A predesztináció gyakorlati kérdései

 A predesztináció gyakorlati kérdései

(előadás presbiter-képző konferenciára)

Kedves lelkész és presbiter testvéreim! Előljáróban néhány megjegyzést szeretnék tenni. Nem azzal az ígénnyel fogtam hozzá ennek az előadásnak a megírásához, hogy valami újat vagy nagyot fogok mondani ebben a kérdésben. Előttem sokan mások már megtették ezt. Először is a magam számára szerettem volna ezeket a kérdéseket trisztázni, hogy én is világosabban lássak ebben a kérdésban Aztán az a vágy vezérelt, hogy presbiter testvéreimnek is próbáljak valamilyen eligazítást adni ebben a nehéz és kényes teológiai  kérdésben. Hisz mi reformátusok büszkék vagyunk arra, hogy Kálvin János a mi reformátorunk dolgozta ki a leginkább ezt a témát, de ezen kívül vajmi keveset tudunk a témáról. A predesztinációnak vannak nyilván elméleti és gyakorlati kérdései is, én a gyakorlati kérdésekre szeretném tenni a hangsúlyt, hisz az elméleti kérdéseket sohasem fogjuk úgyse megoldani.

            A predesztinációról beszélni nem könnyű dolog, mégis meg kell tennünk, hisz ez a kálvinizmus egyik alapvető tanítása egyfelől, másfelől pedig a gondolkodásunk ebben a kérdésben tele van zűrzavarral, hibás képzetekkel. Ha egy képpel akarnám ezt szemléltetni, akkor azt mondanám, hogy a predesztináció nem egy könnyen bejárható, áttekinthető síkság, hanem egy égbe nyúló sziklás hegység, a predesztináció egy olyan sziklacsúcs, ami néha ködbe burkolózik, s körvonalait nem lehet emberi szemmel meglátni. Itt váltakozik a mélység és magasság, a kijelentett dolgok és megfejthetetlen titkok, a logikusnak és egymásnak merőben ellentétesnek látszó dolgok. Nem csoda ha nagyon sok ember visszaretten ezeket a mélységeket és magasságokat látva, és kijelenti, ha ez a kérdés ilyen bonyolult és nehéz, akkor sokkal jobb, ha egyáltalán nem foglalkozunk vele. A keresztyén emberek nagy többsége ezért megelégszik a könnyen érthető dolgok síkságával és nem merészkedik a predesztináció tanának szédítő magasságába. Még a reformátorok közül is sokan visszarettentek, bár először mind nekivágtak, hogy megmásszák e hegyet, de hamarosan megtorpantak és feladták a további küzdelmet.Luther nem foglalkozott behatóbban e kérdéssel, Zwingli nem is tudott mit kezdeni e tanítással. Kálvin volt a reformátorok között az, akinek kutató lelke, nem nyugodott bele abba, hogy megálljon a hegy lábánál és visszaforduljon. Ő úgy érezte, hogy neki szüntelenül előre kell menni. Ebben nagy segítségére volt Augustinus, de nyilván a Szentírás, közelebbről Pál  levelei. Így jutott Kálvin a predesztináció tanában olyan mélységek és magasságok fölé, ahova azóta se jutott el más teológus.Ő is tudatában volt annak, hogy ezt a titkot nem tudja teljességgel megfejteni, de úgy érezte, hogy Isten Lelke vezeti őt ezen az úton és így egyre magasabb csúcsokra lehetséges eljutnia. Ő is szüntelenül arra figyelmeztetett, hogy ebben a kérdésben a legnagyobb óvatossággal járjunk el, hogy kerüljük a meddő vitatkozásokat, de attól is óva intett, hogy mellőzzük ezt a tanítást, mint egy veszedelmes és meghódíthatatlan szirtet. Kálvin azt tanította a predestinációról, hogy ha erreől nem tanítunk, akkor híveinket megfosztjuk Isten jótéteményétől, s a Szentlelket gúnyoljuk ki, ha azt állítjuk, hogy Ő olyan dolgokat is tanított, amiket a hívek elől el kellene titkolni.Engedjük, hogy a hívő Isten minden beszéde előtt megnyithassa lelkét, és fülét, de ahol az Úr becsukja száját ott mi is hallgassunk el.Kálvin volt a reformátorok között, aki a predesztináció kérdését a maga lelkében átélte, azt előttünk feltárta és sok kérdésben nekünk feleletet adott. A predesztináció persze nem a Kálvin találmánya, hanem a Szentírás alapvető tanítása, a Kálvin érdeme azonban az, hogy ő szembe mert nézni ezzel a kérdéssel, és végig merte gondolni ezt a témakört a maga teljes mélységében és magassságában. Azt is le kell szögeznünk, hogy Kálvin nem a skolasztikai okoskodás útján jutott el a predesztinációhoz, hanem a hit és tapasztalat útján.

Vigyázzunk arra is, hogy a predesztináció tanát ne önálló hittételként kezeljük, mert ez a Biblia szívének nevezhető kegyelem-tan egyik végkövetkeztetése, amelynek célja az Isten dicsőségének magasztalására való buzdítás. A predesztinációt a Szentháromság Isten végzi, oly módon, hogy az Atya elküldte a Fiút, a Fiú elvégezte a megváltást, a Szentlélek pedig hatékonnyá teszi azt a megváltottakban. Azt is meg kell gondolnunk, hogy a predesztináció tana elsősorban a hitnek és nem az értelem számára adatott, és csak a legnagyobb tisztelettel és imádattal lehet róla beszélni. Világosan kell látni, hogy az első kiválasztott Krisztus, akit Isten kiválasztott a megváltás véghezvitelére, s ezzel szorosan függ össze az emberek kiválasztása és üdvözítése. Ezért tanítja Kálvin, hogy a kiválasztás tükre Krisztus.

Mert az emberek általában nem is a predesztináció tana ellen lázadoznak, hanem a predesztinációnak azon tanítása ellen, ami az üdvösségre és a kárhozatra vonatkozik. Kálvin így határozza meg a predesztinációt: Eleveelrendelésnek Isten azon örök elhatározását nevezzük, amellyel önmagában elvégezte azt, hogy akaratja szerint mi történjék minden egyes emberrel.A predesztináció tehát Isten döntése az egész emberi nemzetségre nézve, de nem csak a halál utáni állapotra, hanem az egész életre vonatkozólag is. Mert a predesztináció nem azt jelenti, hogy minket Isten akaratunk nélkül ide-oda lökdös, vonszol és kényszerít, hanem életünket akaratunkon keresztül is úgy irányítja, hogy mi is azt akarjuk, amit Ő akar. A predesztináció tehát nem egyéb, mint Isten örök végzésének érvényesülése életünk minden vonatkozásában, úgy itt a földön, mint majd az örökkévalóságban. A predesztináció kérdése azon fordul meg, hogy elfogadjuk-e Isten abszolút és korlátlan szuveranitását életünk minden vonatkozásában. Kálvin ezt elfogadta, ezért vallotta a predesztinációt is.

            A predesztinációval kapcsolatosan általában két ellenkező álláspont van. Az egyik a Kálviné, miszerint Isten munkálja bennünk mind a hitet, mind a megtérést, az újjászületést, de ennek akarását is. A másik álláspont a Pelagiusé, eszerint Isten türelmesen vár, míg az ember megtér, mert Isten csak akkor üdvözítheti az embert, ha azt ő is akarja. Az üdvözülés csak úgy lesz meg, ha azt Isten is és az ember is akarja. Ha csak az egyik akarja, akkor nem lesz meg. Mindkét csoport, vélemény a Szentírásra támaszkodik és megtalálni véli a maga álláspontját alátámasztó textusokat a Bibliában. Az igaz is, hogy a Szentírás ebben a kérdésben valóban kétféleképpen tanít. Megvannak benna a súlyos, abszolút és örök predesztinációt hirdető versek, de megvannak azok is, amelyeket olvasva valóban úgy tűnik, hogy minden az embertől függ, minden az ő döntésén múlik. Egyik helyen azt olvassuk, hogy Isten ébreszti fel a hitet, s Pál beszédének azok hittek, akik az örök életre választattak. Más helyeken viszont azt olvassuk, hogy az ember az oka a hitetlenségének, a maga bűne miatt fog elveszni. Az egyik helyen az van, hogy minden Istentől függ, Ő a forrása, még a gonosznak is, más helyek azt mondják, hogy az ember felelősségén múlik minden. Ez a kettősség nagyon sok gondot okozott és okoz mind a mai napig a bibliát őszintén olvasó embernek.  Ennek az oka az, hogy a Szentírás az emberiség történetének elbeszélését és megítélését kétféleképpen tárgyalja. Vagy az Isten látószögéből nézi az eseményeket, vagy pedig az ember szempontjából ítéli meg a dolgokat. Az egyik az isteni, a másik az emberi vonal. Ez két olyan párhuzamos, ami a mi szemünk előtt sohasem találkozik, de Istennél igen. Lássunk erre néhány példát. Az Ap.csel.2,23 azt mondja Jézusról: azt, aki az Istennek elvégzett tanácsából és rendeléséből adatott halálra ( ez az isteni vonal) megragadván, gonosz kezeitekkel keresztfára feszítve, megölétek ( ez az emberi vonal) Még jobb példa az Ap.csel.4,27-28, ahol a hívők így imádkoznak: mert bizony egybegyűltek a Te szent Fiad, a Jézus ellen( emberi vonal) akit Te felkentél ( isteni vonal) Heródes és Pilátus a pogányokkal és Izrael népével, hogy véghezvigyék(emberi vonal) amikről a te kezed és a te tanácsod eleve elvégezte volt, hogy megtörténjenek (isteni vonal) Tehát az emberi vonal az, hogy Heródes és Pilátus felkel a pogányokkal és Izrael népével egyetemben Jézus ellen, az isteni pedig az, hogy ezt Isten keze és tanácsa végezte el. De ezt a két vonalat mindig is megtalálhatjuk, hol külön, hol egymásba fonódva. Jellemző erre a faraó megkeményítésének a története. Amikor azt olvassuk, hogy Isten a faraóhoz küldi Mózest, ez az emberi vonal, de amikor Isten azt mondja, hogy: megkeményítem szívét és nem bocsátja el a népet, ez az isteni vonal. Tipikus példája ennek Jézus szava, amit Júdás árulásáról mond. (Luk22,12) És az Embernek Fia jóllehet elmegy, amint elvégeztetettt (isteni vonal) de jaj annak az embernek, aki által elárultatik (emberi oldal) Még a mi mindennapi beszédünk is tele van ilyenekkel, amikor pl azt mondjuk: az idén jó termés lesz (emberi oldal) ha az Isten valami csapást nem ad ( isteni oldal). Vagy: holnap ezt vagy azt teszem(emberi oldal) , ha az Isten életemet megtartja (isteni oldal.) Mit érthetünk mi meg ebből? Hát azt, hogy a Szentírás egyfelől határozottan tanítja az Isten szuveranitását, mindenhatóságát, de éppúgy tanítja az ember felelősségét is minden helyzetben, főleg, ha a bűnról van szó. Ezek után azt mondhatjuk, hogy a Szentírás minden szavát besorolhatjuk ebbe a két kategóriába: az Isten munkája, szuveranítása és az ember döntése, felelőssége. Vannak tanítások, amelyek tisztán az Isten munkájára, dolgaira vonatkoznak, s vannak amik teljesen az ember felelősségét hangsúlyozzák, főleg, amik etikai tartalommal bírnak.

            Nagyon fontos tudni, hogy a predesztináció tana az isteni vonalat képviseli, de mi megpróbáljuk azt az emberi oldalról megközelítve megérteni. Az is nyilvánvaló, hogy Isten akarata kétféleképpen van jelen a mi életünkben: egyfelől titkos, másfelől kijelentett formában.A kijelentett akarat a törvény és az evangélium. Ez a mi keresztyén életünk zsinórmértéke A titok pedig az a mód, ahogyan Isten a világtörténelmet és a mi személyes életünket irányítja.A kijelenetett akaratot világosan látjuk és értjük, s igyekszünk ahhoz szabni az életünket, a titkos akarata rejtély marad a számunkra, s abból csak annyit látunk, amennyit időnként megmutat Isten nekünk. Persze, az Isten akarata önmaga előtt világos és abszolút, csak a mi véges és titkos összefüggéseket nem értő értelmünk számára kétféle ez az akarat s épp ezért ellentmondásos is.A legszebben ezt 5Móz.29,29 fejezi ki: a titkok az Úréi, a kijelentett dolgok pedig a mieink és ami fiainkké mindörökké, hogy a törvénynek minden igéjét beteljesítsük.Amikor a predesztinációról beszélünk, akkor ezt a két vonalat szüntelenül szem előtt kell tartanunk, mert minden félreéértés és vitatkozás onnan származik, hogy mi ezt a két vonalat folyamatosan összekeverjük és kijátszuk egymás ellenében.

            1.A predesztináció egyik leggyakoribb gyakorlati kérdése, hogy a mindeneket teremtő, fenntartó és gondviselő Isten, milyen viszonyban áll az emberrel és cselekedeteivel, sorsával, vagyis egész életével? Az első gyakorlati kérdés tehát az, hogy szabad-e vagy sem az ember Istennel szemben? Van-e az embernek szabadsága és ha van, akkor az milyen? Az első gyakorlati kérdés tehát a predesztináció és a szabad-akarat kérdése. Ha erre a kérdésre úgy válaszolunk, hogy az ember Istennel szemben abszolút szabad, akkor a predesztináció nem probléma többé, mert egyszerűen nem létezik.Az igazság az, hogy az ember nem szabad abszolút módon Istentől. A Szentírás alapján Kálvin azt tanítja, hogy az ember egész lényével, életével, hatalmával, üdvözülésével Isten szuverén akarata alatt áll. De akkor ez azt jelenti, hogy az ember rabja lesz Istennek, Isten egy zsarnoki Úr lesz felette? Teljesen megsemmisül az ember ember-volta és egy bábú lesz az Isten kezében? Ez már fatalizmus, vagyis, hogy az ember sorsa előre meg van írva, és mindegy hogy mit tesz, úgyis az lesz meg, ami meg van írva. A predesztináció és az emberi szabadság kérdésénél a leggyakoribb kifogás, hogy a predesztináció kizárja a szabad akaratot, s így faatalizmushoz vezet, aminek következtében megszűnik az ember felelőssége, erkölcsi, etikai mivolta is. Hogy ezt megértsük itt is világosan kell látnunk a két vonalat: Isten szemszögéből az ember Isten szuverén, abszolút akarata alá van rendelve, tehát nincs szabadsága, de az emberi vonal felől nézve, az embernek szabadsága van arra, hogy belátása szerint, önként és kényszer nélkül cselekedjen. Hisz másképp tényleg egy gép, egy bábú lenne, de ezt a Szentírás sehol sem tanítja. Az ember tehát nem úgy van az Isten akarata alá rendelve, mint az állatok és növények vagy a kövek, hanem úgy hogy az ember felelőssége, erkölcsi döntése megmarad. Az ember szabadsága egy értelmes megfontoláson alapuló ésszerű és igeszerű szabadság. Az emberi akarat a bűnesetben beteg lett, képtelen lett az igazi jóra. Ezért az ember önmaga erejéből sem hitre, sem üdvösségre, sem megtérésre nem juthat el. Az akarat ilyen értelemben szolga, mert csak a rosszat tudja igazán és teljes erejéből akarni. De képes lesz a hitre, megtérésre és üdvösségre, ha Isten elsegíti erre. Ezért súlyos tévedés azt tanítani, hogy a hit, megtérés, üdvösség területén az ember Isten nélkül is tehet valamit. Senki sem jöhet énhozzám, mondja Jézus, hanem ha az Atya vonja azt        ( Ján6,44) Ha ez nem így lenne, akkor ezt azt jelentené, hogy Isten semmit se tehet az emberiségért, nincs is más feladata, mint hogy várjon arra, hogy az emberek megtérjenek. Ha pedig senki sem tér meg, akkor tehetetlenül tördeli a kezét, mert Ő semmit se tehet az emberért. Ha ezt az álláspontot képviseljük, akkor az Isten szuveranítása és mindenhatósága semmivé válik. De a gyakorlatban mi ezt egy kicsit másképp érzékeljük. Ahogy valaki ezt egy képpel illusztrálta: az Isten országának kapujára kivül az van írva: jövel. A bűnös ember ezt meglátja, illetve meghallja, vágyik Isten után, minden erejét összeszedi, dönt a hívás mellett, Krisztus mellett és belép. De amikor belépett meglát belülről egy másik feliratot, amelyen ez áll: Isten hozott. Ezt így éli át mindenki, akinek életébe belenyúlt Isten kegyelme. Amikor a hívás elhangzik, mi úgy érezzük, hogy most minden rajtunk áll, hogy elfogadjuk-e vagy sem a hívást. Úgy gondoljuk, hogy ennek a csodálatos történésnek mi vagyunk a főszereplői. De mihelyst megérkeztünk a hívő életbe, akkor szép lassan kezdjük másképp látni a dolgokat és imádattal és hálával valljuk meg, hogy ez az egész az Isten hatalmas műve és munkája volt. Mindent ő készített elő és mindent Ő hajtott végre. Végeredményben nem mirajtunk, hanem Őrajta áll, hogy mi üdvösséget kaphattunk. Nem én választottam az Istent, hanem Ő választott engem.

            De mindjárt ott van a nagy kérdés, hogy akkor ez a tan nem szünteti-e meg az ember felelősségét? E szerint a predesztináció azonos a determinizmussal, amelyik azt vallja, hogy mindenben a törvényszerűség uralkodik, úgy a természeti, mint az erkölcsi világban. A determinizmus tanítása szerint az ember a maga fizikai és lelki életével kizárólag a természeti törvényeknek van alárendelve.Minden mechanikusan történik az ember életében.De ebből az következik, hogy nem is felelős semmiért. Eszerint az ember élete lényegileg semmiben sem különbözik a növények, állatok, tárgyak életétől.Bár mi hisszük azt, hogy az ember predesztinálva van, de ez mégsem történik az emberen kivül, személyiségének megsemmisülésével. Az ember nem gépalkatrész vagy játékszer az Isten kezében, akit Isten oda dob, ahova kar, hanem Isten munkatársa. Végső soron azt teszi, amire Isten elrendelte, de nem kényszerűségből, hanem szabadon. Emberi szemmel nézve úgy él, mintha ő lenne az életének ura, de ez sokkal inkább úgy van, mint a tengerjáró hajó utasai vannak a hajón, hogy a hajón belül oda mennek, ahova akarnak, de végső soron a hajó kormányosa szabja meg az útirányt. Ő vezeti a hajót oda, ahova ő akarja. Valahogy úgy vezeti Isten az életünket, mint a szülő a gyermekét. A gyermek tulajdonképpen nem abszolút módon szabad, hisz mindenestől a szülő hatalmában van, de a maga körén belül szabad, hogy azt tegye, amit a szülő megenged. Korlátai vannak, de ezeken a korlátokon belül teljesen szabad. A determinizmusban nincs semmi cél, ami felé az ember haladna, a predesztinációban az ember az Isten által megszabott dicsőséges cél felé halad.Az ember szabadsága abban van, hogy igent mondjon erre a célra. Az ember célja a predesztinációban nem az, hogy minél önálóbb legyen, minél jobban függetlenítse magát Istentől, hanem épp az ellenkezője, hogy minél jobban függjön tőle, minél szorosabb közösségben legyen vele. Hogy akaratunk azt akarja, amit Isten akar, hogy ne is akarjon mást, hanem csak az Isten által akart jót. Így a keresztyén erkölcsre nézve a predesztináció nagyon bátorító, serkentő.Az aki tudja, hogy ő kiválasztott, egyre erkölcsösebben fog élni.

2.A második nagy gyakorlati kérdés: a predesztináció és a fatalizmus.

A predesztináció azt tanítja, hogy Isten felvette az embert a maga üdvözítő tervébe, bekapcsolta a maga világkormányzásába, hogy önként végezze azokat a feladatokat, amire őt Isten kiválasztotta. A világon minden történésnek két tényezője, szereplője van: az Isten és az ember. De ez a két szereplő nem egyenrangú, hanem az ember teljességgel Isten alá van rendelve. Az ember csak viszonylagosan szabad, de ezzel a viszonylagos szabadságával bele van kapcsolva az Isten tervébe. Az ember nem teremtő, hanem végrehajtó munkatársa Istennek, aki arra teremtetett, hogy dicsőségét szolgálja. A predesztináció nem semmisíti meg az ember rendeltetését, hanem azt mennyei magasságokba emeli. A predesztináció nem fatalizmus, pedig ezzel vádolják a leggyakrabban.. A fatalizmus azt állitja, hogy minden végzetszerűen, mechanikus pontossággal történik. Eszerint az ember életét a vak végzet, a sors irányítja, ami kiszámíthatatlan, céltalan, s az embernek nincs más mit tennie, mint összetett kézzel megadni magát sorsának, hogy türelmesen kivárja, hogy milyen sorsszerű események is fognak életében bekövetkezni. A fatalizmus vallási formája az iszlám. Az iszlám is hisz Istenben, de ez az Isten olyan, mint egy végzet. Azért szokták a predesztinációt és a fatalizmust összetéveszteni, mert mindkettő azt tanítja, hogy minden az Isten akarata szerint történik. De a fatalista megközelítés Istent úgy képzeli egy, mint egy keleti kényúr, akiben sem szeretet, sem irgalom, sem szentség nincs. De a keresztyénség Istene egy szerető édes Atya. A mohamedán és a keresztyén is aláveti magát Istennek, az egyik félelemből és kényszerűségből, a másik pedig Isten iránti hálából és szeretetből. A fatalista nem akar Istennel találkozni, vele közösségben lenni, mert fél és retteg tőle, a keresztyén keresi az Isten közelségét és társaságát. A fatalizmus nem ismeri az aktív, önkéntes engedelmességet Nagyon fontos itt az Isten-kép. Vigyázzunk, mert ha csak Isten hatalmáról beszélünk a szeretete nélkül, ha az Ő akaratáról, mint egy vak erőről beszélünk, akkor ez már a fatalizmus felé hajlik.A predesztináció azt tanítja, hogy Isten szeret és szent, a fatalizmus meg azt, hogy Ő szeszélyes és kiszámíthatatlan. A predesztináció azt tanítja, hogy az ember az Isten szabad gyermeke, önként engedelmeskedő munkatársa, a fatalizmus pedig azt, hogy az ember egy reszkető rabszolga. Aki a predesztinációban hisz, az aktív és reménykedő, aki pedig a fatalizmusban, az passzív és kétségbeesett. A fatalista nem küzd a betegség ellen, mert úgyis mindegy, a predestinációban hívő ember küzd az életéért, mert tudja, hogy Istennek még terve lehet vele. A fatalizmus letör, fásulttá tesz, a predesztináció fölemel, munkára serkent.. Minél jobban hiszünk a predesztinációban, annál kevésbé leszünk fatalisták.

3.A predesztináció és a bűn.

Ez az egyik legnehezebb kérdés. Hogyan viszonyul a predesztináció a bűnhöz? A predesztináció ellenségei azt mondják, hogy a predesztináció szerint az ember a bűnre is predesztinálva van, tehát végeredményben az Isten a szerzője, az oka a bűnnek. A Biblia szerint Isten senkit se predesztinál a bűnre. A predesztináció sokkal inkább arra buzdítja az embert, hogy harcot folytasson a bűn ellen. De az is igaz, hogy a bűn nincs Isten tudtán, hatalmán és erején kívül. De ez is titok a mi számunkra, amit nem tudunk megérteni és megfejteni, sokkal inkább az a fontos, hogy megértsük azt, hogy a mi feladatunk az, hogy harcoljunk a bűn ellen, amíg teljes diadalt nem veszünk, ahogy Káténk is tanítja. Az is egy örökös vitakérdés, hogy a predesztináció mikor született, a bűneset előtt vagy után? Pál nyomán Augustinus és Kálvin is arra a meggyőződésre jutottak, hogy a bűn nem esik Isten mindentudásán és mindenhatóságán kívül. Aquinói Tamás erről azt mondja, hogy a bűneset Isten számára nem volt meglepetés. Augustinus szerint Isten szent és mindenható, benne árnyéka sincs a bűnnek, de azért tud róla és hatalmában tartja a Sátán minden seregével együtt. Önmagában a bűn is egy titok, nem tudjuk, hogy jött e világra. Mi csak annyit tudunk és vallunk Augustinussal, Kálvinnal együtt, hogy Isten nem szerzője a bűnnek.Csak a bűn lehetősége van Istentől, a valósága már nem. Nyilvánvaló, hogy Isten úgy teremtette az embert, hogy az vétkezhetett, de hogy a lehetőségből hogy lett valóság, az már titok a mi számunkra.A bűn kérdésében is megvan az isteni és az emberi oldal, illetve megközelítés. Egyfelől a bűn ott van Isten hatalma alatt, mégis az ember érte a felelős. Amikor Isten felől nézzük a bűnt, akkor valljuk, hogy az nincs Isten tudásán, hatalmán kívül, sőt akaratán kívül sem. De ha a bűnt etikai vonalon, az ember felől közelítjük meg, akkor azt valljuk, hogy az ember teljességgel felelős a bűnért, tudva, akarva követi azt el.Ezért határozottan elutasítjuk azt az álláspontot, hogy ha van predesztináció, akkor az ember a bűnre is predesztinálva van, s így semmiért se vagyunk felelősek.Nekünk gyülölnünk kell a bűnt, harcolnunk kell ellene, még akkor is ha tudjuk, hogy Ő azt az Ő tervében javunkra használja fel.Ha valaki azt mondja, hogy ő predesztinálva van a bűnre, akkor válaszoljuk azt, amit a bíró válaszolt a tolvajnak, aki azt mondta, hogy ő predesztinálva van a lopásra, hogy akkor én meg arra vagyok predesztinálva, hogy magát ezért börtönbe csukassam. Mi jobb, ha csak azzal foglalkozunk, ami a mi dolgunk, hogy üldözzük, írtjuk a bűnt, nem tűrjük meg az életünkben és nem azon filozófálunk, hogy Isten miért tűri meg azt. Mi az Isten felől úgy se tudjuk megmagyarázni a bűnt. Mert ha azt állítanánk, hogy a bűn Isten tudtán és hatalmán kívül van, akkor Isten nem mindenható többé, ha pedig nincs akaratán kívül, akkor azt kérdezzük, hogy miért nem akadályozta azt meg? Erre nincs más felelet: így akarta Isten. Tovább nem mehetünk ebben a kérdésben, mert az Írás sem megy tovább, ezzel elégedjünk meg.

            Ha a történelmet nézzük, akkor azt látjuk, hogy a predesztináció nem segítette a bűnt, sőt ellenkezőleg, finomította a bűntudatot, erősítette a felelősséget és a bűn elleni elszánt harcra vezette a hívőket.

4.A negyedik kérdés: a predesztináció és az imádság.

Egy következő gyakorlati kérdés, hogyan viszonyul egymáshoz a predesztináció és az imádság. Ha ugyanis Isten mindent eleve elrendelt, az Ő végzései változhatatlanok, akkor az imádságnak semmi értelme, mert úgy sem érhetünk el általa semmit. Itt is ugyanaz a látszólagos ellentmondás, antinómia van: mert egyrészt tényleg igaz, hogy Isten döntései változhatatlanok, minden az Ő végzése szerint történik, de az is igaz, hogy Isten maga követeli meg tőlünk, hogy imádkozzunk, mert Ő azt ígéri, hogy meghallgatja imádságainkat. Ez is két olyan párhuzamos, ami csak Istennél a végtelenben találkozik. De hogy hogyan, az számunkra megint titok. Mi mind a kettőt valljuk és nem játszhatjuk ki egymással szemben. Nem mondhatjuk azt, hogy az imádság semmit se ér, mert Isten úgyis mindent az Ő szent akarata szerint rendel el, de azt se, hogy mindent a mi imádságunkhoz igazít, tehát nincs örök terve. Mi mind a két torzulás ellen kell küzdjünk. Mert az imádságnak igenis van ereje, hatása, ugyanakkor mi Istent semmire se kényszeríthetjük, nem bírhatjuk arra, hogy a mi akaratunkat teljesítse. Az imádság elsősorban nem egy eszköz az Isten befolyásolására, hanem beszélgetés Istennel, a lélek lélegzetvétele. Imádságunk állandó refrénje ez kell legyen: legyen meg a Te akaratod. Mi hisszük azt, hogy Isten minden imádságunkat meghallgatja, de ez nem jelenti azt, hogy tervét megváltoztatja. Mi nem a mi akaratunkat akarjuk az imádságban Istenre erőszakolni, hanem épp elllenkezőleg, keressük imádságban az Ő akaratát, s kérjük, hogy azt tegye, amit elvégzett, s úgy vezesse életünket, hogy az az Ő dicsőségét szolgálja.

5.Szóljunk még néhány szót az elvettetés kérdéséről.

Ez a legnehezebb a predesztinációban, hisz azt még elfogadjuk, hogy emberek üdvösségre vannak kiválasztva, rendelve, de hogy elvettetés is van, ezt már szörnyűségnek tartjuk. És ebben igazunk van, ezt Kálvin is decretum horribile-nek, vagyis rettenetes döntésnek nevezte, s ennél többet ő se tudott mondani. Mi azonban nem állíthatjuk, hogy Isten csak kiválaszt, de nem vet el, sem azt, hogy Ő mindenkit üdvözíteni akar, de végül is ez nem sikerül neki. Az élet és a gyakorlati tapasztalat mutatja azt, hogy az emberek nagy többsége nem fogadja el a kegyelmet. Ezek után két lehetőség marad: vagy azt mondjuk, hogy Krisztus váltsághalála nem elég erős, vagy pedig azt, hogy Isten terve az, hogy csak a kiválasztottak jussanak el az üdvösségre. Kálvin az utóbbit választotta. Ezek után mi csak azt mondhatjuk, hogy a predesztináció kérdése minden igyekezetünk ellenére sok megoldatlan kérdést hagy a lelkünkben. Egy dolog biztos: Isten a Szentírásban sokkal többet beszél a kiválasztásról, mint az elvetésről, a kiválasztás a fény, amit árnyékként követ az elvettetés. Vannak és lesznek olyan nehéz kérdések, amikre mi nem tudunk választ adni. Ilyen kérdések például: miért engedi meg, hogy a jó sokszor szenvedjen, miért engedi meg egyáltalán a szenvedést? Miért tépi szét a vércse a galambot, a tigris a bárányt, miért volt ausschwitz és Gúlág? Ha engem kiválasztott és elhívott, miért nem teszi ezt mindenkivel? Mi azt várnánk Istentől, ha minket elvezetett az üdvösségre, akkor mindenkit vezessen el. Azt is szokták kérdezni, hogy mi alapján döntötte el Isten az emberek kiválasztását az üdvösségre? Miért választott ki egyeseket, másokat pedig nem? Erre mi megint csak azt válaszolhatjuk, hogy ez Isten szuverén döntése, és Ő erről senkinek sem tartozik felelősséggel vagy számadással. A feszültséget Isten szuveranítása és az ember felelőssége között mi sohasem tudjuk feloldani, ezt csak hitben lehet áthidalni, úgy hogy mind a kettőt hisszük és valljuk. Ezekre a kérdésekre csak két válasz lehetséges. Vagy azt mondjuk, hogy nincs Isten, és akkor a világot a vak sors, egy buta, öntudatlan akarat vezérli, vagy pedig merjük azt hinni, hogy  e szörnyű realitások felett is ott van az örökkévaló Isten, aki minden történést a kezében tart  és a történelmet örök célja felé vezeti.A valóságnak e szörnyű kérdéseire mi nem adhatunk feleletet. De megtapasztaljuk, hogy a hit megnyugszik Isten sokszor számunkra érthetetlen, fájó és kikutathatatlan végzéseiben.  Mi megpróbálunk minden kérdésre választ adni, de mindig arra következtetésre jutunk, hogy itt az emberi észt meghaladó titkok előtt állunk, amiknek megválaszolását Isten a maga számára tartotta fenn.

            A gyakorlatban, az igehirdetésben az elvettetésről a gyülekezetnek nem kell beszélni. Mert a gyülekezet tagjai tudják, hogy ők kiválasztottak, az elveszettek pedig a legkevésbé se búsulnak azon, hogy ők el fognak veszni, mert ők egyszerűen nem hisznek sem Istenben, sem a kárhozatban. Nagy kérés az is, hogy hogyan egyeztethető össze a predsztináció Isten szeretetével? Ha Isten szeretet, akkor miért engedi meg, hogy emberek elvesszenek? Ezt a kérdést se lehet feltenni, mi nem vagyunk jogosultak arra, hogy Istent ebben számon kérjük. Végső soron a predesztináció kérdése azon fordul meg, hogy ki a nagyobb: Isten vagy pedig az ember? Van-e Istennek abszolút hatalma felettünk, annyira, hogy egész sorsunkat, életünket, üdvösségünket vezesse és rendezze? Aki elveti a predesztinációt, az az embert emeli Isten fölé, megrabolja Isten dicsőségét, de aki hisz a predesztinációban, az vallja Isten abszolút szuveranitását.

Hamis az a kérdés, hogy valaki szeretne hinni és üdvözülni, de ez nem sikerül neki.Ilyen emberrel sem a Bibliában sem a mindennapi életben nem találkozunk, ez egy spekulatív kérdés.

Mit jelent a predesztináció a hívő ember életében? Nem azt, hogy rezignáltan összetegye a kezét, azon a címen, hogy úgyis minden úgy lesz, ahogy Isten akarja, ezért jobb, ha én nem is csinálok semmit. Nem fog könnyelműen vétkezni sem, mondván: ha ki vagyok választva, akkor nyugodtan vétkezhetem. A predesztinációban hívő ember mindenütt és mindenben Istent szolgálja, Isten országáért harcol, hogy Isten dicsősége egyre inkább megláttassék ebben a világban. A predesztináció szakadatlan munkára hív és kötelez, és ezt leginkább mi lelkipásztorok és presbiterek kell megszívleljük. Mert miért is választott ki minket Isten? Nem azért, mert mi jók lettünk volna, vagy  mert ezt valamivel kiérdemeltük, hanem egyedül kegyelméből, Krisztus érdeme által, hogy az Ő akaratát cselekedjük és dicsőségét munkáljuk. A predesztináció legfőbb célja nem a mi személyes boldogságunk, de ezt mégis ráadásképpen megkapjuk, mert nincs nagyobb boldogság, mint tudni azt, hogy Ő arra választott és méltatott minket, hogy akaratát cselekedjük, országát építsük. Meglátjuk, hogy Isten nekünk egy helyet és szerepet jelölt ki az Ő nagy tervében. A mi kis életünk az Isten nagy tervébe simul bele. Aki megélte a maga kiválasztását, az teljes üdvösségre jutott. Bizonyos lesz afelől, hogy üdvössége van. De azt is hiszi, hogy ezt az üdvösséget nem veszítheti el, történjen vele bármi. Lehetnek bukások is az életében, de ha őt Isten az örökkévalóságban kiválasztotta, akkor gondja lesz rá, hogy a bukásokon át is megtartsa és az örökkévalóságba vezesse. A predesztináció hite másokra nézve is jó reménységet ad. Ha Isten engem elválasztott, elhívott, akkor jó reménységgel lehetek afelől, hogy Ő ezt másokkal is meg tudja tenni.Vigyázzunk azonban arra, hogy mi csak a saját kiválasztásunkról lehetünk meggyőződve, a másokét Isten nem kötötte a mi orrunkra, nem mi hordjuk zsebünkben azt a könyvet, ahol az üdvözülők névsora van. A választottaknak állandóan tevékenykedni, szolgálni kell, hogy a választottak serege szüntelenül gyarapodjon és növekedjen. Azt nem dönthetjük mi el, hogy ki van kiválasztva, de azért ennek vannak bizonyos jelei. Ilyen jel, az, hogy valaki a Krisztus nevét vallja. Aki azt mondja, hogy Ő hisz Krisztusban, mint személyes Megváltójában, akkor mi ezt bizalommal el kell fogadnunk, ebben nincs jogunk kételkedni. Egy másik jel, hogy a kiválsztott ember harcol a bűn ellen, s még ha elesik is, nem marad a bűnben, hanem feláll és eláll a hamisságtól és nem teszi többé azt. Ha  a magyar református egyház jobban hinne a predesztinációban, akkor nem lenne abban a siralmas helyzetben, amiben most van. Ha jobban fogunk hinni a predesztinációban, ez egyházunk lelki megújulását hozza majd magával, amiért szívből imádkozzunk és minden erőnkkel dolgozzunk.

           

Lőrincz István 2012 hideg február havában

(Előadásom megírásához Sebestyén Jenő, Victor János és Sipos Ete Álmost írásait, előadásait, tanulmányait használtam fel)