Igehirdetés presbiteri eskűtételre

Igehirdetés presbiteri eskütételre

Text.Neh.10,29 b: „esküt tevének, hogy az Isten törvényében járnak”

Kedves Testvéreim!Egy rendhagyó istentiszteletre gyültünk össze a mai vasárnapon, amikor is nemsokára hét újonnan megválasztott presbiter le fogja tenni a hivatali eskűt az egész gyülekezet színe előtt. Erre az alkalomra Isten a Szentírásnak egy kevésbé ismert, de igen fontos könyvéből, a Nehémiás könyvéből szól az üzenet. Egy csodálatos könyv ez, aminek minden során különös ragyogás van.. Hisz ebből a könyvből mi olyan embereket ismerhetünk meg, akiket Isten kiválasztott, elhívott és felhasznált az Ő országa építésében.Ezek az emberek folyamatosan és fokozatosan nőnek fel az előttük álló feladatokhoz. Isten felhasználta őket először a romok eltakarításában, majd a falaknak a javításában és építésében. De láthatjuk ebben a könyvben azt is, hogy miközben ők dolgoznak a falakon, Isten is dolgozik rajtuk és bennük. Formálja az életüket, mert Isten nem csak annyit akar, hogy falak, épületek, templomok épüljenek, hanem sokkal inkább akarja azt, hogy mi emberek épüljünk fel lelki házzá, szent papsággá. Úgy ahogy azt Péter apostol olyan szépen mondja az első levelében. Istennek nem csak az fontos, hogy legyenek falak, legyen egyház, legyen egy szervezet, hanem sokkal fontosabb, hogy legyen egy igazi közösség, legyen igazi és élő hit, ami a falak között éljen és munkálkodjon.

            Láthatjuk, hogy Isten országának építése sokszor nem megy könnyen, könnyek, bűnbánat és megalázkodás nélkül. Ezeknek a munkásoknak és nekünk is egy komoly és mély bűnbánatot kell tartani. Meg kellett ítélje ez a nép egész történelmét, meg kellett látni, hogy milyen gyarló és bűnös emberek vagyunk mi. De ezek után most egy csodálatos dolog történik. Azok az emberek, akik meglátták és megvallották bűneiket, akik megalázkodtak Isten előtt, akik megvallották alkalmatlanságukat az Isten szolgálatára, azok most tintát, tollat és papírt kérnek. Tovább már nem siránkoznak bűneik miatt. Nem mondogatják, hogy ők alkalmatlanok, hanem felkelnek és az egész gyülekezet előtt egy ünnepélyes fogadalmat tesznek, egy erős kötést, ahogy azt itt a Szentírás mondja, azt aláírják és megpecsételik. Nyolcvannégy ember odaáll az egész nép elé és fogadalmat tesz, és azt alá is írja.

            Kedves Testvéreim! Most hét újonnan választott választott presbiterünk úgyanazt fogja tenni. Ki fognak állni az egész gyülekezet színe  elé és fogadalmat fognak tenni arról, hogy ők presbiterként akarnak ezután az Alsóvárosi gyülekezetben szolgálni. Feltevődik itt a kérdés: nem egy túlzott merészség ez?  Szabad-e nekünk ilyesmit tenni? Nem intő példa nekünk erre nézve a Péter apostol esete, aki esküdözött, hogy ő meghalni is kész Krisztusért, hogy ő soha nem fogja megtagadni Mesterét, de néhány óra múlva csúfos vereséget szenvedett, és semmi se valósult meg abból az esküből, amit fogadott. Nem hajmeresztő merészség, amit ez a hét presbiter néhány perc múlva itt tenni fog? Nem! És azt is megmondom, hogy miért nem. Mert miért is bukott el Péter az esküdözésben? Két dolog miatt. Először is azért, mert ez az ő büszkeségének, magabiztosságának, dicsvágyának az esküje volt. Majd én megmutatom, fiúk! Ide figyeljetek! A másik dolog meg az volt, hogy ezt az esküt nem Isten adta az ő szájába. Neki akkor nem esküdözni, hanem imádkozni kellett volna. Mikor lesz jó egy eskű? Mikor nem lesz abból veszély és bukás? Akkor, ha azt megelőzi a bűnbánat, az alázat, az imádság és akkor, ha arra arra Isten biztat és bátorít minket. Ezeknek az embereknek is, ennek a nyolcvannégynek is Isten adta felülről a bátorságot, a merészséget, hogy merjenek eskűt tenni. Itt Isten az, aki eskűtételre bátorítja és bíztatja ezeket az embereket. Mintha Ő maga mondaná: esküdjetek meg, vegyetek tollat és papírt és írjátok alá ezt az esküt. Persze nem volt ez könnyű dolog akkor sem, és nem könnyű ma sem. Én úgy tudom csak elképzelni, hogy reszketett a kezük, amikor kezükbe vették a tollat és lehet is nektek is remegni fog a kezetek és hangotok, kedves presbiter testvérek, amikor nemsokár az esküt elmondjátok. Jól van ez így, nem is lehet ezt másképp. Csak így lesz áldás az eskütételen és a szolgálaton. Örökre megjegyeztem a Teológián áldott emlékezetű professzorom szavát, aki mikor prédikálni tanított, egyszer azt mondta: nem jó lelkipásztor az, aki még akkor is ha évtizedek állnak mögötte a szolgálatban nem izgul akkor, amikor szószékre lép. Szinte minden alkalommal eszembe jut ez a mondat, amikor alkalomról-alkalomra én is szószékre megyek. Mert ez az aláírás, ez az eskű egy elpecsételés, egy elkötelezés a szolgálatra és az építésre. Mert kedves presbiter testvérek és kedves gyülekezet, a fontos ma is az, hogy Isten minket használni akar. Ez nem egy magától érthetődő dolog. Az, hogy Isten elvégzi munkáját, beteljesíti azt, emit eltervezett, ahhoz nem fér kétség. De  hogy ebben a munkában minket fel akar használni, az már kegyelem számunkra. Mekkeora kegyelem az, hogy jön Isten és megszólít. Elhív és munkába állít minket. Ez a munka nagyon is konkrét. Isten nem csak úgy általában akar használni minket, hanem megmondja egészen konkrétan, hogy mi a mi feladatunk. Itt ebben a fejezetben is nagyon gyakorlati és konkrét dolgokról van szó. Az életnek három olyan területéről van itt szó, ami nem csak akkor volt  fontos, hanem ma is. Persze az is lehet, hogy ma egészen más kérdésekkel is szembe kell nézni, mert a világ nagyon megváltozott azóta. Ezt Isten a mi leleményességünkre bízza, hogy a mai kor kérdéseit lássuk meg, és Isten igéje alapján próbáljunk jó válaszokat adni a mai kor kihívásaira. Ott akkor ezek voltak a legégetőbb problémák.

1.Az Úr napjának megszentelése. Ezzel sok baj volt akkor, és sok baj van ma is. A presbiter egyik legszebb és legfontosabb munkája, hogy ő szentelje meg az Úr napját, és igyekezzen ugyanakkor másokat is erre buzdítani. Persze manapság ez se könnyű és egyszerű dolog. Hisz közöttetek is vannak többen is olyanok, akiknek olyan a hivatásuk, foglalkozásuk van, hogy sokszor vasárnap is kell dolgozzanak. De nem ezekről az alkalmakról van szó, amikor a munkahelyünk megköveteli a vasárnapi munkát, hanem, hogy amikor ilyen nincs, ne hanyagoljuk el az istentiszteleteket, s mindig szenteljük meg az Úr napját. Ha nem tudunk eljönni délelőtt, jöjjünk el este a templomba. Lássa mindenki a presbiteren, hogy ő ezt a napot nagyon komolyan veszi, megszenteli, és arra használja, amire Isten adta: a Vele való közösségre, a gyülekezeti élet ápolására, a hitben és ismeretben való növekedésre. Az a presbiter, aki az Úr napját nem szenteli meg és nem veszi komolyan, az méltatlan erre a szent tisztségre és szégyent hoz Isten nevére.

2.A második terület a család. Itt is azt látjuk, hogy sok baj volt a házasságokban, hogy pogányokkal kötöttek házasságot. Most megfogadják, hogy családjukban is komolyan veszik Isten akaratát. Mert egy népnek az ereje a családban van. Az egyik amerikai elnököt megkérdezték a nyolcvanas években, hogy mit tart a legfontosabb dolognak az életében, és ő habozás nélkül így felelt: a családot, annak tisztaságát és összetartását. Amely nép nem tiszteli a hazásságot és a családot, annak nincs jövendője. Milyen rettenetes, ha egy presbiter házassága tönkre megy és felbomlik. A presbiter tehát legyen példamutató az ő családi életében is. Nevelje gyermekeit Isten félelmében, feleségével , férjével éljen békességben, kölcsönös tiszteletben. Így jó és szép bizonyságot tesz ezen a területen is hitéről és Isten iránti ragaszkodásáról.

3.A harmadik intézkedés a szombat-évre, az elengedés évére vonatkozott, a szeretet és irgalom gyakorlására. Hogy az elszegényedést megakadályozza és rabszolga-sorsra jutott testvért felszabadítsa, erre nézve Isten nagyon irgalmas törvényeket adott Mózes által. Sajnos ezek a legtöbbször csak „papíron” maradtak, de a valóságben nem igen lett belőle semmi. Ez a harmadik dolog a mai nyelvre lefordítva a gyülekezeti közösségre vonatkozik. Egy közösségnek az ereje abban áll, hogy mekkora benne a szeretet, hogy a közösség tagjai tudják szeretni és segíteni egymást. Mit kívánhatnánk az új presbitereknek és mindnyájunknak jobbat és szebbet, mint hogy ebben a gyülekezetben mi tudjunk egy jó közösséggé válni. Egy olyan közösséggé, ahol szeretet van, ahol kölcsönösen segítik és megértik egymást. Legyen ez meg a régi és új presbiterek között, de a z egész gyülekezetben is. Jertek, kérjük ezt most imádságban is az Úrtól. Ámen

                       

                                                                                    Lőrincz István

Elhangzott 2012 jan.8-án a Marosvásárhely-Alsóvárosi gyülekezetben