A magyar lelkészek peregrinációja Hollandiában

Hivő vagy tudós?

Holland-magyar kapcsolatok a Tudományok Köztársaságában a 16-ik századtól kezdve

Irta:Dr.W.Th.M Frijhoff, az amsterdami egyetem egyháztörténet tanára

Valószinű, hogy a korai modern korban(16 század) a legismertebb kapcsolat Hollandia és Magyarország között a tanulmányi utazás, az ú.n. peregrinatio academica  volt, amikor is magyarországi vagy erdélyi református diákok elindultak a nagy tanulmányi központok felé, az Észak-Holland Köztársaság egyetemei, illustris iskolái felé. Még akkor is, ha pontos számukat sohasem fogjuk tudni, az biztos hogy több ezren járták végig ezt az utat. Kezdettől fogva ezt az utat az egyházi kapcsolatok keretében szemlélték, mint hivő emberek útját. Anélkül hogy ezt a tényt a legkevésbbé is akarnánk tagadni, a következőkben azt akarom bizonyitani, hogy ez az egész történés egy új megvilágitást nyerhet, hogyha ezt a tudományos kapcsolatok szempontjából vizsgáljuk a koramodern Európa Tudományok Köztársaságában.(hollandul Republiek der Letteren).

Politikai osztály és kulturális dinamika

Először vázoljuk fel röviden az európai helyzetet. A három évszázadot, amit a reformáció- úgy a protestáns, mint a katólikus- egyfelől, valamint a tizennyolcadik század végének forradalmi korszaka másfelől behatárol, hagyományosan az abszolút állam felvirágzásának dilemmája szemszögéből szoktuk vizsgálni. Az állam kialakulásának folyamata már a Középkorban elkezdődött, István király 1OO1-ben történt megkoronázása jellemző megnyilvánulása ennek. Ez egy egész sor tényezőben talált táptalajra, mint a városok fejlődése, növekedése, a világgazdaság vonzása, amit jónéhány új, kapitalista mintára szervezett európai kereskedővállalat uralt, és ami néhány európai központban koncentrálódott, aminek jellemzői a tehnikai-tudományos fejlődés, a fejedelmi udvartartás összpontositása, az állami intézmények szakosodása és főleg a hegemóniáért folytatott harc Európában. A Westfáliai Békeszerződés, amit Münsterben és Osnabrück-ben kötöttek meg  1648-ban a Pyreneus-i  Szerződéssel együtt, ebben a tekintetben egy fontos fordulópontot jelentenek.

Ez a békeszerződés véget vetett egy egész sor vallásháborúnak, amelyek közül a Nyolcvanéves Háború csak az egyike volt Hollandiában. Ez végérvényesen szakitott a respublica christiana politikai felfogásával, ami szerint Európa egyidejüleg két fő, illetve két kard (két vezetés) alatt volt, egy egyházi (a pápa) és egy világi (a császár) alatt. A politikai osztály emancipálódott , a raison d’État sok ország számára vezérelv lett a nemzeti és nemzetközi politikában egyaránt. A közösségeket, melyek kivivták szabadságukat, mint például az Észak-Holland Köztársaság és a Svájci Konfederáció mint teljes jogú, önálló államok, akik maguk fölött egy magasabb egyházi hatalmat nem ismernek el. Egy nemzetközi jogrendszer lép érvénybe és az országok közötti hatalmi egyensúly lesz az európai viszonyok alapja. Az államok kialakulása – csak egy látszólagos paradoxon- ezt segiti a szakadatlan háborúzás a hegemóniáért is, ami a fejedelmek pénzügyi szükségleteit növeli és a pénzügyi hivatalok által az alattvalókat egyre inkább gyámsága alá vonta. Ez a tény egyidejüleg az állam, hadsereg és nép közötti politikai és filozófiai reflexiót is megerősitette és a polgárok tudatára ébredtek annak, hogy nemzeti érdekek forognak kockán. Igy keletkeztek a nemzeti közösségek, kapcsolatok az egyes államokon belül, ezekben a többnemzetiségü államokban, ami áthidalt a határokon is.

A politikai osztály emancipációja maga után vonta a vallási osztály bizonyos fokú emancipációját is. A hagyományos viszonyok megfordulnak : nem az egyház gyakorol hatalmat a politika felett, hanem az állam ellenőrzi az egyházat. Eközben Európában nagyon sok felekezet alakul ki, ami új megoldásokat is követelt. Példa erre a hivatalos, még törékeny tolerancia- politika, amit Franciaországban kényszeritettek ki. Egy formális lelkiismereti szabadság ez , az istentisztelet szabadsága nélkül, úgy ahogy az az Észak-Holland Köztársasgban volt, a hivatalosan elismert, eltűrt  felekezetek sokasága , amelyeket később az államegyházon kivül is elismertek, úgy mint Angliában is történt. A Német Birodalomban egy nagy felekezetekre való osztódás folyamata volt megfigyelhető, aminek következtében a különböző egyházak kialakultak, megszilárdultak, és ezek az egyházi harcok a társadalmi életre is hatást gyakoroltak.

A későközépkori Christianitas páneurópai osztálya, ami sok lehetőséget biztositott a tapasztalatcserére és az átjárhatóságra a politikai határok között, ez közlési lehetőséget kinált a különböző uralmi területek között, s ami egyszerre csak drasztikusan behatárolódott, korlátok közé szorult. A korai modern Európa férfiait és asszonyait fizikai értelemben vett elzártság, beszükités fenyegette , egy bizonyos földrajzi területre. Mind erkölcsi, mind vallási területen ki voltak szolgáltatva a világi felsőbbség  hatalmának,  jobban mondva szeszélyének. A tizennyolcadik században egy új, világi gondolkodás kapcsolódott össze politikai törekvésekkel, amely szerint az ember formálható, alakitható. Ez az abszolutista uralkodókat egy lépéssel még tovább vezette. Zsarnoki módon próbálták alattvalóikat  egy új polgári ideálnak, eszménynek megnyerni, amely szerint az állam mindent ural, diktál esetleg átalakit a polgárban.

Annál fontosabb tudatositanunk, hogy Európában állandóan ellentétes erők müködtek, amelyek egyházi és lelki szabadságot, tágasságot és intellektuális szabadságot próbáltak megvalósitani, a politikai világ egyre szűkösebb és nyomasztóbb zártságában. Három mozgalmat kell itt megemlitenünk. Egyesek a tudomány és kultura eszményét emelték magasra, amely minden országot és minden népet át kell hogy öleljen és gyakorlati formákat kerestek ennek megvalósitására. Mások univerzális, egyetemes, Isten által rendelt jogokra hivatkoztak, amiket Isten a papságnak adott, amelyek a politikai határokat eleve túlléphetik. Mások szűkség által kényszeritve más országokban is dolgoztak, nem csak a sajátjukban,  esetleg egyidejüleg több országban is. Azáltal, hogy a saját ismeretüket, normáikat, értékeiket átadták a vendégországnak, az európai kúltúra új egységének az alapját vetették meg. Ez utóbbiak a méginkább hozzájárultak Európa dinamizálásához.

A „Tudományok Köztársasága”

Első sorban a „Tudományok köztársaságára” utalok, azután pedig a nagy vallási áramlatokra, amelyek Európa összes egyházait áthatották, végül pedig a menekült közösségekre, amely Európa nemzetekre és felekezetekre való felosztásának egyik mellékjelensége lett. E három nemzetközi mozgalomnak, illetve szervezetnek a hasonlósága sugallja, hogy ezek egymással kapcsolatban voltak. Ők időnként dinamizálták egymást és spirálszerüen erősitették egymást. A „Tudományok Köztársasága”  ( hollandul:Republiek der letteren) a tudományok egyfajta univerzális közössége akart lenni, jobban mondva a tudósok egyfajta közössége, az intellektuális munka és a tudomány területén, amiben nem számitott a nemzeti, vallási, származási  vagy szociális különbség, amit az egyenlőség, a szabadság és a közösségi szellem jellemzett. Mivel ennek kozmopolita igénye volt és egy tudományos hálózatot akart létrehozni, ezért a nemzetközi szellemre támaszkodott: a katólikus egyházra, ennek nemzetközi rendjeire és kongregációira, az akadémiák és tudományok református „internacionáléjára”, nemzetköziségére, később a janzenisták ellenállási mozgalmára az állami abszolutizmussal szemben, de nem felejtették el a kereskedelem, a pénz és a tudomány zsidó szórványát sem. Profitáltak a menekült -közösségekből is, mint például a hugenották, akik a Nantes-i Ediktum után(1685) kirajzottak Európa vendégszerető országaiba. Segitett ebben a lingua franca , a francia nyelv, amely egyfajta európai kommunikációs és kultúrnyelv lett, annyira, hogy a kultúra még Berlinben is francia nyelvű lett, ahol Rivarol 1784-ben hires beszédét Discours sur l’universalité de la langue francaise bemutathatta.

A “Tudományok Köztársaságának” magva eredetileg a humanizmusban gyökerezett . A humanizmus már a tizenötödik században  korán és sikeresen jelentkezett. Egy nemrég megtartott holland-magyar szimpóziumon a hangsúlyt a humanizmus kezdeti sikerére helyezték a tizenhatodik századi Magyarországon és Hollandiával való tudományos kapcsolatokat is kihangsúlyozták. . Valószinű, hogy mindezen tényezők összefonódásából következik, hogy a magas szintű oktatás a tizenötödik század végén zajtalanul eltűnik Magyarországról. A törökök előrenyomulása és Budapestnek  elfoglalása, a mohácsi vész (1526) , a török megszállás, ami  egészen 1681-ig tartott, a megmaradt rész rivalizálása a szomszédos keresztyén országokkal, a teljes jogú udvari kultúra hiánya a maga impulzusaival, valamint az osztrák uralkodó közömbössége, hatott a tudományra és a kultúrára, Magyarország tudományos apparátusának kiépitésére, és ezek együttesen elősegitették magas szintű oktatás eltűnésének a folyamatát. Klaniczay Tibor felmutatta, hogy ez a hiány felelős azért , hogy a korai modern magyarországi kultúrában egy kettős rendszer alakult ki. Egy idegen eredetű akadémiai kultúra mellett, amit külföldi egyetemeken sajátitottak el, volt a tudósoknak egy belhoni társasága is, helyi kollégiumok magas szintű tanitása, ez akadémiai szintnél valamivel alacsonyabb szintű tudósokat formáltak ki. Ezek a közösségek sokkal inkább a helyi szükségletekre figyeltek, mint az akadémiai kultúra követelményeire.

Kérdéses, hogy ez az állitás, aminek általános volta miatt kétségtelenül figyelmet igényel,az egész magyar társadalom csoportjaira alkalmazható-e, a korai modern korban Magyarország olyan kultúrális egységet alkotott-e, ahol csak a szellemileg egy szinten állók foghattak össze? Itt elsősorban a protestánsokra, a lutheránusokra és a reformátusokra gondolok, akiknek a politikában alárendelt szerepük volt, kisebbségi helyzetükből kifolyólag. Vajon a külföldi tanulmányozásuk által kevésbbé voltak-e nyitottak országuk szükségeivel szemben és vajon ezért kevésbbé megbizhatóak     voltak-e? A következőkben ilyen vonatkozásban csak a reformátusokról szólok. A lutheránusok, akik a Szent Római Birodalomban vallásos impulzusokat nyerhettek, más helyzetben voltak, mint a reformátusok.

A körülmények nyomása alatt a tizenhetedik században ,  a Tudományok immár megszilárdult Köztársasága és a kálvinizmus új ineternácionáléja egymásra talál. A kálvinizmus képviselői révén , főleg a Német -országokban, Nagy-Britanniában és Hollandiában a Tudományok Köztársaságának kihatásai elérnek Európa legtávolabbi sarkaiba is, a tudományos kapcsolatok , könyvek, kéziratok, de főleg az oktatás és tanulmányutak által. A kálvinizmus, ami Magyarországon is a periférián élt, nyilvánvaló szerepre tett szert. Nem csak a helyi vezetők tudományos szintjét és nevelését erősitette, hanem kapcsolatot tart Európa  intellektuális és spirituális központjaival és biztositja az eszmények, értékek és kultúrtermékek folyamatos beáramlását.

Ez a “Tudományok Köztársaságának” is érdeke volt . A periférián, főleg Közép és Délkelet-Európában pezsegnek az eszmék. Comenius, a cseh püspök és az antitrinitáriusok ( szociánusok és unitáriusok), akik sokan vannak főleg Lengyelországban, s akiket a világi felsőbbség Erdélyben erősen támogatott, mind példái ennek. A “Tudományok Köztársasága” úgy tartja számon Délkelet –Európát, mint ami nagyon közel áll a tudomány klasszikus forrásaihoz, a török uralom ellenére is. Többé vagy kevésbbé várják az ismeret és tudományosság átadásának egy második áramlatát, egy új translatio-t Keletről Nyugatra, kevésbbé lényegest ugyan, mint az első kettő, amely Görögországból Róma felé és ezer évvel később Itáliából Észak-Nyugat Európa új Athénjei És Rómái felé, vagyis olyan kultúrközpontok felé mint Párizs, Leuven vagy Leiden ( Leident Meursius 1625-ben Athenae batavae- nek nevezte). Ezek az áramlások nem voltak kevésbbé termékenyek és megújitóak, mint az évezredekkel előbbiek.

Egyik ilyen áramlat volt a református magyaroké, akik külföldre mentek tanulni, egyrészt azért, mert otthon nem találhatták meg a képzés megfelelő módját, másfelől azért mert egy olyan világot kerestek, ahol áradt a kultúra és ahol úgy érezték, hogy ők is aktiv módon részt vehetnek a tudományos vitákban. A kálvinista internácionálét úgy tekinthetjük, mint a “Tudomány Köztársaságának” egyik legdinamikusabb alrendszerét. A kálvinista közösségeknek nem mind egyforma felekezeti szinezete volt, de az egység érzésének legnyilvánvalóbb bizonyitéka, hogy kölcsönös párbeszédben állottak egymással és egymás létezési jogát elismerték.

Jóllehet a kálvinizmus a legfiatalabb és legkisebb testvére volt a protestáns reformációnak, lassan-lassan földrajzilag a leginkább elterjedt irányzat lett, Új- Angliától és Skóciától Erdélyig, Franciaországon át az Észak-Holland Köztársaságig, eljutott sok német államba és svájci kantonba , de Lengyelország, Ausztria és Észak-Itália bizonyos részeibe és természetesen Magyarországra is. Jóllehet a reformátusok csak néhány országban jutottak el az államegyház státusába, sőt annak ellenére, hogy politikailag mások uralkodtak rajtuk, a kálvinista közösségnek épp a széttöredezés lett az ereje. Amikor a hugenottákat Franciaországból elűldözték, mindenütt Nyugat-,Közép-, és Észak-Európában igazi együttérzésre számithattak. Az üldözött hittestvérek iránti szimpátiát a magyarországiak és az erdélyiek is élvezték.

Magyarország evidens módon a “Tudományok Köztársasága” határán kivül esett. A perifériához tartozott, és ezért a bebocsáttatásért mindig meg kellett küzdenie a különböző szervezetekkel és intellektuális tekintélyekkel. A “Tudomány Köztársasága” imagined community-je, hogy Benedict Anderson egyik kifejezését használjuk, nem ismert földrajzilag pontosan körülirt határokat, de mindenki tudta, hogy ki odatartozó és ki nem. Nápoly, Velence, Bázel,Strassburg, Avignon, Lyon, Párizs, Lipcse, Prága, később Leiden, Amsterdam és London határozottan oda tartozott. Valencia, Barcelona, Koppenhága, Krakkó és Budapest pedig nem, még annak ellenére sem, hogy esetenként nagy tudósok dolgoztak ott, mint például Kopernikus Krakkóban vagy Tycho Brahe Dániában. De Kopernikus elmélete nem tudott addig áttörni, amig azt a “Tudomány Köztársaságának” döntő vidékein nem fogadták el, és Tycho Brahe munkái csak akkor lettek gyümölcsözőek , amikor azok a császári udvarba, Prágába megérkeztek.

Én ezt a döntő vidéket a “tudomány poligonjának, gyakorlóterének” neveztem, egy derékszögű négyszögnek, amely Dél és Nyugat-Európából indul ki, Észak-Dél irányba halad, amit a legjelentősebb városok, egyetemek és akadémiák határolnak be, illetve könyvtárak , az akkori kor elit tudósai. A tizenhetedik században a négyszög Nápolyon és Rómán át Toulouse, Bordeaux, London, Oxford és Cambridge felé halad nyugati irányban, onnan Leiden, Amsterdam, Hamburg és Dantzig északi irányban, azután pedig Prágán, Bécsen, Münchenen és Velencén át keleti irányba , majd pedig Firenzén és Bolognán keresztül visszaérkezik Rómába.

Ahhoz, hogy valaki bebocsátást nyerjen a tudomány világába intenziv kapcsolatba kellett kerüljön e “gyakorlótér” tekintélyes tudósaival. Ennek több módja is volt. A “Tudomány Köztársaságának” kommunikációs formája a levelezésben és publikációkban nyilvánult meg, de azok számára, aki a perifériáról jöttek és intellektuális és tudományos mivoltukat még bizonyitaniuk kellett, főleg abból állott, hogy kollégákat, illetve könyvtárakat látogatottak meg,  egyszóval utazniuk kellett. Az utazás még valami más miatt is fontos volt. Az utazásra, még a nem tudós ember útjára is  úgy tekintettek, mint az oktatás beteljesitésének egyik legfontosabb eszközére. Ez megnyitotta a diákok számára- úgy ahogy akkor mondták- a világ könyvét. Még az iparosok és fiatal kereskedők is egy külföldi tanulmányút által próbálták tökéletesiteni az ő felkészültségüket, szakmai képzettségüket. Ez nem csak az elit és uralkodó rétegre volt érvényes, mert a tanulmányutat a grand tour egyik formájának tekintették, de úgy is értékelték, mint Isten igéjének közvetlen szolgálatát.

A mélyen hivő református teológus Franciscus Gomarus 16O3-ban azt állitotta, hogy egy jövendőbeli lelkipásztornak fontos, hogy több egyetemet is meglátogasson Németországban és Svájcban, mielőtt a lelkipásztori tisztet elfoglalná. “ pour avoir cognoissance de meurs, de l’ estat des eglises, gens doctes stb” még akkor is, ha az ezzel járó  turizmust elutasitotta.   Thomas Erpenius a Leiden-I egyetem arabnyelv tanára a peregrinatio academica célját 1631-ben tágabb értelemben, egy pregnáns mondatban igy fogalmazta meg:” finis peregrinationis sit notitia sextuplex: linguae, regionis, religionis, rerum gestarum, morum et clarorum viorum” vagyis a tanulmányútnak hat célja van: megismerni a nyelvet, a szervezeteket, a vallást, a történelmet,az erkölcsöket és egy másik ország nagy embereit.  Akárhogy is legyen, egy tanulmányút általános szokása egybeesik azzal a próbálkozással, hogy valaki a “Tudományok Köztársaságának” internacionális központjait meg akarja ismerni, azáltal, hogy valaki egy jó református egyetemet látogat, nem vesziti el saját identitását . A magyar diákok hosszú időn át tartó peregrinációja is ezt bizonyitja.

Magyarországi és erdélyi diákok Hollandiában

Sohasem lehet pontosan megtudni, hogy hány magyarországi és erdélyi diákot vonzottak a külföldi egyetemek. A   diákok áramlása az Észak-Holland egyetemek felé 162O-ban kezdődött és az Utrecht-i akadémia kivételével az 1794-1795- ben lezajlott Batáv fordulatig tart, amikor is az ország francia érdekszféra alá került. Az Észak-Holland Köztársaságban,  az öt teológiai fakultás és a Deventer-i illustris iskola fennmaradt beiratkozási naplója alapján tájékozódhatunk, de még igy sem lehet megtudni az összes diák nevét és pontos számát. Nem mindig jegyezték be az ország és a származás pontos helyét és nevét, még akkor sem, ha a magyar nevek elég jól elárulják magukat, de igy is sok a torzulás, nem is beszélve azokról, akik latinositották nevüket, ezzel is ki akarván fejezni azt, hogy ők a “Tudomány Köztársaságához” és a hivők internácionáléjához tartoznak, és nem egy kényúr földi országához, azok minden korlátozottságával. Az is igaz, hogy az ilyen diákok száma nem lehetett túl nagy.

Elég sok diák egyik egyetemről a másikra ment, mások kitartottak egyetlen egyetem mellett. Természetesen a gazdasági tényező is egy fontos szerepet játszott: az ingyenes beiratkozás, az ösztöndij, az ingyen ebéd és az olcsó diákszállás nagyon gyakran döntő módon határozta meg a tanulmányozás helyének a megválasztását. De ezt az érvet nem szabad eltúlozni. A diákok régen is találékonyak voltak, hogy hogyan juthassanak bevételhez, hogyan jussanak egy támogatóhoz, aki utazásukat segitette, dolgoztak mint házitanitók, repetitorok, korrektorok és még más munkát is végeztek. Az egy népből vagy országból származó diákok kölcsönösen segitették egymást. Nem szégyelltek koldulni az államkincstárnál, a diakóniánál, egyes alapitványoknál, amelyeknek cime általánosan ismert volt, például a bázeli Erasmus alapitványnál, amit Erasmus hagyatékából alapitottak, hogy diákokon és menekülteken segitsenek, és ami mozgatója volt Európa vándorló tanult embereinek.

De mindenképp lenyűgöző azon magyar diákok száma, akiket az Észak-Holland egyetemeken beiratkozva találunk. Még akkor is ha figyelembe vesszük azt a tényt , hogy sok diák egyik egyetemről a másikra ment és igy többször is előfordul a nevük, a két évszázadban többezer diák fordult meg Hollandiában, egy olyan korban, amikor még az egyetemekkel rendelkező országokban is csak a lakosság egy százaléka ment egyetemre. A leideni akadémián legalább 65O diák volt beiratkozva a korai modern korban, a legtöbb a tizenhetedik században. Lehet, hogy egyesek nem voltak diákok, csak kisérői egy-egy nemes embernek , de ezek is sokszor derekasan látogatták az előadásokat. Gróningenbe jött legalább 28O, a csúcspont az az 165O-es években volt, majd a tizennyolcadik század második negyedében. Deventerben 36 magyar diákot találunk, de kizárólag 164O-1649 között. Harderwijk egy kicsiny, de erőteljes magyar csoportot vonzott magához, szám szerint negyvenet, főleg a tizennyolcadik században.

Utrecht már alapitásától, vagyis 1636-tól kezdve sok magyar diákot vonzott: 164O-1649 között 61 diák tanult itt, de az utána következő évtizedben már 124 diák volt. Sajnos az ezt követő időben a számok már nem megbizhatóak, mert 1657-től a sörre és borra adót vetettek ki, ami nullára redukálta a beiratkozók számát. Nem mintha nem lettek volna diákok, de ezek csak rész szerint jelennek meg a forrásokban. Ennek ellenére sok magyar diákkal találkozunk az album studiosorum-ban. Ahhoz, hogy a különböző kedvezményeket megkaphassák, a beiratkozás elkerülhetetlen volt. Ismeretes, hogy a magyarok szivesen jöttek Utrechtbe tanulni, mivelhogy ott tanitott a hamisithatatlanul igazhitű professzor Gisbertus Voetius. A mintegy 8OO ismert utrechti magyar diák száma ennél tehát magasabb lehetett. Az ösztöndijaknak köszönhetően a diákok áramlása tovább folytatódott. 1722-ben a magyarok egy különálló helyiséget kaptak, hogy ott tartsák az istentiszteleteket, ez az ú.n orvosi-sebészeti terem volt, ami a dóm kolostori bejárata fölé épült és amit azóta magyar templomnak, magyar kápolnának neveztek.

A magyar diákok számaránya a legmagasabb Franekerben volt, a mostanára már teljesen elfelejtett friz egyetemen, amit 1658-ban alapitottak, mint második egyetemét Észak-Hollandiának, és ami nagyon hamar a peregrinatio egyik legismertebb helyévé nőtte ki magát. A tizenhetedik század első felében a diákok majdnem fele külföldről érkezett, és fennállása végéig, 1811-ig mintegy harmada volt a diákoknak külföldi. Az első magyar diákok érkezésétől kezdve  1623-tól a következő negyedszázadban a külföldi diákok negyedrésze Magyarországról és Erdélyből érkezett. Miközben mind a bel, mind a külföldi diákok száma a Franeker-i egyetemen szüntelen apadt, a magyar diákok áramlása egész a tizennyolcadik századig egyenlő szinten maradt. Franeker-ben 1147 magyar diákot ismerünk, akik Hyngarusként iratkoztak be, sokan közülük a Transsylvanust is odairták nevük mellé. Különben a többi források, mint például a disputák azt sugallják, hogy a Hollandiában tanuló diákok a  Hungarus jelzőt használták, és ehhez csatolták, de nem rendszeresen a transsylvanust. Ezekkel az utalásokkal tehát óvatosan kell bánnunk, annál is inkább, mert ritkán nevezték meg származásuk helyét. Franeker-ben tehát összesen mintegy 1225 magyar diák volt ismeretes, tehát 5-6 tanult itt évente. Jobban mondva mintegy tiz akkor, amikor nagyobb számu diák tanult itt.

Harminc-negyven ember, aki ugyanazon országból jött és akik állandóan itt tartózkodtak egy néhány ezer lakosú városban azt jelentette, hogy kialakult egyfajta kép róluk és jelenlétük nem volt elhanyagolható. A református Magyaroszág egy kis darabja mutatkozott igy  be. Aki átolvassa a Franeker-i akadémia törvényszékének pár száz dossziéját, azt valami más is mellbe veri : a magyar diákok éppoly gyakran jelentek meg törvényszék előtt különféle bűncselekményekért, mint amilyen gyakran részt vettek a disputákon. 1651-ben egy bizonyos Martinus Silvatius magyar diák könyveit eladták, mivel tartozást halmozott fel, hét év mulva egy magyar diákot azért vonszolnak törvényszék elé, mert nem fizetett ki egy könyvet. Kisebb lopások, kisebb vagy nagyobb erőszakos cselekedetek, de nem olyanok, amilyenekkel a holland diákok szórakoztak volna, akik bedobtak ablaküveget, a karddal fenyegetőztek, verekedtek, párbajoztak , lányokat erőszakoltak meg.

A magyar csoport másképp profilálja hát magát, mint a holland. Egy komoly diák képét mutatja, aki valamivel idősebb, aki a munkára irányul, intellektuális tapasztalatcserét szereti.      Azt jelentené ez, hogy a magyar diák sohasem rúgott ki a hámból? Egy ilyen következtetéssel is óvatosan kell bánnunk, mivel a magyarok között erős volt az ú.n. szociális kontroll. Őket mélyen áthatotta a saját értékeik és szertartásuk iránti tisztelet. Ehhez nyelvük is hozzájárult, mivel az egyetemen latinul tanitottak és vizsgáztak és nem volt nagy szükségük és készségük arra, hogy hollandul is megtanuljanak.

A tanulás rendszere

Sok diákról nem tudunk többet, mint hogy ott volt és az is világos, hogy a legtöbben teológiát akartak tanulni. Franeker-ben  csak a tizenhetedik században jelölték meg a szakot, de néhány diák kivételével, akik gyógyászatot vagy jogot tanultak, majdnem kizárólag teológusokkal találkozunk. Valószinű, hogy más szakokon is hallgattak előadást, de a fő cél mégis a teológia volt. A beiratkozás módjából az is kiderül, hogy otthon már a tanulmányozás egy bizonyos mértékén már túlestek. Nem kezdő diákok voltak hát ők, nem fiatal diákok, mint a legtöbb holland társuk, akik alig voltak 17-18 évesek és akiknek fiatalkori csinytevései némely professzort az őrületbe kergettek. Kutatások kimutatták, hogy 959 diák közül 578 , akik a tizenhetedik században tanulni jöttek, tehát mintegy 6O% már tanult Debrecenben vagy Sárospatakon és az is ismeretes, hogy a legtöbben csoportosan utaztak. Nem csoda hát, hogy kezdettől fogva jól ismerték egymást, meg voltak szokva egymás szokásaival, értékeivel és eszméivel.

Hogy ilyen sok diák jött a tudomány köztársaságába, ennek több különböző oka van. Egyik ok, hogy elveszett annak lehetősége, hogy otthonuk közelében tanulhassanak. Általában egy kissebségi helyzetben levő felekezet tagjai, mint például a magyarországi reformátusok, vagy a hollandiai katólikusok azáltal próbálták identitásukat erősiteni, hogy egy hasonló felekezetű külföldi akadémián tanultak, honfitársaiknak egy zárt csoportjában, mivel igy jól megértették egymás problémáit és kivánságait. Magyarországon nem voltak teljes értékü kálvinista egyetemek, ezt a helyzetet a török megszállás csak súlyosbitotta. A régi pécsi egytem eltűnt, és az újonnan alapitott Nagyszombati (1635)és Kassai Egyetem(1657) pedig átment a jezsuiták tulajdonába. A Sárospataki, Debreceni, Kolozsvári Kollégiumok nem rendelkeztek elegendő minőséggel és az egyetemi szintet nem érték el. Nem volt joguk a doktori cim megadására sem és igy az orvosok és ügyvédek eleve máshova kellett menjenek doktori cimet sterezni. A Genfi Akadémia, ami csak teológiai főiskola volt és nem rendelkezett egyetemi ranggal, csak kezdetben felelt meg a magyarok elvárásainak. A nyelv, a felekezeti szinezet és sovány hirneve miatt egy rövid kezdet után Genf nem maradt a hollandok számára sen református Mekka.

Éppúgy mint a protestáns csehek és lengyelek is , a magyar reformátusok először a kezdetben még református Heildelberget (1559-1626 majd 1652 és 17OO között volt református) vagy Marburgot (16O5-1625 között református) választották a Német Birodalomban. De mindkettő az 162O-as években egy más felekezet uralma alá került, 1622-ben Heildelberget feldúlják, az 1613 óta református Frankfurti Egyetem (az oderai) csak rövid ideig vonzott diákokat. Egyszerüen túl excentrikus volt, és amikor az Észak-Holland Köztársaság vonzása elkezdődött, ezek teljesen elvesztették jelentőségüket. Az 162O-as évektől kezdve Hollandia egyetemei, amelyek az 1618-1619-es Dordrechti Zsinat által a református hit bajnokaivá nőtték ki magukat, egyre inkább vonzzó alternativát kináltak, úgyanakkor Hollandia mint politikai hatalom is hirnevet szerzett, mint a tudomány nemzetközi központja és a tudomány köztársaságának északi pólusává lett. A télkirály Hágába való menekülése is illusztrálja ezt.

Ehhez járul még egy gazdasági, pénzügyi motivum is. Jóllehet az Észak-Holland Köztársaság befelé egy pragmatikus valláspolitikát folytatott, kifelé úgy tetszelgett, mint a református ügy bajnoka. Ez volt az ő egyik legfontosabb aduja ? a nemzetközi kapcsolataiban. Ezért a tizenhetedik század elején nem csak  sok verbális  szimpátia volt a külföldi elnyomott reformátusok felé, Flandriában, Rajnavidéken , Pfaltz-ban vagy Magyarországon, hanem agyagi, pénzbeli támogatást is adott, ami a gyakori perselyezés, illetve gyüjtés és szabad adományok eredménye volt. Már viszonylag korán léteztek Hollandiában kisebb ösztöndijak a magyarországi kollégiumok számára , a sárospataki illetve debreceni diákok Utrechtben tanulhattak. Néhány professzor, többek között roell és Andala Franeker-ben küzdöttek ezért. Ők nagy tekintélynek örvendtek a magyarok között és igy növelték az egyetem vonzerejét. A különböző tartományok (Holland 1715)Groningen (1717) Frisland (1717) egymással is rivalizálva ösztöndijakat bocsátottak a magyarországi és erdélyi diákok rendelkezésére, akik teológiát jöttek tanulni a helyi egyetemeken. Utrecht tartomány 172O-ban követte példájukat, és a városi tanács is pénzalapot hozott létre. A pénzügyi támogatás, úgy ahogy azt Van de Graaf joggal megjegyzi mindig harc volt a reménylett összeg és a között, amit hajlandók voltak adni és a között ami lehetséges volt. Az ösztöndijat sokszor többen is megosztották egymással és sokszor nem jelentett többet, mint hogy valakinek szabad bejárása lett a menzára (étkezésre). 1761 a rendszeres támogatás megkoronázásának az éve, amikor is megalakult a Stipendium Bernardinum Utrecht városában Daniel Bernard (1676-1761) hagyatékából, aki maga egy Frankenthal-I menekült család leszármazottja volt, aki 9OOO angol fontot adományozott, hogy Pfaltzi ?Magyarországi és erdélyi diákok tanulhassanak. A Pfaltziaknak előnye volt, de 1766-ban az első magyar részesült belőle és ezután rohamosan nőtt a vonzereje a magyar diákok felé egészen a forradalom éveiig. Nem minden magyar tanult teológiát és nem mindegyik volt szegény. A legtöbb teológus szenvedett a pénzhiány miatt, de ez nem volt érvényes minden tanult utazóra. Ezenfelül a magyar diákok szegényekként voltak számontartva és ők ezt az imázst kollektiven gondosan ápolták is., annál is inkább mert ez a református Hollandiában kifizetődő volt. De távolról sem volt mindegyik szegény. Azt is világosan kell látnunk, hogy a szegénység abban az időben relativ fogalom volt, és inkább időhöz kötött pénzhiányra, mint strukturális szegénységre utalt. A bankrendszer hiányosságai miatt még a tehetősebb vándordiákok is adósságba keveredtek és mindegyik a maga rendjén átélte a szorultságot. Épp ezért is a honfitársak összetartottak és szolidaritást vállatak egymással. A szegénység nem volt akadálya a tudományos munkának, a könyvek vásárlásának. A tudományok köztársasága ezeken a területeken nagyszerüen működött. Ez a maga sajátos szabályait követte, ami a tapasztalatcserére, az adományokra, szolgálatokra és ellenszolgáltatásra és támogatókra épült.

A teológiai hallgatóknak azért kellett beiratkozni, hogy az akadémiai élet előjogait élvezhessék, mint az ösztöndij, menza, adókedvezmény. A teológusok ezért ismertebbek számunkra, mint mások. A Magyarországról érkezők csoportja ezért nagyobb is lehetett, mint ami a forrásokból megállapitható és a hangsúly ezért a vallásra esett, mivel a magyarok nem akarták a jóindulatot elvesziteni. Tudjuk, hogy voltak olyan orvostan illetve jogi hallgatók, akik doktorálni jöttek a köztársaságba. Igy összesen 93 doktorálást számoltam össze, ami megoszlik a köztársaság minden egyetemén, főleg ezen a két fakultáson. Ennek az okát nem nehéz kitalálni. Amig Nagyszombaton 1769-ben egy katólikus jellegü orvosi egyetemet alapitottak, amit 1777- 1784 között Budapestre költöztettek át, Magyarországon egyáltalán nem volt lehetséget orvosi fakultáson tanulni.

Egy Csernák László nevü magyar (174O-1816) 1776-ban a filozófia professzora lett a Deventer-I illustris iskolában Az ő életpályája jellemző sok nem teológus tudósra. Ő174O-ben egy nemesi családban született Pápán és a debreceni református kollégiumban tanult. Egy szép peregrináció után, aminek során megfordult Bécsben, Bázelben és Torinóban, 1767-ben teológiát tanult –ingyen mert magyar volt- profitált tehát abból hogy a magyarok szegények hirében állottak és a hires Petrus Campernél doktorált a Groningeni orvosi fakultáson, ezután egy második fokozatot is elért, a filozófiában. Csernák nyomon követte a tudomány fejlődését. Már 1771-ben Franklin Benjamin elektromosság tanáról disputált. Hat évvel később következett be Deventer-I kinevezése, de ott már mint matematikus volt ismert. Házassága egy deventeri lánnyal, röviddel a városba való megtelepedése után lehetett az oka annak, hogy 1781-ben visszautasitott egy tanári állásra való meghivást Sárospatakon. Igy az ő tehetsége elveszett a magyar nép számára. De őt nem sokan követték ebben. A 185 külföldi származásu orvos között, akik a tizennyolcadik század végéig Amsterdamban tanultak csak egy magyart találunk

A tanulás két modellje

A magyar diákokról szóló iratokban a tanulás két modelljét ismerhetjük fel: egyfelől az odaszánt diák, a szakember, egy szaktárgynak a specialistája, másfelől, hogy mai fogalommal éljünk a szabad úszó, a hűséges értelmiségi, aki mindent fel akar falni és egy széleskörű műveltséggel akar rendelkezni. Az odaszánt diák az ismeretek igazi elmélyitője, aki szisztematikusan képezte magát és aki országa egyházának és kultúrájának szolgálatába akart állni. Az akadémiai szabadúszó, mindenevő pedig az a fiatal értelmiségi , aki mohón esett neki a tudománynak és mindennel tisztában akart lenni, aki az egyetemet és a professzorokat nem a tanitás eredete és tisztasága szempontjából választotta meg, hanem úgy hogy minél széleskörűbb műveltségre tegyen szert, hogy minél jobban megfelelhessen a tudomány követelményeinek, a gyülekezeti szolgálatnak és hogy helytállhasson a másképpan gondolkodókkal való vitákban.

Ezért ne csodálkozzunk azon, hogy Franekerben a magyar diákok nagyon is különböző irányultságú professzorokat hallgattak. Amikor Magyarországra visszatértek vagy kegyes Voetianusok, vagy liberalizmusra hajó ,sőt a kartéziamizmust is valló Coccejánusok voltak, akik Coccejus hermenetikai módszerét vallották. Amikor a szigoru angol puritán William Ames( Amesius más néven, aki 1622-1633 között volt professzor) aki diákjain keresztül nagy hatást gyakorolt Magyarországra 1625-1626 ban egy disputasorozatot szervezett, hogy a nemrég meghalt befolyásos katólikus jezsuita Robertus Bellarminus (1542-1621) tanait szisztematikusan megcáfolják, a 2O6 disputából 1O2-t, tehát a felét  26 magyar diák tartotta. Négy részben egyszerü, de találó cimen kiadott Bellarminus enervatus  megörökiti a magyar diákok nevét. De nem kevésbbé érdekes azt is megállapitani, hogy 2O év múlva ugyanazon az egyetemen a hires Coccejus szövetségteológiája( aki 1636-tól 165O-ig tanitott Franekerben és azután 1669-ig, haláláig Leidenben, ahol iskolát is alapitott) úgyanúgy számithatott a magyarok érdeklődésére. Az ő disputakötetében Collationes de foedere et testamento Dei, ad illustrandam methodum et analogiam doctrinae pietatis Scripturis traditam, ami 1648-ban jelent meg, ismét négy magyar találunk a vitázók között, tizennégy lengyel, háron cseh és egy szamogita mellett, hehát több mint fele a negyvennyolc szerzőnek idegen.

Ez az adat minket egy másik bizonyosság felé vezet, amit a magyar diákok tanulmányozásával kapcsolatban nem téveszthetünk szem elől. Jóllehet a magyar reformátusok az ő nagy létszámuk, világos felekezeti szinük és erős nemzeti öntudatuk által mint csoport szembetünnek, mégis a távoli Hollandiában intellektuális érdeklődésük és kultúrális magatartásuk szerint egy nagy Közép-európai kultúrkör részét képezik. A reformátori tényező összeköti őket és Hollandiában ez előtérbe kerül. De ez nem az egyetlen jellemvonásuk és egyáltalán nem a vallásuk volt tanulmányútjuk során az első helyen, még akkor is, ha ez volt az oka idejövetelüknek.

Franeker esetében már kimutattuk, hogy nem csak az erdélyi, hanem a lengyel, cseh és moráviai diákok is egyfajta sémát mutatnak fel és ez a leginkább a magyar diákokra érvényes. Nem annyira egy sajátos magyar jelenségről van szó, mint inkább egyfajta tanulmányi és peregrinus magatartásról, amely a „Tudomány Köztársaságának” perifériáján élő népekre mind jellemző volt. Volt egy sajátos céljuk, úgy mint csoportnak is, ez nem teszi semmissé az ő hit szerinti motivációjukat, ők ismeretüket akarják bőviteni és esélyeiket akarják növelni abban a régióban, ami nekik akkor a legalkalmasabb volt. A tizenhetedik században Németország a harmincéves háború borzalmai miatt túl veszélyes volt, majdnem hozzáférhetetlen. Ezért választották Hollandiát, ahol az oktatás hálózata nagyszerűen kiépitett volt, nyitott volt az új világ felé, voltak gazdasági támogatások, könyvkereskedés és nyomdaipar, voltak különböző szinezetü teológiák, voltak egytemek, melyek tündököltek a tudományban és a művészetben, a „Tudományok Köztársaságának” egyre növekvőbb és összeszövöttebb hálózata volt kialakulva.

A növekedés a tizennyolcadik században sem állt le, de más intellektuális központok jönnek létre, új egyetem jön létre Halleben (1693-94) Gattingen-ben (1733-37) Észak-Németország területén. A cseh és lengyel reformátusok, akiket nem annyira a teológia, sokkal inkább az orvos és jogtudomány érdekelt, kilépnek a holland rendszerből és boldogulásukat az új német oktatási központokban keresik, amelyek jobb kapcsolódást garantálnak a tudomány és a világ felé. Nekik nem nagyon számitott az egyetem felekezeti szine, csak legyen protestáns. Csak a magyarok maradnak hűek Hollandiához. Ezt egy régebbi  esszémben kálvinista dilemmának neveztem. A magyarok egy lehetetlen választás előtt állottak, mikor is választani kellett a református hitük iránti hűség és egy modernebb és kihivóbb rendszerhez való kapcsolódás között, amit egyre kevésbbé a felekezeti szinezet határozott meg, jóllehet a felekezet az ő csoportidentitásuk lényeges eleme volt.

A császár nagyon sok időn átt ellenszegült annak, hogy a szent Római Birodalomban egy teljes értékü kálvinista egyetemet alapithassanak, ami doktori cimet is adományozhat. Az Észak-Holland Köztársaság 1648-ban való kilépése a Birodalomból lehetővé tette egy addig illegális helyzet legalizálását. Ez a leideni diplomákra is érvényes volt, amelyek a nem református országokban sok időn keresztül a törvénytelenség illetve érvénytelenség hirében állottak. A református oktatás egy fontos központja a német Herborn lett , amit 1584-ben alapitottak, ahol a nagy Althusius tanitotta a politikát, de mivel ez az egyetem sem adhatott doktori rangot, hamar elvesztette vonzerejét.

Az új német egyetemek vagy katólikusok vagy lutheránusok voltak. Ez érvényes a száz évvel később alapitott Halle és Gattingen egyetemeire is. A holland és a skót egyetemeken kivül, Frankfurt, Duisburg és még néhány elszórt katedrán kivül nem volt jó református alternativa. A svájci egyetemek (Zürich, Genf, Lausanne) csak hamar túl vidékieknek számitottak, vagy túl szükkeblüeknek, vagy nem alkalmazkodtak a kálvini precizitáshoz, Bázel kivételével nem is voltak teljes jogú egyetemek. Az a felelősség, amit a holland felsőbbség, állam, illetve a holland református egyház az elnyomatásban levő egyházak és annak tanitói iránt tanusitott magyarázója annak a kitartó és sokáig tartó kapcsolatnak, ami a két ország hivő intellektueljei között létrejött. Az „ingyen mert magyar” amivel nagy rendszerességgel találkozunk a beiratkozási regiszterekben, a nemzetek közötti vallásos szolidaritásról tanuskodik, amivel a holland akadémiai világ a magyarok kálvinista dilemmáját megoldotta.

A magyarok is hozzájárultak a holland tudimányos légkör kialakitásához. Újra és újra feltünik, hogy a magyarok nagyon aktivan részt vettek a teológiai oktatásban, az ő égető teológiai kérdéseik Hollandiába is átjöttek és ott kellett megoldani őket. Nem csak hogy jobban fel voltak erre fegyverkezve, mint a holland diákok, az ő motivációjuk is komolyabb volt és szorosan kötödött az ő túlélési esélyeikhez, úgy mint csoport is. A hevesen anti-arminiánus frenekeri teológus Nikolaus Vedelius ( 1639-1642 között professzor) 164o-ben publikált egy kötetet, ami 51 disputát tartalmazott Collegium Hungaricum  cimmel, ami főleg az antitrinitáriusok ellen irányult. Úgy tünik, hogy a magyar diákoknak külön disputa -csoportja volt. A szociánusok, az unitáriusok, az antitrinitáriusok, Közép –Európában egy erős intellektuális csoportot képeztek, akik Krisztus istenségét tagadták és ezzel a keresztyén üdvtan fundamentumát és ugyanakkor a keresztyén társadalom alapjait akarták megingatni és lerombolni. Őket majdnem mindenhonnan elüldözték ezért a „Tudományok Köztársaságába” menekültek, ahol 1653-ban betiltották tanitásukat. A magyar diákok őket ellenségnek tekintették és mint olyanok ellen keményen harcoltak. Még egy olyan kegyes és skolasztikus teológus is, mint Johannes Cloppenburg (franekeri professzor 1644 és 1652 között) erősen támaszkodott a Közép-Európaiakra. Első kötetében, mely húsz disputát tartalmaz, amit 1644 és 45 ben tartottak hét németet, négy lengyelt, egy magyart két moráviait és hat hollandot találunk. Úgy tünik, mintha a holland teológia épp a külföldi diákokkal való kapcsolatban született volna meg. Ezt az egyháztörténet kevéssé hangsulyozza. Tudjuk, hogy sok külföldi professzor tanitott a hollandiai egyetemeken, körülbelül egyharmada a professzoroknak egész a forradalomig. Vedelius, Coccejus és Amesius is külföldiek voltak. Az is kevéssé ismert, hogy e professzorok hallgatói is jórészt külföldiekből verbuválódtak, és nagy mértékben hozzájárultak a holland teológia kialakulásához.

Ez a teológia fejlődéséből nyilvánvalóvá válik, úgy ahogy azt a disputákból nyomon tudjuk követni.  1646-ban kezdi el a franekeri professzor Cloppenburg a szociánusok elleni támadását. A mechanizmust világosan látjuk müködni. A kétrészes disputakötet Anti- Smalcius, de divinitate Jesu Christi  megfelel a Rákaw-ban (Lengyelország) 16O8 ban Valentinus Smalcius által kiadott antiszociánus káténak. Az első 4O disputa 11 lengyel, 7 magyar, 2 litván,14 német és csak 5 holland résztvevő szerzőt tartalmaz. A Közép-Európából jövő diákok, akik már kapcsolatba kerültek a szociánizmussal és látták annak veszélyét, ennek a disputának frontvonalában állnak. A második sorozat disputában,a mi pár évvel később zajlott le már a hollandok dominálnak, 24 a 28 szerző közül. Utrecht, Groningen, Leiden egyetemein Voetius, Coccejus és Meresius unitárius ellenes disputáit a magyar diákok aktivan támogatják. Nagy számban vettek részt a disputákon, amiket e célból szerveztek és igy gyakorolták magukat arra nézve, ami hazatérésük után várt rájuk.

Ilyen értelemben nem csak a magyar illetve más külföldi diákok húztak hasznot a holland egyetemekből, hanem az ő aktiv részvételük által a teológiai vitákban, a kiadványok áradatában és a dogmatika rendszeres kidolgozásában kétségtelenül hozzájárultak a holland kultúr- és gondolatkincs kialakulásához. Itt látjuk, hogy hogyan müködik a „Tudományok Köztársasága”.  Tudományos kiformálódásukért folytatott buzgalmukban a hivő magyarok teljesértékű tudósokká váltak. A hollandok, mivel lakói voltak ennek a vidéknek, otthon maradhattak, mig a magyarok, mivel ők a periférián laktak utazásra, peregrinációra voltak kényszerülve. Lehet, hogy  ők nyertek a legtöbbet ezáltal.

                                                                                        Forditotta: Lőrincz István

                                                                                       Erdélyi magyar lelkipásztor

                                                                                                  

                                                                                                   utrechti peregrinus