Antiokhia II

A Szentírás helységei: Antiókhia II.

A múlt alkalommal az antiókhiai gyülekezetről kezdtünk el beszélgetni. Megismertük ennek városnak a múltját, kúltúráját, aminek a keresztyénség kialakulásában és terjedésében döntő szerepe volt.Ezek után próbáljunk megvizsgálni néhány jellemző vonást, ami ebben a gyülekezetben volt és azokat próbáljuk magunkra alkalmazni.

1. Ebben a gyülekezetben együtt maradt az igehirdetés és a diakónia. Bátorkodom az apostolokat megbírálni abban a döntésükben, hogy ők csak az igehirdetéssel és  az imádkozással foglalkozzanak, a szeretetszolgálatot pedig a diakónusokra bízzák. Hogy ez mennyire így van, ez abból is látszik, hogy az a két diakónus, akiről részletesebben hallunk mindketten prédikáló diakónusok is voltak, s ez valószínűleg Nikolausnak is tulajdonítható, aki ezt a jó gyakorlatot, az igehirdetést és diakóniát összekapcsolni, épp Antiókhiából hozhatta. Az ő meggyőződése lehetett, hogy az apostoloknak szeretetszolgálatot, vagyis diakóniát is kell gyakorolni, a diakónusoknak pedig prédikálni is kell, illetve bizonyságot tenni. Ez a gyülekezet azt mutatja, hogy az anyagi és lelki világot nem lehet egymástól elszakítani. Nem lehet úgy prédikálni, hogy ne végezzünk szeretetszolgálatot és nem lehet úgy diakóniát végezni, hogy közben ne tegyünk bizonyságot Krisztusról szavainkkal is. Jézus se tette csak az egyiket. Pedig Ő mondhatta volna, hogy neki csak az igehirdetésre van ideje és elhivatottsága. De ha kellett gyógyított is, s ha kellett kenyeret is osztogatott az embereknek, rászorulóknak. Ez a gyülekezet tehát a Jézus vonalán haladt. Az anyagi világ, a test is szerves része a keresztyén életnek. Az egyház az évszázadok során sok mulasztást követett el ezen a téren. A kettő között helyes egyensúly kell legyen. Vannak persze idők, amikor hol az egyik, hol a másik élvez elsőbbséget, ahogy azt a helyzet megköveteli. Van amikor a diakóniára kell több hangsúlyt fektetni, van amikor az igehirdetésre. Van amikor sebet kell kötözni, van amikor prédikálni kell. A példázatbeli pap elkerülte a bajba esett embert, mondván, hogy neki prédikálni kell, pedig akkor épp sebet kellett volna kötöznie, ezt a samaritánus értette meg, Jézust őt dicséri meg és nem a papot, akit elmarasztal magatartásáért. Azt az embert állítja Jézus elénk aki felismerte, hogy az adott helyzetben mit kell tennie.

2.  Az antiókhiai gyülekezetben ledőltek a faji és osztálykorlátok. Ez a gyülekezet vezetőségének vizsgálatakor derül ki. Barnabás ciprusi származású zsidó volt, Simeon, akit egyesek Cirénei Simonnak gondolnak a Niger melléknevet viselte,  ő fekete ember volt, vagyis néger. Ő minden valószínűség szerint Afrikából származott. Lucius szintén afrikai, Manaes pedig Heródessel együtt nevelkedett, ennek hátterében az állt, hogy a római provinciákban az uralkodók szívesen befogadtak egy „echt” római gyermeket, hogy az ő gyermekük átvegye tőlük a római gyermek nyelvét, viselkedését, szokásait, hogy később könnyebben eligazodjon a római birodalomban. Ennek a gyülekezetnek a vezetősége, mondjuk most presbitériuma 5 emberből állt: 2 zsidó, 2 afrikai és 1 római. Nem volt tehát probléma, hogy az 5 presbiter 3 néphez tartozott, 3 kontinensről származtak és 2 féle bőrszínük is volt. Ebben a gyülekezetben mindenkit testvérként kezeltek, attól függetlenül, hogy milyen néphez tartozott, milyen nyelven beszélt, milyen kultúrkörből jött, mi volt a társadalmi helyzete vagy milyen volt a bőrének színe.  Mennyi gond származik ebből a gyülekezeteinkben, gondoljunk a román vagy cigány testvéreinkhez való viszonyulásra.. Ez a gyülekezet legyőzte az osztálykorlátokat, a társadalmi ranglétrán elfoglalt állásból származó különbségeket. Manaes a felső tízezer tagja volt, míg Lucius valószínűleg rabszolga lehetett. Ez abban a világban ég és föld különbséget jelentett, a civil életben elképzelhetetlen volt még az is, hogy köszöntsék egymást, de a gyülekezetben a magas származású római és a rabszolga jól megfért egymással, mégpedig a gyülekezet vezetőségében. Antiókhiában nem volt személyválogatás, nem azt nézték, hogy ki kicsoda, hanem azt, hogy ki Kihez tartozik, s aki Jézus Krisztushoz tartozott az a gyülekezetben egyenrangú testvér volt. A gyülekezetben nem lehet probléma az, hogy az egyik több doktorátussal rendelkező kutatóprofesszor, a másik pedig írni és olvasni alig tudó munkásember, sem az, hogy az egyik jól menő vállalkozó, a másik pedig szegénysorú ember. Sajnos mi még messzi tartunk ettől. Városi gyülekezeteinkben, legalábbis az én tapasztalataim szerint jobb a helyzet ilyen szempontból, de falun még mindig számon tartják hogy ki az ott született törzsgyökeres, ki pedig a „gyűtt-ment” , ki az aki „gazda” ki pedig, aki „szegény” családból származott.

3.  Ez a gyülekezet jól kapcsolta össze a régit és az újat, a konzervatív és a haladó elemeket. Azt olvassuk, hogy a gyülekezetben voltak próféták és tanítók. A tanító a múltra koncentrál, és annak az értékeit próbálja tovább adni. Így az ő munkája erősen konzervatív jellegű. A tanító jól ismeri mindazt a felhalmozódott értéket, amit elődjei összegyűjtöttek , kitermeltek és azt igyekeztek minél hitelesebben átadni egy új nemzedéknek. A próféta ezzel szemben az a személy, aki új látásokat kap az Úrtól és ezeket az új igazságokat igyekszik alkalmazni a jelenre és belevinni a jövőbe. Az ő munkája az, hogy új dolgokkal akarja a gyülekezet életét meggazdagítani, érdekesebbé, az újabb nemzedékek számára is vonzóvá tenni.

            Antiókhiában ez a kettő, a régi és az új, a haladó és a konzervatív, a régi és az új értékek jól megfértek egymás mellett. Ez így is kell legyen. Hiszen ha egy gyülekezetben csak a régi lenne, akkor az elerőtlenedne, megmerevedne, elveszítené vonzását főleg a fiatalok körében. Ha csak mindig új van, akkor elcsúszhat a gyülekezet a liberalizmus, lazaság,modernkedés felé s ilyen esetben az idősebbek nemzedékét veszítjük el, akik ragaszkodnak a régi értékekhez, formákhoz. A kettőt mindig egymás mellé kell tenni, egymással egyensúlyban kell tartani. A régi értékek: igehirdetés, sákramentumok, beidegződött bibliai szokások meg kell maradjanak, de jöjjenek az új elemek is, mint például ifjúsági istentisztelet, vetítések, evangélizáció, mert ezek frissítik a gyülekezetet és főleg a fiatalok igénylik is ezt

Olvasandó igék: Ap.csel.6,5, 10,38, 13,1, Gal.3,28

                                                                                                Lőrincz István