Gondolatok a börtönmisszióról

Gondolatok a börtönmisszióról

1.    Mi inditott a börtönmisszió vállalására?

Ott kell kezdenem, hogy nekem a börtön nem volt egy idegen fogalom. Amikor én 1958.jun. 12-én világra jöttem, édesapám id.Lőrincz János lekipásztor már három hónapja börtönben volt, mint politikai fogoly, vallási izgatás miatt elitélve, természetesen koncepciós per áldozataként. Mikor már a marasvásárhelyi börtönbe bejártam elmesélte, hogy amikor őt valamikor 1958 nyarán a rendőri fogdából a marosvásárhelyi börtönbe átszállították, volt egy ilyen imádság a szívében, hogy ha Isten feleségének egy fiúmagzatot ad, akkor az a gyermek( én tehát) legyen lekipásztor és majd az is adassék meg neki, hogy ebbe a börtönbe bemehessen az evangéliummal, ahova ő akkor az evangélium miatt került be. Ezt az imádságot Isten csodálatos módon 37 év után valósággá tette, mert én 1995 decemberében életemben először átléphettem dobogó szívvel a marosvásárhelyi börtön kapuját. A szolgálatot nem én kerestem tulajdonképpen, inkább csak elfogadtam. Marosvásárhelyen a börtönmissziót két lelkipásztor:Dr. Bustya Dezső és néhai Szőke László inditották el a 9O-es évek elején. 1995 nyarán Bustya Dezső az Erdélyi Református Egyházkerület főjegyzője lett és Kolozsvárra költözött. A börtönmisszió Szőke Lászlóra maradt, aki akkor már 71 éves volt és eléggé meggyengült. Mivel vele már korábban jó barátságban voltam, édesapámnak is jó barátja és szenvedő társa is volt, megkért, hogy nem segitenék-e be neki ebbe a szolgálatba. Én azonnal igent mondtam. Valahogy teljesen természetesnek tűnt számomra az, hogy oda menjek az evangéliummal, ahova édesapámat 37 évvel azelőtt az evangéliumért zárták be. Bár nem kaptam erre igei elhivást, de úgy érzem és mélyen meg vagyok győződve, hogy nem véletlen az, hogy Isten így vezérelte az utamat, szolgálatomat, hogy ezt a missziói területet nekem osztotta ki, és így ezt már majdnem nyolc éve én végezhetem a marosvásárhelyi börtönben. Hiszem, hogy Isten tálentumot, illetve kegyelmi ajándékot is adott ennek a munkának a végzésére. Biztos, hogy ez is benne volt az Ő életemre elvégzett tervében és mindent úgy irányított, hogy ez megvalósulhasson. Egyszerü emberek között, egy kis eldugott faluban nőttem fel, ahova édesapámat a börtön után helyezték, így megtanultam azt, hogy hogyan kell egyszerü emberekkel bánni, velük beszélgetni. Az édesapám és társai sok-sok börtönélménye mind segitség volt nekem abban, hogy a börtöntől ne iszonyodjam, hanem Isten Lelkének segitségével bátran tudjak a rabok elé odaállni. Nem könnyü ezt a szolgálatot egy majdnem 4OOO lelkes gyülekezet mellett felvállalni, úgy hogy a gyülekezet szinte semmilyen segitő hátteret nem jelent számomra. A Presbitérium sajnos egyáltalán nem érti meg ezt a munkát, sőt még haragusznak is a legtöbben azért, mert ezt a munkát is fölvállatam, sokszor mondogatják, hogy ők nem börtönlelkészt választottak, hanem gyülekezeti lelkészt. Nyilván egy ekkora gyülekezetben emberi módon szólva nem hiányzik nekem ez a szolgálat, jó lenne ha mások is belekapcsolódnának, de erre sajnos nagyon kevés az esély. A börtönmissziót nem igen akarják a lelkipásztorok felvállani, azért is, mert semmilyen anyagi vonzata nincs, teljesen díjmentesen végzem, sőt még a benzinköltséget is én fizetem, de azért is, mert a börtön világa egy olyan világ, amitől igencsak ózkodnak a lelkipásztorok. Sok lelkész a világ semmi kincséért se lépné át a börtön küszöbét.Én azonban, amig csak más valaki ezt nem vállalja föl végezni akarom, mert nem lenne nyugodt a lelkiismeretem, ha ezt a munkát nem végezném. Szoktam is mondani, hogy a hívek szabadon eljöhetnek a templomba, de a rabok csak akkor hallanak igét, ha valaki bemegy hozzájuk.

Milyen elképzelése van a börtönmissziói munkáról?

Hogyan végzi ezt a munkát?

Őszintén megvallva, amikor először bementem a börtönbe nem volt semmilyen elképzelésem arra nézve, hogy hogyan is fogom majd végezni ott benn a munkámat. Hirtelen jött a felkérés, nem sok időm volt készülni. Egyszerüen átgondoltam egy igét és azt tovább mondtam. Maga a gyakorlat aztán szépen vezetett a szolgálatban. Azt gondolom, hogy már a puszta jelenlétünk a börtönökben egy óriási dolog. Még mielőtt megszólalnánk már az sokat mond a fogvatartottak számára. Lassan aztán láttam, hogy hogyan is kell alakítanom szolgálatomat. Mindenek előtt láttam a fogvatartottak rendkivül alacsony szellemi és lelki szinvonalát. A legtöbben olvasni sem tudnak, nagyon kevés kivételtől semmilyen előismerettel nem rendelkeznek. Tehát semmilyen ismeretre nem lehet alapozni. Nem tudják, hogy ki volt Mózes, a próféták, az apostolok, nem ismerik Jézus életének a történetét. Tehát hamar megláttam, hogy ez egy egészen másfajta gyülekezet, mint az, amelyik vasárnaponként a szószékem alatt ül. Megláttam azt is , hogy nem igazán működik a monológos prédikáció, úgy hogy végig én beszélek, ők szépen végighallgatják, s majd imádsággal és áldással befejezem. Sokkal inkább egy párbeszédes istentiszteletet tartok, amikor úgy próbálom kibontani az igét, hogy ők maguk is együtt gondolkozzanak, ők maguk próbálják megfogalmazni az ige üzenetét. Azt is megláttam, hogy főleg régi rabok nagyon jól megtanulják azú.n. „kanaáni” nyelvet és már fújják, hogy meg kell térni, újjá kell születni. Ezt a fajta képmutatást úgy próbálom kivédeni, hogy személyesen fordulok igehirdetés közben az egyes emberekhez, és amikor olyan szépen mondja, hogy meg kell térni, akkor rákérdezek: és kedves barátom, hogy néz ez ki a te életedben, vannak- e a te megtérésednek gyümölcsei? Ilyenkor sokszor elpirul az illető és semmit sem szól, vagy épp könny szökik a szemébe. Ha istentisztelet közben egy konkrét kérdés vetődik fel, akkor igyekszem azt megválaszolni. Előfordult például az, hogy előjött a személyzethez való viszonyulás kérdése. Ekkor szinte egy órán át beszéltem arról, hogy mit tanít Jézus illetve a Szentírás erről a kérdésről, hogy kell szeretnünk ellenségeinket, hogy szidalmaztatván viszont nem szidalmazott stb. Egyik rab megjegyezte az alkalom végén: én 34 éves vagyok, de engem összesen sem tanított ennyit valaki, mint most a tiszteletes úr. Arra is rájöttem, hogy nagyon nagy lehetőség rejlik az énektanításban. Igyekszem, hogy rövid énekeket tanítsak nekik, főleg olyanokat, amelyek az ő helyzetükre illenek. A börtön slágerének nevezzük a „Tudom az Úrnak terve van velem” éneket, amelyet kivétel nélkül minden alkalommal eléneklünk. Nem tanitok sok éneket, az az elképzelésem, hogy 4-5 éneket tanuljanak meg jól, az vésődjön be elméjükbe és a szívükbe, így talán egy életen át emlékezni fog arra, hogy a börtönben milyen énekeket tanult. Azért sincs lehetőség sok ének tanulására, mert a marosvásárhelyi börtönben, nagyon sok az előzetes és kisebb bőntetésekkel vannak ezért óriási a fluktuáció ebben a börtönben, sok fogvatartottal csak talán kétszer háromszor találkozom. Az új fogvatartottakkal igyekszem röviden elbeszélgetni, legalább annyit megkérdezek tőlük, hogy honnan jöttek és mennyi ideig fognak a börtönben tartózkodni. Ilyenkor tudatosítom bennük azt, hogy milyen nagy dolog, hogy a börtönben is istentiszteleten lehet résztvenni, és azt mondom még nekik ilyenkor: lássák ebben is az Isten szeretetének jelét,hogy itt is egy lelkipásztorral találkozhatnak, aki szeretettel jön be Isten igéjét hirdetni. Sajnos az én szolgálatomban nem igazán van lehetőség a személyes beszélgetésre, csak kifejezett kérésre volt egy ilyen beszélgetésem, de ekkor láttam, hogy milyen áldott dolog lenne ezt is végezni. Persze erre nekem időm sem igen van, így is állandóan az a véd ér a presbitérium részéről, hogy a rabokkal jobban és többet törődöm, mint velük, ilyenkor azt mondják igazolásul, hogy már 8 éve vagyok és még nem látogattam meg őket. Mondom nekik, hogy őket sem akarom elhanyagolni és évente 3OO családot látogatok meg, de 18OO család lévén ez nem megy olyan hamar. Az istentisztelet végén igyekszem mégis pár szót váltani azokkal, akik valamilyen gondjukkal hozzám jönnek, persze ez inkább csak adminisztrativ kérésekre korlátozódik: hozzak telefonkártyát, boritékot, írószerszámot stb.

      Nagyon fontosnak tartom mobilizálni azt a gyülekezetet, ahonnan az illető fogvatartott jön. Ilyenkor megszólítom a lekipásztort és megpróbálom rávenni arra, hogy a sátoros ünnepek alkalmával az ő kórusa, nőszövetsége, presbiteri küldöttsége, ifjúsági csoportja jöjjön be szolgálni a börtöngyülekezetbe. Ez lehetséges, most Marosvásárhelyen egy rendkivül jó helyzet van azáltal, hogy a börtönparancsnok egy magyar református ember, gyülekezetünk tagja és személyesen is jó barátom. Nagyon meghatóak ezek az alkalmak, hiszen ilyenkor be tudnak jönni a szülők, illetve férj, feleség. Két példát hadd mondjak erre. A mezőpaniti gyülekezetből benn volt néhány évvel ezelőtt egy hatgyerekes édesanya. Meghívtam ennek a gyülekezetnek a lelkipásztorát, hogy látogasson be a börtönbe a húsvéti ünnepek alkalmából. Az ifjúsági csoportban ott voltak az asszonynak a gyermekei és a férje is bejöhetett. Az istentisztelet alatt a gyerekek végig foghatták az édesanya kezét és a férj is átölelhette, amin nálunk a látogatás alkalmával egyáltalán nem lehetséges. Egy másik példa egyik másik gyülekezetből bekerült a gondnokházaspár gyereke. Ők is bejöttek egy sátoros ünnep alkalmával, felejthetetlen volt, ahogyan az édesanya a tékozló fiú énekét énekelte: Ott a messze földön, árván hontalan, és a refrén: Ó jöjj haza, ó jöjj fiam. Mindenki sirt, még a börtönparancsnok szeme sem maradt száraz. Azonkívül még szólt is az egybegyűltekhez és elmondta azt a raboknak, hogy nehogy azt gondolják, hogy csak azoknak nehéz, akik itt benn vannak, de gondolják el azon édesapák és édesanyák lelkiállapotát is, akiknek gyermekei benn vannak a börtönben. Ezek az alkalmak, amikor a családtagok bejöhettek börtönszolgálatomnak legáldottabb pillanatai voltak. Egy másik lelkipásztor, akinek gyülekezetéből egy adott időben két híve is benn volt elmondta azt, hogy két ok miatt jöttek ide. Az egyik az, hogy meglátogassák a bajban és szenvedésben levőket, de a másik az, mert gyülekezetükből két lélek nagyon hiányzik és ez igen fáj nekik.

      A heti alkalmakon kívül, amikor a református rabokkal találkozom évente háromszor szolgálok az ú.n. nagy ökumenikus istentiszteleteken, Karácsonykor, húsvétkor és Péter-Pál napján, ők ugyanis a romániai börtönök védőszentjei. Ilyenkor két nyelven szólok, románul is tehát, amit az egész börtön vezetősége rendkivüli módon értékel. Ez az üzenet egy nagyon rövid, frappáns tömörséggel elmondott bizonyságtétel, ekkor igyekszek egy megmaradó képpel, üzenettel a rabok között szolgálni. Ezen az alkalmon a rabok is rövid műsort készítenek, illetve kívülről is mindig beviszek egy kórust vagy ifjúsági csoportot. Úgy érzem, hogy ezek is áldott alkalmak, ilyenkor a személyzet is hallhatja az üzenetet. Velük is jó a kapcsolat, eleinte mindig mondogatták, hogy ide ugyan hiába járok, mert „ezek” úgysem javulnak, meg, ilyenkor nekik is mindig elmondom, hogy embereknél ez valóban lehetetlen, de Isten olyan mészáros, aki ígéje által még a kutyából is finom szalonnát tud készíteni. Velük is igyekszem elbeszélgetni, bizonyságot tenni.

Mi a célom a börtönmisszióval?

      Nyilván nincs más cél, mint a kinti gyülekezetben: az, hogy emberek megismerjék Istent, hitre jussanak, és életükben a Krisztus uralma legyen nyilvánvalóvá. A bűn, bűnbánat, bocsánat kérdése természetesen minden alkalommal terítékre kell kerüljön. Igyekszem a textusválasztásban is ezt szem előtt tartani. Igyekszek rámutatni arra, hogy nem az a bűn igazából, amit elkövettek, haanem az, hogy Krisztus nélküli az életük, a bűn uralma alatt élnek. Nem csak egy kis foltozásra, kis megjavulásra, hanem gyökeres fordulatra van szüksége az életünknek. Egy egészen más cél kell felragyogjon előttünk. Ilyen értelemben a kint levőknek is ugyanerre a megtérésre van szükségük, mert a talpig becsületes, semmi törvénytelenséget el nem követő ember is elkárhozik Krisztus nélkül. Persze ők a bűnözést, főleg a lopást szükségesnek mondják, mondván hogy másképp nem tudnak megélni. Ekkor elmondom a saját családom történetét, hogy amikor édesapámat elvitték, édasanyámat is rögtön elbocsátották az állásából, éhhalálra volt tulajdonképpen ítélve. Amikor kétségbeesetten elment a munkaelosztó hivatalhoz, s kiderült hogy férje politikai fogoly, akkor azt tanácsolták, hogy váljon el férjétől, akkor visszakaphatja állását a tanügyben. Erre ő azt mondta: erre nem vagyok hajlandó, szeretem a férjemet, ő ártatlanúl szenved, ezt soha nem tenném meg. Ekkor jött a lesújtó válasz. Asszonyom, akkor önt még a kőbányába se tudjuk alkalmazni a nagyverő kalapács mellé. (a faluban ugyanis volt háron nagy kőbánya). Erre édesanyám másnap elment Sepsiszentgyörgyre , a kisipari szövetkezethez, ott isteni csoda révén nem kérdeztek rá arra, hogy ki s mi a férje és egy órán belül kiállították neki a kisipairi engedélyt, így két pici gyermekét és magát is fenn tudta tartani, sőt még más fogolytársak családjain is segített, akik még nehezebb helyzetben voltak. Ezzel azt akarom nekik megmutatni, hogy Isten gondoskodik azokról, akik benne bíznak, és íme becsületes munkával is lehet kenyeret keresni, nem kell lopni. Isten megadja, hogy munkám eredményét is láthassam. Néhány évvel ezelőtt 4 évig egy vállakozó volt a börtönben, aki nagyon gazdag volt, igen nagy lábon élt a börtönbe kerülése előtt. Utána a vagyona a sok perre elúszott, de ez az ember megismerte Krisztust és azt mondogatta. Én gazdag emberként kerültem a börtönbe, és szegény lettem, de itt a börtönben megismertem egy másfajta gazdagságot, amit most nem cserélnék fel az előbbi gazdagsággal. Isten azóta is tartja és megőrízte, hogy a csalás útját válassza.

      Sokszor hirdethettem a bűnbocsánatot olyanoknak, akik nehezen tudtak még maguknak is megbocsátani. Egy fiatal fiú úgy lett gyilkos, hogy locsolkodni ment a szomszéd faluba, egy ottani fiú elkezdte ütlegelni, rúgdosni, ő kínjában és halálfélelmében egy kődarabbal ütötte meg, amibe belehalt, 3 évet kapott. Ő nagyon szenvedett, neki hirdethettem a bűnbocsánatot és látszólag megkönnyebbült, az Úr levette róla a nagy terhet. Igyekszem őket, amennyire lehet szabadulásuk után is segíteni, gyülekezeteikbe beintegrálni, imádkozni értük és velük. Sokszor felkeresnek, nem csak pénzért, hanem azért is, hogy megköszönjék a börtönben kapott lelki támaszt.

      A marosvásárhelyi börtönön kívül alkalmam van Románia összes börtönét meglátogatni egy holland misszionáriussal, akinek fordítója vagyok. Azon kívül, hogy lefordítom az általa elmondottakat, igyekszek beszélgetni egyes emberekkel, illetve bizonyságot tenni a magam és családom élete alapján Isten szabadító és segítő kegyelméről. Ezt a szolgálatot évente háromszor végzem, úgy érzem, hogy ezen is Isten áldása nyugszik.

Miben van szüksége segítségre?

      Sokkal nagyobb erkölcsi támogatásra lenne szükség a gyülekezet és az egyházi vezetés részéről. A Presbitériumom semmiben sem támogat, még azt is meg akarják tiltani, hogy abból a pénzalapból, amit én hoztam létre segítséget nyújtsak a szabadult raboknak. Csak elmarasztalást kapok ezért a szolgálatért, de bátorítást nem. A gyülekezet sem reagálja le ezt a munkát. Az egyházi vezetés sem sokat tesz e munka érdekében. Nincs megszervezve kerületi szinten, ha történetesen van a helységben egy lelkipásztor, aki ezt végzi, jó, ha nincs, akkor sok börtönbe nem jár be református lelkipásztor. Legalább a lelkipásztorok benzinköltségét meg kellene téríteni, hisz lassan oda jutunk, hogy ingyen már senki sem fog munkát végezni. Halvány próbálkozások vannak, de konkrét lépések nem igen történnek ilyen vonatkozásban.

      A börtön vezetősége részéről eddig semmilyen akadályoztatásban nem volt részem, de valószínű, hogy ez a kedvező helyzet addig lesz csak, amig magyar református ember áll a börtön élén. Attól félek, ha parancsnokváltás lesz, sokkal kevesebb lesz ennek a munkának a lehetősége. Az ortodox lelkészi állás most épp üresedőben van, az eddigi lelkész nyugdíjba vonult, nagy kérdés, hogy milyen indulatú lesz az új lelkész. Tőle is nagyon sok minden függ, hiszen a lelki munka koordinálásával ő van megbízva. Adja az Úr, hogy szerinte való pásztor kerülhessen ebbe a szolgálatba.

      Nagy segítséget jelentett számomra a nemzetközi konferenciákon való részvétel, négyszer jutottam el ilyen alkalomra. De rendkívül szomorú vagyok az európai börtönlelkészek lesújtó lelki színvonala miatt. A legtöbb lelkész még Bibliát sem hoz erre az alkalomra, nincs reggeli vagy esti áhítat, az esti áhitat helyett a lelkészek nagy része, tisztelet a kivételnek a kocsmában van. Nemrég egy börtönparancsnok is részt vett konferenciánkon és a végén megjegyezte, hogy ő már eddig sok konferencián volt börtönparancsnokokkal, most először volt lelkipásztorokkal. Sok különbseg van e két csoport között, de egyben teljesen megegyeznek: úgy a börtönparancsnoko, mind a lelkipásztorok egyformán szeretik az alkoholt. Hát így néz ki a helyzet. A legtöbb lelkész, ahogy én fogalmazok rég túl van az evangéliumon. Az egyik ilyen börtönkonferencia központi előadásának témája egy japán meditációs rendszernek a bemutatása volt. Amikor az előadás után megkérdeztem az előadót, hogy itt hol jön be Isten, mert az előadásban sem Isten sem Jézus Krisztus neve nem hangzott el, akkor a válasz az volt. Nicht unbedingt, tehát nem föltétlenül kell Istennek bejönnie. Amikor egyik este javasoltam, hogy imádsággal fejezzük be a napot, a vezető csodálkozva nézett rám és azt mondta : hát István ha gondolod, mondj egy rövid imádságot. Egy másik alkalommal szóba került a konfirmáció, olyan vonatkozásban, hogy az egyik kolléga büszkén mondta, hogy hozzá jönnek a mohammedánok és minden más vallásuak is úrvacsorázni. Erre én azt mertem mondani, hogy nálunk először konfirmálni kell, hogy tudja az ember, hogy mi is az az Úrvacsora. Jót derültek rajtam, hogy én milyen ósdi vagyok, és gúnyosan mondták, hogy a következő konferenciára csak akkor engednek, ha hozom a konfirmációs emléklapomat. A legutóbbi konferencián a zárónyilatkozatba be akartak venni egy ilyen mondatot: mi nem misszionálni megyünk a börtönbe, hanem csak azért hogy szolidarításunkat fejezzük ki az ott levőkkel. Másfél órai vita után sikerült elérnem azt, hogy a mondat így módosúljon: missziói lekülettel kell bemenjünk a börtönbe. Először talán a lelkészeket kellene misszionálni. Az Úr legyen irgalmas hozzánk.

      Marosvásárhely, 2OO3 április havában                           Lőrincz István