Orvosi etika nehéz kérdései

Hivatali titoktartás, hallgatni és beszélni a betegágy mellett

Egy orvosnak nagyon gyakran az a feladata, hogy a beteggel egy súlyos és kiábrándító üzenetet kell közölnie. El kell mondani, hogy a gyógyulás emberileg lehetetlen és a közelgő halállal kell számot vetni. Sokkal könnyebb egy jó hírt, mint egy rosszat közölni valakivel. De az orvos erényei között ott van a megbizhatóság is, a szavahihetőség. Mit jelent a megbizhatóság, a szavahihetőség abban az esetben, ha arról van szó, hogy beszéljünk vagy hallgassunk.

Minden esetben el kell-e mondja az orvos amit tud, amitől fél ő is, és a beteg is, vagy van a hallgatásnak is egy művészete, amikor a beteg még nem tud vagy nem akar szembenézni az igazsággal?

Az orvos-etikai irodalomban kevés szó esik erről. Pedig az igazságot jól kezelni, ez éppúgy feladata az orvosnak, mint a lelkésznek, ügyvédnek, bírónak.

A probléma az orvos esetében ott válik súlyossá, hogy ő sokszor az élet és halál kérdéséről kell beszéljen, azzal kell a betegét is szembesítenie. Az orvost ugyanakkor a hivatali titoktartás is kötelezi. A titoktartás mindig a beteg érdekében van. Az orvosnak hallgatni kell egy harmadik személy előtt arról, amit a betege neki bizalmasan elmondott.

Mit értünk hivatali titok alatt? Az orvosnak az a kötelessége, hogy egy beteg titkát, amit rábízott, azt megőrizze, hacsak valami rendkívüli körülmény nem mentesíti ez alól. Ez az orvos minden más munkatársára is érvényes, még a kórház kapusára is. Ilyenképp lehet hallgatási kötelezettségről is beszélni, hisz ez a hivatali titok lényege. Végső soron nem is az orvos, hanem a beteg titkáról van szó.

Mi tartozik ide? Tulajdonképpen a betegről szóló minden információ, még az is hogy hol lakik a beteg. Gondoljunk csak a második világháborúra, amikor az orvosok megtagadták zsidó betegeik lakáscímének elmondását, és így sok embernek az életét megmentették.A hivatali titkot még a hozzátartozók és az orvoskollégák felé is meg kell tartani. A betegnek tudnia kell, hogy az orvos milyen információt ad tovább róla egy harmadik személynek. Az orvos még a beteg halála után is köteles megtartani a titkot. Főleg híres emberek esetére igaz ez. Churchill orvosa 25 évvel a betege halála után közzé tette jegyzeteit. Mitterrand orvosa nem sokkal betege halála után közölte azt, hogy betege már jóval korábban rákos betegségben szenvedett, mielőtt azt még hivatalosan nyilvánosságra hozták volna. Mindkét esteben több orvosi szervezet is tiltakozott ezen információk kiszivárogtatása miatt.

Min alapszik a hivatali titoktartás? Először is a hipocratesi esküre. Ez a hallgatás erkölcsi jellegü. A hivatali titoktartás a beteg személyiségének a tiszteletére alapszik.

A hivatali titoktartás két célt is szolgál.

a. Először is a beteg személyes érdeke.Az orvos védi a beteg titkait egy harmadik személlyel szemben.Az orvosnak meg kell védenie betegének intim szféráját. A hallgatás az orvos részéről annak a bizalomnak a meghálálása, amivel a beteg feltárta bajait, nehézségeit, problémáit az orvosa előtt.

b.Másodszor a személyes szempont mellett van egy társadalmi szempont is. Ezzel a társadalomnak is hasznot és szolgálatot teszünk. Hisz így minden ember tudja, hogy az orvos megtartja a titkot, így még a bűnöző is bizalommal fordul az orvoshoz.

Ezért a hivatali titoktartás megszegése egy súlyos bűnnek számít. Ezt a törvény is bűnteti, legalábbis Hollandiában így van ez.

Feltevődik egy nagy kérdés: minden esetben kötelez a hivatali titoktartás? Nem! Az orvosi esküben van egy kitétel :”Hacsak nem”. Az orvost nem kötelezhetik, hogy tanúskodjon bíróság előtt, de ha egy súlyos bűncselekményről tud : gyilkosság, gyújtogatási és rablási szándék, ezt jelentenie kell.

A hivatali titoktartást korlátozza maga az orvosi gyakorlat is. Az orvosnak lehetetlen mindent titokban tartania. Jelentenie kell egy születést, halált,(a halál esetében meg kell jelölje a halál okát) fertőző betegséget. Az orvos információt kell szolgáltasson a beteg elmeállapotáról, ha egy bűntény elkövetéséről van szó, mert ettől függ, hogy az illetőt börtönbe vagy pedig elmegyógyintézetbe szállítják.

Vannak ennek erkölcsi inditékai is. Ha pl. egy buszsofőr epilepsziában szenved és az orvos kifejezett kérésére sem akarja abbahagyni hivatásának gyakorlását, akkor ezt is köteles jelenteni az illetékes szerveknek. Egy gyerekkel való súlyos visszaélést, kegyetlen verés, szekszuális zaklatás, szintén jelenteni kell, hogy további traumáktól megkímélhessük. Volt olyan eset, hogy egy férfi egy orvosi bejelentés által került rendőrkézre, aki már 8 fiatal asszonyt erőszakolt és gyilkolt meg. De volt olyan eset is, amikor egy leányt azzal gyanúsitottak, hogy megmérgezte anyját, közben az anya veseelégtelenségben szenvedett és igy a mérgezés nem bűntett, hanem a betegség miatt következett be. Az orvos megállapitása egy embert megmentett sok évi ártatlan szenvedéstől.

El kell-e hallgassa az orvos, hogy páciense pl AIDS-ben szenved, és ez nem akarje ezt partnerével közölni, esetleg másokat is szándékában áll megfertőzni?

A hivatali titok tehát nem abszolút titok. Vannak olyan esetek, amikor nem hallgatni, hanem beszélni kell. Az idők változnak és igy a hivatali titok megítélése is. De örök szabály marad: hallgatni arany, beszélni ezüst. A hivatali titoktartás hallgatásra kötelez, de van egy:”hacsak nem”. Ha nyomós ok van erre, ha emberek, családok élete forog kockán , akkor a csendet meg kell törni és beszélni kell.

Igazság és hazugság a betegágy mellett

Láttuk, hogy az orvos egyik legfontosabb erénye a megbízhatóság, a szavahihetőség. Az orvos tudja, hogy a beteg bízik benne és ő nem csaphatja be a beteget.De a beteg is bizik az orvosban és tudja, hogy az nem hazudhat neki.

De épp azért, mert az orvos szereti a beteget, sokszor hallgat előtte, vagy elhallgat előle valamit.

Nyilván itt a legnagyobb kérdés: el kell-e valakinek mondani, hogy gyógyíthatatlan betegsége van., vagy inkább hallgatnia kell, mert az igazság esetleges kimondása végzetes következményekkel járhat?

A régebbi etikák ismerték az Ú.N. „kegyes csalás, kegyes hazugság” fogalmát.(pia fraus) A hippocratesi elv „primum nil nocere”(fő, hogy kárt ne okozzunk) állt első helyen. Nemcsak az igazság elrejtése, hanem annak kereken való tagadása is divatos volt. Opium et mentiri. Ópiumot és hazugságot kell adni. Az volt a meggyőződés, hogy az orvos ne mondja ki a halálos itéletet a beteg felett. Mára ez az álláspont nagyon megváltozott és már szinte senki sem védelmezi a kegyes hazugság tanát. Nem helyes a hazugságot gyógyszernek tekinteni. Az igazság gyógyszer lehet, hogy sokszor keserű, de hasznos és üdvös. Egy kiemenkedő holland etikus szerint a halál egy olyan jelentős esemény az ember életében, hogy az emberség megköveteli, hogy megadjuk valakinek azt a lehetőséget, hogy felkészüljön a halálra. Meg kell adni a felkészülés lehetőségét, nem erkölcsös a beteget félrevezetni.

Sokszor nem azért választjuk a hazugságot, mert könyörületesek vagyunk, hanem azért, mert tehetetlenek és gyávák vagyunk. A legtöbb ember nem tud mit kezdeni a halál kérdésével, és ezért a magunk dolgát próbáljuk megkönnyiteni azzal, hogy nem beszélünk arról. Nem vagyunk felkészülve azon kérdések megválaszolására, amit egy ilyen esteben a halálos beteg fel fog tenni nekünk.

Az igazsásg kimondása korántsem azt jelenti, hogy mindent és egyszerre kellene elmondani.Egy holland közmondás szerint az embernek kell tudnia azt, hogy mit mond, de nem kell elmondania mindazt, amit tud. Először is a diagnózissal együtt ne próbáljunk egy prognózist is adni. Az orvos nyilván feltételez dolgokat, emberileg meg tudja állapitani, hogy még mennyi van hátra, de ezt nem kell kimondja. Nagyon vigyázzon arra, hogy a halál bekövetkeztére egy időpontot mondjon. A szerző mond egy példát. Egyik orvosbarátja elmondta neki bizalmasan, hogy egy gyülekezeti tag nem fog egy fél évnél tovább élni. A szerző ezt el akarta mondani a betegnek, de a beszélgetésre valami miatt nem került sor. A beteg még húsz évet élt meglehetősen jó egészségben.

A második fontos kérdés, hogy az igazságot helyes módon mondjuk el. Aki egy rossz hirt kell elmondjon, az ne rontson be ajtóstúl a házba. Még azoknál se tegye ezt, akik kifejezetten kérik erre, és akik azt állitják, hogy ők az igazságot el tudják fogadni és fel tudják dolgozni. Itt is nem az igazság a legfőbb törvény, hanem a szeretet. Nem mindent egyszerre kell a betgnek elmondani, hagyni kell, hogy az igazság fokozatosan jusson el a beteghez és folyamatosan tudja feldolgozni azt.

Sokszor el se kell mondani az igazságot, mert a beteg amúgy is érzi, hogy már nem lesz jobban. Főleg orvosok, egészségügyben dolgozók, intellektuelek esetére érvényes ez. Hiába is hazudnánk, ők tisztában vannak helyzetükkel és mi ráadásul nevetségessé válnánk szemükben.

Az orvos őrizkedjen a szélsőségektől: ne legyen kegyetlen, és ne hazudjon szemrebbenés nélkül.

Vannak olyan esetek, amikor az orvos el kell hallgassa az igazságot, mert félős, hogy a beteg öngyilkosságot követne el. Vannak tehát rendkivüli esetek, amikor az igazság elhallgatása segit. Kant és Augustinus azon tétele, hogy az igazságot minden esetben és hiány nélkül el kell mondani nem állja meg a helyét. A rendkivüli eset a legtöbb esetben emberi életek megmentését, vagy egy nagy és nemes célt jelenthet. (emberi életek megmentése, Bibliák becsempészése)

A szükség-hazugság csak rendkivüli esetekben igazolható és nem arra való, hogy minden kellemetlen helyzetből kimentsük magunkat.  Ilyen rendkivüli helyzet az orvosi gyakorlatban gyakrabban előfordul, mint más hivatások esetében.

El kell-e mondani az igazságot akkor is, ah a beteg kifejezetten kéri az orvost, arra, hogy neki ne mondja el azt, hogy ő gyógyithatatlan beteg? El kell-e mégis mondani ilyen esetben? Nem! Ebben az esetben joga van a betegnek arra, hogy ne tudja meg a betegségét. A lelkipásztornak azonban ilyen esetben is fel kell készitenie az illetőt a halálra.

De ez a jog korlátozott. Lehet pl. hogy egy fontos kezelést kell adni a betegnek, és ehhez szükség van a beteg beleegyezésére. Sokszor azért is információt kell adjon az orvos a betegnek, mert nem csak az ő élete forog kockán, hanem betegségével másokat is veszélyeztet (pl.AIDS) Ha egy ilyen ember vért akar adni, akkor neki el kell mondani, hogy ezt nem teheti meg, mivel ezzel ő másokat is megfertőz.

Végül néhány megjegyzés személyes lelkipásztori tapasztalatomból. Segédlelkész koromban másfél éven át rendszeresen gondoztam rákos betegeket, ugyanis az onkológiát kaptam osztályrészül. El kell mondanom, hogy erre semmilyen előzetes képzést nem kaptam, Isten Lelke volt csak a tanitómesterem. Az én tapasztalatom az volt, hogy a betegek óriási többsége nagyon is tisztában volt helyzetével. Ők már előre mondták, hogy ez a legszomorúbb korház, aki itt van annak számolnia kell a közelgő halállal. (Zárójelben egy szinte tragikomikus eset: bemegyek az egyik terembe, az egyik néni már messziről mondja, hogy nehogy azt higgyjem, hogy ő is rákos beteg, neki egy különleges afrikai betegsége van, de ez egyáltalán nem veszélyes, ezzel száz évig is lehet élni, ő nem fog ugy meghalni, mint ezek a többiek, akik itt vannak. A néni közben kiment és a szobatársai mosolyogva mondták, hogy a nénit Kolozsvárról hozatta ide az orvos fia, ő adta be neki ezt a teóriát, de közben ő is éppugy rákos mint a többiek). Az én tapasztalatom az volt, hogy ők tőlem nem arra a hamis vigasztalásra vártak, hogy ne búsúljon, mert minden rendbe jön, hanem épp arra hogy beszéljek nekik a halálról, de még inkább a halál utáni életről, az üdvösség drága reménységéről, a Szentirás vigasztaló tanitásáról. Gyötrelmesen nehéz, de ugyanakkor felemelően gyönyörű szolgálat volt embereket a halálig elkisérni, a nagy útra őket felkésziteni. Máis is nagy szeretettel gondolok 3-4 emberre, akiket én vezethettem el lelkileg az örökéletbe való általmenetelre. Itt nagyon jól lehetett látni a különbséget azok között, akik hittel és azok között, akik hit nélkül kellett meghaljanak. A halálos ágy mellett látszik meg az igazán, hogy van-e valakinek élő hite vagy nincs.

Nagyon rossz viszont a tapasztalatom a hozzátartozókkal kapcsolatosan. Ők a legtöbb esetben teljesen tettetett módon hazudják el az igazságot. Sokszor láttam, azt hogy a beteg valósággal szenvedett amiatt, ahogy a haldokló beteget ilyen vigasztalásokkal boritották el: ne búsulj, fogunk mi még múlatni és táncolni, majd jön a tavasz, megyünk a kertbe, a szép idő majd rendbe hoz. Amikor haldoklóhoz hivnak, majdnem mindig lelkemre kötik, hogy nehogy beszéljek a betegnek a halálról.Azt mondják, hogy erről még egyetlen szó sem esett közöttük. Olyan is volt, hogy imádság közben amikor a halált és örökéletet  emlegettem a leánya,( kb 1OO kg-os) a lábamra ugrott, ezzel jelezve, hogy mennyire mérges, mert az imádságban mertem a halálról és az örök életről beszélni. Én ebben az emberek hitetlenségét látom, hogy csak ezt a földi életet látják, nem hisznek a feltámadásban, az örök üdvösségben. Ha engem arra kérnek, hogy ne szóljak semmit a halálról, akkor megpróbálom meggyőzni őket arról, hogy nekem kötelességem mindenkinek erről szólni. Azt szoktam elmondani, hogy nem csak nekik kell a halálra készülni, hanem még a fiatalnak és egészségesnek is. Azt is el szoktam mondani, hogy a különbség köztünk csak annyi, hogy ő tudja, hogy rövid időn belül, én tudom hogy 3o éven belül el kell távoznom. De üzenetem semmiképp sem kegyetlen, nem ezzel kezdem, hanem először meghallgatom, és nem is annyira a halálról beszélek, hanem arról a vigasztalásról, arról az evangéliumról , örömüzenetről, ami a halálos ágyon is örömüzenet .Én azonban nem csak beteg emberekkel szoktam halálról beszélni, arról amit az ige igy mond: nincsen nékünk itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük. Hiszem, hogy az veszi komolyan az életet, aki a halált is komolyan veszi. Az életet az teszi komollyá, hogy van halál. A halált azt teszi komollyá, hogy utána van itélet. Az itéletet az teszi komollyá, hogy van örök üdvösség és örök kárhozat. Nyilván itt is kell őrizkedni a szélsőségektől. Ez a két szélsőség egy szójátékkal élve: lehet valaki túl világi, aki csak ezet a földi életet látja, ennek akarja minden örömét és gyönyörét leszakitani, és lehet túlvilági, aki a fellegekben jár, aki a földi életet nem veszi komolyan, mert azt mondja, hogy ez ugyis csak mulandó, csak az örök élet a fontos. A keresztyén ember szereti ezt a földi életet, azt hitben, szeretetben és felelősségben éli, de tudja azt is, hogy nem ez a végső állomása életének, életének hajója be fog futni az örök kikötőbe, Isten országába. Elmondom azt, amit egy kedves holland barátom irt egy levélben, amikor nagyon nehéz helyzetben voltam, nagyon el voltam csüggedve: és ne feledd el hogy Krisztus feltámadott. Jézus feltámadása a mi végső reménységünk. Aki hisz őbenne, ha meghal is él!

                                                J.Douma: Medische ethiek c. könyve alapján irta

                                                                                                Lőrincz István lelkipásztor