A lelkipásztor kísértései

A lelkipásztor kísértései

Mi is emberek vagyunk, szoktuk mondogatni. De ott van az ige követelése:szentek legyetek s ez különösképpen szól  a lelkipásztoroknak. Mehet ez a kettő együtt? Mert sokszor a kettő ellentmond egymásnak. Mint keresztyén ember szentek kell legyünk. Ez nem valami hízelgő, hisz mi is jól érezzük: nem vagyunk szentek.

Bizonyos értelemben Isten valami olyat követel tőlünk, amire nem vagyunk képesek. Mi bűnösök vagyunk, és az a mi elhivatásunk, hogy szentek legyünk. Ez olyan lehetetlen, mint ha egy görbe szeget betonba akarnánk beverni. Érezzük, hogy mekkora szakadék tátong a között, amik vagyunk és a között amivé kell válnunk.

Minden lelkipásztor feszültségek között él. Egyfelől szentek kell legyünk, példaképek az erényes életben azok számára, akiket vezetünk. Másfelől emberek vagyunk és nem tudunk tökéletesen elhivatásunk szerint élni. Vannak elkerülhetetlen bűneink,de a szolgálatunk nem szabad csorbát szenvedjen. Minden lelkész szembesül ezzel a dilemmával. Talán ez nem is volt tudatos, amikor a lelkészi pályát választottuk. Nem voltunk tudatában annak, hogy szavainkkal és cselekedeteinkkel példát kell adjunk, hogy minket más mértékkel mérnek és életünket mikroszkóppal vizsgálják. Ezt az igehirdetés még csak felerősíti, hisz ezt nekünk prédikálni is kell és másokat tanítanunk erre. A legjobban ezt a saját példánkkal tehetjük. Nekünk ki kell mondanunk Pállal, még ha félelemmel és rettegéssel is tesszük: legyetek az én követőim, mint én is a Krisztusé.(1Kor.11,1) Sajnos a lelkipásztorokról kialakított kép az emberekben nem a legjobb. Gondoljunk csak a filmekre: a legtöbb úgy ábrázolja a lelkipásztorokat , mint képmutatókat, kegyeskedőket, zugivók, szexuális bűnök rabjai, pénzsóvárgók A Tv csatornák is előszeretettel csámcsognak a papok bűnein.

A nagy tömeg elvárja, hogy a lelkész más legyen, hogy ő könnyen legyőzzön olyan kísértéseket, amikben a „normál” emberek elbuknak. Pláne akkor van nagy baj, ha a lelkészt nagyon nagyra tartották, mintha egyfajta emberfeletti lény lenne, s ha mégis elbukik akkor a hívek úgy érzik, hogy vége a világnak

A nagy kérdés tehát az, hogyan lehetünk egyszerre emberek, meg szentek is? Nagy feszültség van ebben: egyfelől próféta vagyok, aki Istenről beszél, másfelől egy útitárs vagyok, aki másokkal együtt haladok s együtt másokkal keresem kérdéseimre a választ. Mint keresztyén vezetők világos válaszunk kell legyen a kérdésekre, és az isteni igazságokat határozottan képviselnünk kell. De őszinték is kell legyünk és bevallanunk, hogy ezeknek megtartása sokszor nekünk se könnyű. Azok a lelkipásztorok, akik megpróbálják a tökéletesség és mindentudás látszatát fenntartani, meg kell próbálják érzéseiket és kételyeiket elfojtani. De az elfojtás veszélyes, mert az elfojtott dolgok néha elemi erővel fel szoktak törni. Egyszer egy chicagói taxi sofőr mondta egy lelkész barátjának: ha látnád a sok részeg lelkészt, akik elsírják nekem, hogy a nagy elvárásoknak már nem bírnak eleget tenni és bejönnek a nagyvárosba egy kicsit kirúgni a hámból. Sokan ilyeneket hallva ezt mondják: gyorsan takarítsuk el az ilyen lelkipásztorokat. De a problémát ezzel sem oldanánk meg. Sokkal jobb, ha beszélünk kísértéseinkről. Sokkal jobb, ha beismerjük, hogy kísértésekkel küszködünk, és segítséget kérünk olyanoktól, akik hasonló kísértésekkel küzdenek. Nem úgy van, mint a mesében lenne, hogy Jézus elhívott minket s aztán boldogan élünk és szolgálunk, amíg meg nem halunk. A szolgálatban nem csak öröm van, hanem sok fájdalom is. Lelkipásztornak lenni nagy kiváltság, ezt ne felejtsük el. Nagy dolog egész életen át döntő kérdésekkel foglalkozni, embereket Istenhez vezetni. Hisz mi az emberek életét el kell kísérjük a bölcsőtől a koporsóig. Ott kell legyünk velük az élet csúcsain, de ott a nagy mélységekben is. Megkereszteljük a csecsemőket s a temetőben vigasztaljuk a hozzátartozókat. Együtt ünnepelünk velük a házasságkötéskor, tanácsoljuk a házaspárokat az élet nagy kérdéseiben. Egy lelkész, aki igazán részt vesz a gyülekezete életében, mindenkinél jobban érintett az emberek dolgaiban. Ha több évig, vagy éppen évtizedig vagyunk egy gyülekezetben mély barátságok alakulnak ki, ezek a barátok mély titkokat osztanak meg velünk, sokszor bűnöket vallanak meg nekünk. Segítjük őket súlyos döntések meghozatalában, válságokból való kilábolásban. Bár a szolgálatnak sok öröme és elégtétele van, de sok fájdalma is van. Ennek sok oka lehet. Sokszor nagyon magunkra hagyatunk, úgy érezzük, hogy senki se tud megérteni, és ezért senki se tud igazából mellénk állni. Sokszor úgy érezzük, hogy mi mindig csak adunk, de soha senkitől semmit se kapunk, az a mi érzésünk, hogy keményen dolgozunk, mindent megteszünk, ami rajtunk áll, de ezt senki se értékeli, senki se köszöni meg, senki nem tartja igazán fontosnak. Sokszor félreértenek, kiforgatják, vagy elforgatják szavainkat. Sokszor egyetlen emberbe annyi időt és energiát fektetünk , és semmi eredmény, elhagyja a gyülekezetet, vagy rosszabb esetben Istennek is hátat fordít.

Hogyan tudjuk frusztrációinkat legyőzni?

Vigyáznunk kell arra, hogy ezek ellenére se fásuljunk le, és ne vonuljunk ki az emberek közül. Kell vállaljuk a rizikót, hogy megbántanak, félreértenek, nem értékelnek, munkánkat nem köszönik meg. Vigyázzunk, hogy soha ne váljunk közömbösekké. Készek kell lennünk sokszor sok mindent kiengedni a kezünkből, sok munkát másoknak átadni, mert mi egyszerűen nem tudunk mindent elvégezni, főleg egy nagyobb gyülekezetben. Fel kell tegyük a kérdést: mi az, amit mindenképp én kell elvégezzek? A kritikát és bántást úgy kerülhetjük el legjobban, ha sohasem egyedül döntünk. Vonjunk be mindig másokat a döntéseinkbe. Így nem egyedül kell hordozzuk a döntés súlyát, felelősségét és következményeit. Mit tehetünk akkor, ha úgy érezzük, hogy nem értékelnek?. Este, amikor lefekszem, kérdezzem meg magamtól: igazán Istennek akartam szolgálni vagy pedig az emberek tetszését kerestem? Mert ez nagyon nagy kísértés, hogy csak az emberekre nézünk, és elfelejtjük azt az Istent, aki minket elhívott és szolgálatba állított. Ha igazán Istennek akartam szolgálni, és mindent megtettem, akkor aludjak nyugodtan, még akkor is, ha nem kaptam dicséretet, vagy észre se vették munkámat. Másodszor próbáljuk elfogadni az emberi természetet, ahogy azt Jézus is elfogadta . Ez neki se volt könnyű, Ő is csalódott volt, amikor a tíz meggyógyult bélpoklos közül csak egy ment vissza, de mégse mondta: akkor én többet egy beteget se gyógyítok meg. Lássam meg, hogy a gyülekezeti tagjaim is csak gyarló emberek. S még a hívő emberek is hazudhatnak, megcsalhatnak, kipletykálhatnak, elárulhatnak, cserben hagyhatnak. Ők is bukott teremtmények, éppúgy mint én. Ha a mércét túl magasra állítom, akkor mindig csalódott és keserű leszek.

            Arra is kell vigyáznunk, hogy ne essünk a másik végletbe: cinikussá válunk., és már senkitől semmit se várok, és senkiben sem bízom. Tanuljunk meg gyorsan megbocsátani, és csalódásaink ellenére is mindig pozitívak, bizakodóak maradni. A bosszúság és keserűség ellen a legjobb fegyver, ha arra gondolok: ez az egész szolgálat, de az egész életem is nem az enyém, én Istené vagyok, az Ő ügyét szolgálom. Ha mindig csak arra gondolok, hogy többet érdemlek, több megbecsülést, több szabadságot, nagyobb fizetést, akkor megkeseredem. Lássam magamat Isten szolgájának, aki semmit se érdemel, s ha mégis kap valamit, azért legyen nagyon hálás. Mindenemet adjam oda Istennek, akkor tőlem semmit nem lehet már elvenni.

A nyíltság traumája

Senki se hibátlan, még Isten szolgái, a lelkipásztorok sem. Nem azért Isten szolgái ők, mert hibátlanok, hanem azért, mert ismerik hibáikat, nem rejtik el azokat, de harcolnak azok ellen, és mindig készek önmaguk korrekciójára. A nagy kérdés az, hogy mit tesznek hibáikkal, kétségeikkel, félelmeikkel és bűneikkel? Mennyire legyen a keresztyén vezető őszinte?

            Egyrészt ott van bennünk a szükségérzet, hogy érzéseinket kimondjuk, a pozitív és a negatív érzéseket egyaránt. Az emberségünk elnyomása a szolgálat kárára mehet. Az igaz, hogy mi példaképek kell legyünk, mert az emberek figyelnek ránk. De ez nem ok arra, hogy hibáinkat elrejtsük, sokkal jobb ha őszintén beszélünk róluk. Az emberek figyelnek minket, és azt is észreveszik, ha kozmetikázzuk magunkat, s sokszor ebbe is beleroppanhatunk. Van még egy dolog, ami miatt az őszinteség fontos. A szolgálatunkat hitelesebbé és hathatósabbá teheti. A gyülekezeti tagok a mi hibáinkból tanulhatnak, vagy még sokkal inkább abból, ahogyan hibáinkat legyőzzük. Ne keltsük azt a benyomást, hogy mi minden kérdésre azonnali megoldást tudunk kínálni, hogy mi minden kísértésnek ellen tudunk állni, minden akadályt le tudunk győzni. Ehelyett jobb, ha így szólunk: ez a probléma, a Biblia erről ezt tanítja, próbáljuk ezt alkalmazni az életünkre. Mindig el kell mondanom, hogy én nem vagyok egy „lelki óriás” aki magasan a többiek fölé tornyosodom, hanem sokkal inkább egy hitben való társ vagyok, aki magam is igyekszem – sokszor bukásokkal, de hála Istennek sokszor győzelmekkel- Istennel járni, és úgy élni, ahogy az neki tetszik.

Az őszinteség veszélyei

Bármennyire is fontos, hogy őszinték legyünk, de abban is veszély lehet, ha felfedjük hibáinkat, kétségeinket, vereségeinket. Egy nyilvános bűnvallás nem biztos, hogy jót tesz a hallgatóknak. Ez összezavarhatja, elbizonytalaníthatja őket. Néha erőseknek kell lennünk, nem jó az, ha gyengék vagyunk. Az orvos sohase lehet száz százalékban biztos az operációja sikerében,  de nem mondhatja a betegének azt, hogy ez lehet sikertelen, magát és betegét is erősítenie kell. A lelkipásztor is sokszor nagyobb bizonyossággal kell fellépjen, mint amennyit belül érez . Nem biztos, hogy jó ha elmondom a gyülekezetnek, hogy én most szomorú vagyok. Meg kall tanulni mindig kiegyensúlyozottnak és bátorítónak mutatkozni, még akkor is, ha ott benn nem vagyok mindig az. A lelkész vigyázzon, hogy mit mond el a gyülekezetnek magánéletéről, néha csak általánosságokat mondhat el. Egy bizonyos adag őszinteség jó, de túl sok ártalmas lehet. De hol van a határ, mi a mérték? Ezt nem könnyű megmondani. Ki kell alakuljon egy „ráérzés”. Ez is egy ajándék, amiért imádkozni kell, hogy az őszinteség helyes mértékére ráérezzünk. Az őszinteségünknek meghatározott célja kell legyen. Nem csak úgy beszélek magamról, hogy épp ne hallgassak. A cél ebben is az kell legyen, hogy a gyülekezetemnek segítsek. Minden kijelentésem a gyülekezet javát kell szolgálja, és nem a saját javamat. Ha beszélek a hibáimról, a bűneimről, akkor ezt úgy mondjam el, hogy egyúttal azt is elmondom, hogy én harcolok ezek ellen, hogy mindent elkövetek, hogy ezt a hibát vagy bűnt kiiktassam az életemből. Soha ne mondjam azt: hát én már csak ilyen vagyok és ilyen is fogok maradni. Azt úgyis nagyon jól tudják rólunk az emberek, hogy nem vagyunk tökéletesek. Azt mondjuk el ilyenkor az embereknek, hogy mi ellen és hogyan harcolunk.

            A másik fontos dolog, hogy ilyenkor mindig Jézusra mutassunk és ne önmagunkra. Nem a mi jogunk sem az ítélet, sem a bocsánat. Nem mi vagyunk a Krisztus, csak Rá mutatunk. Ne azt mondjuk el, hogy mi hogyan oldjuk meg a problémát, hanem azt, hogy Ő hogyan oldja mag. Az embereket Jézushoz vezessük és ne önmagunkhoz. Vannak végül olyan dolgok, amikről beszélni kell, de nem a gyülekezet előtt. Ilyenkor keressünk egy megbízható barátot, aki bizalmunkkal nem fog visszaélni. Ez lehet élettársunk, de bárki más is.

Túlterheltség a kapcsolatokban

Bánni az emberekkel nem nehéz, csak épp kimeríthetetlen türelemre, csalhatatlan belátásra, acélból való idegekre, nagyszerű humorérzékre és egy csomó tapasztalatra van szükség. Néha nagyon nehéz minden emberre figyelni. A mi korunknak egyik nagy problémája, hogy kapcsolatainkban túlterheltek vagyunk. Mindenki velünk akar beszélni, mindenki velünk akar barátkozni, mindenkinek tanácsra van szüksége, mindenki elvárja, hogy figyelj rá. És ebbe sokszor beleroppanunk. Ma egy lelkipásztortól sokkal többet várnak, mint régen. Amikor sokkal inkább liturgusi szerepe volt, és fő feladata csak az istentiszteletek megtartása volt. Manapság az emberek egyre jobban igénylik, hogy a lelkész legyen bizalmasuk, tanácsosuk, barátjuk. Mindenki mindent a lelkipásztorával akar megbeszélni, és ez túlterheltséget okoz. Másrészt valljuk be, hogy nagyon tetszik nekünk az, hogy ránk mindenkinek szüksége van. Úgy gondoljuk, hogy cserben hagytak, ha nem jönnek minden problémájukkal hozzánk. Hogyan oldhatjuk meg azt a problémát? Az első dolog tudatosítani, hogy az ember egy értékes lény, minden ember örök életre teremtetett, és mint ilyen teljes tiszteletre méltó. Jézus nem készített hónapokkal előre előjegyzési naptárt, életét azok a dolgok, bajok határozták, meg, amikkel találkozott. Nem készített elő egy minuciózus munkaprogramot, hogy aztán pontosan ahhoz tartsa magát. Egyszerűen látta az embereket a maguk bajaival, és segített is rajtuk. A végső célja az volt, hogy feljusson Jeruzsálembe, de útközben egy csomó emberen segített. Nem baj az, ha sokan akarnak velem találkozni, barátkozni, hisz ezért is vagyok. A lelkész pásztor is és a pásztornak kötelessége, hogy gondot viseljen a nyájáról. Ne úgy tekintsünk az emberekre, hogy ők akadályok a munkánkban, hisz ők maguk a munkánk. Fontos ilyen értelemben az istentisztelet utáni időt jól kihasználni, ilyenkor sok emberrel lehet találkozni, beszélgetni, sokan csak szeretettel meg akarják köszönni a prédikációt, vagy el akarják mondani, hogy mi érintette meg őket, vagy egy beteget akarnak bejelenteni. Egy kézszorítás, vállveregetés a legtöbb embernek elég is.

Vannak nyilván olyan esetek is, amikor az illetőt máshoz kell küldeni, esetleg egy olyan emberhez, aki hasonló problémákkal küzdött, és megtalálta a megoldást. Jó ha van egy olyan más munkánk is, lehet az egy hobby is, ahol jól kiszámítható eredményt érünk el, mert a lelki munkában az a mi érzésünk, hogy soha nem tettünk eleget, az emberek bajainak meg soha nem szakad vége.

A túlfeszített elvárások kísértése

Abban is kísértés van, hogy túl sokat, de abban is, hogy túl keveset teszünk. Nem azért élünk, hogy dolgozzunk, de azért dolgozunk, hogy éljünk. A lelkipásztorokkal szembeni elvárások az utóbbi évtizedekben nagyon megváltoztak. Nem elég az, ah egy lelkész tudós ember, jól tud igét hirdetni és magyarázni, keresztelni, esketni, temetni. Elvárják tőle azt is, hogy újabb és újabb embereket hozzon be a gyülekezetbe, hogy jól szervezze meg az önkéntesek munkáját, hogy értsen jól a számítógéphez, hogy minden építkezési munkát tudjon lebonyolítani, de legyen jó menedzser is, aki a gyülekezet kasszáját mindig egyenesben tartja. Ezen felül legyen szívélyes és éreztesse az emberekkel, hogy szereti és értékeli őket. Legyen kiváló lelkigondozó is, aki minden helyzetben tanácsot tud adni, aki jól tud inteni és vigasztalni. De tudjon munkatársakat is képezni és motiválni, tudja a tekintélyes embereket, az intellektueleket is behozni az egyházba, s legyen jó kapcsolata a felsőbbséggel is, onnan is minél többet tudjon kihozni. Manapság nagyon rányomja a bélyegét a lelkipásztori szolgálatra a fogyasztói mentalitás is. Ma az emberek úgy viszonyulnak az egyházhoz, mint amikor elindulnak egy jó mosószert keresni. Elég olcsó-e, de vigye ki a foltot, és legyen jó a színes ruhára is. A gyülekezettel, a lelkésszel szemben is megvannak a maguk igényeik, és csak akkor kell nekik ha az ő pontos és precíz elvárásaiknak megfelel. Azt kérdezik: elég kedves-e a lelkész, milyen a zene, van e jó gyerekprogram, a gyülekezeti tagok kedvesek-e, hogy lehet parkolni, van-e elég hely ehhez, véget ér-e pontosan egy óra alatt az istentisztelet, nincs-e túl hideg télen és túl meleg nyáron? Természetesen a lelkész az első szám felelős, hogy minden igénye az illető embernek ki legyen elégítve. Azt várják a lelkésztől, hogy tudjon azonnali megoldást adni. Ma nem akarnak az emberek arról hallani, hogy az élet nehéz, hogy van benne fájdalom és harc. A lelkésztől a fájdalomcsillapító szerepet várják, de azonnali hatállyal. Ennek az a megfelelője a reklámok világában, hogy ott mindenre pontos eszköz van, mi a gondot megoldja. A mosószer példájával élve: ha van egy zsírfolt, arra akkor megvan a bizonyos mosószer, ha pedig fáj valamid, akkor arra is megvan a pontos gyógyszer, amitől minden fájdalom elmúlik. Van ennek egy teológiai irányzata is, amelyik fennen hirdeti, hogy Isten azt akarja, hogy mindenki egészséges, gazdag és csinos legyen, s ha ez nem így van, akkor ott van valami akadály Isten és a hívő között. Csak legyen elég hited, Isten azonnal megoldja a problémádat. Ha Isten olyan nagy, akkor mi az neki, hogy minket egészségesekké, gazdagokká és sikeresekké tegyen. Csak a megfelelő imagombot meg kell találni, azt meg kell nyomni és minden rendbe is jön. Mi egy pragmatikus társadalomban élünk, ahol mindig az a kérdés: működik-e ez a dolog? Ha igen akkor jó, ha nem, akkor baj van vele. Istent is bele akarják az emberek egy sémába tuszkolni. Ha mi A-t mondunk, akkor neki B-t kell tennie. Pedig a lelkész nagyon jól tudja, hogy az élet nem ilyen egyszerű, nincs mindenre kész válasz. Az élet nem dicsőséges győzelmek sorozata, hanem van benne fájdalom és vereség is. Istent mi nem tudjuk kötelezni, hogy mindent a mi elvárásaink szerint tegyen.

Hogyan kezeljük az elvárásokat?

A lelkipásztor az elvárások áradatával kell szembenézzen. Ezeket meg kell beszélni, főleg a presbiterekkel. Meg kell beszélni, hogy mi a lelkipásztor gyengesége és erőssége, s ahol gyenge ott segítséget kell kérnie. Feladatokat delegálni kell, ott ahol én nem tudok eleget tenni. Tudatában kell lennünk annak, hogy mindig is elvárások fognak reánk nehezedni, sokszor lehetetlen elvárások is, ez hozzátartozik ahhoz a hivatáshoz, amit választottunk. Ez egy olyan munka, amit nem lehet pontosan körülírni, és amit sohasem lehet teljességgel elvégezni. A legtöbbször nem tudok úgy ágyba bújni, hogy mindent elvégeztem és megtettem, amit el kellett volna végezni és meg kellett volna tenni. Ezt egyszerűen el kell fogadni, ez ellen nem kell tiltakozni, de megkeseredni se kell miatta. El kell fogadni, hogy van előttünk egy olyan sziklatömb, amit nem tudunk elmozdítani, de ne verjük bele a fejünket, mert nem a szikla fog elmozdulni, hanem a fejünk fog összetörni. A mi megoldásaink hosszú távú megoldások. Isten még mindig munkálkodik és az utolsó fejezet az Ő könyvében csak ezután íratik meg. Gondoljunk Máriára, aki az angyaltól nagyszerű ígéreteket kapott, de Nagypénteken a kereszten kellett lássa Fiát. De gondolhatunk a hithősökre is. Ők sokszor semmi sikert nem láthattak ezen a földön, hiszen szétfűrészeltettek, oroszlánok elé vetették őket. Sokszor mi sem tudunk gyors megoldást kínálni, s ez a lelkipásztori szolgálat egyik legnagyobb próbája. De ki mondta, hogy könnyű lelkipásztornak lenni? Ha tehát lehetetlen elvárásokkal találkozunk ne essünk kétségbe, maradjunk hűek, s mutassunk mindig az Úrra.

A kikerülhetetlen identitás

 A szorításoktól, feszültségektől sohasem fogunk megszabadulni. A mi hivatásunk napi 24 órára és évi 365 napra szól. Ez néha kegyetlenül nehéz. Mi nem tudjuk úgy letenni a munkát, ahogy azt a 8 órás munkás leteszi. Vigyázzunk, hogy ne rakjunk mi magunkra terheket. Ne higgyük el, hogy csak koromsötét zakóban lehet prédikálni, még bibliaórán is. Engedjünk a gyülekezeti tagoknak, amikor a 40 fokos melegben megszánnak egy-egy tűző napon való temetésen és azt mondják, hogy ingben is elfogadják a prédikációt. Ne akarjunk mindig egy feszes lelkészi szerepet eljátszani. Ne gondoljuk, hogy nekünk mindig csak kegyesen szabad viselkedni, hogy mi sohase kacaghatunk, nem viccelődhetünk és nem lehetünk spontánok. Jézus is tudott ilyen lenni Ha ilyen lett volna, akkor nem valószínű, hogy vonzódtak hozzá a gyermekek, mert azok nem szoktak egy mindig csak komor képet vágó emberhez vonzódni. Valószínű, hogy tudott kacagni, még akkor is ha ez nincs feljegyezve róla. Sokszor azért szenvedünk, mert alkottunk magunknak egy képet arról, hogy milyenek kell legyünk, és attól nem merünk eltérni. De szenvedhetünk a másoknak rólunk alkotott képe miatt is. Nekünk mindig az a mi érzésünk, hogy minket mindenki, mindenütt kritikus szemmel néz, hogy minket mindig más mértékkel mérnek, mint másokat., hogy másoknak sokkal könnyebben elnéznek apróbb hibákat, mint nekünk.

            Néha jó megszabadulni a lelkipásztor-szereptől. Álljon itt pár ötlet.

-legyenek ne csak lelkész barátaink, akik között jól érezzük magunkat, ahol felengedhetünk

-beszélgessünk nem keresztyénekkel is az élet dolgairól.

-ne mindig csak a lelkiekről beszélgessünk, hanem sportról, hobbyról is

-merjünk más ruhában is járni, mint a szolgálati

Merjünk beszélgetni emberekkel arról, hogy mi is éppoly emberek vagyunk, mint ők, nekünk is vannak kísértéseink, félelmeink.

Otthonunk legyen olyan, ahol felengedhetünk, ahol letehetjük a lelkipásztor szerepet.

-otthon tegyük le a lelkészi ruhát, de a lekészi arcot is.

Ezeknél csak arra vigyázzunk, hogy isten-gyermeki identitásunkat sohase vessük le, és arra is figyeljünk, hogy mindig lesznek olyan emberek, akik azon a címen, hogy mi is emberek vagyunk, bűnbe akarnak vinni, és így akarják lerombolni lelkipásztori tekintélyünket. Lelkipásztornak lenni, nem egy foglalkozás, hanem egy életforma. Vigyázzunk, hogy minden felengedés és spontaneitás ellenére se lépjünk át bizonyos határokat.

A teljesítmény kényszere

A modern média(internet,CD,DVD,TV) egyfajta versenybe kényszerített minket. Állandóan összehasonlítanak minket híres lelkipásztorokkal, ez adott esetben nagyon nagy próba lehet és nagyon megterhelhet. Manapság már az egyszerű egyháztagok is interneten híres lelkipásztorokat hallgatnak, és mindenkinek meg is van a kedvence. Mit tudok én hozzájuk képest nyújtani? Persze, ez az összehasonlítás sokszor nagyon igazságtalan, mert lehet, hogy az az igehirdető, akit meghallgattak, valóban jól prédikál, de egy halálos ágy mellett úgy áll, mint a szamár a jégen, lehet, hogy ebben én messze túlszárnyalom őt. Híres igehirdetők sokszor egyébbel se foglalkoznak, csak a vasárnapi igehirdetésükkel, azzal az egy igehirdetéssel, amit majd a fél világ meghallgat. Sokszor ezek a lelkipásztorok olyanok, mint az a szívsebész, aki jól ért a szívátültetéshez, de fogalma sincs arról, hogy mi az a bicepsz.

            Az emberek nem csak összehasonlítanak a legjobb igehirdetőkkel, de azokról egy ideális képet is alkotnak. Persze, mert a magánéletben nem is ismerik őket. Egy országos hírű holland igehirdetőről mondta el nekem egy barátja, hogy olyan kiállhatatlan rossz természete volt, hogy képes volt a taxiból kiszállani, ha az nem az általa legjobbnak tartott útvonalon vitte. A média rá is játszik erre, hisz pl. a TV-adásban van fénybeállítás,smink, kinagyítás,pódium, tömeg, taps. Ott mindenki mosolyog, csügg a beszélőn. A gyülekezet az más, ott mind csak egyszerű emberek vannak, akik sokszor nem mosolyognak, hanem horkolva alszanak. Az illúziók nagyon veszélyesek, talán még a Biblia is segít ebben, hisz ha az evangéliumokat olvassuk, akkor az a benyomásunk, mintha Jézus mindennap legalább egy embert meggyógyított, tett egy újabb csodát, pedig ez nem így van. Jézusnak is voltak szürke hétköznapjai, amikor semmi különös nem történt. A híres igehirdetők a hegycsúcsokon brillíroznak, nekünk pedig a völgyeket is végig kell járni. Nincsenek mindennap sikereink, hanem sok nap kudarcokat élünk meg. Én úgy gondolom, hogy Jézus és Pál se lennének ma híres igehirdetők, médiasztárok, mert nekik se volt mindig sikerük, gondoljunk csak a názáreti vagy az athéni fiaskóra. Nekünk nem híres lelkészeknek, lelki sztároknak kell lennünk,, hanem olyan lelkészek lehetünk, akik az evangéliumot megéljük az emberek előtt, s a nekünk adott tálentum szerint hirdetjük is azt. Az a fontos, hogy hitelesek legyünk a gyülekezetben, ahol élünk.

Az érintettség mértéke

 

Nagy kérdés az is, hogy mennyire legyünk érintettek az emberek dolgaiban. A lelkész jó pásztor is kell legyen, ez egyeseknek jobban megy, mint másoknak. Arra vigyázzunk, hogy ne induljunk meg annyira, hogy adott esetben elveszítsük tárgyilagosságunkat, vagy szolgálatunk veszélybe kerüljön. Ha a lelkész annyira sír egy temetésen, hogy nem tud prédikálni, az nem jó dolog. Ha érzelmileg én is teljesen gödörbe kerülök, együtt a gondozottammal, akkor ki fogja őt kihúzni a gödörből? Empátiára szükség van, de tartsunk egy bizonyos távolságot, különben ez teljesen lemerít, és alkalmatlanok leszünk a szolgálatra. A kérdés, hogyan tudjuk a helyes viszonyt megtartani? Hogy lehetünk egyszerre beleérzők, empatikusak, de tárgyilagosak és józanok is? Először is tudomásul kell vennünk, hogy vannak olyan emberek, akiken én nem tudok segíteni, az ő problémáik meghaladnak engem. Lesznek a lelkigondozás során olyan esetek, amiket nem tudok megoldani. Ez megóv a kétségbeeséstől, a csüggedéstől. Én ezt pl. a börtönszolgálatban tapasztaltam. Annyi gonddal, bajjal, kéréssel jöttek hozzám(adjak pénzt, írjak családtagjaiknak leveleket, vigyek ruhát) hogy egyszerűen képtelen voltam rá. De egy gyógyíthatatlan beteg mellett is tehetetlennek érezzük magunkat. Sokszor érezzük, hogy semmit se tudunk mondani, jobb ha megfogjuk a kezét, és néhány percig némán maradunk mellette. Sokszor a vigasztalás egyszerűen annyi, hogy mellette vagyunk. Tudatosítanunk azt is, hogy a megoldást nem mi adjuk, nem mi vagyunk a Megváltó, s ezért ne próbáljuk az Ő szerepét eljátszani. Ez nem jelenti azt, hogy ne próbáljunk minél jobb választ adni a feltett kérdésre. Sokszor az emberek nem is megoldásért jönnek, hanem csak egyszerűen azért, hogy meghallgassuk őket, vagy, hogy csak annyit mondjunk : amit te most teszel az jó vagy rossz. Vagy azt, hogy elmondjuk: én is épp ebben a dologban gyötrődöm. Nagyon sok esetben azt kell tenni, hogy imádságban együtt az Úr elé visszük a dolgot, s kérjük, hogy Ő adjon megoldást. Megvallhatom őszintén: én nem tudok megoldást adni, de menjünk együtt Ahhoz az Istenhez, aki a tökéletes megoldást meg is tudja, és meg is akarja adni.

            Vannak olyan emberek is, akik hosszú távon igényelnek figyelmet Pl. akiket az alkoholizmus fenyeget, az abba való visszaesés. Az ilyen ember minden vasárnap el akarja neked mondani, hogy meg tudott állni, és te minden vasárnap újabb bátorítást kell adj neki, hogy továbbra is tartson ki. Lehet, hogy a te dicséreted és bátorításod tartja őt egy héten át talpon. Van olyan is, akit rendszeresen meg kell látogatni.

            Vannak ebben nehéz esetek is, emberek, akik nehezen kezelhetők, akikkel nehéz együtt érezni, akik bosszantóak, kicsinyesek, kötekedők. Vannak, akik mindig ugyanarra dologra hivatkoznak, vagy mindig ugyanannál az eseménynél lyukadnak ki. Legnehezebb esetek a „szuper-hívők”, akik mindig kioktatnak. El kellene jutnunk odáig, hogy senki ne legyen számunkra unszimpatikus, hogy mindenkit tudjunk úgy elfogadni, ahogy van. Ilyenkor segít az, ha próbáljuk őt megérteni. Sokszor segít az, ha megismerjük családi hátterét, frusztrációit, akkor sokkal könnyebben sikerül őt elfogadni. Nekem is volt két ilyen esetem, nagyon sok keserűséget okoztak, de amikor hallottam mindkettőnek az életét, az egyiknek a szörnyű nehéz gyerekkorát, apját, aki minden nap elverte gyermekeit részegen, a másiknál meg, hogy vőként minden nap azt kellett hallania, hogy te ide semmit se hoztál, akkor sokkal könnyebb volt őket elfogadni, nekik megbocsátani. Nagyon fontos, hogy a szeretetből ne essünk ki, ez érvényes az ilyen emberekre is.

Szeresd ellenségedet

Amikor egy fiatal lelkész a szolgálatát elkezdi, azt hiszi, hogy gyülekezetében mindig mindenben mellette  fog állni, és minden munkájában támogatni fogja. Úgy gondolja, hogy az ellenség csakis egyházon kívüliek közül kerülhet ki. De sajnos ez nem így van. Sokszor a volt lelkész legjobb emberei, barátai nem tudnak elszakadni tőle, és az új lelkésznek mindent keresztbe tesznek. Akármit is csinál az új lelkész, semmi se jó, mert nem úgy és azt teszi, ahogy és amit az elődje tett. Jobb esetben fogják magukat és elmennek egy más gyülekezetbe. Vagy a lelkészválasztáskor ők más lelkészt akartak, s mivel nem az ő akaratuk lett meg, a megválasztott lelkész életét igyekeznek minél jobban megkeseríteni. Vannak aztán olyan emberek is, akik megpróbálnak mindent az ő kezükben tartani, s ha ebbe az új lelkész nem egyezik bele, ellenségekké válnak. S ilyenkor feltevődik a kérdés: hogy bánjunk ellenségeinkkel, hogyan teljesítjük be Jézus parancsát: szeressétek ellenségeiteket? Először is ismerjük el az érzést, hogy fáj és keserít az, hogy ellenségeink vannak. Sokan azt hirdetik, hogy az érzelmeknek nem szabad helyet adni, de azok akkor is vannak, ha nem akarunk róluk tudomást venni. Van harag bennünk és ez természetes dolog. Ezt maga Pál is elismeri, szinte fel is szólít: haragudjatok, de rögtön hozzá is teszi, csak épp ne vétkezzetek. Az érzelmeket értelmetlen elfojtani,, mert ez olyan, mint amikor az úszómedencében a víz alá dugjuk a labdát, egyszer valahol csak feljön. Az elfojtott érzelmek még betegséget is okozhatnak. A kérdés az, hogy mi születik a haragunkból. Vigyázzunk nagyon arra, hogy ne mutassuk ki az illető felé, hogy haragszunk, ne fizessünk a gonoszért gonosszal, mert Jézus nem erre tanít, hanem arra, hogy a gonoszt jóval győzzük meg. Jó egy „reagálási szünetet” beiktatni. Az ember az egyetlen teremtmény, akinek nem csak ösztöne, hanem értelme is van. Nem kell rögtön és meggondolatlanul reagálni. Döntő, hogy mi történik a köztes időben, tehát miután ér a kellemetlen hatás, és amíg erre reagálunk. Elemezzük józanon a dolgot, és gondolkozzunk el a reakción. Legyen önkontroll és önuralom bennünk. Megint azt mondhatjuk el, hogy először próbáljuk megérteni azt a személyt, hogy vajon miért is van az illető atyafi ellenünk? Minden viselkedésnek megvan a maga oka, hogy miért tesz vagy mond valaki valamit. Gondoljunk megint arra, hogy milyen családban nőtt fel, milyen volt az apja? Mi számára a legfontosabb érték? Lássuk ne csak a viselkedést, hanem próbáljunk ráérezni arra, hogy miért viselkedik úgy, ahogy viselkedik. Ezzel még tűnik el belőlünk a keserűség, ez nem is menti a bűnét, de jobban meg fogjuk érteni, hogy miért beszélt, vagy cselekedett úgy. Az is segít, hogy meggondolom, hogy neki sokkal rosszabb, hogy ő gyűlöl engem, mint nekem, akit gyűlölnek. Azt is jó ilyenkor meggondolni, hogy nekem Isten annyit megbocsátott. Mi lett volna belőlem, ha Isten nem bocsátott volna meg? Ha ismerem bűnös voltomat, akkor tudom azt, hogy valami mégis van abból igaz, amit ellenem mondanak. De mi legyen akkor, ha haragunkban kiborulunk, és olyat mondunk vagy teszünk, amit nem kellett volna? Ilyenkor az egyetlen megoldás a megalázkodás, hogy beismerem a bűnöm és bocsánatot kérek. Ez nem könnyű, de mégis ez a helyes út. Az ellenség szeretete az Isten iskolájában az egyik legnehezebb tantárgy, és ezt egy életen át kell tanulni. Sokszor bukunk el ebben, de ebből is tanulhatunk mindig egy következő esetre nézve. Mert nem csak szegények, hanem ellenségek is mindig lesznek velünk.

Bánni a kételkedéssel

A lelkipásztor életében is lehetnek kételyek. Sokszor feltevődik a kérdés: tényleg ez az én hivatásom? Nem tévesztettem pályát¸vajon tényleg ide állított Isten? Vajon ő küldött-e ebbe a gyülekezetbe, vagy pedig az iskola és a feleségem állása miatt, meg egy kicsivel több picula miatt jöttem ide? Emlékezzünk néhai Péntek Árpád szavaira: „ különös ez a Szentlélek, aki mindig a kisebb és gyengébb gyülekezetből küldi a lelkész a nagyobba és erősebbe! A kételyek már az első gyülekezetben felléphetnek. Hasonlít ez arra, amikor a kémek kikémlelték a földet, és sáskáknak látták magukat az óriásnak tűnő őslakosokkal szemben. Mi is érezzük, hogy nem tudjuk felvenni a harcot az „Anák-problémák” ellen. Sokszor a teológiai képzettség se sokat segít, pl. a költségvetés összeállításakor, vagy a temető bekerítésének a kérdésében A fiatal lelkész hamar azt gondolhatja: engem nem erre hívott el Isten A kétely sokszor a siker kényszeréből származik. Mert mi van akkor, ha nem látok eredményeket, látható növekedést? A szomszédom, az évfolyamtársam gyülekezetében meg minden olyan szépen halad. A lelkész ilyenkor gyötri magát: miért nincs növekedés? Vajon nem dolgozom elég keményen? De hát megteszek mindent, próbálok hűséges lenni, s mégsem történik semmi előrelépés. A növekedés elmaradása elbizonytalanodáshoz vezet. De még ha növekszik is 10% -ról 15%-ra a templombajárók száma, mi van a 85%-al? Meg hogyan növekedjen a gyülekezet, ha évente pad 10-20 lélekkel? Sokszor nem is lehet cél a növekedés, hanem csak az, hogy a maradékot megtartsuk, vigasztaljuk.

            Vigyázzunk arra, legyünk felkészülve arra, hogy a szolgálat nem csupa élvezet és elégtétel. Ez az elképzelés hamar széttörik a realitás kemény falán. A valóság az, hogy kb.15% szolgálatunkban az élvezet és elégtétel, kb. ugyanannyi a gyötrelem és keserűség, a fennmaradó 70% az, hogy egyszerűen tesszük a szürke hétköznapokban, amit tennünk kell. Lényeges az, hogy tartsunk ki, ne essünk kétségbe, mert a Sátán épp a kétely ajtaján tör be és támad minket. Ki kell tartani akkor is, ha nincs látványos siker és eredmények.

A kételkedés és a hit.

Beszélni kell a kételkedésnek egy sajátos formájáról, ami a lelkipásztorra is gyakran rá törhet: a hitbeli kételkedés.Pl. Jön egy nehéz temetés, meghal egy kisgyermek, s jön a kérdés bennünk is: miért engedte ezt meg Isten? Sok magyarázatot kipróbálunk, de egy se nyugtat meg minket. Vagy egy másik eset: egy részeg sofőr elüt egy terhes édesanyát, az meghal, benne a magzat is, a részeg sofőrnek egy hajszála se görbül meg, rendőrségi kapcsolatai folytán még a komolyabb bűntetéstől is megmenekül. Miért engedte meg Isten? Miért van annyi beteg a hívők között, és annyi makkegészséges a hitetlenek között. Miért nem hallgatja meg Isten sokszor imádságainkat, amiket magunkért, gyülekezeti tagokért, bajokért mondunk el?Lehet a lelkipásztor életében is egy olyan bűn, szenvedély, amitől nem tud szabadulni, s mivel tudatában van felelősségének, állandóan gyötri magát, hogy tud akkor másoknak példát mutatni? A lelkipásztor ilyenkor mindig arra gondol, hogy nem elég a hite. Pedig Isten legnagyobb embereinek is voltak hibáik, és ők is ismerték a hitben való kételkedést. Dávid hányszor gyötrődik, tépelődik a zsoltárokban, pedig ő az Isten szíve szerinti férfiú volt. Mi is megkérdezhetjük azt, amit Eisenhower kérdezett, amikor meglátta Ausswitz  lágerét: hol volt itt Isten? De a kétely sokszor hitből fakad, mert a hit vágyik az isteni igazságszolgáltatás után, hogy Isten bűntesse meg a bűnöst és jutalmazza meg az igazat., az ártatlanul szenvedőt. Az ilyen kérdések azt mutatják, hogy az ember meg van zavarodva, nem érti Istent, keresi a megoldást. Mert sohasem könnyű összeegyeztetni Isten szeretetét és hatalmát, azzal a fájdalommal, tragédiával, igazságtalansággal, amit naponta látunk.  A hit nem őriz meg a kételkedéstől., a kételkedés nem a hit hiánya. Csak azok nem kételkedtek soha, akik nem gondolkoztak el mélyen a dolgokon, és nem tekintenek reálisan erre a világra. A hit nyilván akkor is bízik Istenben, amikor úgy tűnik, hogy Isten semmit sem cselekszik. A Zsidókhoz írt levél szerint a hit meggyőződés a láthatatlan dolgok felől, és mi sokszor épp Isten szeretetét és hatalmát nem látjuk ebben a világban. Azt pedig sohase felejtsük el, hogy Isten sokkal nagyobb, mint a mi értelmünk, és azt se felejtsük el, hogy ami számunkra érthetetlen, az  Istennél nem értelmetlen.

A szexuális kísértések

A lelkipásztorok is ki vannak téve ilyen kísértéseknek. A mi munkánk és helyzetünk veszélyes helyzetekbe sodorhat, amikben a lelkipásztorok is elbukhatnak. Egy amerikai felmérés szerint a lelkipásztorok 23%-a követ el szexuális bűnt, és a legtöbben a saját gyülekezetükben teszik ezt. De áldott legyen Isten azokért a lelkipásztorokért, akik nem buktak el ilyen kísértésekben!.De tudnunk kell, hogy ez számunkra mindig komoly kísértés marad, és alig van bűn, ami a lelkészi szolgálatot úgy tönkre teheti, mint az ezen a területen elkövetett bűnök. Mikor vagyunk a legkísérthetőbbek ezen a területen? A házasságtörés általában nem elsősorban szexuális probléma. Amikor alaposan megvizsgáljuk, hogy miért is történhetett meg, akkor ritkán tűnik úgy, hogy ennek egy gonosz vágy az oka. Azok vannak kitéve leginkább ennek a kísértésnek, akik nem tudják elérni feltett céljaikat, akik frusztráltak, elbátortalanodtak. A szexuális problémák nagyon gyakran a tehetetlenség érzéséből fakadnak. A legtöbbször az a lelkipásztor esik ebbe, aki úgy érzi, hogy őt nem értékelik, nem szeretik. S akkor jön egy olyan nő, aki igenis értékeli, aki elfogadja őt, úgy ahogy van, s őt ráadásul még vonzónak is találja. Az ilyen nő sok esetben sokkal kevésbé vonzó, mint  a felesége, ami szintén azt bizonyítja, hogy a hűtlenség nem szexuális vágyból keletkezik elsősorban. Persze lehet, hogy a lelkész házasságában is bajok vannak, de legtöbbször nem ez a gond. Olyankor is sebezhető a lelkész, amikor pl. egy nagy projekt véget ért.(templomépítés, nagy javítás) Addig az volt életének nagy célja, az töltötte ki az életét. Ezt a célt elérte, most már nem kell törje magát, a nagy kihívás már mögötte van. Ilyenkor be szokott állni egy érzelmi űr, hiány. A teljesítmény utáni depresszió sokszor táptalaja lehet a szexuális kísértésnek. A szexuális kísértések nincsenek időhöz kötve, mindig jöhetnek. Jöhetnek az ún. középkorban is. Amikor a férfi fél az öregedéstől és felteszi a kérdést: vajon még vonzó-e? És ekkor ezt a gyakorlatban is kipróbálja. A lelkésznek sok intim kérdést is feltárhatnak, ilyenkor is nagyon kell vigyázni.

Hogyan győzzük le az ilyen fajta kísértéseket? Egy jó házasság a legjobb fegyver a kísértések ellen. Ha egy házasság megfelel az Isten által teremtett célnak, a lelki és testi eggyé válás megtörténik benne, akkor a lelkész nem könnyen lesz prédája a szexuális kísértéseknek. Egy nagy segítség lehet az ún. kontextualizáció. Ezt azt jelenti, hogy minden nőre a maga kontextusában nézünk. Ez azt jelenti , hogy tudatosítom magamban, hogy az illető nő X-nek a felesége, vagy Y-nak a leánya s ezért nem lehet számomra élvezeti cikk. Ő egy szép és értékes nő, de nem az enyém, ha így kontextusban látom őket, ez sok kísértéstől megóvhat. Ez biblikus is, hisz Pál arra tanít, hogy az idősebb asszonyokat úgy nézzük, mint édesanyánkat, a fiatalabbakat, mint testvéreinket, a még fiatalabbakat pedig, mint gyermekeinket.

Végül a rossz példák szolgáljanak elriasztásul számunkra. Hány értékes szolgálat és lelkészi élet tönkrement azért, mert ennek a kísértésnek engedtek. Isten könyörüljön rajtunk, hogy velünk nehogy ez történjen!

A pénz kísértése

A lelkészek fizetése általában messze alul marad más szakmákon. A pszihiáter 20 perc beszélgetés alatt 50 lejt keres. Sokszor a mi fizetésünk nem éri el a gyülekezeti tagjaink átlagfizetését. A pénz és a tisztségünk viszonya mindig is kínos. Jó, ha már a lelkészi pályára készülő fiatal tudatosítja, hogy ez nem egy olyan pálya, ami sok pénzt hoz a konyhára. Vigyázzunk arra, hogy mikor és mire fogadunk el pénzt. (Stóla kényes kérdése) Én úgy gondolom, hogy az a fontos, hogy soha ne éreztessük, hogy nekünk valamivel is adósok lennének, hogy mi a szolgálatunkért várunk valamit. Az én gyakorlatomban ez úgy történik, hogy amikor felveszem az esketés, temetés adatait, akkor megkérdezik, hogy mivel tartoznak az egyháznak. Nálunk semmivel, mivel eltöröltük  az esketési és temetési díjat. Utána kérdik: és mivel tartozunk a tiszteletes úrnak? Erre újra azt mondom: semmivel, minden el van rendezve. Nekem ez kedves kötelességem. Ha ezek után mégis adnak egy borítékot, azt jó lelkiismerettel elfogadom, hisz ez tényleg nem kényszerből van.

            Vigyázzunk arra, hogy anyagi helyzetünket ne hasonlítgassuk másokéhoz, pl. osztálytársainkhoz, akik sikeres üzletemberek lettek, jóllehet sokkal gyengébb tanulók voltak, de zsidó vér csörgedezik az ereikben. Gondoljuk meg azt is, hogy sokszor ezek az emberek pénzben tényleg nagyon gazdagok, de lélekben nagyon szegények, ne irigyeljük hát őket. Ennek ellenére a pénz-kérdés mindig nehéz kérdés marad. Erről mindig nehéz beszélni, főleg ha a mi fizetésünkről van szó. Mindig több pénzre lenne szükségünk, mint amennyi van,de nagyon vigyázzunk, hogy ne legyünk pénzsóvárok, anyagiasak, még kevésbé elégedetlenek. De legyünk őszinték a presbitériumban, vagy a közgyűlésen, a gyülekezet tudja, hogy pénzre, fizetésre van szükségünk. Nekik se jó az, ha a lelkész komoly anyagi gondokkal küzd. Próbáljunk takarékosan bánni a pénzzel, gondoljuk meg, hogy mire van igazán szükségünk és mire nincs, mi az, amit elvárhatunk ilyen szempontból a gyülekezettől és mi az, ami meghaladja a gyülekezet erejét, s ilyenkor lehet  - ha van egy nagyobb és anyagilag erősebb gyülekezetbe való meghívást- elfogadni.

Bizalmas személyt találni

Nem könnyű szent hivatásunk szerint élni. Ezért fontos erről másoknak is beszélni. Egy bizalmas barát keresése és találása fontos kérdés. Mi, akik annyi embert meg kell hallgassunk, kell találjunk valakit, aki minket is meghallgat. Ez nem könnyű dolog, és ezért sokan meg se próbálják. Mindenkinek van elég baja, ki foglalkozzék az én bajommal? Jobb, ha csak az Úrral beszélem meg a dolgaimat.

            Milyen kritériumokat kell szem előtt tartani, egy bizalmas barát keresésekor?  A legfontosabb az, hogy olyant kapjunk, akiben tényleg megbízhatunk. Olyat, aki megért és elfogad olyan dolgokat, amiket más nem értene meg és nem fogadna el. Legyen továbbá titoktartó, ne mondja tovább azt, amit rá bíztunk. Az illető barát kell szeressen minket. Jó, ha a kitárulkozás kölcsönös, ő is tud az én bajaimról, de én is az övéiről. Így bizonyos értelemben egymás kezében van az életünk s a titoktartás is kölcsönösen kötelez. Ha lehet ez a bizalmas személy legyen olyan, aki emberekkel foglalkozik, az ilyenek sokkal jobban meg tudnak érteni, és sok tapasztalatuk is van. A házastárs mindenképp legyen egy ilyen bizalmas személy, hisz nincs senki, aki minket jobban ismerne, akivel jobb és bizalmasabb kapcsolatunk lehetne, mint az élettársunk. De azért nagyon sokszor lehetnek dolgok, amiket jó, ha nem a feleségünknek, férjünknek mondunk le, hisz az őt túlságosan megterhelné, vagy nem tudna objektíven tanácsolni minket. Aztán meg sokszor ő is érintett az eseményekben, nem tudná a dolgokat kissé távolságból nézni. Néha jó az, ha egy kivűlálló személy néz rá a dolgainkra, akinek semmi érintettsége sincs. Azért se jó mindig a feleséghez, férjhez fordulni, mert adott estben az ő viszonyát is megronthatja azzal a személlyel, aki engem megbántott, megsértett.

Ha nem tudsz egy bizalmas személyt találni, nem szégyen egy professzionális segítőhöz fordulni, az ilyen emberek adott esteben nagyon hasznosak lehetnek, s még akkor se kell idegenkedni tőlük, ha a segítségért pénzt kérnek. Sokszor érdemes megfizetni őket. Az ilyen professzionális segítőhöz akkor kell fordulni, ha nagy baj van, és ebben megoldást kell keresni, hisz ők jól tudnak hallgatni, és jól értik az összefüggéseket. Ők tudnak tanácsot adni abban is, hogy a többféle lehetséges megoldás közül melyik a legalkalmasabb. Meg tudják adott esetben szabni a prioritásokat is.

Használjuk fel ebben a modern kommunikáció eszközeit is(telefon, email, Skype, Messenger, főleg akkor ha a bizalmi embert több száz km-re találjuk meg, és a személyes találkozás nagyon nehéz lenne. Adott esetben imádkozzunk is azért, hogy Isten rendeljen nekünk egy olyan embert, aki tud és akar is rajtunk segíteni.

A mi csődjeink és Isten kegyelme

Spurgeon nevét mindnyájan ismerjük. Ő minden idők egyik legnagyobb igehirdetője, a prédikátorok fejedelme, aki Londonban évtizeden át alkalomról – alkalomra több ezer embernek hirdette Isten igéjét, aki több mint 200 lelki könyvet írt. Aki nem ismeri az ő életét, azt gondolná, hogy egy ilyen nagy és sikeres embernek az élete csupa öröm, elégtétel, elismerés volt. Bizonyára mindig nagy áldás és belső békesség volt munkájának kísérője. De a tények egészen mások. Spurgeon súlyos terhek alatt roskadozott. Tudjuk azt, hogy gyakran mély depresszióba esett. Sokszor volt beteg, hetekig nyomta az ágyat, többször előfordult, hogy nem tudott prédikálni, más kellett helyette beugorjon. Állandóan pénzügyi nehézségei voltak. Egyszer beteg is volt, és pénzügyei sem álltak rózsásan. Szerencsére egy jó barát kiegyenlítette minden számláját és kifizette minden adósságát. Spurgeonnak, mint nekünk mindnyájunknak is megvoltak a maga gyengeségei, félelmei, kétségei, kísértései. Ő is sokszor összeroppant a feszültségekben, hogy neki szent embernek kell lenni, de ő is csak egy gyenge és gyarló ember. De a Spurgeon Istene specializálta magát abban,hogy gyenge eszközöket használjon fel a maga szolgálatában. Isten sokszor sok hibával és gyengeséggel élő embert tud a leginkább felhasználni. Mi mindig nehezen fogadjuk el azt, hogy kegyelemből élünk és szolgálunk. Könnyebb elfogadnunk azt, hogy Isten gyűlöli a bűnt, mint azt, hogy gyenge és gyarló embereket használ fel az Ő tervének kivitelezésében. Nehezen tudjuk elhinni, hogy Isten akkor is szeret, akkor is megbocsát, és akkor is javunkat akarja, amikor elbuktunk. Mi lelkipásztorok sokszor gondolunk ilyeneket: ha jobb igehirdető lennék, akkor Isten jobban megáldana. Mi még mindig azt gondoljuk, hogy ki kell érdemelnünk Isten kegyelmét. A Biblia azonban egy egészen más igazságot tanít. Gondoljunk csak Illésre, amikor Jézabel elől menekül. De ezt az Illést Isten mégis csodálatosan felhasználta. Gondoljunk Jónásra, akit Isten keményen meg kellett leckéztessen, hogy végre a helyére álljon. Gondoljunk azokra a filippibeliekre, akik nem szívből, hanem színből prédikálták az evangéliumot, és Isten mégis fel tudta használni őket.

Lelkipásztorként tudnunk kell, hogy a feszültség a szentség igénye és emberségünk valósága között életünk végéig megmarad. Mi harcolunk, de sokszor vereséget szenvedünk. De Isten nem hagy el.. Az irántunk való szeretetét és kegyelmét a mi csődjeink se változtatják meg. Mert az Ő ereje erőtlenség által végeztetik el, és amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.

De az, hogy erőtlenek és gyengék vagyunk nem lehet zöld lámpa arra, hogy vétkezhetünk. Isten minket szentségre hívott el, és azt akarja, hogy abban szüntelenül növekedjünk. De Ő tudja ami formáltatásunkat, megemlékezik róla, hogy por vagyunk. De mi mégis szent emberek, szent por kell legyünk. Por voltunk ellenére is ott kell legyen a kegyelem ragyogása.

            Végezetül: az, amit elmondtam, nem fog percre kész válaszokat adni, nem fogja egy csapásra minden gondunkat megoldani. Végül is jó az, hogy kísértéseink vannak, és hogy nekünk azokkal nekünk egy életen át viaskodni kell. Ezek alázatban tartanak bennünket, formálnak minket, egyre több tapasztalatot szerzünk így, amelyekkel másoknak is tudunk segíteni. De még fontosabb: a kísértések között érezzük, hogy rá vagyunk utalva az Úrra, hogy nála nélkül egy percig se létezhetünk. Amikor Izraelben voltam az idegen vezető azt mondta: ha Amerika megvonná Izraeltől a hatalmas katonai és pénzbeli támogatást, Izrael egy nap múlva már nem létezne. S ez így van velünk is. Ha Isten megvonná tőlünk a kegyelmét, akkor a kísértésekben elbuknánk, szégyent hoznánk az Ő nevére, és a szolgálatunk hiteltelen és haszontalan lenne. De az Úr nem teszi ezt. Ezért ne csüggedjünk el, az Úrral minden kísértés a győzelemnek egy újabb lehetősége lesz az életünkben.

            Spurgeon mondotta: „ Isten a legnagyobb kísértéseket az ő legdrágább gyermekei, az ő legáldottabb szolgái számára tartogatja. A legnagyobb lelki fájdalmak azokat érik, akik az Ő szolgálatában a legbuzgóbban fáradoznak. A kertész a legszebb rózsáját a legnagyobb gonddal metszi meg. A kíséréseknek az a szerepük, hogy Isten legsikeresebb, legáldottabb szentjei alázatban maradjanak, hogy ne legyenek túl kemények másokkal szemben, és hogy egyszer majd a mennyben a legszebb koronát kaphassák meg. Bárcsak lehetnénk méltóak a hűséges szolgálatban szeretett Urunk iránt, hogy a legszebb koronát nyerhessük majd el.

Előadásomat Jay Kesler könyve alapján írtam:being Holy, Being Human, aminek holland fordítását használtam:Leiders in verleiding

                                                                                                Lőrincz István