, oldalba lökte és ezt súgta oda neki : állj fel és töröld le a Krisztus arcáról azt a gyalázatot. Erre ő ezt mondta feleségének: akkor te el fogsz vesziteni engem. Erre Szabina, így hivták feleségét, ezt válaszolta : nem kell nekem egy gyáva férj. Ekkor Wurmbrandt felállt, de nem a keresztyének gyilkosát magasztalta, hanem Krisztust, és kijelentette, hogy mindenek előtt neki tartozunk hűséggel. Később ezért drága árat kellett fizetni, de megérte. A baptisták kongresszusán Resicán a szovjet himnuszt énekelték az összejövetel elején. A kongresszus vezetője azt mondta,  hogy Stálin nem tesz mást, mint Krisztus parancsát teljesíti. Sztálint, mint a Biblia nagy tanítóját magasztalták.

Wurmbrandt a svéd követség védelme alatt állott ezért a kommunisták az utcáról rabolták el,  elítélték és börtönbe zárták. Nyolc évig senki semmit sem tudott róla azt se tudták, hogy él-e  vagy hal. Három éven át magánzárkában tartották mélyen a föld alatt. Közben titkos rendőrök szabadult raboknak adták ki magukat és azt mondták a családnak , hogy részt vettek a temetésén. A kínzások itt nagyon kemények voltak. Nem is szivesen beszélt ezekről, hisz bevallása szerint ez annyira felkavarta, hogy éjszakákon át nem tudott aludni, amikor ezekre gondolt. Elmondja, hogy egy Florescu nevü papot tüzes vasakkal kínoztak. Kegyetlenül összeverték, csövön keresztül kiéheztetett patkányokat engedtek a szobájába, nem tudott aludni, mert szüntelen védekeznie kellett a patkányokkal szemben. Két héten át egyfolytában állnia kellett. Arra akarták rávenni, hogy hittársait árulja el. 14 éves fiát is behozták és az apát fia előtt ostorral kezdték verni. Egy adott ponton felordított, hogy már nem bírja tovább, de fia kérlelte, hogy bírja, erre a rendőrök agyonverték a gyermeket, a fal tele volt vérrel. ¹⁸ Kötélen egyeseket fejjel lefelé függesztettek és úgy verték őket. Másokat jéghűtött cellába tettek ruha nélkül. Addig hagyták őket ott, amig a hidegtől kómába estek, majd ismét felmelegítették őket és kezdték újra előlről a kínzást. Azt mondja, hogy ma is borzad, ha a hűtőszekrénye ajtaját kinyitja.¹⁹ Máskor egy fadobozba állították be, amely pont akkora volt, mint a teste, nem lehetett mozogni benne, mert a belső felén éles szögek voltak, amik azonnal testébe fúródtak. Azt vallja, hogy nem test és vér ellen kellett harcolni, hanem a gonosz hatalmának képviselői ellen. Ez a rendszer nem embertől származik, hanem magától az ördögtől. Mivel ez egy lelki hatalmat képvisel, ezért csak egy nagyobb lelki hatalom, az Isten hatalma által lehet legyőzni.^2O  A materialisták számára az ember egy darab fa, amit hasogatni lehet. Ezzel a hittel a kegyetlenség elképzelhetetlen mélységébe lehet alászállni. Ha az ember már nem hisz a jó megjutalmazásában és a gonosz megbűntetésében, ott az emberségnek már semmi alapja sincs. Ott már semmi sem fékezi a gonoszt, ami az emberben el van rejtve. Ha nincs Isten, nincs túlvilág, akkor azt tehetjük, amit akarunk Az egyik kinzója ezt mondta Wurmbrandtnak: hálát adok Istennek, akiben én nem hiszek, hogy megérhettem azt az órát, amikor a bennem levő gonosznak szabad folyást engedhetek. Ha a krokodil felfalja az áldozatát nem lehet elítélni, mert nem egy erkölcsi lény. Éppúgy a kommunistákat sem, mert belőlük minden erkölcsi érzést kiirtottak. Egyenesek büszkék voltak arra, hogy belőlük minden részvét kiveszett. Egyet azonban meg lehetett tőlük tanulni : ahogy ők egy picinyke helyet se adtak Istennek szivükben, úgy ne adjunk mi egy picinyke helyet se a Sátánnak. Az amerikai szenátus előtt beszámolt olyan kínzásról is, hogy embereket keresztre kötöztek, a kereszteket lefektették Más raboknak megparacsolták hogy a keresztre kötözöttek arcára végezzék dolgukat, azután a keresztet felállíttatták és így gúnyolták a keresztyéneket: nézzétek Krisztust, milyen jó illatot áraszt. Egy lelkipásztort arra kényszeritettek, hogy megáldja a vizeletet és az ürüléket és aztán azt Úrvacsora gyanánt ossza ki.

Wurmbrandt azt vallja, hogy a Szentírás és Dante pokolábrázolásai eltörpülnek amellett, ami a kommunista börtönökben történt. Az egyik kedvenc módszerük az agymosás volt. Napi tizenhat órán át hallotta egy magnószalagról : a kommunizmus jó, a keresztynség rossz, add fel. Hogyan lehetett az agymosásnak ellene állni : csakis a szívmosás által. Ha a szív meg van tisztítva Jézus vére által, akkor az a szív, amely szereti Jézust, mindennek ellene tud állni. Az első nyolc börtönben töltött év alatt négy csigolyáját is eltörték, 12 sebet égettek rajta, 18 lyukat fúrtak a testébe. Nyolc évi kegyetlen szevedés után 1956-ban kiszabadul. Megtiltják neki, hogy igét hirdessen, de ő erre rá se hederítve tovább folytatja munkját. Három év múlva, 1959-ben újra letartóztatják. Második letartóztatásakor jobban félt, mint az elsőkor, mert most már tudta, hogy mi vár rá. Testi állapota is rohamosan gyengült. Szigoruan megtiltották, hogy a többi rabnak az evangéliumot hirdesse. Akit ezen rajtakaptak, azt kegyetlenül elverték. De ő ezt se tartja be, tudta, hogy ő prédikál, ők pedig verni fognak. Azt mondja: „ mi boldogok voltunk, hogy prédikálhattunk, ők pedig boldogok voltak, hogy verhettek minket, így mindenki boldog volt.” ^21.  Egyszer az egyik testvért prédikáláson kapták, berohantak, kivitték, véresre verték, visszalökték a cellába, ő véres arcát felemelte és mosolyogva kérdezte: testvérek hol is hagytam abba, hogy ott folytathassam. Volt egy hírhedt kommunista, akit Recknek hívtak. Ezt mondta egyszer Wurmbrandtnak: te tudod, hogy én isten vagyok. Életed és halálod az én kezemben van. A mennyben való Isten nem tud abba beleszólni, hogy te életben maradsz-e vagy sem. Én megöllek, tehát én vagyok az Isten. Így csúfolta a keresztyéneket. Egyik testvérünk, akit halálra kínoztak azt mondta ennek az embernek: te valójában Isten vagy. Mert a hernyó valójában egy szép pillangó, ha majd kifejlődik. Te sem arra teremtettél, hogy kínzó légy, hanem arra, hogy Isten hez légy hasonlóvá.²²  A verésekből megértett valami fontosat : hogy Isten Úr a mi testünk fölött is. A szenvedést és kínzást érezték ugyan, de lelkük biztonságos távolságban volt a kínzástól, az Krisztus dicsőséges jelenlétében volt elrejtve. A kis kenyér és levesadagból is át tudták adni a tizedet egy még gyengébb testvérnek. Elmondja, hogy egy testvért halálra ítéltek, az ítélet végrehajtása előtt megengedték, hogy beszélhessen feleségével, azt mondta neki: „légy nyugodt, én a halálba megyek, de mégis szeretem azokat, akik megölnek. Nem tudják, hogy mit cselekesznek és utolsó kérésem, hogy te is szeresd gyilkosaimat.” Egyik szekus, aki ezt hallotta később megtért és hitéért ő is börtönbe került . Egyik testvér tüdőbeteg lett, kaphatott volna 1oo streptomicint, de ezt ahhoz a feltételhez kötötték, ha testvéreiről információkat szolgáltat. Azt mondta:” én ezen az áron nem akarok életben maradni, hogy majd a tűkörbe nézve egy áruló nézzen rám.” Inkább meghalt. Wurmbrandt visszatekintve a börtönévekre így vall: „nem tudom veszteségnek tekinteni a börtönéveket, mert ott csodálatos dolgokat éltem át. Én gyengének tudom magam, de a börtönben nagy szentekkel, hithősökkel voltam együtt, akik az első keresztyén mártirok méltó testvérei voltak.” ²³

Az asszonyok még sokkal jobban szenvedtek, mint a férfiak. A fiatal lányokat az őrök durván megerőszakolták, csatornaépítésnél kellett dolgozzanak, ugyanakkora adag  munkát kellett végezzenek, mint a férfiak. Prostituáltakat tettek föléjük felügyelőkké, akik rendkivüli módon kínozták őket. Wurmbrandt elmondja, hogy volt idő, hogy a felesége füvet evett, mint az állatok, csakhogy életben maradhasson. Patkányok és kígyók mardosták őket. Vasárnaponként az őrök azzal szórakoztak, hogy az asszonyokat vízbe dobták, majd újra kihozták őket. Wurmbrandt fia Mihai is rengeteget szenvedett. Ő nagyon érdeklődött a hit dolgai iránt, de kilenc éves korában, amikor apjától és anyjától elszakitották lelki krizisbe jutott., hisz olyan helyzetbe került, hogy magáról kellett gondoskodnia. Az ilyen gyermekeken segíteni szintén bűnténynek számított. Két asszonyt, akik a gyermeken segítettek letartóztattak és addig verték őket, amig bele nem nyomorodtak.Egy másik asszonyt 8 év börtönre ítéltek, mert merészelt egy gyermeken segíteni, akinek szülei politikai elítéltek voltak. Két évvel feleségének latartóztatása után a gyermeknek megegedik, hogy meglátogassa anyját, alig ismerte fel anyját olyan sovány és mocskos volt. Első szava az volt: fiam higgyj az Úr Jézus Krisztusban. Erre az asszonyt durván elvezették, a fiú ebben a pillanatban hitre jutott. Később azt mondta: ha a keresztyénség mellett semmi más nem szólna, csak az, hogy az én apám és anyám hisz benne, az nekem már elég. Kétszer is kidobták az iskolából, három évet veszitve így el. Beiratkozott a Teológiai Szemináriumra, de ott is marxista teológiát tanitottak, s mivel ő ezt nem fogadta el, onnan is kidobták. Rengeteget kellett éheznie, mint általában az ilyen keresztyéneknek.

Wurmbrandt összesen 14 évet töltött börtönben , ezalatt sem Bibliát, sem más könyvet nem látott. Majdnem elfelejtett írni és olvasni. 1964 nyarán szabadul ő is az általános amnesztiával. Egy kis 35 tagú gyülekezet lelkészévé nevezik ki és meghagyják keményen, hogy az nem válhat 36 taguvá. 1965-ben két Nyugateurópai missziós szervezet pénzt gyűjt, kb 29.OOO német márkát, hogy ezzel kiváltva Nyugatra távozhasson. Bevallása szerint soha sem hagyta volna el Romániát, ha a testvérek nem bíztatták volna erre, hogy aztán ott a szócsövük lehessen, világgá kiálthassa az ő fájdalmukat. Távozása előtt kétszer is hivatták. Először közölték, hogy megjött a váltságpénz, azután pedig azt mondták neki : eredj Nyugatra, prédikáld ott a Krisztust, de minket hagyj ki a játékból. Ha ellenünk beszélsz, kapunk egy bérgyilkost, aki ott is eltesz majd láb alól. A kommunisták biztosak voltak az agymosás hatékonyságában. Azzal a hitvallással mentem el, hogy gyülölöm a kommunista rendszert, de szeretem a kommunistákat. A kommunisták megölhetik a keresztyéneket, de hogy ők szeressék azokat, akik halálba küldik őket, ezt nem tudják megakadályozni. Wurmbrandt azt mondja, hogy azért nem tudja gyülölni a kommunistákat, mert ők is Isten teremtményei, akkor is, ha ők ezt nem akarják elismerni.  Ha azt kérdezik, hogy a kommunizmus mellett vagy ellen vagyok-e, akkor erre azt válaszolhatnám: a kommunizmus az emberiség és az emberiesség legnagyobb ellensége, ezért én ellene kell legyek, amig az le nem győzetik. De ugyanakkor a legfőbb célom, hogy az evengéliumot vigyem a kommunistáknak is. Elmondja, hogy látta amint a keresztyéneket rettenetesen megkínozták, de ők mégis imádkoztak a kommunistákért. Megtörtént az is, hogy a kommunisták is valamilyen oknál fogva a börtönbe kerültek, az is megtörtént, hogy egy volt kínzott az utolsó falat kenyerét is odaadta valamikori kegyetlen megkínzójának.

Úgy tesz bizonyságot a börtönben töltött időről, mint ami a teljes öröm ideje volt. Az őrök és kínzók csak csodálkozni tudtak, hogy a keresztyének minden körülmények között örvendezni tudtak. Énekeltek, imádkoztak akkor is, ha tudták hogy verés jár érte. Voltak olyanok is, akiket annyira betöltött az öröm, hogy táncra perdültek a cella közepén. Ők mindig tudták, hogy a szenvedésnek meglesz a jutalma. Sokszor gondoltak Jóbra, az Ószövetség nagy szenvedőjére, aki mindent duplán kapott vissza, amit elvesztett, vagy Lázárra, aki a szenvedés után az Ábrahám kebelébe vitetett. Sokan a kínzók közül látva azt, hogy a keresztyének hogyan készek szenvedni megtértek, később ezért börtönbe jutottak, de örültek, hogy szenvedhettek a Krisztusért. Az őrökben a filippibeli börtönőrt láttuk, aki előbb szintén verte Pálékat, de nemsokára megtért Krisztushz. Akik minket keresztre kötöztek, azokban azokat az embereket láttuk, akik ott álltak Jézus keresztje körül és mellüket verve megtértek. Éreztük, hogy kínzóink iránt is felelősséggel tartozunk. Miközben kinoztak megtanultuk szeretni őket. Hittük : a menny kapuja a kommunisták előtt sincs bezárva. Ők is megbánhatják bűneiket éppúgy mint mások.

Wurmbrandt családjával együtt 1965 decemberében érkezett meg Osloba, Norvégia fővárosába. Nem értve a norvég nyelvet (különben óriási nyelvtehetség volt,  kilenc nyelvet beszélt folyékonyan) első vasárnap meglátogatta az Amerikai Lutheránus Egyház istentiszteletét. Ennek vezetője nagylelküen fogadta be az egész családot a házába. Eközben meghivták, hogy a legnagyobb NATO támaszponton beszéljen élményeiről. Ezek után Amerikába repült, a legtöbb találkozása katonai létesítményekben volt. Egyszer Philadelphiába ment, hogy ott egy barátját meglátogassa. Az történt, hogy ott épp aznap egy nagy tűntetés volt a kommunista Vietnam mellett. A gyűlés fő szónoka egy presbiteriánus lelkész volt, aki vehemensen védte a kommunizmus ügyét. Wurmbrandt is megállt, hogy hallgassa a beszédet, s amikor hallotta, hogy a kommunizmus mellett agitálnak felrohant az emelvényre, kiakapta a szónok kezéből a mikrofont és azt mondta: ti semmit sem tudtok a kommunizmusról, én doktor vagyok ebben. Hogyhogy kérdezték? Erre levetette az ingét és megmutatta a sok verésnek a helyét, ami egész testét beborította. Másnap a legtöbb amerikai újság címlapján ott volt a fénykép Wurmbrandt megkínzott testével. Ezek után rengeteg meghívást kapott, hogy meséljen élményeiről. 1967-ben feleségével együtt megalapitotta a „Mártírok hangja „ szervezetét, aminek célja olyan keresztyéneknek a megsegitése volt, akiknek a kommunista államokban a hitük miatt továbbra is szenvedniük kellett. Nagyon sok könyvet írt a kommunizmus börtöneiről, amit több mint hetven nyelvre leforditottak, így  a legismertebb román író a világon.199O nyarán látogatást tett Romániában, több városban és gyülekezetben is előadást tartva és találkozva a még életben levő sorstársakkal. 2OO1 február 17-én halt meg az Egyesült Államokban. Könyvei, bizonyságtétele által kitörülhetetlenül írta be nevét a modern idők hithőseinek a sorába.

5. Hitvallás a börtönökben

A hitet mindenek előtt szavakban lehetett megvallani, ha egyáltalán volt alkalom a szólásra. A lelkipásztorok számára ez azt jelentette, hogy ott is folytatták azt, amit a börtön előtt végeztek, vagyis a lelkigondozást, igehirdetést, sőt az Úrvacsorát is kiosztották, egy kis kenyérrel és valamilyen erjesztett lével, például a lekvárnak a levével. Biblia ugyan nem volt, de ilyenkor látszott meg, hogy mekkora áldás a bibiai versek kivülről való megtanulása. Valóban az volt, hogy a Lélek jutatta eszükbe az igéket, amit sokszor a körülmények, az egyházi év lefolyása, vagy épp a névnap határozott meg .Szilágyi Sádor például julius 29-én Márta napján azt az igét adja tovább, amit az Úr a bibliai Mártának mondott: egy a szükséges dolog. Sokszor megkérdezték a cellában, hogy kicsoda itt pap, akkor elő kellett állni és szolgálni kellett, ha ezt a cellatársak is igényelték. Voltak olyanok is persze, akik elhallgatták, vagy a félelem miatt vagy azért mert ez bizonyos előnyökkel járt. Ilyenkor az illető kapott egy plusz adag ételt, ha megvallotta hitét és hivatását, akkor elvettek az adagjából.

Nagyon sok esetben a hallgatás is hitvallás volt. Ennek különösen a vallatások idején volt nagy szerepe, hisz a vallatók mindig arra törekedtek, hogy a már letartóztattak újabb embereket „köpjenek” be, a vallatottak pedig az életük árán is arra vigyáztak, hogy nehogy az ő nyilatkozataik miatt mások is bekerüljenek. De olyankor is hitvallás volt a hallgatás, amikor szidtak a hitedért és te nem válaszoltál erre semmit. Beteljesedett az, amit Ésaiás az Úr szenvedő szolgájáról jövendölt, hogy száját nem nyitotta meg.

Óriási hitvallás volt a magaviselet, az hogy ki hogyan viselte a börtön szenvedéseit. Lázadozva, zúgolódva, vagy pedig hittel és Istenbe vetett bizodalommal. Édesapám mesélte, hogy amikor ő börtönbe került, a cellában volt egy görög katolikus lelkipásztor, aki már 9 éve volt börtönben, még az ólombányák poklát is megjárta. Édesapám el se tudta még ekkor képzelni, hogy ilyen körülmények között éveket ki lehet birni. Amikor hallott felőle maga előtt egy emberi roncsot képzelt el, de óriási volt a meglepetése, amikor majdnem egy ép fogsorú, nem beesett, hanem egy sima, derűs arcú jó megjelenésü férfi állt meg előtte. Ekkor édesapám megkérdezte tőle: ilyen hosszú idő alatt nem vesztette el hitét? Nem sőt inkább megerősödtem hitemben, volt a pap válasza. Az ólombánya testi-lelki nyomorúságaiban felismerte, mekkora szüksége van rabtársainak az ő hitére, bizonyságtételére, egyáltalán jelenlétére. Rengeteg olyan román értelmiségivel került össze, orvossal, mérnökkel, tanárral, akik a börtön előtt Istentől, egyháztól igen messze, a hitre nézve úgyszólván közömbösek voltak.²⁴ Ez a találkozás óriási erőt adott édesapámnak a további évek szenvedései közepette. Óriásit jelentett az, ha valakin látszott a belső erő, hogy még ilyen helyzetben se esett kétségbe, sőt tudott nevetni is. Az ilyen magatartás kiválthatta azt, hogy egy rabtárs, aki nem tudta a hit szemével nézni a szenvedést odajött és megkérdezte : neked honnan van ilyen lelki erőd, mert nekem nincs. Ezek nagyszerű alkalmak voltak a bizonyságtételre.

A hitvallás egyik különös formája is jelen volt a börtönökben. Akik kényszermunkán voltak egy idő után lehetőséget kaptak arra, hogy csomagot kérhessenek. Ilyenkor lehetett cigarettát is kérni. Volt, aki az élelmet szívesen elcserélte cigarettára. Hitvallás kérdése lett egy adott pillanatban, hogy elveszed-e a másik ételét a cigarettáért. A hitvalló keresztyének rájöttek arra, hogy így vétkeznek cigarettázó társaik ellen, hisz így azok végzetesen legyengülnek, ha még azt a kis adagot sem eszik meg , amit kaptak. Az ilyenek nem kértek többet cigarettát.  Persze a cigarettások ezt szemükre hányták. Ha mégis küldtek cigarettát a hitvalló emberek hozzátartozói, legfeljebb ajándékba adták azt oda dohányzó társaiknak.

Sokszor provokálták a tisztek a hitvalló rabokat. Csiha Kálmán mesélte el, hogy egyszer már a börtönévek vége felé egy filmet vetitettek a hugenották üldözéséről. A tiszt ekkor azt kérdezte : van-e itt pap? Erre Csiha Kálmán felállt és azt mondta : én az vagyok. Erre a tiszt el kezdett gúnyolódni : na látja ezt csinálták a szegény néppel a papok. Erre ő elmondta, hogy mi reformátusok büszkék vagyunk a hugenottákra, mi tulajdonképpen drága hitben járt elődeinknek tartjuk őket. Máskor csúfolódva kérdezték a hívő embereket. Maguk hiszik, hogy Isten teremtette a világot? Nem tudják, hogy az az ősködből keletkezett? Erre egy hitvalló azt mondja: mi azonban azt is tudjuk, hogy honnan van az ősköd. Erre a tiszt elhallgatott és világos változás lett tapasztalható az életében.

Hitvallás volt az önzetlenségnek minden formája. Amikor új cellába kerültek nagy tülekedés volt azért, hogy lehetőleg a legjobb helyeket szerezzék meg. A kübli(a véce) mellé senki sem akart kerülni. Hitvallás volt az, ha valaki önként ezt a helyet vállalta el. Hitvallás volt az, amikor hátulról gumibotokkal verték a a rabokat, volt olyan, hogy valaki tudatosan hátul maradt, hogy őt érjék az ütések. Hitvallás volt minden önzetlen ápolás, főleg betegségek idején. Ha nem vigyáztak volna egymásra, akkor sokan soha nem élték volna túl a betegség idejét. Hitvallás volt az, ha a kényszermunkánál valaki másik helyett is elvégezte a munkát, aki épp erőtelen volt, vagy egyszerüen testalkata gyengébb volt, mint másoké. Hitvallás volt, ha valaki olyan hangosan mert mondani valamit, hogy azt a szomszéd szobában is meghallják és ezzel bátorithatta az ott lévő társait.

6. Szemelvények a hitvallók bizonyságtételeiből

Ahogy már mondtuk, sokezer ember szenvedett hitéért és meggyőződéséért a kommunizmus börtöneiben a második világháború után, de különösen 1958-1964 között. Ezeknek a bizonyságtétele többezer oldalt tesz ki. Mindezt ismertetni egy ilyen dolgozat keretében képtelenség, de hadd álljon itt néhány magyar és román hitvallónak a bizonyságtétele, illetve epizódok, amelyekben a hitvallás erőt és példát adott. Olyan embereknek a bizonyságtételéből válogattam, akik kimondottan a hitükért voltak elítélve, nem pedig valamilyen politikai vagy más jellegű meggyőződésükért illetve tevékenységükért. A válogatás így is önkényesnek tűnhet, de hát nem tehettem mást.

A börtönviselt emberek egyik legáldottabb képviselője kétségtelenül Szilágyi Sándor volt. A „Boldog rabságom” című könyvének előszavában Visky András azt írja, hogy ez „egy szerelem krónikája.”²⁵  Hogy lehet olyan helyzetben örülni, amikor mások kétségbeesnek? A vallás számukra nem elmélet, hanem életforma, a hit nem hétvégi érzület, hanem alapélmény, a teológia nem tudomány, hanem a Teremtővel folytatott szüntelen párbeszéd. Az aszkezis egybeesik az életörömmel, az alázat a bátorsággal, a szelidség az erővel.²⁶  Számára jó dolog visszaemlékezni arra, hogy tanító mestere Victor János a Filippi levél magyarázatának ezt a címet adta : boldog rabság. Krisztus boldoggá tudja tenni minden rab életét. Vele a legnehezebb körülmények között is már itt a földön a mennyben élhetünk. Különben az minden börtönviselt embernél csodálatos, hogy minden helyzetre nézve kaptak igei kijelentést. Isten mintegy találó igék által készíti sokszor őket az előttük álló szenvedésekre. Így Szilágyi Sándor közvetlenül letartóztatása előtt, pünkösdkor arról

szolgál, hogy : jobb néktek, hogy én elmenjek. A házkutatás alatt állandóan ez az ige foglalkozatja.  Ígét kér akkor is, amikor elválik feleségétől : én kérem az Atyát és más vigasztalót ad néktek, hogy veletek maradjon mindörökké. Amikor a kihallgatás alatt a tiszt azt mondja: mi tartóztattuk le nem pedig Isten, nyugodtan feleli : de maguk csak eszközei ennek a hatalmas Istennek, aki engem most itt akar látni. Meg van győződve, hogy nem emberekkel áll szemben, hanem isteni hatalom tartja kezében. Az én Atyám intézkedik itt is mindenben és én tökéletesen egyetértek vele, vallja. ²⁷  Nagyon érdekes az is, hogy az egyháztörténelem dicső mozzanatai milyen erőt adnak a szenvedéshez: Séllyei István gályarab lelkipásztor azt mondja fiatalabb társának Kocsi Csergő Bálintnak : írdd meg fiam, hogy szívesen szenvedünk, hogy az utódainknak evangéliumi örökséget hagyjunk.²⁸  A börtönben látja meg, hogy mekkora áldás az, hogy már előzőleg tizenötször végig olvasta a teljes Szentírást és rengeteg versét kivülről megtanulta. A Heildelbergi Káté szavai is erősitést jelentenek : minden teremtmény annyira az Ő kezében van, hogy a Ő akarata nélkül semmit sem tehet, sőt meg sem mozdulhat. Nagyon érdekes az irásértelmezés a börtön bizonyos szituációiban. Az az ige jut eszébe, hogy lesz tíz napig való nyomorúságotok. Ezt nem lehet szó szerint venni, hisz ő 22 évre van elítélve és nem tíz napra. Ekkor a Lélek azt juttatja eszébe, hogy csak azt lehet nyomorúságnak számítani, amit kesergéssel, panaszkodással, lázadozással töltünk el. Ekkor kiszámítja, hogy napi hat perc és harminöt másodperc nyomorúság jut egy napra, de hát még annyit sem lehet szomorkodni, ha Isten közelségében vagyunk. Érdekes gondolat, hogy Krisztus nem csak a bűnbocsánatot, hanem az érte való szenvedést is kieszközölte számunkra. Mi ezt ki se érdemelhetjük, de Nélküle nem is vállahatjuk.²⁹ Amikor azzal vádolják, hogy csendesnapok tartásával elvonta a népet a munkától eszébe jut, hogy Mózest és Áront is ezzel vádolta meg a Faraó. Rájön, hogy Istennek egy terve van a rabsággal : keresi az elveszetteket a rabtartóimban és rabtársaimban. ^3o Egyszer az az ige jön elé, hogy Krisztus is elment és a tömlöcben levő lelkeknek prédikált.. Azt vallja, hogy még ha kimehetne is a börtönből nem kíván addig elmenni, amig minden vágyakozó emberhez el nem vitte az Isten igéjét.

Amikor azzal fenyegetik, hogy letartóztatják fiát, akkor az jut eszébe : ha Te Egyszülött Fiadat adtad értünk én is odaadom a fiamat érted. Eszébe jut, hogy nevelőanyja nagyon szigorú volt hozzá gyermekkorában, évekig a rucákat kellett egy helyben őriznie, mintha Isten már ezzel is a fogságra készítette volna. Valaki örül, hogy egy pappal találkozhatik a börtönben. Méltatlankodik, hogy most miért nem engedik be a papokat a börtönbe? Erre Szilágyi Sándor sziporkázó humorral azt mondja: most bezárják a papokat a börtönbe s ez sokkal jobb. Ha csak egy órára szabad emberként jönnének be azt mondhatnák a rabok : könnyű maguknak. De így a bizonyságtétel sokkal hitelesebb és sokkal többet jelent. Vallja : én itt is ezen az Istentől kapott parókián boldogan végzem a szolgálatom.³¹ Humorára jellemző, hogy azt mondja, hogy még szabadulása után is gyakran megsimogatta a politikai rendőrség épületének a falát, mert annyi áldást nyert abban. De ugyanakkor nagyon sok áldást adhatott is másoknak. Amikor gyorsan elítélik eszébe jut, hogy Jézust is három óra alatt ítélik el, ezért Isten irányitó kezét látja az események mögött. Csak áldani tudja azokat, akik sorsának eszközei voltak, sohasem tudott átkot mondani és Józseffel együtt vallja : ti gonoszt gondoltatok én ellenem, de az Isten jóra gondolta azt fordítani. Ő is és mások is óriási ajándéknak élik meg a börtönben a hittestvérekel való találkozást. Négy hónapig együtt vannak az ú.n.betánista csoport tagjai, ő ezt 12O napos csendesnapnak nevezi. Nagy vigasztalás számára Visky Ferenc biztatása, ez különben Wurmbrandtnak is eszébe jut: Jákób úgy szerette Rákhelt, hogy a hét esztendő, amit szolgált érte, csupán néhány napnak tűnt számára. Szeressük mi is nagyon Urunkat és akkor a börtönben töltött évek napokká zsugorodnak.³²  Amikor megkapja a húsz évi bűntetést mosolyogni tud. A tisztet idegesiti ez, erre ő azt mondja: én boldogabb vagyok Krisztussal a börtönben, mint akik Krisztus nélkül élnek kinnt szabadon. Miközben verik lábára a bilincset ( a húsz évnél többre ítéltek a lábukon is bilincset hordtak) eszébe jut Pál szava : követséget viselek láncok között. Amikor Szamosújvárra viszik első gondolata az : milyen rettenetes hely ez, de utána rögtön eszébe jut az ige: Nem egyéb ez, mint Istennek háza és az égnek kapuja. Ha az Isten az Atyám, akkor én itt is itthon vagyok. Ragyogó az a mód , ahogyan egy-egy igét egy adott helyzetben alkalmazni tud. Például  a szombatista rab szombaton szabadul. Nem akar beletörődni, hisz ő szombaton nem utazhat. Erre Szilágyi Sándor megmagyarázza neki, hogy ez akkor érvényes csak, amikor „kapuidon belül” vagy, de mivel itt nem ez a helyzet áll fenn, a szombatista atyafi megvigasztalódott és már hajlandó volt szombaton is hazamenni. Örült, hogy amikor Csiha Kálmán feleségével együtt meglátogatta, akkor azt mondta nekik, hogy Pál magát a Krisztus foglyának tekinti és nem a római hatóság foglyának, ez Csiha Kálmánnak nagy segítséget jelentett a börtönévek alatt.³³  Amikor a Duna csatornánál a földet hordták az az ige jelentett vigasztalást, hogy „az Úré a föld” : Atyánk birtokán jó szívvel dolgoztunk. Amikor levelező lapot lehetett írni akkor ilyen neveket ír a végére : Immánuel, Siloám, János, aminek jelentésével mind vigasztalni akarja otthon levő szeretteit. Amikor Braila alatt egy szigeten kapáltak eszébe jut János szava : a szigeten valék az Isten beszédéért és a Jézus bizonyságtételéért. Egy őr azt mondja neki : itt fogsz elrothadni és még a sirodat se fogják megjelölni. Akkor eszébe jut , hogy Kálvin János is jeltelen sírba temettette magát. Tudja hogy őt nem lehet kivégezni, mert ha ez történne is, akkor se történne más, mint az hogy mennyei Atyám hazaküldet valaki által. Ekkor eszébe jut Jézusnak Pilátushoz intézett szava : semmi hatalmad nem volna ha onnan felülről nem adatott volna neked.

Nagyszerű humorral írja le azt is, hogy a fogság vége felé kezükbe adják Leo Taxil :”Szórakoztató Biblia” cimű könyvét, de észreveszik, hogy a hivők kapnak rajta, mert ugyan ez a könyv kigúnyolja a Szentírást, de eközben tele van szentirásbeli idézetekkel, amin a hivők szíve örvendez. A különböző felekezetekkel igazi testvériségben voltak. Elve mindig az volt, hogy Krisztusról beszéljen, Ő egyesít és ne arról, ami elválaszt. Csak a jehovistákkal nem tudott zöld ágra vergődni, de ez minden megemlékezésben viszatérő motivum.

Egy ezredes megtér a bizonyságtételére. Erre azt mondja : ha húsz esztendőt is kellene itt letöltenem, ha ilyen gyümölcsei vannak, akkor megérte. Egyszer a bizonyságtétel miatt az izolátorba (elkülönítő, szigorú bűntető) kerül. Amikor megérkezik az az ige jut eszébe : szomorkodhatik-e a menyasszony, amig vele van a vőlegény? Vele az élet lakodalom a menyasszonyos háznál. Amikor ez véget ér, akkor elvisz a Vőlegény az Atya házába, akkor ott folytatódik a valódi menyegző. Az izolátor mellett egyik társa beszól és megkérdezi, hogy vagy? Erre a válasz : tudod, mint boldog menyasszony hőn szeretett vőlegénye mellett lakodalma napján. Annyira örömmel hordozta a szenvedést, hogy egyik társa azt mondta neki: ha egyszer meghalsz, a mennyben csak azt fogod fájlalni, hogy többet már nem tudsz szenvedni a Krisztusért. Azzal az igével szabadul julius 29-én Márta napján, hogy : egy a szükséges dolog. A tiszt megfenyegeti, hogy kiszabadulva nehogy folytassa a bizonyságtételt. Újra elvesszük a szabadságát fenyegetik.³⁴ Azt elvehetik, de egyet soha nem vehetnek el, azt a Jézus Krisztust, aki hat és fél év alatt ezt az időt csodálatos boldogsággal töltötte meg. Azzal összegezi a bizonyságtételt, hogy számára az lett volna bűntetés, ha kimarad a börtön áldásaiból.

Id. Balogh Béla úgy élte meg a szenvedést, hogy ebben Jézus szenvedésére gondol és meg van győződve arról, hogy az ilyen szenvedés nélkülözhetetlen az isteni gondviselésben.³⁵ A romolhatalan kincsek gyűjtése alkalmának tartotta a rabság idejét. Tapasztalata, hogy mindenkivel, minden felekezetbelivel korlátlan, mély, igaz közösséget munkált Isten Lelke. Itt alkalom volt annak a mennyei előíznek a megtapasztalására, amit a tanítványok pünkösdkor tapasztaltak. Bevallása szerint reményvesztett fogollyal soha nem találkozott. Hálásan köszönte meg Istennek azt a hat évet, mely alatt a tanuláson kívül az áldások és kegyelmi ajándékok sokaságával halmozta el Isten.

Dézsi Zoltán lelkipásztornak letartóztatásakor testvére ezt az ígét súgja: mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. Nehezen fogadja a 1O évre szóló bűntetést. Nem hisz a fülének, hogy csupán azért, mert hirdette a bűn meggyűlölését, a megtérés és újjászületés szükségességét ilyen kemény bűntetést kaphat..³⁶  A testvérekkel töltött 8 hónap az Úrban való örvendezés, a múltért való hálaadás és a jövőre való felkészülés áldott ideje. Elmondja, hogy milyen sokat jelentett 1958 Karácsonya után egy erkélyre kitett megkopasztott karácsonyfa. Ekkor feltör benne az öröm, hogy nem csak ott abban a házban , hanem a börtönben is van Karácsony, mert Jézus itt van  él és győzedelmeskedik. Amikor elválasztják testvéreitől az a gondolat van benne, hogy milyen jó, hogy lesz csodás egy hely, ahol már nem lesz elválás. Egy kivirágzott fáról is az jut eszébe, hogy kivirágzott az Áron vesszeje Jézus Krisztus. Nem kell félni a haláltól, mert Jézus elvette a pokolnak és halálnak minden erejét. Amikor hitében meggyengül eszébe jut Izrael népe, akik hét napon járják körül Jerikó falait, amíg azok le nem omlanak. Amikor elveszíti örömét akkor két napig imádkozik és bőjtöl, lerakja minden bűnét, hogy újra visszatérjen az Úrral való örvendezésbe. Minden nap felkelés után személyes csendességet tartanak, reggeli után közös áhítatot, aztán közös imádság. Délután teológiai kérdések,  történelmi, irodalmi előadások. Este közös imával zárul be a nap. Amikor börtönbe kerül azt gondolja, hogy ott benn az emberek fogékonyak lesznek az evangéliumra, de a tapasztalat az, hogy ott benn még jobban megkeményednek. Sokan Istent vádolták azért, hogy börtönbe kerültek. Rájön arra, hogy csak Jézus Krisztusban lehetséges egészséges szellemi nívó, szeretet, békesség, egymást elfogadó magatartás, az egység kérdésének a megoldása. Megtapasztalja, hogy az Úr mindig adott lehetőséget a szolgálatra és bizonyságtételre. Az őrök sokkal súlyosabb rabságban voltak, kiszabadulva így imádkozik: Uram köszönöm, hogy a szögesdrótok, a vastag börtönfalak között is szabad voltam, sokkal csodálatosabb szabadságban, mint azok akik a szabad életben a bűnök és szenvedélyek rabságában éltek. ³⁷

Fekete János lelkipásztor legnagyobb kegyelmi ajándéka a humor volt, amit ott a börtön falai között is megőrzött. ³⁸  A börtönben is vígestéket tartott. Itt mindenki megkapta a magáét, felszabadultan lehetett nevetni, ami a túlélést jelentette. Visky Ferenc azt mondja erről : a homo ludens, a nevető ember belopózik a börtön betonszürkeségébe, s elfelejtjük korgó gyomrunkat s palaszürke arcunkon fény villan át.³⁹  A rabtartók vigyorognak, de nevetni nem tudnak. Ahol jó kedv van, ott még nem veszett ki az életkedv.

Jakab Sándort az vígasztalja, hogy a Megváltó szenvedéseihez képest az ő szenvedése csak pillanatnyi és könnyű. Akik hitben hordozták a szenvedést, azok nem roppantak össze, mint azok, akiknek nem volt reménységük. ^4O Áldás volt a börtönben, hogy kimunkálta az egymásra találás szükségességét. Sokan megkérdezhették tőle, hogy honnan veszi az erőt az örömre és a hálaadásra?

Karcagi Sándor lelkipásztort a közösség megtartó, fegyelmező ereje átsegítette a kríziseken.⁴¹  Nyereségként éli meg, hogy olyan tudósokkal, költőkkel kerülhetett kapcsolatba, akikkel a szabad életben soha sem találkozhatott volna. Fogsága idején ez az ige vezérelte : tudom, kinek hittem. Sose gondolta másképp, mint hogy ez egy olyan ügy, amiért érdemes szenvedni. Akik úgy szenvedtek, hogy nem tudták azt, hogy miért is szenvednek, azok összeomlottak. A börtönben ő is átéli az igazi ökumenét. Akik kapcsolatba kerültek Krisztussal, azok minden hitelvi, művelődési különbség ellenére felismerik a másikban a Krisztust. Volt olyan, hogy magában azt mondta : nem bírom tovább, de hallotta a belső hangot : de bírod. Arról is vallást tesz, hogy óriási tanulmányi lehetőségek nyíltak meg előtte. Négykézláb mászkáltunk az éhségtől, de közben bámulatos nívóju előadásokat hallgattunk.⁴²  Egy egész életre megundorodik Jahve fanatikus, kicsinyes, manipulált tagjaitól. Azért is jó volt neki a börtön, mert előtte szimpatizált a szocialista elvekkel, de itt benn rájött, hogy a szocializmus szabad, kizsákmányolás-mentes, boldog társadalma kiépítésének ígérete porhintés, vakítás. Ami mögötte van, az nem más, mint a rombolás szándéka hitnek, erkölcsnek, minden emberi kapcsolatnak, nem pedig egy új világ építése. Amikor az alap hibás nem lehet az se jó, amit rá építenek. A saját eszét imádó gőgös ember kísérlete nem más, mint modern Bábel-torony építése.

Kiss Sándor öt gyermekének a szájából vették el a tejet, amikor a tehenet is államosították, és azután még öt évig feleségével ingyen tartatták. Az ítélet elfogadása nem volt könnyű : legyen meg a Te akaratod mégis, mondotta. ⁴³  Nemsokára már tud örülni és hálát is tud adni, hogy ilyen nagy kitűntetésben volt része. Számára a testvérekkel együtt lenni valóságos teológia volt. A Sátán néha azt súgta : látod milyen nagy a bűntetésed?  De az Úr Lelke megvígasztalt : ha nagy a bűntetésed, olyan nagy a kegyelem, az áldás és a jutalom is. Amikor mások kérvényt írnak szabadulásuk érdekében, ő ezt nem teszi, azt mondja : magamra veszem a keresztet, nem tagadom meg hitemet. A mi pillanatnyi szenvdésünk véget ér, de az örökkévaló dicsőség soha. 18 évre elítéltetni, ebbe bele lehet zavarodni, de csak akkor ha a láthatókra nézünk. Bizonyságtételét szép mondattal zárja : áldások sokaságával tértem haza, nem voltam méltó ilyen nagy kegyelemre.

Kisváradiné Balázs Anna mikor hallja, hogy megkezdődtek a letartóztatások, az a vágy fogalmazódik meg benne, hogy a többiek sorából, noha ő méltatlannak érzi magát, de ne mardajon ki.⁴⁴ Amikor letartóztatják nem tudja eltitkolni örömét. Azt mondják neki : majd elmegy a kedve. Erre ő azt válaszolja : minden idők keresztyéneit üldözték, ha bezárnak csak munkahelyet cserélek, ott is szükség van Isten ígéjére. Különös, hogy az illemhelyen töltődik fel lelkileg, ugyanias a kommunisták egy egyházi újságot használtattak WC papírként, de a rajta levő bibliai idézetek néhány perc alatt feltöltötték a lelkét.( Megjegyzésként mondom el, hogy a katonaság ideje alatt én is az illemhelyen olvastam az ígét becsempészett Bibliámból, ami végig a nadrágzsebemben volt. Ez volt ugyanis a kommunizmus idején a katonaságban is az egyetlen hely, amit még nem ellenőriztek.)  Az asszonyok szenvedése még borzalmasabb, a legintimebb dolgokat is tudni akarták, legelemibb emberi méltóságukban alázták meg az asszonyokat. A rabok számolása idején szoknyája szélére morzé jelekkel kopogtatja ki kedvenc igéit és énekeit. Ez segített abban, hogy túllásson a börtön falain és Jézus ölébe hajthassa fejét. Nagy öröm számára, hogy börtönből való szabadulása után sokan felkeresték, akik rajta keresztül ismerték meg az Urat.

Id. Lőrincz János lelkipásztor, édesapám elmondja visszaemlékezésében, hogy érettségi után valaki megkérdezte tőle, hogy hova megy tovább tanulni? Erre ő azt válaszolta : a Teológiára. Erre az illető azt mondta : jönnek az oroszok és a papokat felakasztják. Nem biztos, mondta, de bármi is történjen én erre szántam az életem.⁴⁵  Nem voltak hajlandók hallgatni az idők szavára, esküvők keresztelők alkalmával több százan is egybegyűltek lelki alkalmak tartására. Az ébredési közösséget a hatóságok szervezkedésnek akarták feltűntetni. A forgatókönyv adott volt : egy lélek megtérítése nem más mint annak beszervezése egy földalatti szervezetbe, a Betániába, a keresztelőkön, esküvőkön való részvétel nem más, mint rendszer-ellenes gyűlés, az adakozás pedig egyenlő a tagdíjjal.⁴⁶  Ő a legnehezebb óráiban ezt az ígét kapja a Lélektől : elég minden napnak a maga baja, és a Heildelbergi Káté 44-ik kérdése: „hogy az én legnagyobb kísértéseimben bíztosítva legyek afelől, hogy az én Uram, a Krisztus az ő kimondhatatlan fájdalmaival és rettegéseivel engem a pokol rettegésétől és gyötrelmétől megszabadított”. Ő is azt mondja, hogy a Jehova tanui doktrínával alaposan feltöltött hólyagok. Édesapámnak nagyon sokat jelentett barátjának, Nagy Jenőnek a jelenléte, bíztatása. Egyszer, amikor épp a hideg padlóra fektették őket és hosszú ideig ott kellett maradjanak ez a barátja mellé furakodott és azt mondta neki: gyere imádkozzunk. Édesapám erre mérgesen válaszolt : ilyen helyzetben lehet imádkozni? Jenő erre csak halk nevetéssel válaszolt . Sokszor eszébe jutott Schleiermacher híres mondása: Humanitaet ohne Divinitaet ist Bestialitaet. (Emberiesség Isten nélkül állatiasság)⁴⁷  Az, hogy a börtönben eltűntek a nemzeti határok, annak az is fényes bizonyítéka, hogy amikor édesapám súlyos beteg volt románok hordozták ölben, mert jártányi ereje sem volt. Ő is nagyon szeretett volna szabadulni, de nem akármilyen áron. Amikor a rabszállító kocsiba tették letartóztatása után az az ige jut eszébe : vajon lehet-é baj a városban, amit nem az Úr szerezne? Nagyon megrendítő élménye volt, hogy szabadulása után a dési parókián Bibliát kért, azt találomra kinyitotta s nagyon találó igék jöttek elé. (Zsolt 119, 5O-65, És 12, 1-6 , Jer 33,1-11) A börtön végén azt mondta :  Kálvinnak volt igaza Lutherrel szemben, aki a kegyelemre tette a hangsúlyt, mert a kegyelem akkor is fennálott, amikor a hit látszólag sehol sem volt. A börtönnek sok vesztesége is volt, hogy el volt szakítva a családtól, a könyvtárától, amit annyira szeretett, felesége, édesanyám elveszítette tanügyi állását. A nyereségek között ezeket sorolja fel : ki tudja milyen kisértésektől őrizte meg Isten, amelyek kinnt leselkedtek volna rá. A keserűt megízlelve másképp tudta értékelni az édest, értékelni tudta azt, amit azelőtt észre sem vett : a csillagos eget, a jó levegőt, a virágos rétet, az igét, amit a börtön után több nyelven is tanulmányozhatott ( édesapám a börtönben sajátitotta el a német és angol nyelvet a franciát pedig, amit már a börtön előtt is  jól beszélt, ott tökéletesítette) . A börtönegyetemen két nagyon fontos tantárgy is volt : az alázat és a hosszútűrés. Ezekből sokszor álltam bukásra, mondja, de Isten csak elért velem valamit.⁴⁸  A börtönben jobban megismerte saját magát. A börtön előtt könnyen hirdette az Úrért való szenvedést, de ott benn perelt az Úrral, hogy miért szolgáltatta ki ennyire ilyen gonosz embereknek. Az is hitvallás volt, hogy Isten szinte a szemük előtt bűntette meg rabtartóikat. Már szabadulásuk előtt meghalt a börtönparancsnok, a kihallgató tiszt és röviddel a szabadulás után a bíró is. Édesapám egyik legtöbbet idézett igéje ez volt : mind meghaltak, akik a gyermeket halálra keresték.(Mt.2,2o) Mintegy 6oo embert ismerhetett meg és nagyon sok emberi sorsot tanulmányozhatott. Megismerhette a kommunizmust belülről, a maga valóságában, szüksége volt erre, hogy minden illuziója szertefoszoljon. Rájött arra, hogy csak kétféle ember lehet kommunista, aki vagy gazember vagy hülye, vagy pedig mind a kettő egyszerre. Betekinthetett Istennek nem csak végtelen szeretetébe, hanem hatalmába is. Ő valóban az, akinek hatalma van a halottakat is feltámasztani, nem csak lelki de fizikai értelemben is. (édesapám ugyanis nagyon beteges ember volt, vérző tüdővel került a börtönbe, ott is végig betegszobában volt. Csoda volt számára és sokan mások számára is, hogy a börtön borzalmait túlélte, még 2O évet szolgálhatott egy kis kalotaszegi gyülekezetben és még 14 éven át nyugdíját is élvezhette)

Isten ajándékának, tőle való kiváltságnak tekintette, hogy ő is megjárhatta az utat az illegális Krisztus nyomdokain. Beszámolója végén ujjongva kiált fel : Ő mindent jól cselekedett, legyen áldott szent neve.

Nagy Jenő az erdélyi ébredés egyik nagy vezéregyénisége volt⁴⁹. Fiatalon élő hitre jutott, vasárnapi iskolát vezetett már ífjú korában. Amikor a háború után falvakból elmenekültek a lelkészek, rendszeresen kijárt istentiszteleteket tartani. Evangelizációs heteket is tartott. Nyolcgyermekes édesapaként tartóztatták le, ez is jellemző a kommunista hatalom kegyetlenségére. Nagy hittel hordozta a börtönt, derűjét, humorát mindvégig megőrizte. Sokat jelentettek számára az énekek.Egy cipőtalpba csempészve egyik szabaduló rabbal ezt a verset küldte haza : képed betölti lelkemet, utam bármerre visz, és mindenütt kezed vezet, ha azt nem látom is. Egyszer édesapám azt mondta neki : te Jenő minket megesznek ezek a szekusok. Erre ő visszkérdez : te azt hiszed, hogy mi miattunk kerültünk ide, nem Isten küldött minket ide? Vallotta, hogy szegényebb lett volna az élete börtön nélkül. Soha nem panaszkodott, akkor sem amikor súlyos, gyógyíthatatlan beteg lett, azért imádkozott, hogy ne uralkodjon el rajta a betegség lelke. Tudta és vallotta, hogy életének ezt a szakaszát is Isten tervezte el és Ő át is segítette ezen a nehéz életszakaszon. Kedves vonása volt börtön utáni életének, hogy pihenőszabadságát arra használta fel, hogy lelki testvéreit, közöttük börtöntársait is meglátogassa.

A nemrég elhunyt Papp Antal^5O  különleges színfoltja volt a szenvedők és hitvallók seregének. Paraszti bölcsessége( gazdálkodó ember volt) finom humora és élettapasztalata, valamint szókimondó bátorsága példamutató marad nemzedékeken át. Kihallgatásakor kerek-perec kimondja, hogy ő nem hisz a marxizmusban, a kommunista pártban sem. Nem hiszem, hogy a párt adja a kenyeret és azt sem , hogy megváltja a világot. Én csak egy Megváltót ismerek, Jézus Krisztust, vallotta még kínzói előtt is. Kollektív elnökként, amint már előbb mondottuk nem engedte vasárnap dolgozni az embereket, de még a traktorosokat sem. Kihallgatásakor kijelenti : a vádakat nem vállalom, de Jézust azt igen. Ha érette meg akarnak bűntetni, kész vagyok minden bűntetést elhordozni. Nehéz volt elfogadni a 2O év bűntetést, de Isten megadta neki azt a kegyelmet, hogy ezt is az Ő kegyelmes kezéből fogadja el. Neki is az az ige jut eszébe : egy hajszál se eshetik le fejetekről a ti mennyei Atyátok akarata nélkül. Megvallja, hogy a bűntetés miatt nem perlekedett Istennel, de őszintén beismeri, hogy nehéz volt elfogadni, hogy egy gyilkos kapott 8-1O évet, ő pedig csak azért mert hitt az Úrban 2O évi kényszermunkát. Utólag szégyenli, hogy néha azt mondogatta magában, hogy inkább legyen valaki gyilkos, mint Krisztus követő.

Patócs Erzsébetet ⁵¹ nem érte váratlanul a letartóztatás, nyugodt maradt, mosolyogva köszönt el édesanyjától, mint akinek a szivét betölti az öröm, a kiváltság miatt, hogy szenvedhet Krisztusért. A többiek azt mondták róla : az élete beszélt, ő hallgatott. Halála előtt így vallott : most elmegyek oda, ahová semmit se vihetek magammal, csak azt amit Érte és Vele tettem.

Porcsalmi József esete azért jellemző, mert őt elborult elmeállapotban tartóztatták már le. Így is le kellett töltenie a hat évet. ⁵²  A kommunistáknak volt szivük egy elmebeteg embert is letartóztatni, akiről napnál is világosabb volt, hogy már nem tudja, hogy mit cselekszik. A börtönéveiről nem lehet sokat tudni, csak azt, hogy mindenkin segített.

Idős és ífjú Püsök Miklós esete azért érdekes, mert ők voltak az egyetlen eset, hogy apát és fiát is letartóztatták.⁵³  Mindketten bátran tettek bizonyságot hitükről.

Szőke László lelkipásztor ⁵⁴ nehéz körülmények között születik meg, és édesanyja a szülés kínjai között már felajánlja életét a lelkipásztori szolgálatra. Azzal az igével vág neki a börtönéveknek : a beszédek, amelyeket én szólok nektek lélek és élet. (Ján 6,63) Megértette, hogy Isten a Szentírás nélkül is fog szólni és ez lélek és élet lesz számára. Jellemző, hogy a kihallgatásakor azt mondja neki a tiszt : a maga igehirdetésére az emberek elkezdtek hinni Istenben. Az nem baj, ha járnak templomba, csak ne higyjenek Istenben. Aki ugyanis hisz Istenben, az már nem hisz az ideológiában, s maga így elvonta az embereket a marxi ideológiába vetett hittől, s így alapjaiban támadta meg az állam rendszerét, ezért maga az első számú ellenségünk. Különös az, hogy neki Isten álomban megmutatta azokat a helyeket, ahova vinni fogják. Számára a börtönévek alatt az az ige is nagy erőforrást jelentett, hogy : nem csak kenyérrel él az ember. Az állandó éhség felett az ige erejével tudott győzedelmeskedni, úgy hogy kis kenyéradagjából tudott juttatni beteg testvéreinek. Vallja, hogy ő erre magától soha se lett volna képes. Megragadó esetet ír le. Egyik alkalommal kegyetlen hidegben 2 óráig tartják őket hiányos öltözetben. Ekkor az jut eszébe, hogy be kell teljesedjen az íge: éheztem és nem adtatok ennem, mezítelen voltam és nem ruháztatok meg. Megértette, hogy semmi különös dolog nem történik, mint az ige beteljesedése. Isten a kárhozatra vetetteket nem ítélheti el igazságtalanul, őt erre szenvedő alanyként használja, erre méltatta őt kegyelméből.

Visky Ferenc lelkipásztor ⁵⁵  leirja, hogy amikor hallották, hogy másokat letartóztattak, szorongott, hogy nehogy kimaradjon a letartóztatásból, hátha nem lesz ereje megállni a hitben a szabad életben. Amikor letartóztatják és beviszik a szekuritátéra, a falon egy ilyen feliratot lát meg : éberség. Erről is Jézus szava jut eszébe : vigyázzatok és imádkozzatok. Vallja, hogy Isten olyan hatalmas, hogy még az ellenségen át is Ő szól hozzánk. A cellában meglát egy bilit. Társa elmondja, hogy aznaptól rendelték el, hogy bili is lehessen a szobában. Ebben Isten gyöngéd szeretetét látja, hiszen húgyutainak gyulladása miatt gyakran kellett vizelnie. A sötét szemüvegről az jut eszébe, hogy vakon kell követnie Jézust, meg az az ige, hogy a sötétség olyan, mint a világosság. (Zsolt. 138,12) Fülbe súgva mondják egymásnak, hogy Jákób annyira szerette Rákhelt, hogy a 14 év 14 napnak tűnt csupán. Ha szeretjük Jézust, az évek napokra zsugorodnak. Lélekben kész eltemetni családját. Úgy tapasztalja, hogy aki panaszkodik és zúgolódik, az nem sokáig bírja a börtön szenvedéseit. Belülről öszeroppan és levélben megy haza, ahogy cinikusan az őrök mondják. Nagy jelentőséget tulajdonít a közösségnek, többször kerülgette a halál, de lelki testvérei megfellebbezték és életben maradt. A közös áhítat, a közös imádkozás tartotta bennük az élet pislákoló mécsesét. A keresztyén ember nem nélkülözheti a keresztyén közösséget. Isten kegyelme a börtönt is ajándékokkal rakta tele. Éhség, verés, bűntetőcella, dermesztő hideg és pokoli hőség rásegítette a rabokat a nem romlandó értékek felismerésére. Amikor el kell válnia hittestvéreitől kapja a Lélektől az igét : nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van (Ján.16,32) A bibliai ökumené a börtön nyomorúsága között sem valósult meg igazából. A különböző felekezetek tagjai inkább kis, felekezeti, nemzeti gettókba húzódtak, sokszor még a Miatyánkot sem tudták együtt elmondani. Érdekes, amit mond a görög és római katolikus lelkészek és gyülekezeti tagok szenvedéséről. Az ő helyzetük azért volt könnyebb, mert püspökeik is velük együtt szenvedtek. A mi egyházunkban a püspökök inkább abba segítettek be, hogy a lelkészeik börtönbe kerüljenek. Nagy elismeréssel szól Wurmbrandtról, aki nem igen fért be sablon méretekbe. De mondja Visky Ferenc : az vesse rá a fajiság vagy dogmatizmus első kövét, aki úgy járta meg a kommunista börtönök poklát, mint ő. Páratlan nyelvtudásán és tájékozottságán kivül merészsége és találékonysága ragadta meg. Mindenkinek mindene kivánt lenni, hogy valakit megnyerhessen a Krisztusnak. Humoros mondása szerint az ördög ellen az ördöggel is kész összefogni. Legnagyobb ellenségének is odaadta utolsó falatját vagy orvosságát. Az ordítozó, papokat paráznáknak, anyagiasaknak kikiáltó őrt így szerelte le: magának igaza van, amikor a papokat szidja, de ismerek egy papot, aki szerette a proletárokat, nem fogadott el pénzt semmiért, és aki maga is szegény családból származott. Ő az életét a kommunistákért is keresztre adta. Erre az őr teljesen lecsendesedett. Látása szerint egy ember vagy embercsoport megítélésében nem mindig csak a helyes tan a mérték. A Jehova tanuinak képtelen a tanítása, de egyik se tagadta meg hitét. Nem vethetjük meg azokat az adventista rabokat sem, akik sem verés sem éheztetés árán nem voltak hajlandók szombaton dolgozni. Bennt sokaknak bizonyságot tett arról, hogy a gyűlölet és bosszúvágy nem megoldás. Csak rövid távon éltet, hosszú távon erőt fogyaszt. Az ellenséget nem elég megsemmisiteni, az igazi győzelem, ha barátainkká tehetjük őket. Minden helyzet, amibe belekerülünk kihívás. A kommunizmus bolondsága csak a Krisztus bolondsága által védhető ki. Emberi erőkkel nem lehet ellenállni a démoni erőknek. Az agymosásnak egyetlen ellenszere volt, a hit, amely a halálra való hűségre szánta el magát. Hitvallás volt az ő életében is, hogy amikor kérvényt lehetett írni a szabadulásért, amibe azt is bele kellett foglalni , hogy a rendszer ellen elkövetett bűnöket megbánták, akkor ezt nem tették meg mondván : Istennel szemben van megbánni valónk, de a rendszerrel szemben nincs. Nem bánhatjuk meg azt, hogy az evangélium ügyéhez, Krisztushoz ragaszkodtunk. Összegezve így szól : bőséges volt a szenvedés, de bőséges volt a vígasztalás is. Számára egy a cella ablakán mászó hangya is óriási biztatás volt, aki cipelte a nálánál sokkal nagyobb morzsát. A szenvedés csak addig nehéz, amig értelmetlen. Vallotta Barth megállapitását : a szenvedés nyilvánvalóvá teszi, hogy Isten nem csak a megváltásunkat, hanem a mgszentelődésünket is komolyan veszi. Sokszor segitett az ige:”mintha” Akik börtönben vannak, mintha nem lennének, mert elmúlik a világ vasrácsos ábrázata. A börtönben is vannak olyan helyzetek, amikor nem értjük Istent. De ott, ahol nem értjük meg, még mindig van egy lehetőségünk : hogy imádjuk Őt. A félelem ellenszere a szeretet. Szabad nekünk ellenségeinket is szeretni, s akit szeretünk, attól már nem félhetünk.

Jóllehet Visky Ferencné nem volt börtönben, de gyermekeivel együtt kimondhatatlan szenvedésen ment át a deportálás által, hadd szóljunk az ő hitvallásáról is néhány szót. Egy éjszaka durva katonakezek rázták fel álmából. Gyorsan öltözzön, vegye a gyermekeket, volt a parancs. Egy autóba tuszkolták őket és vitték az ismeretlen felé.Velük ment Deme Mária is, aki önként vállalta ezt a kegyetlen sorsot, ő már megelőzően a családhoz került, mint segítő, hisz apátlan-anyátlan árva volt. Egy baragani viskófaluba kellett menniük kényszerlakhelyre, ahol gyakorlatilag éhhalálra voltak ítélve., amit ők „Nyomorúságfalvának „ neveztek el. A falut senkinek sem volt szabad elhagynia. Itt mindenki magának élt, senki sem törődött a másikkal. Itt a nyomorúság még önzőbbé tette az embereket. Sokszor alig volt betevő falatjuk, még fűvet is ettek. A kicsiny gyerekek csak ténferegni tudtak, bámultak a semmibe. Amikor a földön szalmán kellett aludni az jut Julia eszébe : ha a Megváltónk istállóban született és nem volt fejét hova lehajtania, akkor mi igényelhetünk-e ennél többet? A próbák nagyok voltak. Árokból merített vízzel kellett mosakodni, a legelemibb egészségügyi feltételek sem voltak adottak. A gyermekek vérhasba estek, csak Isten csodája, hogy nem kellett ott őket eltemetni. Megtapasztalták, hogy Isten napról-napra gondoskodott, csak egy napra volt kenyér. Így tanultak meg hitben járni és nem látásban, még a kenyér dolgában is. Elkezdtek röpködni a „hollók”, mint az Illés életében. Az ország legtávolabbi csüccskéből is jöttek testvérek csomagokkal megrakodba. A telek nagyon nehezek voltak, hisz a falut belepte a hó, a testvérek se tudtak jönni. Sokszor nem volt kenyér és vacsora helyett mesélni kezdett a gyermekeknek. A végén már maga találta ki a meséket olyan hősökről, akik hihetetlen nehézségeken küzdik át magukat. Sokszor csodákat éltek át, például hogy egy elzüllött embertől is kétszer kaptak kenyeret, ami az éhhláltól mentette meg őket. Volt olyan is, hogy egy farkaskutya hozott egy kenyeret a szájában és tette azt le pont az ajtajuk elé. A gyermekek közben iskoláskorúak lettek és elindultak az iskolába. A tanitónő gúnyolta, sőt verte is őket.. Sokszor e példán felbuzdulva a többi gyermekek is kövekkel dobálták a Visky gyermekeket. Amikor már tűrhetetlenné vált volna a helyzet új tanítónő érkezett, aki szívébe fogadta a gyermekeket. Őt is megpróbálták rábírni a férjétől való válásra, mondván hogy így megszabadulhat e kegyetlen sorstól. Egy percig se ingott meg erre a kísértésre. Volt olyan is, hogy Júlia halálos beteg lett. Az orvos is lemondott róla, hazavitték, hogy búcsuzzon el gyermekeitől. Már a gyerekeket is a Mária nevére írták. De az Úr másképp végzett és meggyógyult. Aznap épp ez volt az íge : az Úr a te gyógyítód. (2Móz.15,26) Erről így vall : gyógyulásomnak senki se tulajdonítson nagyobb jelentőséget annál, ami megilleti. A hangsúly azon van, hogy nekünk bűnbánatra kell jutni. Az Úr mindenképpen gyógyítónk, akár hazavisz, akár itt hagy, ha az még szükségesebb másokért. Nem ezt a néhány földi életet kell nagynak látnom, amely amúgy is eltelik, hanem az el nem múló földi életet. Éppen azért kaptam vissza a földit is, hogy az örök élet szolgálatára használjam fel a rám bízottak felé.^55a

Csiha Kálmán vallomása szerint az ige által a börtön is templom lesz.⁵⁶  Megérzi, hogy ő itt sem egyszerüen csak rab, szolgálatra küldte el az Isten. A legnehezebb időkben is ez ad erőt. Egy különös, gyötört vagy elfásult gyülekezetnek a lelkésze vagyok, mondja, ahol soha nem gondolt mélységekre nyílnak meg a lelkek, s ahol Isten erőt adó kegyelme szinte tapintható.

Hadd következzen még néhány szemelvény a román Oastea Domnului(az Úr hadserege) nevű ortodox ébredési mozgalom tagjainak visszaemlékezéseiből. Az egyik markáns képviselőjük Nicolae Moldoveanu.⁵⁷ Különös zenei tehetséggel megáldott ember. Egyik nap az őr azzal bűnteti a rabokat, hogy a hideg betonra hasaltatja őket és hosszú ideig ott kell maradni. Az egyik őr a hátára mászik, hogy lenyomja. Közben egy ének születik meg benne. Két nap múlva megismétlődik a történet és újabb ének születik. Wurmbrandt erre azt mondja neki : akkor még máskor is fektessenek hasra, hogy még több ilyen szép ének szülessen. Bevallása szerint a kínzók terve az volt, hogy végezzenek velük, de Isten terve nem ez volt. Megjárta a Duna Delta poklát is. De vallotta, hogy számára is megadatott nem csak az a kegyelem, hogy higyjen az Úr Jézus Krisztusban, hanem hogy szenvedjen is érte. Csak ő tudja azt, hogy mi jó nekünk és Ő úgy formál minket, hogy alkalmasak legyünk az Ő dicső tervének megvalósitására. Szabadulása után sokan megkérdezték, hogy hogyan látom a múltbeli szenvedéseket és mit érzek azok iránt, akik ezeket a szenvedéseket okozták. Azt mondta : ha sajnáltatnám magam mindazért a szenvedésért, amin keresztül mentem, akkor ez azt jelentené, hogy kigúnyolom Isten kegyelmét. Különös élménye volt, hogy összekerült egy zsidó emberrel, akinek bizonyságot tett Krisztusról. De úgy tűnt, hogy a bizonyságtétel falra hányt borsó volt. A szabadulás után emigrált Izraelbe és ott élő hitre jutott. Egyszer haza jővén felkereste Moldoveanut és azt mondta : az akkori bizonyságtétel nem volt hiábavaló, íme itt van a gyümölcse. Hitte, hogy azért kellett börtönbe kerülnie, hogy ott másoknak beszélhessen Krisztusról. A börtönben 36O éneket költött papír, ceruza nélkül, csak az emlékezetében. Mindennap elismételt egy bizonyos számú éneket.

Börtönből való szabadulása után is sokat zaklatták, állandóan hívogatták, többször tartottak házkutatást is nála. Nagyon sok könyvét elvették, sokszor olyankor jöttek, amikor tudták, hogy nincs otthon. De hiszi és meg van győződve, hogy semmi sem történt az Úr akarata nélkül. Mindent kegyelemnek lát, hisz Isten gyermekének az életében semmi sem történik véletlenségből. Akik Istent szeretik, minden javukra van, vallja Pál apostollal együtt. Hűséges akarok maradni Jézus Krisztushoz, más célom nincs. Várom az Ő ígéretének beteljesedését. Ő vissza fog jönni, addig pedig énekeimmel és írásaimmal szeretnék azon testvéreim segítségére lenni, akik keresik a megváltást. Kegyelemnek tartja szenvedést, amit az Úrért és a Benne való hitért hordozott.

Egy másik markáns képviselője a román szenvedőknek és hitvallóknak Simion Moţ.⁵⁸ Letartóztatása előtt a Jób 19,25-28-at olvassa és ez elkíséri egész idő alatt, amit a börtönben tölt. Amikor elbúcsuzik feleségétől, így szól : kedvesem, lehet hogy ezek nem engednek haza, de én Isten kezében vagyok. A gyermekek sírtak, de én boldogan váltam el tőlük, mert szenvedhettem az Úr nevéért. Megértettem ebből az ígéből, hogy testemet megrághatják, tönkre tehetik. Nehéz helyzetekbe juthatok, de a bensőm érintetlen marad. Így is volt, hiszen sokszor a halál szélén állott csont-bőrre lefogyva. Azt is megértette, hogy Megváltója él, vele van, sőt ő maga is, az üggyel együtt, amiért szenved ott van az ő kezében. Abban is biztos volt, hogy egy igaz ügyért szenved, s bármivel fogják vádolni az ő lelkiismerete tiszta lehet. Leírhatatlan öröm volt a szívében a letartóztatás éjszakáján, jóllehet vacogott a hidegtől, mosolyogva és reménnyel teli vált el feleségétől. Amig vitték diadalszekérben érezte magát, és nem az volt a szivében, hogy börtönbe viszik. Az őrökre nem mint hóhérokra nézett, hanem mint angyalokra, akik dicsőség felé viszik. Mielőtt bekerült volna a börtönbe borzadva hallotta a kínzásokat, amelyekkel gyötörték a rabokat. Az Úr jelenléte örömmel töltötte el a szívét, jóllehet tudta, hogy állásából elbocsátott feleségét, négy gyermekét hagyja hátra, akik nagy szenvedéseknek néznek elébe.. De tudta hogy ő és családja egy mindenható és gazdag Istennek a kezében van, aki még az ég madarairől és a mező liliomairól is gondot visel. Tudta, hogy őt is kínozni és gyötörni fogják, de örült, hogy ilyen módon is viszonozhatja az Úr iránta való nagy szeretetét. Kész volt nem csak 17 év börtönre, hanem a halálra is. A szeretet erős mint a halál. Ha Istennek ez a szeretete kitöltetik valakinek a szívébe Szentlélek által, akkor az az ember nem kell aggodalmaskodjon. Emberi erővel nem bírta volna ki, mert természet szerint egy gyenge és félénk ember volt. Ő is beszámol arról, hogy amikor lelki testvérekkel volt együtt, ez egyfajta lelki szeminárium volt számára, nem volt a Bibliának olyan tanítása, amit ne mélyítettek volna el, ne beszéltek volna meg alaposan. Bár nem volt Biblia a kezükben, de volt szívben és észben levő Biblia. Nagyon sokat énekeltek. Mivel inkább csak dúdolni lehetett az énekeket, mintha mennyei kar éneke lett volna. Sokszor síri csend lett és a rabok álmélkodva hallgatták az énekeket, bizonyára az őr is hallotta, de nem jelentette fel őket, ez is Isten kegyelme volt. Az Úr megadta azt a kegyelmet, hogy még bőjtre is volt erejük, jóllehet az egész börtönélet egy nagy bőjt volt. Leírja, hogy amikor Szamosújvárra szállították erős bilincseket tettek lábaikra is, ami rettenetesen felsértette testüket, amikor pedig levették kegyetlenül elverte az őr. De ahogy megvallja, semmi fájdalmat nem érzett. Ekkor érezte meg, hogy a kegyelem nagyobb, mint a szenvedés. Isten a szenvedés előtt megadja a kegyelmet és csak azután a szenvedést, hogy el tudd azt hordozni. Egyszer a Duna csatornánál kegyetlenül elverték, annyira, hogy eszméletét is elveszítette, de amikor magához tért Pál apostol jutott eszébe, akit szintén úgy megköveztek, hogy azt hitték, hogy meg is halt, de az Úr visszahozta őt az életbe. Vallja, hogy nincs fontosabb az életben, mint a testvérek közössége. Ez az az áldott család, amely még az örökkévalóságban is velünk marad. Ugyanannak a gyökérnek vagyunk az ágai, ugyanaz a vér váltott meg, és mindnyájunknak ugyanaz a célja. A legkisebb és legjelentéktelenebb testvér is fontosabb számunkra, mint a világ legerősebb embere, de aki nem testvérünk a hitben. Isten olyan csodálatosan munkálkodott a szivükben, hogy mindenki mindenkinek a terhét magára vette és együtt hordozták a keresztet. Amikor tolták a talicskát Verdi Nabucco-jából a rabok kórusának dallamát fütyörészték. Egy nap családjára gondol. Egy ilyes fohászt mond az Úrnak : Atyám, ha én örökre itt kell maradjak, ha soha se láthatom meg családomat, akkor is legyen meg a te akaratod. Elfogadok mindent a te kezedből, mert Te tudod, hogy mit csinálsz. Ezen a napon megkapta szabadulásának hírét.

7. A külső körülmények a romániai börtönökben 1945 után

A napi program korán, öt órakor kezdődik, amikor is keményen verik a sínvasat.⁵⁹  Ekkor mindenkinek kötelező felkelni, szabályosan meg kell vetni az ágyat, napközben ráfeküdni szigorúan tilos. Szamosújváron az 58-as zendülés után a pokrócot keskeny csíkban az ágy közepére kellett tenni, hogy jól lehessen látni, hogy ült-e valaki rajta napközben. Az ágyak vasból voltak emeletesre tervezve. Annyi emelet volt, ahány elfért a mennyezet alatt, legtöbbször négy volt, egészen a 9o-es évek közepéig, ma már csak három ágy lehet egymáson. Az ágyban szalmazsák volt, két-három évente cserélték. Egy lepedő és egy pokróc járt egy személynek. A lepedőt rendszeresen mosták, de a pokróc igen mocskos volt a legtöbb esetben. Általában egy emberre jutott egy ágy, de például a Szamosújvári börtönben hárman is aludtak egy ágyban 1958-1959 táján. Az erdélyi tipuscellák 2 szer 4 méteresek voltak, régebb ezt egy személyre tervezték, de a kommunizmus idején egy ilyen cellában 1o-en is voltak.A nagy cellának az volt az előnye, hogy sok ember lévén jobban meg lehetett válogatni a társaságot, amiben ki-ki jól érezhette magát. Egész nap egy folyamatos zümmögés volt a szobában, de ezt meg lehetett szokni. A cella legfontosabb bútordarabja a kübli, hivatalos nevén tinéta. Ez egy egyszerű, magas cseber volt, amit naponta kétszer ki kellett vinni a mosdóba. Aki e mellett volt, rettenetes bűzt kellett elszenvednie, különösképpen nyáron. A ruházat télen vastag csíkos condraszövet, vagy valamilyen megcsíkozott kimustrált katonaruha. Hasonló anyagból készült a köpeny és a sapka. Nyáron vékony anyagból készült rövid nadrág és zeke volt az uniformis. Hivatalból volt egy ing, egy hosszú alsónadrág, saját készletből még lehetett  egy törülköző , valamint egy szvetter. Más vagyontárgy birtoklása  tilos volt és szigorúan bűntették. Átlag kéthetente tartottak motozást és ez egy nagyon kemény ellenőrzést jelentett. Egyik cella lakói nem találkozhattak egy másik cella lakóival, még a séta alkalmával sem. Ezen csak a falmorze segített, amely minden időben jól müködött a börtönökben. Volt egy különleges fajta cella, a bűntetőcella, román nevéről mindenki izolárénak hívta. Ez volt a leggyakoribb bűntetésfajta. Ez egy üres cella volt, ahol gyakorlatilag semmi sem volt, legfeljebb egy kis kübli. Rosszabb esetben cementes, jobb esetben deszkapadlós. Két napig az embernek fél kiló kenyeret és vizet adnak, harmadnaptól rendes börtönkosztot. Éjszakára jobb esetben betettek egy gyékénydarabot, télen cementen rettenetes szenvedés volt itt lenni. A fertőzések ellen egy ú.n. DDT port használtak, amit bőven szórtak mindenfelé.Ez egy rákkeltő anyag, de a tetveket, poloskákat jól kiirtotta.

A politikai foglyok között is létezett egy kasztrendszer.^6O Itt öt kaszt létezett. A páriák a levelezők voltak.Ezek a legtöbb esetben névvel vagy névtelenül egy levelet írtak egy főnöknek, párttitkárnak. Az sértve érezte magát. Ezért 3-5 évet lehetett kapni. Ezeket lenézték, kicsúfolták, hogy is lehettek olyan hülyék, hogy valaki majd meghallgatja őket.

A következő kaszt a határátlépőké volt. Ezek is naiv embereknek számítottak, de ezek legalább próbáltak tenni valamit. Ezek 1O évet is kaphattak azért, hogy megpróbáltak szabadulni a kommunista „paradicsomból”.

Harmadik kategória a rendszer ellen lázítók. Ez volt a legszélesebb kategória. Ide tartozott például az a magyar ember, aki a kocsmában elénekelte a székely himnuszt, vagy társaságban elmondott egy politikai viccet, parasztok, akik egyet káromkodtak, amikor elvették földjeiket. Ide tartoztak olyan irók, költők, akik az igazságot valamilyen formában le merték írni, tanárok, akik az osztályban őszinték mertek lenni, lelkészek, akik prédikációikban bátran búzditottak a Krisztus követésre, akik lelkesedtek az 56-os forradalomért. Ezért akár 15-2O évet is lehetett kapni. Amikor egy kihallgatás alkalmával egy ilyen ember azt kérdezte, hogy ő miért kap kétszer akkora bűntetést, mint egy gyilkos, azt a választ kapta, hogy a gyilkos leszakított a fáról egy almát, de te a fát akartad kivágni.

Felsőbb kategória volt az öszeesküvőké. Ez is széles kategória volt, akik az első hármat együttesen követte el, az már ide juthatott. Ezért már 2O éven felüli bűntetés járt. Ide tartoztak azok, akik valamilyen ellenállást próbáltak szervezni 56 után.

A legfelső csoport a hazaárulók voltak. Ott már húsz évnél kezdődtek az ítéletek, és sokakat ki is végeztek ezek közül. Ezeket külön börtönökben tartották, csak átmeneti időre keveredhettek a többi közé. Ezek között sok miniszter, püspök, tábornok is volt. Volt még egy kaszton felüli réteg, ez minden nagyobb csoport első számú vádottja volt. Ezeket sokkal keményebben tartották.

Az egyházi embereknek általában nagy tekintélyük volt. Különös tekintélynek örvendtek a püspökök, de az egyszerü lelkipásztorok is nagy megbecsülésnek örvendtek. Közbűntényesek közé nem igen keverték a politikai foglyokat. Csak akkor kerülhettek a politikai foglyok közé, ha a lopás, rablás mellett valamilyen politikai bűnük is volt.

Minden cellában hivatalból kellett legyen egy szobafőnök. Azt demokratikus úton választotta meg legtöbbször közfelkiáltással a cella közössége. A szobafőnök felelt a cella rendjéért a hatóság előtt, a cella belső törvényei szerint kellett igazgassa a rabok életét. A hatóság felé igen fontos volt a szobafőnök diplomáciai érzéke. Számoláskor mindenki gyorsan el kellett foglalja helyét, a szobafőnök katonásan kellett jelentse a létszámot. A főnöknek jóban kellett lenni az őrökkel. Besúgásról szó se lehetett, aki ilyen gyanúba keveredett, abból soha se lehetett szobafőnök A bennti közösségben három alapvető probléma volt : az ágyak elfoglalása, a szellőztetés és a tisztasági szolgálat. Az ágyak elfoglalása ősfoglalással és utódlással történt. Az ősfoglaláskor az őr beordított a cellába, hogy rakják össze cókmókjukat, ekkor mindenki kiterítette pokrócát, abba gyorsan beledobálta néhány holmiját. A rabok ezt a lehető leggyorsabban végezték, hogy minél hamarabb álljanak be a sorba, hisz az hamarabb tudott egy jobb ágyat foglalni az új cellában. Nyáron az ablak melletti hely volt nagy érték, télen minél messzebb lenni az ablaktól és főleg a küblitől.

A szellőztetés nagy probléma volt, minden látszat ellenére. A román börtönökben az is nagy luxus volt, ha a rabok valamit is láthattak a kinnti életből, ezért egyfajta deszkazsalut készítettek az ablakokra, amely csak a felfelé látást engedélyezte. A problémák télen voltak. Naponta csak kétszer kapcsolták be a fűtést, ezért el kellett dönteni, hogy fűtés előtt vagy után szellőztessenek. Néha ezen órákig vitatkoztak és szavazással döntöttek.

Reggel a sínvas csörömpölése után álmos hangok, nyöszörgések, megelevendik az élet. Ha volt mosdó megindult a sorbaállás. Mások addig ágyukat vetették be. A szolgálatosok a csajkákat rendezték. Utána hozták a „kávét” ami egy édeskés víz volt valamicske kenyérrel. A kenyér félig fel volt vágva 1o-15 dekás darabokra. Ez volt az egész napi adag, délben ehhez még kaptak turtojt, ez egyfajta puliszka volt.. A cellákat meghatározott rend szerint vitték a mosdóba, a szolgálatosok vitték a tele kübliket, ott kiüresítették és kimosták, közben mindenki igyekezett nagyobb dolgát elvégezni. Ezután délig ki-ki azt csinál , amit akar : beszélget, nyelvet tanul, áhitaton vesz részt. Délben felhangzik a folyosón a dézsahordás zaja. Közbűntényes rabok szolgálják ki az ételt a politikai raboknak. Kinyilik az ablakocska, amin bedobják a turtojt, amit aztán gyorsan el is osztanak. Közben a szolgálatosok már kiadták a csajkákat, aztán beadják, kiosztják. Alapétel az árpakása. Az jó, ha annyira sűrű, hogy a kanál megálljon benne. Ebbe belefőztek csontokról, fejről lefejtett húscafatokat, mócsingot, szalonnadarabkákat, hagymát. Egy másik alapétel a krumpli volt. Gyakran szárított krumpli volt, de meg lehetett enni. Káposztát is gyakran adtak. A fejedelmi étel a paszuly volt. Annak van íze, zamata, sajnos ezt ritkán adták.

Ebéd után következett a nap legnyugalmasabb része. Séta, délutáni mosdás, esetleg fürdés. A fürdés egy nagy fürdőben történik, ahol sok rózsából ömlik a víz, egy rózsa alatt hárman is próbálnak fürdeni. Ha nincs fürdés, akkor a rabok nyugodtan letelepedhettek, csoportonként, érdeklődés szerint. Az egyik ágyon egy-egy regényt ismertetnek, a másikon tudományos előadás hangzik el, egy harmadikon nyelvet tanulnak, egy másikon politizálnak. Estefelé jön a vacsora, ami pont úgy zajlik le, mint az ebéd, a menü is ugyanaz. Utána esetleg közös program, versmondás, szórakoztató műsor.

A besúgók alkották a börtönök legszerencsétlenebb rétegét. Néhányról biztosan lehetett tudni, másokról csak gyanítani, mások is lehettek, akik ezt ügyesen el tudták rejteni. Ők is ugyanazt a rossz ételt ették, sokszor még az őrök is lenézték őket, a társak részéről is csak megvetést, gúnyt, néha verést is kaptak. Szolgálatukért semmit se kaptak, csak akkor szabadultak, mint a többiek. Külön kategóriát képeztek a fogdabeli besugók. Néha még tisztek is vállalták ezt a szerepet, hogy kivegyenek valamit, amit az illető a vallatáskor nem volt hajlandó elmondani. Ezek magukat a legszimpatikusabb társnak adják ki, de közben a legveszedelmesebb ellenségek voltak. Bennt a börtönben voltak önkéntes besúgók, ezeket mindent próbáltak megbízóiknak jelenteni. Voltak olyan besúgók, akik nem csak figyelték, hanem gyötörték is társaikat. Hiába jelentette az ilyen dolgot a szenvedő társ, a verések nem szüntek meg, bár más esetben a verekedést keményen bűntették.

A börtönök tele voltak őrültekkel is. Ezeket minden civilizált országban erre külön elkülönített korházakban tartják, vagy ha nem veszélyesek hazaengedik családjukhoz. De a román kommunizmus börtöneiben ezzel is kínozni akarták a többi rabokat. Voltak, akiket már úgy ítéltek el (Porcsalmi József, Számadó Ernő) de sokan voltak olyanok, akik benn őrültek meg. Az ilyenről azt lehetett látni, hogy először csak mind az ajtót nézte. Akinek nem volt hite, humorérzéke, erkölcsi ereje, aki nem tudta magát egy értelmes dologgal lefoglalni, az mindig az ágya szélén ült és mereven bámult az ajtóra. Ha ezt a többiek meglátták kétségbeesve igyekeztek őt valamilyen tevékenységbe bevonni, bármi lett légyen is az. Ritkán lehetett segiteni. Volt olyan is, aki az abszurdba menekült. Órákon át magyarázták abszurd látomásaikat. Teljes részletességgel kidolgoztak magukban egy új gazdasági-társadalmi rendet, ha valaki ezt meghallgatta, számára a túlélést jelentette. Volt olyan ífjú, aki egész nap katonai merev pózban állt  az ajtó mellett. Senkihez egyetlen szót sem szólt, senkihez se volt szava. A kérdésekre se válaszolt. Minden segítséget visszautasított. Alig evett valamit, érzéketlenné vált. Neki az élet már nem jelentett többet, mint rendíthetetlen vigyázban állást. Valami konok, csakazértis ellenállás volt benne. A szenvedésbe menekült a szenvedés elől. Tudattalanul így tiltakozott összeomlott, ronccsá lett élete miatt. Van aki a kilátástalanból egy még kilátástalanabba menekült.Az ilyenek aztán legtöbbször hamarosan meghaltak, vagy csendben vegetáltak. Volt olyan őrült is, akit csak veréssel lehetett valamelyest lecsillapítani. Sokszor kivitték, beinjekciózva visszahozták, de haza senkit se engedtek. Varga László humorosan megjegyzi : másnap a fél börtön őrültnek tetette volna magát.⁶¹  Szamosújváron egyszer megpróbálták ezeket külön cellába tenni, de nem bírták egymással, hamarosan visszahozták őket a normális rabok közé.

A nemiség is egy óriási probléma volt. Főleg a fiataloknak nehéz volt megküzdeni szexuális vágyaikkal. Önkielégítéssel oldották meg a dolgot, vagy egymásra gerjedeztek. A börtönben már akkor is elterjedt volt a homoszexualitás. Egy-egy szép férfi igen kapós volt. Még féltékenységi jelenetek is voltak. Régi foglyok azt is állították, hogy ajzószereket kevertek a rabok ételébe, máskor meg csillapítókat, ezek is lehetségesek voltak, de nem igen lehetett ellenőrizni.

Voltak, akik a múlt emlékein próbáltak csámcsogni : nagy murik, gáláns kalandok mocsaraiba menekültek. Az úri családok szexuálintrikai bonyodalmairól, zaftos történeteiről órákat, napokat tudtak mesélni. Valósággal csámcsogtak perverz dolgaikon. Volt, aki halálos ágyán se kívánt mást, mint még egyszer jóllakni, berúgni, egy nővel közösülni.

 Hadd szóljunk néhány szót az orvosokról is. Kétféle orvos létezett a börtönökben : a hivatalos vagy aki maga is rab volt, de civil foglalkozása ez volt. A hivatalos orvosok hóhérok voltak. De voltak kivételek is. Désen volt egy orvosnő, aki mindenkin segitett, amennyit csak tudott. Egészen más volt a raborvosok helyzete. Ők a börtönben is kivételezettek voltak, külön szobában éltek és bizonyos előnyöket élveztek. A cellába csak őrök kíséretében jöhettek be, a rabokkal nem beszélhettek a betegségen kivül semmi egyébről. De olyan is volt, aki rosszabb volt a hivatalosoknál.

Látogatás az nem létezett a politikai foglyok számára. Se csomag, se levél, se látogatás nem járt nekik. Legtöbbször semmit se tudtak családjukról, csak úgy szerezhettek információkat, ha találkoztak egy olyan rabbal, aki később került be. Semmilyen kinnti hírről nem értesítették a rabokat : csak arról, ha elvált tőle a felesége. Válni különben könnyű volt, biztatták is erre a feleségeket, csak be kellett mutassanak egy papírt, hogy férjük politikai elítélt és már kész is volt a válás. Sokan természetesen nem szív szerint tették ezt meg, mert csak így találhattak állást maguknak. Édesanyámnak is felajánlották azt, hogy válás esetén megmaradhat a tanügyben, de ő ezt kerek-perec megtagadta, de Isten gondoskodott így is rólunk, varrónői engedélyt váltott, soha nem szenvedtünk semmiben hiányt a hat és fél év alatt, sőt édesanyám még másokat is segített, akik még nehezebb helyzetben voltak, mint ő. A legkülönösebb az, hogy a politikai foglyok nem is vágytak csomagra illetve látogatásra, mert ez után még rettenetesebb kínzás következett volna : mit beszéltél, miért mondtad ezt vagy azt  stb?

Az új rabok először nem tudták, hogy mi az a csendes búgás-zúgás, ami a termeket betölti. Ez az ú.n falmorze volt. A csöveken át a nyolcadik szobába is el lehetett juttatni az üzenetet, a falon át csak a szomszéd szobába. A falmorzénak háromféle rendszere van.A legprimitívebbet minden rab még a fogdában megtanulja. Annyi ütést kell mérni a csőre, ahányadik betűjét akarom mondani az ábécének Ez persze rendkívül lassú és nehézkes. Bennt már egy másik rendszer működik. Itt minden betűnek jele van. Ezt úgy lehet a legjobban érteni, ha az ember a pléhcsuprot a szájával a falhoz tesz, a fülét odateszi a csésze aljához.

De még gyorsabb és hatásosabb a harmadik módszer. Az úgy müködik, hogy a hallgató a csésze száját teszi a falnak, fülét a fenekének szorítja, a beszélő a másik szobában pont fordítva és akkor a csészébe beszélt hang nagyon jól átjön és nem is kell hangosan beszélni, az őr se igen hallhatja meg. Szamosújváron egy pap így nyolc cellának prédikált egyszerre. Volt még egy módja a kommunikációnak, a süketnéma jelekkel. Kidugták kezüket a rácson és így kommunikáltak a szomszéd szoba lakóival vagy a sétálókkal.

A börtönben hihetetlen sokasága van az alkotásnak. Gombból tűzcsiholót, drótdarabból tűt , késpótlót, dobókockát gyártottak. A pokrócot megcsíkozták, így nagyszerűen lehetett játszani táblát vagy sakkot. Sokan sakkfigurákat, mások römikártyákat gyártottak.

Nagy kincs volt a cigaretta. Ez összehozta az embereket, lenyugtatta a kedélyeket, az idegeket. Hihetetlen, hogy mire voltak képesek érte az emberek. Nagy nyeremény volt, ha egy eldobott csikket felkaphattak és még két szippantás volt benne.

Milyen volt a magyar- román viszony? Nem lehet erre egyértelmű választ adni. Általában nem volt jó. A hazaárulók közösségében és a hittestvérek között is sok igaz baratság kötődött. Sok áldozatos segítség is volt. Amint már édesapámnál említettem, az ő életét egy román társa mentette meg, aki ölében vitte a vécére, amikor vérző tüdővel feküdt. Amikor egy ágyban kellett feküdni sok román értelmiségi választott magyar társat magának. A regátiakkal, akiknek semmi tangenciájuk addig nem volt magyarokkal könnyebb volt barátkozni, hiányoztak nyílván az előítéletek. De voltak tabu témák, amiket nem lehetett érinteni. Az erdélyiekel érdekesebb és árnyaltabb volt a helyzet. A leginteligensebbekkel a tabu téma kerülésével elég jó viszonyt lehetett kialakítani. Ahogy csökkent az értelmi szint úgy nőtt a feszültség a két csoport között, amely sokszor csak verbális, sokszor bizony tettlegességig fajult. A legvadabbak a renegátok voltak, a csángókból lett értelmiségiek. De a sor végén a parasztokkal nagyon jó volt a viszony. Egy dolog biztos volt, hogy a legjobb román barátok se állottak a magyarok mellé, ha a többi román társaik megtámadták emezeket. Utólag megpróbáltak valamit mondani, például, miért kezdtél ki vele, nem látod, hogy egy bunkó, de nyíltan soha se állottak ki egy magyar mellett sem. A tabuk között első helyen a történelem állott. Ezen a téren olyan különböző volt és ma is a megközelítés, hogy egyetlen dátum említése már nagy vitát kavarhatott. Ezután természetesen a politika következett. Itt bizonyos határig még lehetett vitatkozni, de csak akkor ha az ember ismerte itt is a tabukat. Így nem volt szabad a román belpolitika témájához nyúlni. Kritizálni aztán végleg nem lehetett főleg gazdasági tanácsokat nem lehetett osztogatni. Talán még a leginkább vallási kérdésekről lehetett őszintén beszélgetni. De ott is vigyázni kellett az érzékeny kérdésekre, főleg az ortodox papokkal kellett csínján bánni. Sok keserűséget okozott a magyaroknak az, hogy  a szabály szerint a cellákban csak románul volt szabad beszélni. Ezt senki se tartotta be, a magyarok egymással mindig magyarul beszélgettek. De a magyarokat ezért mindig meg lehetett büntetni és éltek is ezzel a lehetőséggel. A magyar rabok mindig nagyon összetartottak. Különösen azokban a cellákban, ahol a románok ellenséges viszonyt alakítottak ki. Jellemző történetet mesél el Varga László, ⁶² hogy igen összebarátkozott egy ortodox pappal, aki az ébredési mozgalomból volt, de pár hét után könnyes szemmel mondta el, hogy a társai megfenyegették, kiközösítéssel, átokkal, feljelentéssel. Ezért kénytelenek voltak a barátságot megszakítani. A  csángókat a jászvásári teológián úgy átgyúrták, hogy azok egy életen át se voltak többé hajlandók anyanyelvükön megszólalni.

A legkönnyebben megvalósítható, legkevésbbé veszedelmes és leghasznosabb foglalatosság a nyelvtanulás volt. Legkapósabb nyelv az angol volt, hisz úgy gondolták a rabok, hogy az amerikaiak jönnek majd felszabadítani őket, ezért illik majd őket saját nyelvükön üdvözölni.De mások szívesen tanultak németet, franciát is, vagy bármi más nyelvet, amelyhez tanár állt rendelkezésre. Voltak olyan románok, akik magyarul kezdtek el tanulni.

Mások verseket írtak, illetve verseket tanultak, tanítottak. Idő volt rá bőven, akik ezt szerették rengeteg verset tanultak meg kivülről. A börtönben még vígestély is volt. Mindenki, akiben volt egy kis tehetség, szellemesség próbált valamivel készülni. Végre eljött a kijelölt nap, szabályellenesen összetolták az ágyakat, hogy egy kis színpad jöjjön létre. A közönség hason hevert a színpad melletti ágyakon, vagy a földön kuporogva élvezte az előadást.

Az őrök is a börtöntársadalom képéhez tartoztak. Ez is egy igen tarka világ volt. Voltak közöttük szadista gyilkosok, nagy verők, akik kéjelegtek mások fájdalmában. Nagy részük az alkoholisták világából verbuválódott. De voltak csendes, jó emberek is, akiknek ez volt a foglalkozásuk. Voltak olyanok is, akik igykeztek könnyiteni a rabok szenvedésén. Voltak olyanok, akik mindenbe belekötöttek és túlteljesítették a kínzás normáját. Csak úgy ki-ki szólítottak egyet-egyet a rabok közül, s a többiek a cellában hallották a tompa ütéseket és a halk jajokat , nyögéseket, felszisszenéseket. Volt olyan is, aki csendesen benyitott és elbeszélgetett a rabokkal. Érdeklődött a rab családja, egészsége felől, ez felüdítő volt a rabok számára.Volt olyan őr, aki a kivégzéseket juttatta a rabok eszébe, volt olyan aki kéjelegve csapott tisztes emberek arcába, minden ok nélkül. Volt egy testvérpár, akinek már a nevétől is mindenki írtózott. Későbbi sorsukban beteljesedett rajtuk az ítélet, sokan elzüllöttek és öngyilkosok is lettek sokan közülük. Olyan is volt a Duna Deltában, hogy egy őr a bizonyságtétel által hitre jutott és egy lelkipásztor megkeresztelte. Istennek beszéde a börtönbe se volt bilincsbe verve.

Végül hadd szóljunk néhány szót azokról a börtönökről, ahol a politikai foglyok a bűntetésüket töltötték. Először is a fogdák, ahova a letartóztatott hitvallók kerültek. Ezek általában ablaktalan, hat négyzetméteres helyiségek voltak, négy vaságy volt bennük. Nappal csak az ágy szélén volt szabad ülni. Éjjel hanyatt fekve, a pokrócra tett kézzel kellett aludni, mindig szemben az éjjel nappal égő villanykörtével. Beszélni csak suttogva volt szabad. Itt nem volt kübli, ha valakinek vécére kellett menni, annak kopogtatnia kellett, jött az őr, rátette a sötét szemüveget, ha túl sok időt töltött valaki a vécén már idegesen szólt, hogy siessen. Ha nyílt az ajtó a falhoz kellett menni, a fal felé kellett fordulni, nem volt szabad megfordulni, amíg erre engedélyt nem adtak.

A legtöbb politikai fogoly a szamosújvári börtönben töltötte bűntetését. A nagy letartóztatási hullám idején 58-59 táján 9.OOO rab is volt benne. Három nagy épületblokkja van. Az alapépület egy négyszögletes építmény, ez egy impozáns, szabályos börtönépület, teljes magasságú csarnokokkal, körfolyosókkal. Közöttük kifeszített dróthálókkal, hogy a rabok ne vethessék alá magukat, öngyilkosságot kísérelve meg. Három tipusú cellái vannak : az udvar felől 15-2o ágyasok, a temető felől 25-4o, a sarkokon 1oo ágyas szobák voltak. A kettes számú épület valamikor Martinuzzi Fráter György kastélya volt. A bejáraton a latin felirat : DOMINUS ADIUTOR ET PROTECTOR MEUS,QUEM TIMEBO? (Isten az én segítségem és védelmezőm, kitől féljek) A latinul tudók számára ez egy óriási vigasztalás volt, a kommunisták nem tudták, hogy mit jelent a felirat, azért nem meszelték le, vagy nem törték össze. Itt alacsonyabbak és bolthajtásosak a cellák. A pincék rendkívül vizesek voltak, ott helyezték el az izoláré, a bűntető cellákat, ami a rabok réme volt. Itt volt az egyik pinceszobában a siralomház a kivégző hellyel együtt, ma ez múzeum. Délután vitték be a szerencsétlen halálra ítélteket, az ablak előtt motrokkal nagy lármát csaptak, hogy ne hallatszodjon a lövések zaja, majd az este beállta után egyszerü deszkakoporsóba tették a holttestet és a közeli temetőben jeltelen sírba eltemették. 1958 nyaráig itt volt a legjobb a bánásmód. Húsvétkor minden szobából zengett a vallásos ének. Nem tiltották a falmorzét sem, volt olyan, hogy egy román pap nyolc cellának prédikált így. A rabok úgy ültek, feküdtek az ágyakon, ahogy épp jól esett. Az őrök időről időre bementek a szobákba és elbeszélgettek a rabokkal.  A helyzet teljesen megváltozott a fogolyzendülés után, mely 1958 nyarán volt épp a Nagy Imre kivégzésének az idején. Attól kezdve az őröket annyira a rabok ellen vadították, hogy halálos ellenségek lettek. Napirenden voltak a verések. Volt olyan, hogy az ágy szélére se lehetett leülni, ha észrevették ezt a lepedőn, akkor órákig a hideg cementre fektették a rabokat, vagy az ágyak alá kergették őket, és a kiszorulókon bakanccsal tapostak végig. Nincs az embertelenségnek olyan találmánya, amit abban az időben ne gyakoroltak volna a rabokon. Az őrök így „vígasztalták” a rabokat : itt fogtok elrothadni Rózsa Sándorral együtt. A híres betyár ebben a börtönben halt meg, a szamosújvári temetőben van a sírja.

Zsiláva tranzit, átmeneti börtön volt, egyúttal a pokol feneke. A rabszállító vasúti kocsik innen indultak, körüljárták az egész országot és ide tértek vissza. Akit egyik börtönből a másikba helyeztek, az rendszerint itt töltött néhány napot, hetet. Itt nagyon sok földalatti cella is volt, amit I.Károly király építtetett, arra az esetre, ha a törökök újra megtámadnák Bukarestet.(Ez a börtön ugyanis Bukarest külvárosában van.) A falak tele vannak szebbnél szebb salétrom kristályokkal. A bánásmód, az ellátás, minden az ideiglenesség jegyében zajlott, a legsötétebb regáti trehánysággal.

A Pitesti-i börtön évekig a hazaárulók börtöne volt. Ezeknek legnagyobb része, derék, becsületes ember volt, aki szerette nemzetét, hazáját. Románia leginteligensebb, legöntudatosabb, legmagasabb pozicióiban levő embereit gyűjtötték itt egybe. Nagy részüket még 1948-ban letartóztatták és több mint húsz év börtönre ítélték. A magyar hazaárulőkat rettenetes gyülölet fogadta itt, hisz úgy állították be, hogy ők a román nép veszedelmes , vérszopó ellenségei. Pitesti külsőleg elmaradott börtön volt. Két embernek jutott egy ágy. A koszt nem volt gyengébb mint más helyen, de még turtoj sem volt, csak lágy puliszka. Nem volt véce sem, csak a nagy dézsák, ami a nyolcvan rab használatában rettenetes bűzt biztosított főleg nyáron a medditerrán melegben. A szigorúság nem volt nagy, úgy ültek a rabok, ahogy jól esett, olyan nyelven beszéltek, tanultak, amin épp akartak. Talán azért is volt itt több megengedve, mert „kedveskedni” akartak az életfogytiglanra, vagy legalább 2o-25 évre elítélt raboknak.

Három évre a hazaárulókat Désre költöztették, majd három év múlva átvitték őket Szamosújvárra. Itt kemény fegyelem uralkodott, szó se lehetett éneklésről, kártyázásról, az istentiszteleteket is csak a legnagyobb titokban lehetett megtartani, a magyar nyelvű beszélgetéseket is keményen bűntették. Ellenben itt mindenkinek volt külön ágya, rendes étele. Aludni nappal tilos volt, de volt egy áldott orvosnő, aki különféle cím alatt ( betegség, öregség) mindenkinek igyekezett legalább néhány óra ágyjogot adni. A parancsnok minden héten végigjárta a cellákat és minden panaszt személyesen hallgatott meg. Néha még teljesítette is a kéréseket. Adtak be borotvát, tűt és cérnát is. Az udvar tele volt virágokkal és ezért a séta kész felüdülést jelentett a rabok számára.

A máramarosi börtönben a magas rangú politikusokat tartották. Ott halt meg Juliu Maniu is a paraszt párt kiemelkedő politikusa. Ez volt a legrettenetesebb börtön, ma múzeum, magam is jártam benne, ott volt az a kínzó szoba, ahol teljes sötétségben a hideg cementre kötözték a szerencsétlen elítélteket és verték őket. Ezt a börtönt nagyon kevesen bírták ki, s ha ha élve szabadultak is, súlyos testi és lelki sérüléseket hordoztak magukon egész további életükben.

Nagyenyed a vasgárdisták börtöne volt. Azokat mindig is külön tartották, onnan nagyon kevés hír szivárgott ki.  Moldovában is volt egy börtön Vaslui városában, ahol politikai foglyokat tartottak fogva.

Hadd szóljunk még a rabszállító vagonról is. Hisz ez is hozzátartozott a rabélethez, ebben sokan heteket, hónapokat töltöttek el a rabok, az ide-oda szállítás alatt. Kivülről úgy nézett ki, mint egy személykocsi, csak az ablaküvegei voltak fehérre festve, hogy se ki se be ne lehessen látni rajtuk. Egyik részén volt egy nagyobb terem, a másikon egy négyzetméteres cellák voltak. Két oldalán padok voltak az egyik felén felnyitható WC volt. Rendes körülmények között három ember fért el benne, de volt, amikor hatot is begyömöszöltek. Az ablakot természetesen nem lehetett kinyitni. El lehet képzelni, milyen levegő volt és milyen hangulat uralkodott benne a napokig tartó utazás alatt., különösen azok esetében akiknek bilincsbe verték a lábát, ami húsz év fölötti bűntetésnél kötelező volt. A kocsi mindig Bukarest valamelyik pályudvaráról indult, menetrend szerinti személyvonatokhoz kapcsolták, végigjárta Románia összes börtönét, letette és felvette az illető helyre érkező, vagy induló foglyokat, majd visszatért Bukarestbe illetve Zsilavára. Nem volt egy leányálom ez az utazgatás, jegyzi meg cinikusan Varga László. Az utazásnak a rabok számára mégis volt két előnye. Ilyenkor velük volt kis batyujuk, személyes tárgyaik, ilyenkor még a Bibliát is lehetett olvasni. A másik dolog, aminek a rabok örültek az volt, hogy ilyenkor hideg kosztot kaptak, kenyeret, szalonnát, marmaládét,(ez egy kemény lekvárféleség volt) ami nagy változatosságot jelentett a mindig csak árpakásához szokott rabok étkezésében. Talán ilyenkor még az a remény is felcsillant a rabokban : hátha egy jobb helyre visznek, ahol jobbak lesznek a körülmények, a bánásmód, elviselhetőbb lesz a börtönélet?

8. A helyzet szabadulástól 1989 decemberéig

Ez a negyedszázad természetesen szerves folytatása volt az előző rendszernek. Egy mélyhitű görög katólikus pap így figyelmeztette társait a kiszabadulás előtti hetekben : most mi ebből a szűk cellából egy tágasabb cellába kerülünk, de ez is cella. Ezt nehogy elfelejtsétek! A fogságot viselt lekipásztorok főleg külföldi nyomásra gyülekezeti szolgálatot kaptak. De csak azzal a feltétellel, hogy ne menjenek vissza abba a gyülekezetbe, ahonnan elhurcolták őket. Az állami hatóságok, sokszor az egyháziakkal kilátásba helyezték az újbóli letartóztatást, ha tovább folytatják földalatti tevékenységüket. Sajnos, főleg a Nagyváradi egyházkerületben a két hatalom nem vált el egymástól, az egyházi az állami hatalom végrehajtó szervévé alacsonyodott. A fenyegetőzéseknek az adott különös súlyt, hogy  a politikai foglyok nem amnesztia, hanem kegyelmi rendelet által kerültek szabadlábra. Ez azt jelentette, hogy a bűntetést csak megszakították, de nem semmisitették meg. Így azzal tartották sakkban az ilyen embereket, hogy bármikor visszatoloncolhatják őket. De nem csak az egyház és állam, hanem a szabadon bocsátottak magatartásában se állt be érdemleges változás. A kihallgatások, fenygetések, beszervezési kisérletek, házkutatások napirenden voltak. Sok könyvet és levelet el is koboztak, a külföldiekkel való kapcsolattartást ellenőrizték. A 7O-es évek elején megszületett a hírhedt „hotel” törvény, ami azt jelentette, hogy az elsőfokú rokonokon kivül senki mást nem lehetett otthon altatni, ha valaki ezt megtette és besúgták jobb esetben hatalmas pénzbűntetést és többszöri zaklatást kapott. A külföldi barátainkat végig kisérték és távozásuk után sorra hivattak bennünket kihallgatásra. A Nagyváradi egyházkerületben tovább folyt a „kegyesnek” minősített lekipásztorok kigúnyolása, meghúrcolása.

Mindezek illusztrálására id.Adorján Kálmán sorsán át szeretném szemléltetni azt, hogy bár valaki nem került börtönbe, de azért rengeteg megaláztatásban volt része. Ő a türei gyülekezetben nyolc évig elődöm volt, tőle hallottam ezeket az eseményeket.

1951-ben, mikor egy kis gyülekezetnek a lelkésze lett, egy augusztusi napon letartóztatták, elvitték egy közeli falu határába, egy szakadékos, bokros patakvölgybe. Egy kivégzési ceremóniát játszottak meg, utána alaposan megfenyegették, meghagyták, hogy néptanácsi engedély nélkül ne merje elhagyni a falut, az embereket küldje vasárnaponként a munkák végzésére. Meghívta a zilahi gyülekezet.1972-ben A püspök ezt mormogta : majd adok és nekik Adorján Kálmánt. Meg is tett mindent, hogy megkeserítse a lelkész és gyülekezet életét. A Departament felfüggeszti állásából. 1977-ben pert indítottak ellene, a hírhedt 18/1968-as törvény alapján vagyonhalmozás címén. Több tárgyalás után vagyonelkobzásra ítélték. Ebben az évben házkutatást is tartottak. 1978-ban maga a püspök is eljött és kérte a hatóságokat, hogy a lelkészt távolítsák el. Elindult egy kihallgatási sorozat. Hivatta a rendőrfőnök és felszólította , hogy engedelmeskedjen a püspöknek. Egy napon megjelent az esperes, fegyveres rendőrökkel és két pénzügyi ellenőrrel, hogy vegyék át az egyházközséget. A ház előtt egy autóbuszból kb.4O civilbe öltözött rendőr szállt ki. A gyülekezet egy csoportja megvédte, de aztán nemsokára Bukarestbe hívatták és ott az inspektor közölte, ha nem mond le a zilahi állásáról, haza sem mehet, mert ott helyben letartóztatják és feleségét és gyermekeit kilakoltatják a parókiáról.Ekkor eldöntötte, hogy lemond. Áthelyezték a láposi gyülekezetbe, de onnan is távoznia kellett, innen a türei gyülekezetbe nevezték ki.. Közben megválasztotta az egyik kolozsvári gyülekezet, de soha nem engedték oda elmenni. Hát így nézett ki egy hitvalló lelkész élete a nagyobb és tágasabb „cellában”.

Volt olyan lelkésztársunk ,akit 2-3 évente tovább helyeztek, de ennek az lett az áldott következménye, hogy mindenütt lelki erjedés indult be, ahol megfordult. De a lelki élet azért nem savanyodott be. Főleg a fiatalok körében nagyon íntenzív volt a lelki élet. Nyaranta szerveztünk „földalatti” táborozásokat, ahova sokszor több száz fiatal is eljött, ahol sátorokban, s ahogy tudtunk, sokszor csurom vizesen, de lelkesen énekeltünk, előadásokat hallgattunk. Pedig ezért sokan nem mehettek egyetemre, esetleg meghurcolták, kihallgatásokon kellett részt venni. A különböző alkalmakat(esküvők, keresztelők, névnapok, szilveszterezés) arra használtuk fel, hogy egybegyüljünk és együtt örvendezzünk az Úrban. Kolozsváron teológusok és más egyetemisták bibliakört hoztunk létre, minden vasárnap délután hol itt, hol ott együtt voltunk. Mindig vittünk egy csokor virágot is, mindig került egy születénap, vagy névnap, persze az illetékesek is tudták, hogy mire megy ki a játék, árnyékként követtek az utcán, többször is behivattak a szekura, sokszor egész napokon át ott tartottak. Megpróbáltak megfélemlítni, ránk ijeszteni , ilyeneket mondott nekem Ungvári, a Teológia szekusa : akkor leszel te lelkipásztor, amikor én római pápa. Mi azonban elég bátrak voltunk, mert tudtuk, hogy külföldön figyelnek ránk és már nem tehetik velünk azt, amit akarnak. Nyaranta ha útlevelet kaptunk az anyaországi testvéreket, barátokat is meglátogattuk, részt vettünk ífjúsági konferenciákon, táborozásokon, amik ott már sokkal szabadaban történtek. Megpróbáltunk könyveket, teológiai irodalmat is becsempészni, a legtöbbször az Úr elfedezte ezeket szemeik elől, volt azonban olyan is, hogy mindent elvettek, meztelenre vetkőztettek, megaláztak embereket. De azért a gyülekezetekben is pezsdült a lelki élet. Marosvásárhelyen, Mezőpanitban sorra alakultak a gyülekezeti ifjúsági körök is, ezek meglátogatták egymást, kapcsolatot tartottak egymással. Természetesen az anyaországi testvérek és a nyugati testvrek is rendszeresen jöttek, bíztosítottak minket afelől, hogy gondolnak ránk, imádkoznak értünk. A nagy elszigeteltséget az 197O-es árvíz törte meg. A szigorú határzár megnyílt a külföldi segélyszállítmányok előtt és így rengeteg kapcsolat, levelezés, barátság alakult ki emberek, sőt gyülekezetek között is. Az élelmiszerekkel együtt több tízezer Biblia és lelki irodalom is érkezett az országba. Volt olyan, hogy a dobozokra, amelyekbe a Bibliákat elrejtették azt írták, hogy „B vitamin.” Ilyen leleményessé tud tenni ilyen helyzetekben a Szentlélek egyeseket.

Persze a szabadság mértéke a helyi szervektől is függött. Ahol olyanok voltak a helyi vezetők(párttitkár, néptanácselnök, kollektívelnök) ott tűrhető volt a légkör, de ha ezek megveszekedett ateiták voltak, akkor bizony nagyon meg tudták keseríteni a helybeli lelkipásztor, illetve gyülekezet életét. Az „én párttitkárom olyan volt, hogy húsvétkor fülembe súgta: Krisztus feltámadott,ez az otodox testvéreink hagyományos köszöntése, de hozzá tette : ezt nehogy elmondja valakinek. Ha a tanár, igazgató szintén jó indulatú ember volt, akkor nem akadályozta a vallástanítást, de ha rossz indulatu ember volt, akkor sok nehézséget okozhatott. Nagyon sok múlott a lelkipásztor és egyáltalán a hívő emberek bátorságán, ha merészelt, akkor sok mindent tudott végezni, de ha nem akkor arra hivatkozott, hogy nem szabad. Én magam igen aktív voltam, rengeteget építkeztünk a türei gyülekezetben, ifjúsági csoportunk volt, gyülekezeti látogatásokat szerveztünk. Hála Istennek a teológia elvégzése után már nem zaklattak, egy kihallgatásom volt, mivel egy olyan esküvőn prédikáltam, ahol rengeteg magyarországi ember volt. (Victor Dániel és Nagy Irénke esküvője). Mindent el lehetett intézni egy kis kávéval, szilvapálinkával. Így engedély nélkül is nagy épitkezéseket tudtunk elvégezni. Persze a megszorítások léteztek, soha nem utaztam külföldre 198O-199O között. Még Keletre adtak nagy nehezen útlevelet, de akkora utánajárással járt, hogy inkább itthon maradtam. Külföldiek is évente kétszer-háromszor meglátogattak, igaz ilyenkor mindig izgultunk, hogy fognak-e hivatni, de soha nem hivattak. Könyvek is elég szép számmal érkeztek, nagyon tudtuk értékelni őket. Egy-egy értékes teológiai könyvet, kommentárt, bibliai lexikont naponta kézbe vettünk és gyönyörködtünk benne, akkora ajándéknak tartottuk, hogy megérkezhettt hozzánk és olvasni tudtuk őket. Voltak olyanok is, akik hitük miatt 1964 és 199O között is börtönbe jutottak, egy segesvári csoportot letartóztattak, mivel hajón keresztül több tízezer Bibliát próbáltak az országba becsempészni. Néhány hónapi börtön után Németországba távozhattak, ugyanis szászok voltak. Azért nagyon kellett vigyázni, hogy kinek és mit mondunk, a prédikációban is csak rejtett, allegorikus formában mertük a hatalmat bírálni. A gyűléseken mindig politikai előadás is volt, ahol az inspektor is jelen volt. Politikai vicceket csak szoros baráti körben mertünk egymásnak mondani. A teológián jónéhány besugó is volt, némelyek ismeretesek voltak, még ez volt a jobbik eset, az veszélyesebb volt, ha valakit megbízhatónak gondoltunk, de nem volt az. Ez persze óriási csalódást és keserűséget okozott nekünk, mert akkor már a szobában sem mertünk őszintén beszélgetni. A 8O-as évek nagyon nehéz évek voltak, a gazdasági helyzet is válságos lett, amikor Ceausescu elhatározta, hogy visszafizeti az összes államadósságot, a boltokból egyik napról a másikra tűnt el minden élelem, csak jegyre lehetett élelmet kapni. A boltok üresek lettek, a közvilágítás megszűnt, a TV is csak két órán át sugárzott, abból is legalább egy óra azzal telt, el hogy a „vezér” napi programját ismertették. A városok lehangoló képet mutattak, a sorok kígyóztak az üzletek előtt, már éjjel be kellett állni a sorba, hogy esetleg kaphasson az ember valamit. A benzinkutak előtt napokig kellett állni, sokszor tíz kilóméternyi kocsisor is volt. 1988-tól már keleti országokba se lehetett útlevelet kapni, gyakorlatilag börtönné lett Románia, aki csak tehette megpróbált"”meglógni" akár zöld határon, vagy úszva vagy bevagonírozva. Akinek ez nem sikerült, az rettenetes verést kapott, sokakat börtönbe is zártak, megkínoztak. A falvak felett ott lebegett a hírhedt „falurendezési” terv, hogy le fogják bontani a falvak egy részét és tömbházlakásokba költöztetik az embereket, közös konyhával és fürdővel.

Ilyen helyzetben köszöntött ránk a változás. Gorbacsov fellépésével és a többi országokban történt változásokkal a mi szívünkben is kezdett derengeni a reménység, hogy egyszer  nálunk is lesz már valami. Mindenki szájról –szájra adta a hírt a berlini fal leomlásáról, a magyarországi eseményekről (Nagy Imrének és társainak temetése, a pártok szerveződése, a Magyar Köztársaság kihirdetése). Itt az elnyomás egyre erősebb lett, a tiltakozókat (Doina Cornea, Barladeanu, Király Károly ) házi őrizetbe helyezték, állandóan katona állott például Doina Cornea háza előtt. Örömmel hallottuk, hogy Tőkés László, akkori temesvári lelkipásztor elkezdte a hallgatás falának lebontását, a Panoráma adásában való bátor megnyilatkozásával. Így jött el 1989 december 16-a, amikor Temesváron először a református gyülekezet, majd az egész város megmozdult, majd Bukarestben, Kolozsváron, Marosvásárhelyen százerzek vonultak utcára. Mindenki szorongó szívvel követte főleg a Szabad Európa rádióban az események alakulását, majd kitörő, leírhatatlan örömmel fogadtuk a Ceausescu házaspár menekülését, elfogatását, majd kivégzését. Mindenki megkönnyebbülten sóhajtot fel. Felejthetetlen az az első Karácsony, amikor a TV- ben is megjelent magyarul is „Kellemes Karácsonyi Ünnepeket kivánunk”. Ma már nagyon különbözőképpen ítélik meg az eseményeket, egyesek azt mondják, hogy nem is volt forradalom, csak egy államcsíny, én ennek eldöntésére nem vállalkozom. Mi mindenesetre óriási örömmel éltük meg az eseményeket, persze óriásiak voltak az álmaink is, hogy most már egy csapásra minden hamarosan jóra fordul, nem gondoltuk, hogy az átmenetel ilyen hosszas és keserves lesz. Akkor a román.magyar megbékélés is elérhetőnek látszott, csak a marosvásárhelyi szomorú események láttatták meg, hogy ez se fog egy csapásra megoldódni. Sajnos ezen események után megindult az erdélyi magyarság óriási mértékben való kivándorlása, ami mind a mai napig folytatódik. Csak a mi gyülekezetünk majdnem ezer lélekkel apadt 14 év alatt. Nem szabad azért azt se elfelejteni, hogy mégis óriási lehetőségek nyiltak meg előttünk. Először is megnyiltak a határok.Szabadon lehetett jönni-menni, könyveket, Bibliákat behozni. A magyarországi, hollandiai, németországi, svájci testvérek azonnal megmozdultak segitésünk érdekében. Felejthetetlen marad számomra, hogy legjobb holland barátom 199O január elsején egy segélyszállítmánnyal megjelent a türei gyülekezetben. Óriási élmény volt az, hogy most már a gyülekezet előtt is szólhatott, bizonyságot tehetett. Olyan örömben voltunk együtt, amit leírni sem lehet. Testvérgyülekezeti kapcsolatok alakulhattak az anyaországi és főleg holland gyülekezetekkel, több ezer egyháztagunk így eljuthatott Nyugatra, amiről néhány évvel azelőtt álmodni sem mert. A Teológiára annyi hallgatót lehetett felvenni, amennyit csak akartak, megelőzőleg 1979-től egyszerre és drasztikusan lecsökkentették a teológiai hallgatók számát. Ez volt az ú.n.hírhedt „numerus clausus” . Újra beindulhatott a peregrinatio, a lelkészek, teológusok külföldi egyetemeken való tanulásának lehetősége, így tölthettem én is egy tanulmányi évet az utrechti teológián. Kibeszélhetetlen öröm volt számomra, hogy ez a régi álmom megvalósulhatott. Még néhány évvel azelőtt úgy gondoltam, hogy legfeljebb majd nyugdíjas koromban fogok egyszer eljutni Nyugatra. Az anyagi segítség is jól fogott. Minden gyülekezet építkezésbe kezdett, így épült csak az Erdélyi Egyházkerületben több mint 18 templom és többszáz gyülekezeti központ, táborozóhely, konferenciaközpontok, ífjúsági központok, internátusok. Az épületek visszaadása nagyon lassan halad, de már jó néhány épületet visszaszolgáltattak az egyháznak. Beindulhattak az egyházi iskolák , az óvodától az egyetemig. Beindult az iskolai vallásoktatás és a vallástanárok képzése. Kolozsváron és Marosvásárhelyen beindulhatott a diakonisszaképzés. Sok gyülekezet főleg külföldi támogatással diakónusokat alkalmazhatott. Az egyház, az evangélium a sajtóban is szerepelhet, Kolozsváron beindult az Agnus radió, egyházi újságok, könyvkiadás is beindulhatott. A legfájdalmasabb még mindig a gazdasági helyzet lassú javulása, a nagy tömegeket érintő szegénység, a fiatalok számára nehéz jövőképet adni. De élünk, dolgozunk, hiszünk és reménykedünk.

9.A börtönökben folyó egyházi munka ma

Az 1989 decemberi forradalom azért nagy változást hozott az ország és a börtönök életében is. Kétségtelenül megváltozott a börtönök élete is. Először is sokan kiszabadulhattak azok közül, akik azért politikai fogolyként éltek a börtönökben, sokakat épp a régi rendszer utolsó napjaiban tartóztattak le és zártak börtönbe. Az első jele a változásnak az volt, hogy külföldről érkezett látogatók, akik humanitárius segélyekkel, de sok Bibliával is érkeztek bemehettek a börtönökbe, találkozhattak a rabokkal, könyveket, Bibliákat oszthattak szét közöttük. Rögtön a változás után elkezdődött az önkénteseknek a börtönbe való bekérezkedése is. Főleg a neoprotestáns felekezetek voltak azok, akik szorgalmazták az evangéliummal való bejutás lehetőségét. 1991-1992- ben már a legtöbb börtönben meg volt szervezve az ilyen embereknek a börtönbe való rendszeres beengedése és a rabok között végzett munka. Az ortodox egyház is kezdett lábadozni félévszázados álmából és 1993-ban megszületik a kormány határozata, hogy minden börtönben főállásban alkalmazzanak egy román ortodox lelkészt, aki teljes normával végezze a rabok pásztorolását. Egyetlen börtönben, a csíkszeredaiban két főállású lelkész szolgál, ott ugyanis mivel a rabok több mint fele magyar római katólikus, bizonyára pápai közbenjárással egy ilyen lelkipásztort is kineveztek. Jelen pillanatban más lelkész főállásban még nem szolgál egyetlen börtönben sem. A református börtönlelkészek is kérik, hogy országos szinten legalább másfél normát igényelhessenek, ezirányban már lépések is történtek, de még konkrét eredmény nem született. Minden lelki munka a hivatásos börtönlelkésznek van alárendelve, ő osztja be a többi felekezet szolgálati idejét, ő állítja össze a nagy ökumenikus istentiszteletek programját, ő dönt afelől, hogy milyen könyveket lehet kiosztani a rabok között. A román börtönlelkészek ugyanis rettenetesen félnek az ú.n.prozelitizmustól, vagyis a lélekhalászattól, hogy nehogy más felekezetkhez térjenek az ortodox vallású rabok. Ezért meglehetősen idegenkedve fogadnak minden protestáns látogatót. Különben a börtönbe járó minden szolgálattevővel közlik, hogy csak a bibliai alapigazságok hirdetésére szoritkozzanak és részletkérdésekbe ne bonyolódjanak bele (keresztség, szombat, lélekkeresztség). Az ortodox lelkész fő feladata a vasárnapi istentiszteletek megtartása és a rabok lelkigondozása, valamint az összes vallási tevékenység összehangolása. Az ortodox pap jó vagy rossz indulatától sok minden függ. Tapasztalatom szerint nagyon vegyes ezen lelkészeknek a társasága, sok a jól képzett, tágabb látókörű lelkész, de még szép számmal vannak igen primitív, csak az „orrukig látó” kimondottan rossz indulatú pópák is, akik mellett igen nehéz jó légkörben dolgozni. Általános megfigyelésem, hogy ezek az ortodox papok nagyon kevés munkát végeznek valóságosan a rabok között. Az idejük legtöbb részét az irodájukban ütik agyon újságolvasással, internetezéssel, esetleg sakkoznak, kártyáznak a klubban, templomban tevékenykedő rabokkal. Nem végeznek például olyan munkát, hogy legalább a bekerülés után elbeszélgetnének az újonnan bekerült rabokkal, nem látogatják a cellákat sem, csak akkor állnak szóba a rabokkal, ha ezek ezt kifejezetten kérik.

Az önkénteseknek a román börtönökben kétféle kategóriája van. Az első az ú.. misszionáriusok. Ezek a különböző felekezetek (római katolikus, görög katolikus, református, evangélikus, unitárius, baptista, pünkösdista, adventista) lelkipásztorai, illetve prédikátorai. Ezek számára általában hetente két óra van bíztositva, amikor is találkozhatnak a felekezetükhöz tartozó rabokkal, istentiszteletet tarthatnak, nagy sátoros ünnepek alkalmával kiszolgáltathatják a sákramentumokat, rendkivüli esetekben parancsnoki engedéllyel keresztelhetnek, konfirmálhatnak. Sajnos igen kevés lehetőség nyílik a rabokkal való személyes beszélgetésekre, ezeket inkább csak az istentisztelet végén néhány perc,esetleg másodperc alatt lehet megtenni. Nekik nem áll rendelkezésre egy szoba, iroda, ahol elbeszélgethetnének a rabokkal. Minden fogvatartott a börtönbe kerülés pillanatában nyilatkozik vallása felől és azután így egy listára kerülve a megfelelő felekezet istentiszteleteit alkalmait látogatja. Nagy ünnepekkor nehéz ezeket a listákat betartani, ugyanis a fogvatartottak tudják, hogy az egyházak egy kis szeretetcsomaggal is kedveskednek és ahogy mondani szoktuk ilyenkor mindenki református, katolikus vagy neoprotestáns lesz, attól függően, hogy melyik egyház hoz csomagot.

A másik kategória az ú.n. önkéntesek kategóriája, ezek legfőképpen a Prison Felowship nemzetközi alapítvány által kiállított belépési kártyákkal lépnek be a börtönök területére. Nagyon sok ilyen önkéntes az Oastea Domnului irányzatához, illetve a szabad egyházakhoz tartozik. Vannak közülük olyanok, akik rendszeresen , hetente végeznek börtönmissziót, s vannak olyanok, akik időszakosan, főleg a nagy ünnepek alkalmával végeznek szolgálatot a romániai börtönökben. A legkönnyebb az önkéntesek bevitele az ú.n. nagy ökumenikus istentiszteletekre, amikor akár több tucat önkéntes is bejöhet, főleg egyházi kórusok, ifjúsági csoportok, nőszövetségek formájában. Ez azonban egy igen áldott szolgálat, ezek az önkéntesek a legtöbb esetben igen odaszánt életű emberek és igen szép és eredményes munkát végeznek a fogvatartottak között Magam is sokszor találkoztam a különböző börtönökben ilyen önkéntesekkel, és láttam munkájuknak áldott gyümölcsét is. Ezek az önkéntes csoportok, illetve az őket küldő közösség, gyülekezet sokszor részt vállal a szabadult rabok gondozásában, segitésében, igyekeznek kapcsolatot felvenni a családdal, részt vesznek a kibékitő munkában, és vállalkozóik sok esetben alkalmazzák azokat a szabadult rabokat, akik becsületes munkából akarnak egész további életükben megélni.

Feltétlenül szólnunk kell a Prison Felowship munkájáról is. Ez a szervezet Kolozsváron székel és több mint 4oo ember gondozásában vesz részt. Több nagy projektjük is van. Ezek között meg kell emlitenünk a Magyarnádason (ennek a falunak csak a nevében szerepel a magyar név, egyetlen magyar lakója sincs) működő gyermekközpontot, amely 2o-25 olyan gyermek gondozását, nevelését végzi, akiknek szüleik börtönben vannak, nagy részük, úgy, hogy az apa megölte az anyát vagy épp forditva. Ezeket a gyermekeket hitben is próbálják nevelni, beviszik őket Kolozsvárra iskolába és munkára is igyekeznek nevelni őket, hisz az intézetnek van egy állatfarmja és egy növénytermesztő egysége is, ahova szabadult rabokat vesznek fel és alkalmaznak a különböző munkákra. Kolozsváron van egy nagy befogadó központ, ahova főleg utcagyerekeket vesznek fel, de ezek között szép számmal találhatók szabadult rabok is. Ezeknek a szabadult raboknak igyekeznek munkát keresni és hosszú távon a lakásgondjaikat is igyekeznek megoldani. Itt is keresztyén nevelés folyik, kötelező istentiszteletekre járni, evés előtt és után imádkozni. Két újabb projektjük : a hajléktalanok számára készült szálláshely, ahol jelen pillanatban mintegy nyolcvan ember talál éjszakai menedéket, és az anyaház, ahol olyan leányanyák vannak, akiket a szülők épp a terhesség miatt kiközösítenek, vagy olyanok is, akik a válás miatt válnak hajláktalanokká. Feltétlenül kellene , hogy az ország többi részén is létesüljenek ilyen intézmények, hisz óriási a szabadult rabok gondja. Nagyon sokan nem kapnak sem szállást, sem munkát és így azt a megoldást választják, hogy ismét lopnak és börtönbe kerülnek. Romániában is 7O% körül van a visszaesők száma. Egyre növekvő a cigányság kérdése, amely téma megérdemelne egy külön dolgozatot, hisz a börtönökben levő populáció legalább felét ők teszik ki, a hivatalos statisztikákból ez persze nem derül ki, hisz a cigányoknak csak egy elenyésző száma vallja magát annak. A legtöbb románnak, magyarnak, vagy más nemzetiségünek vallja magát.

1O. Szolgálatom a marosvásárhelyi börtönben

1995 november elsejével nyertem meghívást a Marosvásárhely-Alsóvárosi gyülekezetbe. Néhány nappal a gyülekezetbe érkezésem után meg is keresett áldott emlékezetű Szőke László lelkipásztor, kérve hogy kapcsolódjak be ebbe a szolgálatba. Ugyanis ezt a szolgálatot ő dr.Bustya Dezsővel, az elődömmel kezdte el 1992-ben. Ő már idős korára és csökkenő erejére hivatkozott. Így történt meg az, hogy 1995 december 2O-án ott álltam a marosvásárhelyi börtön kapuja előtt. Furcsa érzések kavarogtak bennem, hisz tudtam, hogy 37 évvel azelőtt édesapám bilincsbe verve szintén ott állt e kapuk előtt. Akkor még nem tudtam arról az imádságról, amit Isten épp most teljesített be, s amiről már az előszóban szóltam. Mindenesetre érdekes volt az, hogy nagyon otthonosan éreztem magam a börtönben. Először is azért, mert számomra a börtön nem volt egy idegen fogalom, hisz kicsiny gyermek koromtól fogva nagyon sokat hallottam édesapámtól és a többi börtönviselt testvérektől a börtönről. És mivel ők sohasem keserűséggel, vagy épp szitkozódva szóltak a börtönről, hanem mint nagyon sok lelki áldás helyéről, ezért számomra valahogy nem volt egy erős rettentése. Mióta végzem a szolgálatot , sok kollégát megpróbáltam a börtönbe bevinni, sokszor tapasztalom, hogy nagyon sok lelkész a világ semmi kincséért se jönne be a börtönbe, még a szó hallatán is rémület ül az arcára. Valahogy az az érzésem volt, hogy ez a gyülekezet épp olyan, mint a többi ember kinn. Számomra nagyon meglepő volt, hogy a börtönben nem szomorú emberek vannak, hanem jókedvű, kacagó, sokszor harsány jókedvvel szórakozó emberek. Mintha a világ legjobb helyén lennének, egyáltalán nem látszanak szomorúnak, kétségbeesettnek, a legtöbben olyan otthonosan mozognak a börtönben, mint én a templomban vagy a családom körében. Persze azért értek meglepetések. Mindig megráz az, amikor megbilincselt embereket látok, ez szivem mélyéig megráz és ezt a látványt sohasem tudom megszokni. Az is megráz, hogy mivel szolgálatom épp pénteken a szabadulás napján van, azt látom, hogy a szabaduló rabok egy jó része nem is örül a szabadulásnak. Mintha nem is a szabadulás órája lenne. Bizonyára olyanok ezek az emberek, akiket nem vár senki, a teljes reménytelenség és kétségbeesés lesz osztályrészük.

Már az első alkalommal volt egy megrázó élményem. Kalácsot is vittünk a református raboknak , de mivel megmaradt vagy húsz szelet kalács kérdem a tiszttől, hogy mi legyen ezeknek a sorsa. Ekkor ezt mondja: a legjobb lenne ezt a kiskorúakhoz vinni, azok között nagyon sok az ú.n. necautat(ez egy román szó, magyarul azt jelenti : nem keresett) Olyan 14-18 év közötti gyermekek ezek, akiket senki sem keres, sem szüleik, sem rokonaik. Alig bírtam könnyek nélkül. Ezek után rendszeressé vált szolgálatom a börtönben

Két órai foglalkozás áll rendelkezésemre, ez gyakorlatilag másfél órára zsugorodik, hisz amig megérkezem, bejutok a klubhelyiségbe, s amig lista alapján összegyűjtik a rabokat már legalább egy fél óra eltelik. Az együttlét első részében énektanulás, illetve a már ismert énekek éneklése folyik. A marosvásárhelyi börtön, egy könnyű börtön, ez azt jelenti, hogy átjáróház jellege van. Nagyon gyorsan váltakozik a rabok összetétele. A munka is zavarja az istentiszteletek látogatottságát. Ezért szinte minden alkalommal más-más arcok vannak az istentiszteleten, persze vannak jó ismerősök, főleg a visszaesők közül, van aki a nyolc év alatt már negyedszer került börtönbe, olyan is van aki 28 éve kis megszakításokkal él itt, ez egy külön kategória a börtönben. Ők nagyszerüen megtanulták már a kánaáni nyelvet, dogmatikából jelesre vizsgáznának, de az életük döntő változása még sem következett be. Ők igen szivesen jönnek az istentiszteletre, ezek nem is igen dolgoznak, a testi állapotuk is már igen leromlott a sok börtönben töltött idő alatt. Az éneklés igen jól megy, a fogvatartottak nagy része igen muzikális, sokszor még kánonban is sikerűl énekelni. Elvem az, hogy nem sok éneket tanitok, 6-7 éneket, ezek dallamos lelki énekek( Ne aggodalmaskodjál, Az Úr a pásztorom, Te csak az Istennek országát keresd, Tudom az Úrnek terve van velem, Magára vette szennyes ruhámat, Bűnös a neven, Eldőlt a szivemben, Óh mi hű barát a Jézus). Úgy gondolom, hogy legalább néhány ének jól vésődjön be a szívükbe és emlékezetükbe.

Az éneklés után következik az imádkozás. Ez rövid, tömör, előkészítő imádság. Jó tapasztalatom az, hogy az imádság alatt igen fegyelmezettek, csak nagy ritkán fordul elő az, hogy imádság közben beszélgessenek vagy kacagjanak. Igaz ebben én is nagyon szigorú vagyok, igen keményen rászólok arra, aki az imádság szentségét és méltóságát nem respektálja. Az imádság után következik az igeolvasás és igehirdetés. Vagy a bibliaolvasó kalauz alapján, vagy pedig az egyházi év alapján szól az igehirdetés. Tartottam katekhizáló-evangelizáló sorozatot is, vagy olyan igéket kerestem ki a Bibliából, amelyek nehéz helyzetben születtek.(lásd munkaterv) . Igyekszem nagyon egyszerű lenni, és kitérni azokra a problémákra, amelyek foglalkoztatják őket. Igyekszem arra, hogy a fogvatartottak ne csak passzív hallgatók legyenek, hanem maguk is bekapcsolódjanak a párbeszédbe. Megszakíthatják a prédikációt, kérdéseket tehetnek fel. Én is próbálok kérdéseket feltenni, egyrészt azért, hogy feltérképezzem azt, hogy ki rendelkezik legalább valamelyes bibliaismerettel, de azért is, hogy így személyessé tegyem a kérdéseket. Akik válaszolni tudnak a kérdésekre, azokat megdicsérem és a Szentirás további tanulmányozására buzdítom őket. Az is megtörtént már nem egyszer, hogy valaki egy olyan kérdést tett fel, hogy például hogyan lehet az őröket szeretni, akik az ő látásuk szerint durván és ellenségesen bánnak velük. Ebből kiindulva elkezdtünk egy jó beszélgetést, aminek végén az egyik fogvatartott megjegyezte : én 36 éves vagyok, de én összesen nem kaptam ennyi tanítást az életemben. Amikor arra hivatkoznak, hogy számukra nincs más lehetőség, mint a lopás,  akkor elmondom saját családom példáját, hogy bár édesanyám és két gyereke abban az időben éhhalálra volt ítélve, sok más sorstárssal együtt, de Isten úgy gondoskodott rólunk, hogy nem kellett éhen halnunk, sőt még  éheznünk se kellett. Ez igen jó hatást tesz a fogvatartottakra, persze sokan már únják ezt, és azt mondják, hogy az ő helyzetük most még nehezebb, mint az én szüleim helyzete volt akkor. Megpróbálom az igehirdetést nagyon személyessé tenni.Egyik alkalommal a megtérésről beszéltem, mind szinte kórusban fújták a szöveget, hogy meg kell térni, ekkor hirtelen odafordultam az egyikhez és neki szegeztem a kérdést: te hogy vagy ezzel a kérdéssel, ekkor könny szökött a szemébe és nem szólt semmit. Érezte, hogy az ő életében ez az esemény még nem történt meg. Próbálom azt is, hogy súlyosnak lássák a bűnt, amit elkövettek és ezzel borzalmas szenvedést okoztak embertársaiknak. Ők általában nagyon könnyen veszik azt, amit elkövettek. Még az első hónapokban megkérdezek egy vidám arcú fogvatartottat : miért van börtönbe? Erre azt feleli : ölésért. Én le vagyok döbbenve, mire ő így válaszol mosolyogva : tiszteletes úr, hát az is megesik az emberrel. Megkérdezem ilyenkor azt is : és ha a maga autóját törték volna fel, vagy lopták volna el? Persze azt is mindig elmondom, hogy a bűnnel elsősorban Isten ellen vétkezünk és őt szomorítjuk meg. Volt olyan is, hogy például Karácsony előtt nem olvastam ígét, hanem elkezdtünk beszélgetni arról, hogy miért kellett Jézus megszülessen, és hogy például mi lehet annak a jelentése, hogy Jézus istállóba születtett. Ekkor az egyik azt mondja : mert én tele vagyok disznósággal. Erre én arról teszek bizonyságot, hogy Jézus azért akar a mi szívünkbe is megszületni, hogy a mi istálló-szivünk átváltozhasson templommá, ahol már nem disznóságok lakoznak, hanem jó gondolatok, isteni szeretet. Tudatában vagyok annak, hogy a legtöbb fogvatartott nem az igéért jött el az istentiszteletre, a legtöbben csak azért, hogy találkozzanak egymással, vagy hogy jobban teljen az idő, de mindig rendkívüli módon örülök, ha egy-két emberben megmozdul valami. Sajnos, hogy sokszor egy-egy ilyen fogvatartott jó ideig nem jöhet el az istentiszteletre és nem tudjuk folytatni a megkezdett párbeszédet.

A sátoros ünnepek alkalmával lehetőség nyílik arra, hogy gyülekezeti csoportokat is bevigyek az istentiszteletre. Ilyenkor az illető gyülekezet lelkipásztora hirdeti az igét és a kórus vagy nőszövetség vagy ifjúsági csoport lelki énekeket énekel, szavalatok, énekszámok hangzanak el. Különösen meghatóak azok a pillanatok, amikor olyan gyülekezetekből jön be egy csoport, nagyon sok esetben közeli hozzátartozók, ahonnan fogvatartott van. Egész börtönszolgálatom csúcspontja volt az, amikor egy közeli gyülekezet gondnok házaspárjának a gyermeke került be a börtönbe. Kórus címe alatt bejött az egész rokonság. A műsorszámok egyike az volt, hogy a fiú édesanyja elénekelte, könnyekkel küszködve természetesen, az : „Ott a messze földről” cimű éneket, még a börtönparancsnok szeme se maradt száraz. Utána még szólt is a fogvatartottakhoz, és elmondta, hogy nektek nehéz, mert itt vagytok bezárva, de gondoljátok meg, hogy milyen nehéz azoknak a szülőknek is, akiknek gyermeke itt ezen a szomorú helyen van. Más esetben egy hatgyerekes édesanya volt benn, és a nagyobbik leánya és férje is bejöhetett és a gyermek végig foghatta az anyja kezét, ami a látogatás alkalmával csak esetleg néhány másodpercre lehetséges. Ilyen alkalommal  az Úrvacsorát is kiszolgálatatjuk. Ez egy elég nehéz lelkiismereti kérdés az én számomra, hiszen nagyon félek attól, hogy a legtöbb fogvatartott csak a korty bor kedvéért járul az Úr asztalához. Látom is azt, hogy a legtöbben azt se tudják, hogy hogyan kell azt elvenni, mit is kell tenni a kenyérrel. Az Úrvacsora szentsége így sokszor csorbát szenved. Épp most Karácsonykor történt, hogy az egyik fogvatartott egész istentisztelet alatt kacarászott, beszélgetett, után a pedig úrvacsorát akart venni. Életemben először történt meg, hogy valakinek megtagadtam az Úrvacsora kiszolgáltatását, de úgy éreztem hogy most ezt meg kell tennem.

Az igehirdetés után mindig újra imádkozunk, majd közösen mondjuk el az Úr imádságát. Az igehirdetés utáni imádságban mindig igyekszem még egyszer az ige mondanivalóját imádság formájában is újra fogalmazni, de a felvetett, esetleg személyes problémákat igyekszem imádságban Isten elé vinni. Az imádság után szoktam alkalmat keríteni arra, hogy az új fogvatartottakkal szóba álljak, azt szoktam megkérdezni, hogy hova valósiak, és mennyi időre vannak elítélve. Ilyenkor igyekszem néhány kedves szót intézni hozzájuk, azt próbálom már most tudatositani bennük, hogy a börtönben töltött idő egy nehéz ideje az ember életének, de mégis nagy áldás lehet az, ha épp itt találkoznak Istennel és az ő igéjével. Figyelmeztetem őket arra, hogy rendelkezésükre álló rengeteg időt ne csak TV nézésre, haszontalan beszélgetésekre, hanem sokkal inkább az elmélyedésre, a meditálásra, Isten igéjénak az olvasására is használják ki. Elmondom nekik, hogy lássák Isten különleges szeretetét abban, hogy most olyan helyzet van a börtönökben, hogy nem verést és éheztetést, hanem Isten igéjét és istentiszteletet kapnak. Ilyenkor nekik is szoktam szólni az édesapám börtönéletéről, hogy ő hat és fél év alatt egyetlen látogatást sem kaphatott, nem olvashatott Bibliát, sem más könyveket, nem levelezhetett, rengeteget éhezett és fagyoskodott, pedig ő ártatlanul szenvedett, és most még a megérdemelten szenvedők is összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között élhetnek itt.

 Itt szeretném megjegyezni azt, hogy a külső körülmények az elmúlt években a börtönökben óriásit változtak. Mivel én Románia börtönei közül csak kettőben vagy háromban nem voltam, erről majd később bővebben hallunk majd, elmondhatom, hogy a külső körülményekben óriásit változott a romániai börtönök helyzete. Nyolc évvel ezelőtt még nem volt ritka a 7o-8o személyes cella, az ágyak négyesre voltak emeletezve, csak török vécék voltak, omladozó falak, ma már minden börtönben angol WC, dusoló, csempézett falak, központi fűtés és jó állapotban levő ágyak vannak. Ezt az Európai Únió is követeli a román hatóságoktól. A bánásmódban is pozitív változások vannak. A személyzet cseréje is jó irányban halad. Olyan parancsnokok kerülnek a börtönök élére, akik nyelveket beszélnek, külföldön tanultak. Az alternatív bűntetések bevezetése által a fogvatartottak száma lecsökkent, s míg néhány évvel ezelőtt a zsúfoltság háromszorosa volt az európai minimál normának, ma már csak kétszerese. Így például a marosvásárhelyi börtön 38O fogvatartottal kellene működjön és 72O fogvatartott van jelen pillanatban.

Külön színfoltja a börtönszolgálatnak az ú.n. ökumenikus istentiszteletek. Ezekre három alkalommal kerül sor: Karácsonykor, Húsvétkor és junius 29-én Péter és Pál napja, ők ugyanis a romániai börtönök védőszentjei. Ilyenkor a fogvatartottak felét kihozzák az udvarra és egy ökumenikus istentiszteletet tartunk a különböző felekezetek képviselőivel . Ezek a felekezetek általában lelkipásztoraikkal, prédikátoraikkal képviseltetik magukat, de mindegyik felekezet ilyenkor egy programot is bemutat egyrészt a fogvatartottakkal, másrészt különböző gyülekezeti csoportok szerepeltetésével. Ilyenkor legtöbbször kultúrális program is van : népdalok, fúvós zenekarok, népi táncok, kolindák. Ezen az alkalmon az üzenet nagyon rövid és nagyon frappáns kell legyen Én ilyenkor először magyarul, majd románul is elmondom az üzenetet, amit a börtönben igen jó néven vesznek és külön meg is köszönnek. Egyik évben a húsvéti üzenet az volt : nincsen itt, feltámadott. Ennek az alkalmazása így hangzott : bárcsak ha valaki keresne benneteket, akkor a börtön kapujára ez lenne írva: nincsen itt, mert feltámadott, mármint a bűnből, a bűnöző életformából és most egy egészen más életformát választott magának. Egy karácsonyi istentiszteleten arról beszéltem, hogy milyen érdekes, hogy itt ebben a történetben senkit sem kell kényszeríteni. A pásztorokat senki se kell kényszerítse a Betlehembe való indulásra. Itt ti kényszer alatt vagytok, kényszerítő eszközökkel csikarják ki belőletek az engedelmességet, de milyen jó lenne, ha a ti életetekben is eljönne az az idő, amikor már nem kényszer alatt, hanem önként indulnátok el Betlehembe, Jézushoz, az Ő követésébe. Ez az ökumenikus istentisztelet azért kedves számomra, mert ez az egyetlen alkalom ,amikor nem csak magyar református fogvatartottakhoz, hanem az összes fogvatartotthoz szólhatok, és ugyanakkor a személyzethez is, hisz ilyenkor a személyzet egy jó része is részt vesz ezen az istentiszteleten. Különben a személyzettel is igyekszek, ha csak néhány szó erejéig is szót váltani és nekik is valamilyen formában bizonyságot tenni. Azt is nagy eredménynek látom, hogy a jelenlegi börtönparancsnok, aki Romániában az egyetlen magyar börtönparancsnoka, református ember lévén négy éve a mi gyülekezetünknek tagja és egyre gyakrabban láthatjuk őt templomunkban.

Igyekszem kihasználni a különböző külföldről érkező vendégek jelenlétét is, és amennyiben a parancsnok megengedi őket is beviszem a börtönbe, így az elmúlt évek során több anyaországi lelkipásztor is megfordulhatott a börtönben, nem beszélve a számtalan holland csoportról, kórusokról, akik így bejuthattak és szolgálhattak a börtönben. Holland barátaim, alapítványok különböző projekteket is segítenek, finanszíroznak. Így például a Kom Over En Help holland alapítvány már két éve finanszíroz egy asztalossági programot, amelynek keretében félévenként tíz fogvatartott tanulja meg az asztalosmesterséget, ez az alapítvány az alfabetizálási programot is támogatja irószerekkel, fűzetekkel. Néhány évvel ezelőtt egy holland alapítvány kiállítást szervezett olyan képekből, amelyeket a marosvásárhelyi börtönben lévő fogvatartottak festettek és az ebből bejövő pénz további projektek finanszírozását szolgálta.

Szólnom kell a szabadult rabokért végzett szolgálatról is. Néhány évvel ezelőtt a mi gyülekezetünk egyik szobájában talált szállásra egy olyan szabadult rab, akinek senkije sem volt, addig amíg helyzete rendeződött és lakást talált a maga számára. Nagyon sokszor felkeresnek a szabadult rabok, azért hogy megköszönjék azt a szolgálatot, amelyet éveken át érettük végezhettem. Igyekeztem, hogy ezek közül az értelmesebbek a gyülekezet előtt is megszólalhassanak, bizonyságot tehessenek. Egy szabadult vállalkozó, aki épp a börtönben jutott hitre, azóta is többször eljött az istentiszteleteinkre. Többször igyekeztünk szabadult raboknak munkát is adni, hogy igy jussanak jövedelemhez, sajnos ez nem mindig járt sikerrel. Olyan is volt, hogy az egyik előre felkérte a pénzét, és azután nyomtalanul eltünt. Sajnos a rossz tapasztalatok a presbitériumban rontják ennek a munkának a hitelét és egyre kevesebb bennük a hajlandóság az ilyen esetekben való segítségnyújtásra. Olyan eset is volt, amikor egyik szomszédunk hallotta azt, hogy három szabadult rab arról beszélgetett este az utcán, hogy be fognak törni hozzánk az éjszaka folyamán. El lehet képzelni lelki állapotunkat azon az éjszakán, persze azonnal hívtam a rendőrséget, hogy fokozottan figyeljék a környéket, hála Istennek semmi különös nem történt azon az éjszakán. Most van egy tervünk, amiben több nagy alapítvány, közöttük egy holland börtönalapítvány is résztvenne, hogy egy visszakapott kastélyt s a hozzá tartozó földterülteket szabadult rabok elszállásolására és munkába állítására is szeretnénk felhasználni. Az is terveink között szerepel, hogy esetleg börtönben levő szülők gyermekeit is befogadnánk és nevelnénk ennek a projektnek a keretében.

A különböző gyülekezetekben végzett szolgálataim alkalmával igyekszem a börtönben folyó munkát ismertetni és a híveket szenszibilizálni arra, hogy legalább gondoljanak, imádkozzanak, esetleg adakozzanak is erre a munkára. Sajnos ilyen szempontból még nagyon sok a tennivaló. Nagyon sok hívünk még nem úgy tekint a börtönben levőkre, mint eltévedt bárányokra, akikért valamit tenni kellene, hazatalálásuk érdekeben, hanem mint egy olyan emberkategóriára, amivel már semmit sem lehet kezdeni, jó helyen vannak, mondogatják, ott dögöljenek meg. Sajnos maga az állam sem tesz még Romániában szinte semmit sem a börtönből szabadultak érdekében. Tudomásom szerint még nincs egyetlen állami intézmény sem, amely az ilyen emberekkel törődne, egy bizonyos időre befogadná, a társadalomba való beilleszkedésüket elősegitené. Mindenki látja ennek szükségét, de senki nem tesz semmit ennek érdekében. Sokszor a börtönökben, főleg a kiszolgáló részlegen fölösleges luxus is van, amit nyugodtan ilyen központok építésébe, fenntartásába kellene és lehetne fektetni.

Úgy gondolom, hogy sokkal nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a megelőzésre, főleg a fiatalok között. Fel kellene hívni a figyelmet a különböző veszélyekre. Sok fiatal nem is kifejezett szándékból, hanem csak kalandvágyból kerül a börtönbe. Hallottam olyan esetet is, hogy néhány fiú összebeszélt, hogy heccből egy barátjuk számítógépét az ablakon át lopják el. Az édesapa rajta kapta őket és hiába mondták, hogy ők ezt csak viccből tették, feljelentette őket és börtönbe kerültek. Figyelmeztetni kellene őket, hogy nagyon válogassák meg barátaikat, társaságaikat, mert ahogy az ige mondja, jó erkölcsöt megrontanak gonosz társaságok. Sajnos egész Kelet-Európában az alkoholizmus is óriási gondokat okoz. Nagyon sok súlyos bűncselekményt az alkohol hatása alatt követnek el, mégpedig olyanok, akik józan állapotban ilyesmit sohasem tennének. Nem egyszer így legjobb barátok ölik meg egymást, okoznak egymásnak soha többé helyre nem hozható tragédiát. Nagyon sok házaspár is meg kellene gondolja a válást, hisz tapasztalatom szerint a válások egyik fő okozója annak, hogy később a gyermekek, vagy már maguk a házastársak is börtönbe kerülnek. A marosvásárhelyi börtönben készítettem egy interjút egy fogvatartottal, aki elmondta, hogy életének zuhanása válásával kezdődött. Szép családja, két gyermeke volt, aztán lassan az alkohol rabjává lett és már negyedszer van börtönben. Különben egy ragyogó szakember, a börtönben is rengeteget dolgozott. Saját bevallása szerint egész életének tragédiáját anyósának köszönheti, aki mindent megtett annak érdekében, hogy őket elválassza.

Szomorú tény az is, hogy a szekularizációval, főleg a fiataloknak az egyháztól és Istentől való eltávolodásával nő a bűnözés. Ha nincs Isten és az Ő törvénye és félelme, akkor valóban minden szabad, akkor fellazulnak a korlátok és ez is szomorú következményekkel járhat. Ezért nagyon fontos az evangélizáció munkája, az egyháztól és Istentől elidegenedett emberek visszahívása a gyülekezetbe , a közösségbe. Mert a közösségnek óriási a megtartó, bűntől visszatartó ereje. A tapasztalat azt mutatja, hogy aki egy jó közösségbe kerül, annak az egy komoly védelmet bíztosit a bűnözéssel szemben.

Jó kezdeményezésnek látom azt, hogy az árvaházak helyett az elhagyott gyerekeket családok vegyék magukhoz és neveljék, mert a régebbi időkben az állami árvaházak direkt szállítói voltak a börtönöknek. Főleg azok a fiatalok, akiket 18 éves korukban automatikusan kitettek az árvaházakból nagyon hamar a bűnbandák áldozataivá és a börtön állandó lakóivá lettek. Ha egy ilyen gyerek egy normális családban nő fel, emberi kapcsolatokat szerez, sokkal kisebb az esélye annak, hogy a börtönbe kerüljön. Összefoglalva : a bűnözés elleni harc a lelkészeknek, gyülekezetnek és az egész társadalomnak közös szívügye kell legyen. Csak így lehet a jövőben eredményeket elérni és fiatalokat ettől a szomorú úttól megóvni.

11.Szolgálatom a RUCHAMA holland alapítvány keretében

Börtönmissziós szolgálatom egy része a RUCHAMA holland alapítvány keretében zajlik. Ennek az alapítványnak tolmácsa vagyok, ugyanis hollandiai tanulmányutam által elsajátítottam a holland nyelvet is, és mivel a román nyelvet is teológiai szinten is jól beszélem, ezt a szolgálatot is felvállalhattam. Ez az alapítvány 1993-ban jött létre holland lelkipásztorok és presbiterek közreműködésével. Olyan lelkészek és presbiterek voltak, akik már a kommunizmus idején is jártak Romániában, Bibliákat csempésztek és ahol csak tudtak segítettek. A 9O-es évek elején egy segélyszállítmánnyal érkeztek Kolozsvárra. Ott találkoztak a Prison Felowship romániai igazgatójával, aki elvitte őket a szamosújvári börtönbe. Ott épp egy bukaresti küldöttség volt. Ők is részt vettek a holland lelkész által tartott istentiszteleten és annyira megtetszett nekik a szolgálat, hogy ígéretet tettek arra nézve, hogy segíteni fognak abban, hogy ennek az alapítványnak a tagjai ezután rendszeresen bejuthassanak a romániai börtönökbe. Ezek után létre is jött az alapítvány és beindult a szolgálata. Én 1997-ben kerültem kapcsolatba az alapítvánnyal, miután már a marosvásárhelyi börtönben elkezdtem szolgálatomat. Ők is igen örültek, hisz a nyelvi akadályok igen nagyok voltak, angol vagy német nyelven nekik is nehéz volt megértetni magukat. Ezért megkértek arra, hogy vállaljam el a tolmácsi teendőket.

Szolgálatuknak két nagy része van. Az egyik az anyagi segitség. Évente egyszer nagy segélyszállítmánnyal érkeznek, aminek egy részét Kolozsváron egy nagy raktárban helyeznek el, másik részét pedig tovább viszik a romániai börtönökbe. A kérések és lehetőségek szerint hoznak javakat : ágyakat, pokrócot, ágyneműt, alsóneműt, sportfelszereléseket, iskolai felszereléseket, számítógépeket , különböző bútorokat, felszereléseket, székeket, asztalokat. Több éven át rengeteg élelmiszert is hoztak, de néhány év óta ez nagyon megnehezedett és elmaradozott. A szolgálat másik része az evangélizálás. Egy-egy körút alkalmával 6-7 börtönt látogatunk meg, ahol legalább két csoport fogvatartottal istentiszteletet tartunk. Ilyenkor a legkülönbözőbb kategóriáju fogvatartottakkal találkozunk, kiskorúak, fiatalok, felnőttek, asszonyok, életfogytiglanra ítéltek. Az igehirdetés evangélizáló jellegű, erős felhívás az Istenhez való megtérésre. Utána a fogvatartottak lehetőséget kapnak arra, hogy az elhangzottakhoz hozzá is szóljanak, hogy kérdéseiket feltehessék, vagy bármilyen más panaszuk van, azt is nyugodtan elmondhatják. Az együttlét végén imádság és éneklés is van. Sokszor énekeket is szoktunk tanítani, legtöbbször holland vagy angol nyelvű gyermekénekeket. Azokban a börtönökben, ahol magyar nyelvű fogvatartottak is vannak, a holland igehirdetést mind a két nyelvre fordítjuk. Ezt a legtöbb esetben minden további nélkül meg szokták engedni, sőt az is megtörtént, hogy a volt szamosújvári parancsnok  a magyar fogvatartottakat hozatta ki istentiszteletre és arra kért, hogy csak magyar nyelvre fordítsuk az igehirdetést. Olyan is volt, hogy megtiltották a magyar nyelvű igehirdetést, mondván, hogy az állam hivatalos nyelve a román. Nem annyira a nyelvi dolgokra érzékenyek, mint inkább attól félnek főleg a román lelkészek, hogy a protestáns tanitással akarjuk „fertőzni” a fogvatartottakat. Bibliák és evangéliumok kiosztása nem igen ütközik nehézségbe, de más könyveket csak szígorúan a börtönlelkész engedélyével lehet kiosztani. Általában, ha megengedik az istentisztelet végén a fogvatartottak egy kis szeretetcsomagot is kapnak, de ezt a szigorodó szabályokra hivatkozva egyre gyakrabban megtagadják.

 Ennek a munkának a hátránya az, hogy nem folyamatos. Egyszeri alkalom a fogvatartottak életében és nem követi utógondozás. De Isten ezt is felhasználhatja a fogvatartottak lelki ébresztésében.

12. Zárszó

Ebben a dolgozatban megpróbáltam felvázolni mindazt , ami a második világháború után Romániában történt. A kommunista rendszer bejövetele mérhetetlen szenvedést zúdított az itt élő hitvalló keresztyénekre. Voltak, akik visszavonultak, megpróbáltak alkalmazkodni az új helyzethez, vagy éppenséggel eladták lelküket az új, istentelen rendszer szolgálatára. Nem az én feladatom emberi életek, sorsok, döntések felett ítéletet mondani. Sokszor a történelem elég hamar ki is mondta azt, és Isten is sokszor megmutatta azt. Lesznek olyan dolgok, amelyek csak majd az utolsó napon, a végső ítéletben lesznek nyilvánvalókká. A dolgozatban mindenekelőtt azoknak szerettem volna emléket állítani, akik hitüket a legrettenetesebb kínzások közt is megvallották. Akik hitüket még akkor sem tagadták meg, amikor életükkel kellett fizessenek érte. Ezek az emberek valóban ott vannak a hithősök sorában és példájuk örökre ragyogni fog az egyház történelmében. Szabó Dániel testvérünk egyszer azt mondta : néhány évtized múlva ebből teológusok, történészek doktorálni fognak. De talán nem ez a legfontosabb. A legfontosabb az, hogy ők megmutatták, hogy a legsötétebb börtöncellában is lehet dicsőiteni Istent és hűséges lehet maradni hozzá. Példájuk örökre ott  ragyog az elkövetkező nemzedékekben, akik talán már elképzelni sem tudják, hogy egy félévszázaddal ezelőtt miként kellett szenvedni a hitért és annak megvallásáért.

A mai helyzet egészen más. Ma a börtönben valóban nem azok vannak, akik hitükért szenvednek, sokkal inkább azok, akik a hitetlenség útját járva, a bűn mélységes szakadékaiba zuhantak. Most már valóban nem az evangéliumért kell a börtönbe menni. De nagy ajándék az, hogy mehetünk az evangéliummal. Vihetjük a bűn foglyainak a szabadulás jó hírét, a Jézus Krsiztus szabadító erejéről szóló bizonyságtételt. Ez most inkább vallás, de Isten kegyelméből lehet hitvallás. Szolgálatunkat Isten felhasználhatja arra, hogy emberek megtérjenek Hozzá, hogy a bűn széles útjáról a keskeny útra térhessenek. Hogy ha talán hitetlenként, elveszettként mentek be, hitvallóként, mint a kegyelem által megtaláltak és megváltottak jöhessenek ki onnan.

Az Úr áldja meg ezt a szolgálatot. Bárcsak abban a drága hitben tudnánk végezni, hogy a mi munkánk nem hiábavaló az Úrban.

Marosvásárhely-Sárospatak 2OO4 március havában

                                                                        Lőrincz István lelkipásztor

 

 

 

 

Jegyzetek

1.                       Bilincseket és börtönt is  Koinonia kiadó Kolozsvár 1993…..1O8 o

2.      U.o…………………………………………………………...1O9 o

3.      Richard Wurmbrandt: Gefoltert für Christus Stephanus Edition 1967              

       16 o

4.      Bilincseket és börtönt………………………………………….11o

5.         U.o……………………………………………………………8 o

6.         u.o…………………………………………………………….9 o

7.       u.o……………………………………………………………..1O o

8.        u.o……………………………………………………………..13 o

9.        u.o……………………………………………………………..13 o

10.  Akik imádkoztak üldözőikért  Erdélyi Református Egyházkerület Kolozsvár 1996………………………………………………….7 o

11.    U.o………………………………………………………………11 o

12.    u.o………………………………………………………………..13 o

13.   Prizonierii sperantei  Koinonia Strigatul de la Miezul Noptii   Cluj.Napoca  2OO2……………………………………………………………….361 o

14.  Gefoltert für Christus……………………………………………….11 o

15.    U.o………………………………………………………………….11 o

16.    u.o…………………………………………………………………..12 o

17.    u.o……………………………………………………………………12 o

18.    u.o……………………………………………………………………14 o

19.     u.o……………………………………………………………………35 o

20.    u.o…………………………………………………………………….36 o

21.    u.o…………………………………………………………………….41 o

22.    u.o…………………………………………………………………….43 o

23.    u.o…………………………………………………………………….46

24.    Bilincseket és börtönt………………………………………………123 o 

25.    Szilágyi Sándor Boldog rabságom   Koinonia Kolozsvár 2OO2        6 o

26.    u.o…………………………………………………………………….7 o

27.    u.o…………………………………………………………………….19 o

28.    u.o…………………………………………………………………..2O o

29.    u.o…………………………………………………………………..25 o

30.    u.o…………………………………………………………………..28 o

31.    u.o…………………………………………………………………..39 o

32.    u.o…………………………………………………………………..5O o

33.    u.o…………………………………………………………………...8O o

34.    u.o…………………………………………………………………...115 o

35.    Bilincseket és börtönt is…..………………………………………….21 o

36.     u.o…………………………………………………………………..36 o

37.    u.o……………………………………………………………………47 o

38.    u.o…………………………………………………………………….53 o

39.    u.o…………………………………………………………………….53 o

40.    u.o…………………………………………………………………….57 o

41.    uo……………………………………………………………………..58 o

42.    u.o…………………………………………………………………….74 o

43.   u.o……………………………………………………………………..8O o

44.    u.o……………………………………………………………………..84 o

45.    u. o………………………………………………………………..1O9 o

46.    u.o…………………………………………………………………112 o

47.    u.o………………………………………………………………….133 o

48.    u.o ………………………………………………………………….151 o

49.    u.o ………………………………………………………………….151 o

50.    u.o…………………………………………………………………...161 o

51.    u.o……………………………………………………………………169 o

52.   u.o…………………………………………………………………….172 o

53.   u.o…………………………………………………………………….176 o

54.    u.o………………………………………………………………….   196 o

55.    u.o…………………………………………………………………..  211 o

55a. Akik imádkoztak üldözőikért   …………………………………….  1O2 o

56. Csiha Kálmán Fény a rácsokon Erdélyi Református Egyházkerület  1993 ………………………………………………………………………………42o                                                                                                                                                                                                                               

57.Prizonierii sperantei…………………………………………………..  227 o

58. u.o……………………………………………………………………. 234 o

59. Varga László A Fegyencélet fintorai Püski Kiadó Budapest 1998 ..     7 o

6O. u. o………………………………………………………………….  1O o

61.    u.o……………………………………………………………………38 o

62.     u.o……………………………………………………………………56

.